Véletlenül találtam ezt a jelenetet, Judi Dench, mintha egy közönségtalálkozós interjú végén szavalná el a Vízkeresztből a She never told her love kezdetű részt. Második felvonás, negyedik szín. Valaki kell, hogy végszavazzon neki, így aztán, ki mást, Benedict Cumberbatch lett a megfelelő ember. Nem nagy ügy, fél perc talán a Shakespeare az egészből, leginkább talán azért fontos, mert ez a rész valahogy mindig elsikkad a magyar előadásokban (bár nem láttam nagyon sokat). Nincs meg a kellő súlya, lehet, hogy a fordítás az oka, bár a Radnóti – Rónay páros azért nem a legrosszabb, amit el lehet képzelni. Talán az első mondatnak ez az idézetjellege sikkad el. „Ő szerelméről sosem szólt” – mintha ez nem jelölné ki a drámában a különleges pillanatot. Talán nem is úgy fordítják, mert a vége felé is elsikkad egy szép fordulat, magyarul csak azt mondják, hogy „a türelem szép emlékszobra”, amely alig különbözik a mindennapi szófordulattól, míg az eredeti azt mondja, úgy ült a lány, mint a türelem a szobrokon, ami sokkal több, benne van a kilátástalanság, hogy ez, bizony, nem fog megváltozni, nincs mire várni.

És közben a szokásos kérdés: mi néki Hekuba és mi ő Hekubának. Látom, hogy Judi Dench fenomenális, de látom, hogy dolgozik, elhelyezi a hangsúlyokat, belekeveri a bánatot a hangjába, szakma, szakma. De mielőtt ezen is valahogy sikerülne felháborodni, hogy piszok színészek, játszotok rajtunk, mint valami hangszeren, eszembe jut, hogy nem vagyok igazságos. Nem csak az a kérdés, hogy mi néki Hekuba, de mi nékem Hekuba, Viola, Judi vagy bárki. Nem ingem. Se gatyám. Aztán mégis megszakítják a szívemet.

Mikor Jan Potocki könyvét rendeltem meg az antikvarium.hu oldalon, az átvételkor nagyobb csomagot adtak. Ajándékként mellétették a Mi, janicsárok című regényt, Tóth Béla művét. Valahogy megesett a szívem a könyvön, nyilván eladhatatlan, porosodjon máshol, soha, senki nem fogja elolvasni, pedig biztosan valami jó szándékú ifjúsági regény arról, hogy az elrabolt gyermekek hogyan ismerik föl önmaguk magyarságát, vagy nem is tudom. Szóval én elolvasom. Tudom, hogy nagyúri gesztus, mintha már a világ összes jó könyvét olvastam volna, de akkor is.

Végül nem sikerült, mert a könyvben szó sincs turbános katonákról, a janicsárok a párt által kiemelt káderek, akiket betettek az egyetemre, ha jól értem, érettségi nélkül, elvégezték a bölcsészkart, kiküldték őket tanárnak. Néha olyan érdekes helyzeteket kell megoldani, mint amikor a randalírozásért megrótt egykori lovászbojtár az őt megrovó Sátorossy titkárnak a szemébe kénytelen mondani, hogy az ő apja meg fogorvos, és 25 forintért húzta ki az egykori bojtár fájós fogát.

Közben meg hiába fintorog és gúnyolódik az ember, mert időnként meglepő ereje van Tóth Béla mondatainak, a főhős züllése alatt leül az asztalához a csaposnő, felhúzódik a szoknyája, és tésztásra kelt combjáról a kék erek az ifjúra vicsorognak. Szerintem ezt egészen jó írók is vállalhatnák. Azért annál a problémánál, hogy szabad-e a reakciós tanártárs fürdőszobáját használni, végképp kidőltem.

Majdnem harminc éve, amikor édesapám temetését intéztük, be kellett menni a farkasréti irodába, ott egy asszonnyal tárgyalni. Időnként, ahogy az az irodákban szokás, megszólalt a telefon, a harmadiknál az asszony rám nézett, és szájával formálva a szavakat, némán mondta: „annyira sok a halott”.

Sok. Bár amikor azt olvastam, hogy minden élő mögött hét halott áll, az nem hangzott olyan őrületesen soknak, de mindannyian tudjuk, hogy mégis sokkal több a kívánatosnál.

