Bár nem híres dzsessz-énekes, nem futballista, ki a nőkre végzetes – énekelte valaha Ambrus Kyri, de most nem is ez a sor az érdekes a régi dalból, hanem az, hogy „nem mindenkit festőművész tervezett”. Mert ennek egy variációját régebben nekem is mondták: hát, téged sem egy Murillo festett. Megjegyzem, őt magát se egy Murillo festette, közben meg igen, hiszen önarckép.

Murillo neve az elmúlt hetekben is előkerült, az újabb emlékezetes restaurálási baki miatt, de időközben a neve már annyira kiment a divatból és a köztudatból, hogy nem is minden tudósításban említették meg, hogy a tönkretett kép, a Szeplőtelen fogantatás egy Murillo. Nyilvánvalóan vannak divatok a képzőművészetben, még a múlt képzőművészetében, és ami valaha ellenállhatatlannak számított, mint Murillo szurtos gyerekei, az mára cukrozottá vált, jobb szeretjük Caravaggio koszos lábú, romlott gyermekeit, mint ezeket a spanyol kisdedeket.

Pedig Murillo nagyot menetelt, amíg divatba tudta hozni magát. A (egy) sevillai borbély tizennegyedik gyerekéből lett festőművész, aki addig nem nyugodott, amíg meg nem tanulta a mesterséget, Velazqueznél tanult, és rendületlenül másolta a nagyokat, amíg ki nem alakult a saját bájdús stílusa. A 20. századig aztán egyre emelkedett a népszerűsége, amíg az emberek torkig nem lettek ezekkel a szentképes negédekkel (figyelem magam, hogy milyen ellenszenves szavakat használok Murillo kapcsán), és most itt tartunk: a tulajdonos egy őrültnek adja oda a Murillo-képét restaurálni.  

Nem tudom, megfordulnak-e az irányok, lesz-e Murillo újra világsztár, de sejtésem van.

Amikor először olvastam arról, hogy Moholy-Nagy tervezte a Parker 51 nevű tollat, elégedetten bólogattam. Ez a design, mint művészet, tökéletesen anonim, így aztán mindenféle őrültséget ki lehet találni. Senki nem tudja, ki tervezte a fülhallgatóját, a telefonját, a tévéjét, így aztán azokra is mindenféle érdekes dolgot ki lehetne találni. De hogyan tervezte volna már Moholy a töltőtollat, ami mégis speciális tudást igényel, leginkább azért, kijöjjön belőle a tinta, mégse csöpögjön. Meg aztán: ’51. Moholy 1946-ban halt meg.

A jelek szerint azonban fölösleges hitetlenkedni. Nem mindenhol említik Moholy-Nagy nevét, de az igazi tollőrültek számára egyértelmű, kinek kell hálásnak lenni. Az 51 is becsapós szám, nem a gyártás évét jelöli, hanem a Parker gyár fennállásának évfordulóját. A toll maga akkora siker volt, hogy a reklámokban sajnálkozni kellett (és lehetett), akkora az érdeklődés, hogy van, akinek várnia kell rá. Könnyű fölismerni egyébként a modellt, a toll teste szinte ráfolyik a hegyére, beburkolja, szép, áramvonalas, elegáns és jól fogható.

Pedig az 51-es drága toll volt, annyira, hogy státuszszimbólummá vált. A Parker cégnek külön kellett a töltőtollhoz kupakokat gyártani (az eredeti ezüstből volt, de utóbb aranyozottat is készítettek), hogy a nagyra törő hivatalnokok a szivarzsebükbe tehessék a toll nélküli kupakot, jelezve, hogy van itt múlt és anyagi megalapozottság.

Évekkel később megújult az 51-es Parker, de csak technikai értelemben. Az eredeti modellek gyártását 1972-ben hagyták abba, de csak átmenetileg, 2002-ben jött a special edition, gondolom, még vár ránk néhány megújulás. Amíg töltőtoll lesz a világon… Hát, ez az.

Acélszobrok láthatóak a szegedi REÖK palotában, az Acélos történetek címet viselő kiállításon. Három emeletnyi szobor, nagyon különböző minőségben, mintha az anyagelvűség most elég volna, ha acélból van, jöhet. Nincs acélból, nem jöhet. Van, amikor az absztrakt forma a lényeg, két acéldarab vajon hogyan hat egymásra, és hogyan hat a nézőre, és van, amikor nem is egészen világos, mitől szobor a szobor.

