A Figaro házasságát adta a Metropolitan, egy klasszikus felvételt (ha 1998 már a klasszikus kornak számít), Fleming, Bartoli, Terfel, Croft. Jonathan Miller volt a rendező, ma már nem létezik az előadás. Már a képi gondolkodás olyan volt, mint a mai (mai?) HD-felvételeknél, sok közeli, bent vagyunk az árokban, fent állunk a színpadon, de még az eszközök nem voltak meg hozzá, a kamerák nem bírták a normális világítást, kicsit szemcsés és sötét a kép – érdekes élmény.

De ez csak a közvetítés, a zenei élmény az több, mint érdekes, láthatóan arra törekedtek, hogy a létező legjobb szereposztást állítsák ki, és a Met már csak ilyen: sikerült nekik. Bartoli és Terfel, helyesek és egy kicsit bumfordiak, bennük van a menyegző előtti felajzottság, állandóan egymáshoz érnek, igaziak. Bryn Terfel erőteljes, magas és erős, nem szívesen húznék ujjat vele, lehetne akármilyen grófi selyem köntösöm, Bartoli pedig egyszerűen rábízza magát Mozartra, azt játssza, amit a zene mond. Nyilván mindenki erre törekszik, de ő meg is tudja csinálni.

Don Basilio, a zenemester szerepében pedig, nézz oda, Heinz Zednik. Karaktertenor Bécsben, a közönség kedvence, ezt szinte mindig elmondják róla, de az osztrák közönség kedvence. Basilio nem olyan méretű és súlyú szerep, hogy feltétlenül vendéget kellene hívni rá, főleg, hogy erre a szerepkörre mindig is megvoltak a Met saját, kisbetűs sztárjai, de itt most nem kicsinyeskedtek, jöjjön, aki jönni tud.

Bejön Zednik, és eszembe jut egy rejtélyes papír, amit bécsi nagybátyám hagyatékában találtam. (Verusnak szoktam őt itt hívni, de nem mint becézett Verát, hanem mint „vérusz”-t, Marcus Aurelius nagyatyját. Rosszul emlékeztem, sajnos, amikor először így hívtam, de hát én sem vagyok egy bronzfejű cézár.)  

Nem tudom, hogy került hozzá, bár elég egyértelmű, hogy ez egy gratulációt megköszönő levél, de fogalmam sem volt, hogy nagybátyám ott volt Heinz Zednik esküvőjén, vagy hogy egyáltalán ismerte őt. Az aláírók közül már csak Heinz Zednik él, a felesége, Christl néhány évvel ezelőtt meghalt. Zednik újranősült, egy plasztikai sebésznőt vett feleségül, aki láthatóan önmagán is gyakorolta mesterséget. Zedniken talán nem. A tenor egyébként februárban múlt nyolcvanéves.

Lassan elszakadok az angolnás könyvtől (Patrik Svensson: Tenger a tengerben), de folyton valami különösbe botlik az ember. Az angolna a világirodalomban. A kezdetekkor. Mert, persze, az ember, ha az Iliászt olvassa, nem veszi észre, hogy szerepelnek benne angolnák, de ha van egy mániája (motívumgyűjtő), akkor rögtön kiugranak bizonyos sorok. "És a halak meg az angolnák körülötte sürögtek/ és  veséje körül háját marakodva harapták". Svensson számára azért fontos, mert ezzel bizonyítani tudja, hogy az ókorban az angolnát nem tartották halnak. Nekem arról szól, hogy akárki is volt Homérosz, nem volt vak. Lehet, hogy borszínű volt számára a tenger, furcsa volt a színérzékelése, de aki ilyet ír, az már látott is ilyet, a halak érdeklődését a vese körüli háj iránt, ha az elesettet otthagyják a vízparton. Az angolnák ugyan sok-sok kérdést vetnek föl, de úsztukban egyet meg is oldottak. 