Hogy mégis mennyire sok a halott, az akkor döbbentett meg, amikor a Vatikánon belül voltam. Amerikai nagybátyám lakott ott, a Szent Mártában, ott, ahol most a pápa lakik. Volt kulcsa, akkor ez volt valahogy az igazolás, ha szemben állt az ember a Szent Péterrel, bal oldalt kellett rendületlenül a kapuhoz menni, a svájci gárdistának oda kellett mutatni a szobakulcsot, és ő parádésan tisztelgett. Bent csönd és napsütés, növények és nem feltétlenül őrületes szépség, bár az etiópok temploma gyönyörű. És lehet látni a Sixtus-kápolnát kívülről. Ott van a Campo Santo teutonico, a németek temetője. Kis alapterületen, lényegében egy udvaron vagy kertben óriási zsúfoltságban állnak egymás mellett a sírkövek, rajtuk többnyire német nevek, de mintha nem volnának igazi hírességek, vagy én nem ismertem őket. Csak porladnak, várják a feltámadást, és ha eljön az idő, szeretnének jó helyen lenni.

Tökéletesen megértem, ha valakinek csalódás a Coming out, Molnár Gál Péter önvallomása, éppen azért, mert nem önvallomás, mert nem tisztáz, nem vall be, nem bán meg. Hogy pontos legyek: azt mondja, ha megint megfenyegetnék börtönnel, megint aláírna. Ez nem megbánás, bár talán bevallás.

Csak hát tévesek az olvasói várakozásaink.

Kicsit messziről kezdem. Egyszer közreműködtem egy operettről szóló tévéműsorban, és megkértem Molnár Gált, álljon kötélnek, mégiscsak ő írta a Honthy Hanna könyvet, nyilván kisujjában, ha nem is az operett, de mindaz, amit az operett jelent. Beleegyezett, eljött az Operettszínházba, hagyta magát kisminkelni, felmikrofonozni, máig emlékszem, hogy fekete ingjének gombjai között, úgy köldökmagasságban hogyan kandikált ki a mikrofon zsinórja, mint valami egérfarkinca. Az interjú maga nem sikerült valami fényesen, de ez nyilván a riporteren is múlott, valahogy jónak képzeltem a kérdéseimet, de nem voltak azok. („Mondja, ki az a Hajmási Péter és Pál? Olyan, mint a Csínom Palkó, Csínom Jankó.” Ebből nehéz tévés anyagot fabrikálni.) A lényeg inkább az, ami utána történt: Molnár Gál azt mondta, ahogy ott ült a székben, az első kérdés előtt, hirtelen azt érezte, hogy na, most, most kellene fölpattanni, elszaladni és eltűnni. De miért? Nem tudom, de azt kellett volna csinálni.

Aztán, persze, megértettem, de ha nem értettem volna, a Coming outban is többször utal rá, hogy a nyilvános szereplés, a fellépés mennyire gyötri, nehezére esik, utálatos számára. Annak ellenére, hogy a privát érintkezésben állandóan föllépett, mindenkit szórakoztatott, viccekkel, anekdotákkal, legendákkal látott el. Nem szerette, ha unatkoznak mellette. Megértettem, hogy tényleg szívességet tett, amikor eljött interjút adni.

Molnár Gál ideális anyag volt az állambiztonság kezében. Egyrészt mindenkiről mindent tudott, főleg, ha az egy kicsit kellemetlen volt, számon tartott származást, hogy kinek mi volt az apja, úri szabó vagy sánta dobos, kinek mi volt az eredeti neve, ezt a tudását Coming outban is szívesen használja. Másfelől, ha börtönnel fenyegetik, nem azt a kérdést teszik föl, hogy rabok legyünk vagy szabadok, hanem hogy lenni vagy nem lenni. A bebörtönzött Molnár Gál nem hőssé emelkedett volna, hanem megszűnt volna létezni, azt a pozíciót, amit színházon kívülről ért el a színház világában, nem tudta volna megtartani. Egy 1963-ban félretett Molnár Gál megszűnt volna MGP-nek lenni, és mivel az élete, legalábbis akkor és azután, tényleg a színház és a szerkesztőség között zajlott, az egészet föl kellett volna adnia. Ma nem beszélne róla senki. És tegnap sem.