Például itt ez a Tettamanti. Rengeteget néztem a Tettamanti-grafikákat a Népszabadságban, nem rengetegszer, de néhanap láttam őt magát is a Bécsi úti székházban. Igazi elcserélt fej volt, 20. századi ruha fölött egy északi reneszánsz arc, frizura, szakáll. Mintha hiába próbálná meg elrejteni a hétköznapiságban, hogy mi van benne, mert ami kilóg a ruhából, az elárulja.

De most csak az van, ami maradt, a szobor. Lehetne technikai és elmegyakorlat, hogyan csináljunk 3D-ből 2D-t, ez volna a grafika, aztán vissza, a két dimenzióból megint hármat. Női láb lóg ki a vízből, mint a vízi balettnél, de a spiccelő lábon korcsolya. Mintha csak egy vicc volna, de annál mégis nyugtalanítóbb, mert ha a korcsolyázó vízi balettra vált, akkor a jég megváltozott. Ha akarom, az alkalmazkodás szép példája. Vagy jaj, de hideg lehet odalent. Vagy hogy lehet majd feljönni levegőért.

Lehet, hogy csak ennyi a tanulság, ugyanaz történik, mint a korcsolyázóval: a grafika elveszíti a lételemét a két dimenziót. Mert a láb körül nem lesz térszerű a víz hullámzása, csak az egésznek van némi (csekély) térbeli mélysége. Mondjuk öt centi.

Mintha Tettamanti Béla más mélységekre gondolt volna.

Száz. Ma van Isaac Stern századik születésnapja, nem is tudom, soknak vagy kevésnek tűnik. A halottak abbahagyják az öregedést, ő már tizenkilenc éve nem öregszik, ráadásul a ritkán látott nemzetközi muzsikusok úgy maradnak meg az emlékezetünkben, ahogy és amikor láttuk őket. Bernstein őszen és fáradtan, Stern derűsen, mintha egész lényével azt akarná mondani: jó dolog az emberiség nagy zeneszerzőinek társaságában tölteni el az életet.

A kezére emlékszem. Jobban mint az arcára, mert annyira nem illett a kerekségéhez, meg a barátságos hörcsögarcához. Nem az a klasszikus hegedűskéz volt, hosszú, hajlékony ujjak, amelyek visszahajlanak a könyökig, masszív volt, de érzékeny, bizonyos fokig csontos, szeplős. Kvasztics Fedor, ha mond ez a név valamit.

Az első 79 évem – ez az életrajzi-önéletrajzi könyvének címe, amit Chaim Potokkal írtak, ebből körülbelül sejthető az élethez való vidám hozzáállása. Aztán nem lett vicces az egész, mert a szíve már nem sokáig bírta, két év múlva felmondta a szolgálatot, pedig addigra már a szivarozást is abbahagyta. Shuyler Chapin, zenei menedzser mesélte el megismerkedésük történetét. Akkoriban Chapin Heifetz turnémenedzsere volt. Valaki bemutatta Sternnek, aki fájdalmas arccal kelt föl a fotelből: hallottam, mi történt. Jó ég, mi történt? Hát, hallottam a hírt Jascháról meg a hegedűjéről. Chapin döbbenten bámult, Stern meg folytatta: az a gyönyörű Guarneri. Micsoda ostoba baleset.

Ekkor Chapinnek leesett, hogy Stern csak hülyéskedik. Ja, úgyis régi volt, ideje már újat venni.

 Ez valami hegedűs humor? Á, dehogy, csak az irigység. Magának jutott a legjobb.

Mondta Isaac Stern. Mondom: Isaac Stern!

Megtartották az Agrippina előadásokat Szegeden, majd valahol és valamikor elmesélem bővebben is, most csak azon vagyok megakadva, ami nem Händel benne. A szövegen, pontosabban a magyar szövegen. Amikor először hallottam a darabot, akkor is magyarul ment, híven a régi operai elvhez, hogy a vígoperákat magyarul kell játszani, hogy értse a közönség. Bár az Agrippináról még azt sem könnyű eldönteni, mennyire víg, az egyik szereplő róka a baromfiketrecben, szépen egymás után lemészárolja a többieket. Nem az operában, csak a valóságban.