 Ez volna az eredeti címe Patrik Svensson könyvének, talán vonzóbb volna, mint a Tenger a tengerben, de nem biztos. Arról szól, amiről szólnia kell, az angolnák életéről, de mivel Svensson maga is lerakta a fenékhorgokat az apjával, így róla is szól, az apjáról is. Néha szépirodalom, néha tudományos ismeretterjesztés, néha egyszerre a kettő. És hiába nem néz ki valaki előre túl sokat az angolnából, valahogy tele lesz vele a kötet, hiszen az angolna többé-kevésbé ma is titok, hogy miért vándorol sokezer kilométert azért, hogy valami európai mocsárban várja meg, amíg szólítja a kötelesség. A kötelessége pedig a faj fenntartása, elindul, vissza az óceánba, annak is egy meghatározott helyére, a Sargasso-tengerbe, hogy lerakja vagy megtermékenyítse az ikrákat.

Az angolna évszázadokig foglalkoztatta a tudósokat, Arisztotelésztől a 20. századig nem tudták teljes bizonyossággal eldönteni, hogy ikrákat rak vagy elevenszülő, hal vagy sem, hogy hím és nőstény, vagy hímnős. És bár azt hinnénk, hogy olyan sok közünk nincs hozzá (én egyszer ettem ugyan, de az elég volt) a könyvből kiderül, hogy az angolnák hím ivarszervét kereste a 19 éves Siegmund Freud Triesztben. Nem találta meg, de utóbb érdekes dolgokat írt a nők péniszirigységéről, és talán nem függetlenül a régi kutatásaitól. Amikor Günther Grass azt írja a Bádogdobban, hogy angolnákból lettünk, angolnákká leszünk, talán nem beszélt a levegőbe.

Mindenfélét néznek és mérnek kulturális szokásainkat illetően is, és az egyik feltűnő következménye a járványnak, hogy megnőtt a klasszikus regények iránti érdeklődés. Legalábbis eleinte, amikor az emberek még a hosszú otthoni órákra készültek. Viszonylag jól mérhető adat, persze, csak viszonylag, mert a klasszikusok egyik tulajdonsága az, hogy megvannak, hogy ott porosodnak a polcon, Anna Karenina ott várja a Feltámadást. De ettől még mérhető, hogy mennyit rendelnek a csomagszállítóktól, mennyivel nő a letöltések száma, ha jól emlékszem, másfélszer annyi Háború és békét töltöttek le angolul, mint korábban.

Ráismer az ember a békebeli helyzetre is, amikor a nyugdíj előtt álló emberek azt mondják, hogy na, legalább lesz időm olvasni, végre belekezdek a Háború és békébe. Amire a hetyke fiatalok és középkorúak azt gondolják magukban: akkor már minek? Már nem tudod az életedet úgy élni, ahogy kellene, vagy legalább kétségek között vergődni, hogy úgy éled-e, ahogy kellene, túl vagy a legfontosabb éveken, legfeljebb a bölcs öreget játszhatod, aki ül a karosszékében, és meghallgatja a hozzá fordulókat. De miért is fordulna bárki is hozzád?

Idővel, persze, rájön az ember, hogy ebben sincs igaza, hogy soha nem késő, hogy a könyvektől nem jobbak leszünk, csak olvasottabbak. És akkor eszébe jut Vas István, aki, így mondják, minden évben elolvasta a Háború és békét. Jó volna hozzá fordulni, hogy miért, de sajnos…

Volt egy szuper és tényleg vicces film, a Trópusi vihar, abban filmforgatásosat játszottak, és a főszereplő Robert Downey jr egy fekete őrmestert játszott, úgy értem, magán a filmbéli filmforgatáson. És már akkor is értetlenkedtek a többiek, hogy ezt miért imádja a média, ezt a nagy átalakulást, bőrbe injekciózott barna festék, hajgöndörítés, fekete kontaktlencse, amikor egyszerűbb lett volna egy afrikai színészre bízni a szerepet. Stohlnál is ezt érzem. Mi abban a nagyszerű, hogy nehéz fölismerni? Azért föl lehet. És egy ilyen tévézés miatt? Ezért jártál főiskolára, ezért tanultál annyi szöveget, képezted a hangod, hogy itt végezzed, a színészeti árokparton?