A kérdés az, hogy vajon nem lett volna-e színházszerűbb, ha akkor föladja. Ennyi volt, ennyi voltam, ahogy este leengedik a függönyt, úgy lett egyik napról a másikra vége a kritikusságnak is. Csakhogy a színház a látszat ellenére nem egy estére szól. A Hamletet négyszáz éve játsszák, és gyanús, hogy négyszáz év múlva sem kerül le a színlapról. Molnár Gál végül ezt választotta. Tartós szerepet a magyar színházban. Nem súgó, nem rendező, nem lírai szende, nem táncoskomikus. Biberach, mondjuk. Ahogy a kis szerepet kapott színészek szokták mondani: valakinek ezt is el kell játszani.  

Meghalt rokonaimra gondolok, sajnos nem aktualitás nélkül, hogy mennyi mindent örököl tőlük az ember. Amerikai nagybátyámtól például azt az egyszerű kérdést, hogy hol élünk. Nem is feltétlenül valami nagyon magas vagy mély értelemben, még csak nem is úgy, ahogy Balázs Béla írta A kékszakállú herceg vára bevezető regös énekében, hogy „hol a színpad, kint-e vagy bent”. Valahogy végső soron mégis ezt a problémát kerülgetve. Hogy ő 56 óta kint él. És nem csak a bent maradt vagy szorult magyaroknak, hanem ha egy ismeretlen magyar emigránssal találkozott Amerikában, az is azt kérdezte tőle, hogy „maga mikor jött ki?” Mintha nem itt és ottra szakadt volna a világ, hanem kint és bentre, pedig az itteniek nem érezték magukat bentieknek. Egész életek teltek el kint, bent a farkas és kint a bárány alapon. A farkasok között bent élő báránynak viszont a meteorológusok is mintha folyton a Szózatot szavalták volna: hazánkban sütni fog a nap, esni az eső.

Ámbár erről az utóbbi időben leszoktak.  

Olyan, amilyen, mondanám a Molnár Gál posztumuszra, a Coming outra, de ez így nyilván egy kicsit kevés. Akkor: vegyes. Hol azt érzi az ember, hogy megtakarítaná magának ez vagy azt a fejezetet, amikor Molnár Gál nagyon ördögfiókáskodik, vagy amikor hősködik, de biztosan így teljes a kép. És van, amit nagyon jó, hogy leírt, megírt, hadd tudjuk, mi volt itt, hadd ne felejtsük el, hogyan játszott a hatalom az emberekkel és viszont. És vicces, és megható, és bosszantó, gondolom, a szerző sem volt másmilyen.

És miközben mind azt gondoljuk, hogy a coming out a bevallott homoszexualitásra vagy a bevallott beszervezettségre utal, van itt valami más is. Ami nekem a mestermű-fejezet, a Ronyecz Máriával való kapcsolat. Ronyeczet (amennyire emlékszem, mindig vezetéknéven szerepelt az írásaiban) kétszer vette feleségül Molnár Gál, értelemszerűen egyszer tehát elváltak, bár a bontóper után együtt távoztak és egy lakásba mentek. Miközben a részletekről semmit nem tud meg az ember, mégis mindent megsejt, ami ezt a két embert összekötötte, a fejezet talán sokkal lényegesebb a Molnár Gál-életben, mint amennyit ír róla. Talán nem, csak azért gondolom, mert az írás tökéletesen áll a kifeszített kötélen, ízléses és elegáns és szívhez szóló, és ettől megsejti vagy sejteni véli az ember a kapcsolat mélységeit. Miközben hajlik jobbra, hajlik balra, tragédia és vicc irányába, de megy egyenesen, előre.

Ronyecz és Molnár Gál mennek hazafelé az orvostól, odamennek hozzájuk az adománygyűjtők: a rákkutatásra gyűjtünk. Mire Ronyecz: Köszönöm, az enyémet már megtalálták.    

Már megérte. Megírni, elolvasni egyaránt.

A nemrég közvetített Gramophone karanténkoncert egyik nagy tanulsága és élménye volt számomra a barokkhegedűs Rachel Podger. Ahogy állt a szobájában, mögötte a fekete kutyája hevert hanyatt a kanapén, négy lába az ég felé irányozva, Rachel Podger pedig nagy szorgalommal játszott el három tételt Bach E-dúr partitájából. Szorgalommal, de nem csont nélkül, és az ember másra nem is tud gondolni, mint hogy ha egy erre specializálódott muzsikusnak ez ennyire nehéz, akkor milyen lehetett a kortársaknak, akik valószínűleg nem gyakorolhattak napi négy órát, mert zabba mentek volna a lovak.