Szóval az Agrippinának volt magyar szövege, én szerettem is, legfeljebb azon gondolkodtam el annak idején, hogy helyes-e, ha a cézárné azt mondja Poppeára, hogy „rüfke”. Nem erkölcsi a kifogás, csak annyira nem illik jiddisül nyomatni Rómában. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy magyarul miért illik jobban, talán tényleg mesterséges probléma.

Most nem kell ezzel a problémával megküzdeni, az új Agrippina viszont azt mondja: „faszkalap”. Ha nem is tetszik, nem zavar, a közönség meg inkább nevet rajta. Inkább az az érdekes, hogy mindkét fordítás karmesteri munka. A régit Oberfrank Géza készítette, a mostanit Pál Tamás. Mindkét fordító el is vezényelte a saját művét, ami szerintem legalábbis különös, nem hinném, hogy Karl Böhm vagy Herbert von Karajan valaha is bajlódott volna Händel-librettókkal. (Az utóbbi talán nem is vezényelt Händel-operát soha, miért is fordított volna.) Csak azt akarom ezzel mondani, hogy a művelt és irodalmilag is aktív karmesterek országában élünk.

Azon gondolkodtam, miközben a londoni Amadeus közvetítését néztem, hogy talán rosszul értelmezzük a darabot. Hogy ha valakit megállítunk az utcán, hogy miről is szól az Amadeus, és szerencsénk van, nem azt mondja, hogy Salieri megölte Mozartot, akkor is feltehetően addig jutunk, hogy a világban otthonos középszer hogyan próbálja meg elgáncsolni a zsenialitást. Nem csak próbálja, de el is gáncsolja.  

Közben meg az Amadeus mintha nem ezt akarná mondani, inkább azt, hogy a zsenialitás egyszerű véletlen, valakit kiválaszt a Jóisten, hogy legyen ő a varázsfuvolája, varázshegedűje, varázszongorája, de legalább ekkora, ha nem nagyobb teljesítmény fölismerni a világra és a világnak szóló tehetséget. És abban nincs segítség és kiválasztottság, az saját erőből történik. Salieri ugyanolyan nagy ember, mint Mozart, mert a disznóól közepén vagy az ostobaság mezején is hallja, mi az, amit Mozart létrehozott. Mesterkedik és szenved, de ő A varázsfuvola bemutatóján is hallja a zenét, és nem a darab meg a környezet foglalkoztatja. Az ember egyszerre megérti a kritikusok és elemzők gőgjét, akinek jó a szimata vagy a minőségérzéke, annak van mire nagyképűnek lenni, ők tematizálják a művészeti világot, Salieri nem, Mozart igen. Nagyobb szellemi teljesítmény egy művet fölismerni, elemezni, a helyére tenni, mint megalkotni.

Az más kérdés, hogy sok elemző nem bírja ki, igazságtalannak érzi, hogy ő a maga szellemi ereje ellenére sincs sehol az alkotóhoz képest, és valamit írni kezd. Még igazuk is van, ha a továbbélésre gondolnak, Umberto Ecótól inkább fogják olvasni ötven év múlva A rózsa nevét, mint A nyitott művet, de ki mondja, hogy igazságos a világ?

Ki mondja, hogy nem?

Az a furcsa, hogy emlékszem Kerényi Tünde Sára születésére. Illetve nem is annyira furcsa, mert ő operai gyerek, apja és anyja az óbudai Zichy kastélyban előadott Agrippina alkalmából talált egymásra. Ahogy illik, félig apja, félig anyja a leány, a vezetéknevét Kerényi Miklós Gábor, a keresztnevét Frankó Tünde után kapta. A Miklós név kimaradt, némileg növelve a homályt, hogy a családban mi számít keresztnévnek és mi vezetéknek, de azért érthető a dolog. Amikor született, talán a Don Carlos ment az Operában. Én még őszinte újságíró voltam, vagy legalábbis jól nevelt, így aztán a jobb hátsó földszinti bejárásnál (akkoriban visszérpáholynak hívták az ott ácsorgó szakmai és potyanézők miatt), amikor Kerényi Miklós Gábor is odajött, gratuláltam a kislányhoz. Hogy hívják? Tünde Sára, mondta a boldog apa, és elkezdte a fejét ingatni jobbra-balra, miközben halkan énekelni kezdte: Tünde-Sára, Tünde-Sára. Tudom, hogy nem ez a szó az, ami az embereknek Kerényi Miklós Gáborról eszébe jut, de kifejezetten bájos volt.  

És most, hogy forduljon a kör, vagy a spirál megint a kiindulópontjához érjen, minimum egy körrel feljebb, beljebb, tovább, Kerényi Tünde Sára nevét látom az Agrippina színlapján. Ő a Händel-opera rendezőasszisztense. Szegeden, de szabad téren.

Szép, kerek történet. Ennél kerekebb már csak akkor lehetne, ha nem zuhogott volna az eső, és meg tudják tartani az előadást.  

Réber László kiállítás van a Virág Benedek Házban, elég jó próba arra, hogy... Mire is? Hogy megáll-e Réber művészete önmagában? Hogy gyengíti-e, ha nincsenek a rajzok környékén mondatok? Nem feltétlenül nagy, irodalmi mondatok, lehet Janikovszky Éva is, hogy Te is tudod? vagy Jó nekem. De lehet Vonnegut, Szerb Antal, Lázár Ervin, Örkény István, régi ismerősök. Bizonyos kor fölött összekapcsolódnak Réber vastag vonalai meg a kisalakú, kemény kötések.

És tényleg. Féllábú az óriás, ha nem támaszkodhat valakire, akkor egy kicsit értetlenkedik az ember, miért is tetszett neki ez annyira-annyira. Vagy miért is tetszik neki, hiszen a Macskabölcső kötetemet nem adnám semmiért. Mintha Réber a szó bizonyos értelmében színész volna, aki más gondolatainak tud igazán érdekes formát adni. Ha magáért kell jót állani (ilyenek a megnézhető animációs filmek is), akkor a keveset érzi az ember. Nem volt nagy gondolkodó, mondhatnánk, de hát mióta kell a rajzolónak nagy gondolkodónak lennie? Nagy megértő volt, és az sem kevés, még ha azt is érzi az ember, hogy minden rajz mellé egy fejezetet kellene mellékelni, hogy teljes legyen az élmény.  

Amennyire vissza tudok emlékezni, soha életemben nem voltam autósmoziban, egy ideig nem is értettem, hogy mi volna az intézménynek lényege, mi az értelme kocsiból nézni filmeket. A Frédi és Béni főcímében volt mindig egy jelenet, azt se nagyon értettem, hogy valami kisasszony visz egy óriási bordaszeletet, ráteszi a kőből készült autóra, az fölborul… - szóval valami amerikai őrültség. Bele is nyugodtam volna, hogy az életem autósmozi élmény nélkül pereg majd le, közben a műfaj is eltűnt vagy legalábbis háttérbe szorult, abban meg körülbelül biztos voltam, hogy nem a Müpa parkolójában fogom megtapasztalni a nagy kalandot.

Mit lehet nyerni? Az ember nem látja élőben a muzsikusokat, csak kivetítőn, nem a természetes hangokat hallja, hanem a rádiót kell beállítani. Legfeljebb nem idegesíti a szomszédait azzal, hogy rázza a lábát. Vagy olyan szomszédokat idegesít, akik rászólnak.

Mi lesz ebben a jó? Vagyis, immár jelen időben: mi ebben a jó? Ez már A sevillai borbély nyitánya alatt gyötör, amikor biztos vagyok abban, hogy nem fogom kibírni. Hogy ritkán sétálok bele ekkora csapdába, a hangminőség gyenge, de nem gyengébb, mint a zenei minőség, ezt a hervadtságot, amit Madaras Gergely ad elő az Operaház zenekarának nagyon kevéssé aktív közreműködésével, büntetni kellene, ha már fölhúzott orral nem lehet kisétálni a teremből, hiszen bent sem vagyunk.

És marad a szint, még ha énekelve minden egy kicsit elevenebb is, de mintha a tenor Horváth Istvánnak nem mondták volna, hogy egy Rossini tenorszólamban nem elég kappanhangúnak lenni, mozgatni is kellene azt a kappanhangot, mert nem tudom, hogy úgy van-e valami értelme az egésznek, így biztosan nincsen.

Kicsit jobb, kicsit rosszabb, de ha tényleg ez a maximum, amit az Opera saját erőből ki tud hozni Rossini-ügyben, akkor a szerzőt törölni kell a lehetségesek köréből, mert végtelen a távolság a vágyott és a megvalósult között.