És a hegedű még rendben van, de az mindannyiunk tapasztalata, hogy ha trombiták is vannak egy barokk zenei koncerten, azt aligha lehet megúszni őrületes gikszerek nélkül. Emlékszem egy Zádori Mária énekelte Bach-kantátára, Jauchzet Gott in allen Landen, szeretik egyébként is játszani, mert nem csak az énekszólam szép, de csodálatos trombitálnivalók is vannak a műben. Itt viszont a trombitaművész a darab végén egyszerűen nem akart fölállni, hogy megköszönje a tapsokat, annyira reménytelen szórásban voltak az eljátszott hangok a leírtakhoz képest. Jöhetünk közelebb is az időben: ha valaki megnézi Beethoven zongoráját a Nemzeti Múzeumban, látja, hogy hát, ezen eljátszani a Hammerklavier-szonátát… Lehetetlen. Az első akkordok után meg kell, hogy adja magát a finom kis bútordarab, szakadt húrokkal, törött lábbal kellene összeroskadnia. Mintha nem egyszerűen az előadói erőfeszítést, hanem a megszólaltatás lehetetlenségét építették volna bele a szerzők a zenei élménybe. Használd a fantáziád, hallgató, mert hallani úgysem azt fogod, amit kellene.

Aztán egy szép nap eljött Paganini és Liszt, és eljátszották a kottát. Sőt, kevés volt nekik, új kottákat kellett írni, hogy kellően nehezek legyenek a darabok. Vagy másképp nehezek. Mintha volna a zenetörténetnek egy ilyen megoldása is: előbb az elmélet nem találkozik a gyakorlattal, aztán a gyakorlat nem találkozik az elmélettel, a hangsúly a komponista fantáziájáról áttevődik a hangszeres zenész ujjaira. Az ő ügyük, az ő társalgásuk, mi csak belehallgathatunk, aztán vagy értjük, vagy sem. Inkább sem.  

Olyan szép és bonyodalmas könyvet olvastam, hogy muszáj beszélni róla, bár az emberben benne van a félsz, hogy azt mondja: olyan szép és érdekes könyvet olvastam, hogy őrület, már a címe is, A Karamazov testvérek. De nem, nem, ez nem a Karamazov, és az ismerőseim sem hallottak róla (leszámítva, természetesen azt az ismerősömet, aki ajánlotta). A fátyol lebben, Jan Potocki: Kaland a Sierra Morenában. A cím megtévesztő, a borító még inkább, mert valahogy a cifra betűtípussal egy jó, izgalmas ifjúsági regényt sejtet, Adam Bahdaj stílusában. De Potocki egy kicsit régebbi, 1815-ben lőtt ezüst golyóbist saját koponyájába. Előtte megáldatta a golyót a pappal, mert úgy érezte, helyesen cselekszik, észrevette magán a vérfarkassá válás tüneteit, és nem akarta megvárni, amíg már nem lesz szíve végezni magával.

Nem, igazán nem egy őrült, inkább egy őrületes ember, akinek a munkásságát felsorolni sem könnyű. utazó, földesúr, nyelvész, néprajzkutató, egyiptológus (a képen is a piramisok szolgáltatják a hátteret), mérnök, katona, és író. A Kaland a Sierra Morenában (rendes címén A zaragozai kézirat) a főműve, ehhez képest persze elég bizonytalan, hogy mi benne az eredeti és mi a hamisítás. Teljes kézirat ugyanis nincs. A történet hatvanhat napot mesél el, amelyben az utasok megpróbálnak átkelni a sivatagon, és közben mesélnek egymásnak. Potocki franciául írta a könyvet, és még életében megjelent az első tíz napra való anyag Szentpéterváron. Aztán megjelent egy újabb adag, még mindig Potocki életében, de már nem biztos, hogy a jóváhagyásával, Párizsban. A többi talán elégett, mindenesetre elveszett, de megmaradtak lengyel nyelvű mesék, amelyeket visszafordítottak franciára, aztán vitatkoztak rajta, hogy vajon mennyire eredetiek. A magyar nyelvű változaton nem érezhető, hogy több szerző munkája volna, de ez talán a fordítót dicséri. Mindenesetre fejest ugrik a kötetbe az ember, aztán úszik, úszik, időnként nem tudja, hová, mert az egész olyan, mint a Karinthy-féle Ezeregyéjszaka-paródia, találkoztunk egy szörnnyel, aki elmondott egy mesét, a mesében a szörny találkozik egy kétfejű szörnnyel, amelynek mindkét feje belekezd egy mesébe, és így tovább. Potocki (ha ő) néha maga is hivatkozik arra, hogy el lehet veszíteni a fonalat, most a bolygó zsidó mesél valamit, most meg a cigányvajda, de talán épp ez a regény lényege, csak azt ne hidd, te kedves olvasó, hogy valahová eljutsz, ha átkelsz a Sierra Morenán.

Na és? Talán nem elég jó a fotelben?  

Egy rádióműsorban találkoztam vele, a műsorgazda Madarász Zsolt, és, meglepő módon, a műsor hőse nem is ő volt (akkor), hanem Birgit Nilsson, arról beszélgettünk, hogy milyen volt, hogy énekelt, mennyire volt nyomasztó a hangereje, a zenei és színpadi biztonsága, a lénye. Ment a beszélgetés, és egyre erősebb volt bennem az elragadtatás, itt ülök, egy stúdióban, egy asztalnál Kovács Eszterrel, akiről valószínűleg sokan egyáltalán nem is tudják, hogy kicsoda, mintha a neve is olyan volna, hogy elrejtse a különlegességét. És ez a különlegesség nem abból áll, hogy végigénekelte a világot, Scala, Metropolitan, Bayreuth, itt ő mind volt, énekelt, sikere volt, visszahívták, mert van ilyen. Magyarból is van ilyen, csak elég ritka. Csakhogy ő... jaj, mit is érez az ember.

Amit az életrajz mond. 45 évesen visszavonult, mert csalódott a műfajban, nem lehet tartani a színvonalat, minden a pénzről szól, ide-oda röpülgetnek ugyanazok az énekesek és karmesterek, és próbálják magukat megnöveszteni a feladathoz, de ez az idő szorításában és egy bizonyos fellépési teher mellett képtelenség. Idáig mindenki eljut, akinek sikere van az operai pályán, csak a következtetést nem vonja le, hogy ha nem tudod megváltoztatni a rendszert, akkor szállj ki belőle.

Kovács Eszter meg azt mondta, hogy neki ez nem tetszik, és visszaköltözött Hajdúnánásra. Na, most ilyen ember nincs. Illetve egy van, és az éppen ő.

Van Molnár Ferencnek egy darabja, musical is lett belőle, A vörös malom, ahol a Magiszter egy emberrontó gépet hoz létre, meg kell keresni a legjobb, legtisztább embert, bedobni, és nézni, hogyan romlik meg. Van, akin nem fognak a malmok, operák, világok.

Ma nyolcvanéves. 

Tudom, senki nem gondol és nem akar semmi rosszat, de többé-kevésbé minden nap meglepődök azon, ahogy a vírus áldozatairól hírt adnak, na, megint három, idős és krónikus beteg halt meg. Senki nem akarja azt mondani, hogy „a temetők meg üresek”, vagy hogy „hát mire számítanak”, és inkább csak a megnyugtatás a cél, a vírus terád, egészséges és hetven-hatvan-ötven alatti, nem olyan veszélyes, mégis eszembe jut a Weöres-vers. Vagy a Kodály-kórus szövege, Az öregek. Hogy oly árvák mind, ami elég erős kezdés, hiszen egyszerre használja az árva jelentésárnyalatait, hogy szegények, elhagyottak, és közben a szó szoros értelmében is árvák, hiszen az öregeknek már se apjuk, se anyjuk. És nem arról panaszkodnék, hogy a világ elveszítette az öregeket, vagy az öregek hasznosságába vetett hitét, hiszen Weöres is ezért írta a verset, és biztosan reménykedett a megzenésítésben, ha „Kodály Zoltán mesternek” ajánlotta. Nem új a tapasztalat, csak érti az ember, miért panaszkodott a rémhírterjesztésért letartóztatott bajuszos krapek, hogy nem baj, hogy elvitték, semmi nem baj, csak hogy azt mondták rá: bácsi. Én nem vagyok bácsi.

Weöres is ezt írta. Idegenül néz a napsugár is, és oly furcsán mondja minden ember: „Jónapot, bácsi.”

Vírus ide, vírus oda, ez jobb nem lesz. De talán rosszabb igen.