Szinte észrevétlenül múlik a rossz érzés, de mire az este második része, Mozart Figarója megérkezik, már ki lehet bírni. Vagy több is. Meglehetősen feltűnő a különbség a nemzetközileg jegyzett és az itthon boldog énekesek között, legfeljebb azon érdemes gondolkodni, hogy azért lettek a nemzetközileg jegyzettek azok, mert eleve másképp, biztosabban, okosabban, több szándékkal énekelnek, vagy azért ilyenek, mert valamit megtanultak külföldön. Viszont a Figaro házasságára több nemzetközi énekes jutott, így aztán nagyobb, időnként kifejezetten nagy az öröm: Baráth Emőke Cherubinója, Bretz Gábor Figarója, Kálmán Péter Figarója és Antoniója ott van, ott a vásznon, ott a hangszóróban. Majdnem eltűnik a virtualitás, ennél több pedig valószínűleg el sem várható. És ez nem feltétlenül adottsági kérdés, mert Szegedi Csaba igazán szép hang, van is benne elszántság, csak a koncentráció nem tart ki még egy áriányi időre sem, a gróf áriájában mintha volnának pihenőrészei is, szép lassan leereszt minden, pedig nem épp végtelen hosszúságú a szám.

Nem panaszkodok tovább, mert nincs mire. Gála, sőt gálaközvetítés, közben azonban bizonyság arra, hogy tényleg van ilyen. Megtermett férfiak, estélyi ruhás nők izzadt fejjel és felindultan mindenfélét kiabálnak egymásnak. Úgy hívják: opera. 

Norman Lebrecht tett föl a Slippediscre egy 2001-ben készült kettős interjút, Msztyiszlav Rosztropovics és Starker János a kérdezett, abból az alkalomból, hogy Starker 75 éves lett. Nekünk könnyű megérteni Starker akcentusát, Lebrecht egy kicsit humorizál mindkettőjükön, mondjuk Rosztropovicsot tényleg nehéz követni, bár leginkább nem az akcentus, hanem a nyelvtudás és a fogak állapota miatt. De hát örül az ember, hogy ilyesmi egyáltalán még föltalálható, hogy azóta csak 19 év telt el, és mégis egy másik zenei világról, másik világból beszélnek.

Mitől is más, teszik föl nekik a kérdést, ők meg mondják, hogy azelőtt a jó csellista mennyire ritka dolog volt, Casals idejében egy volt, aztán néhányan jöttek, de sokan sohasem, most meg tele a világ nagyszerű gordonkaművésszel. A te versenyed, mondja Starker Rosztropovicsnak, a te versenyedet is egy tizenkét éves gyerek nyerte meg.

Az ám. Han-na Chang. Csodálatosan indult a karrierje a kilencvenes évek közepén. Rosztropovics mesélte el akkor a zsűrielnöki élményét, hogy bejött egy két lábon járó cselló, mert annyira kicsi volt a játékos, hogy nem látszott ki mögüle, aztán leült, és elkezdett játszani, és csoda, csoda, csoda.

Rosztropovics tényleg elkötelezte magát a gyerek Han-na Chang mellett, ő vezényelte az első lemezét, Csajkovszkij Rokokó-variációk. És tényleg szép volt – legalábbis addig, amíg az ember önsorsrontó magánszorgalomból meg nem hallgatta magát Rosztropovicsot ebben a témában – utána valahogy nem volt ereje visszatérni a csodagyerekhez.

Attól még készültek az új és újabb lemezek. Han-na Chang meg járta a világot, bár, mire hozzánk is eljutott, már vén ló volt, talán már 16 éves is elmúlt. Aztán ritkultak a lemezei, az utolsó 2008-ban jelent meg, Vivaldi-album, az ember meg bólogatott, aki korán kezdi, korán is hagyja abba a világsztárságot. Pláne, ha csellista, és nem olyan szent ember, mint Perényi Miklós, aki egész életét dobja oda annak a maroknyi gordonkára írt zeneműnek a jobb és mélyebb megértéséért.

A történetnek itt is vége lehetne, akkor sem volna tanulság nélküli, de Han-na Chang a cselló után elindított egy második karriert is, vezényelni kezdett, és nem is sikertelenül. Jelenleg a Trondheimi Szimfonikusok vezető karmestere. Nem veszett el.