Eszemben sincs megsértődni a vidéki Magyarország helyett, remélem, ők se bántódnak meg, biztos nem is úgy gondolták a Bödör Gáspár alkotói, hogy jaj, ezek a tulkok, élnek a koszban, aztán azt se tudják, hogy működik a lift. Azt is látom, hogy a politikai korrektség mennyire nehézzé tette a humorból élők dolgát, folyton arra is gondolni kell, mit érezhetnek azok, akik a viccekben szerepelnek, cigányok, homoszexuálisok, rendőrök, skótok, paraszt bácsik. Még jó, hogy a nyuszikák és agresszív kismalacok lelki épségére nem kell odafigyelni. Egyelőre.

Csak azt nem tudom, hogy pontosan merre is volt a humor a tegnapi első részben. Mert nem éreztem a késztetést, hogy elmosolyodjak, vagy legalább azt mondjam, ez rossz vicc volt. Nem volt vicc. Marad a világ sorsa fölötti bánkódás, hogy Stefanovics Angélának ennyire méltatlan helyzetbe kell kerülni. Marad a Stohl fölötti értetlenkedés, ő aztán igazán nincs rászorulva, hogy cirokbajszot ragasztva, ezt a szőrös úszósapkát, amit itt parókának vélnek, fejére húzza, és máris mekkora a poén. Nem szokás az ilyesmit tesztelni, Ha te se nevetsz meg én se nevetek, akkor nem is vicces? Vagy ugyanaz a képlet, amit a sorozat egészénél használtak: jó lesz az a kétfogúaknak?

A svéd színmű- és drámairodalmat új életre keltette. Egyike volt az egyik legnagyobb íróinknak.

Ez jelent meg néhány napja Per-Olov Enquist emlékére az Indexen, de most nem azon szeretnék jajgatni, hogy azért ez elvben szerkesztett szöveg, valaki elolvasta a szerzőn kívül is, hogyhogy nem tűnt föl neki ez a szép zárómondat. Nem az a baj, hogy nem illik nyomtatásban így fogalmazni, főleg irodalomról nem, amire én mindig úgy gondolok, mint az újságírás nagyobb, szebbik testvérére. Talán ok nélkül, az újságírás nem a szövegről, hanem a hírről szól, az meg benne van. Különben sem nyomtatás.

Engem a méricskélés zavar. Hogy a kiadó (mert a fent idézettek Enquist kiadójától valók) mérlegel, gondolkodik, hogyan is tudna valami nagyot mondani a veszteségről, anélkül, hogy megbántaná az itt maradókat, szóval nem mondja, hogy a legjobb, legszebb, legnagyobb, csak egyike. A többiek meg a másikuk. Vagy az egyikeknek az egyike. Mintha ez az egész biztonsági beszédforma a reklámokból szivárgott volna le a sajtónyelvbe. A reklámokban köztudomásúan nem lehet felsőfokot használni, hacsak nincs az ember kezében megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy ez tényleg a legjobb vagy legalább a legolcsóbb, mert jön a konkurencia, hogy bizonyíts, bizonyíts. Ugyanígy nagyon nehéz egyértelmű állításokat megfogalmazni, mert mi van, ha valakinek pont nem enyhíti a fejfájását az orvosság, még perre megy. Marad hát az enyhítheti a fejfájást, mi nem mondtuk, hogy mindenkinél, de hátha te is a szerencsések között vagy.

Meghalhatott Per-Olov Enquist, aki egyike volt az egyik nagy írónak.

Nyilván láttam egy halom filmben Irrfan Khant, de nem tűnt föl, egészen az Infernóig. Lehet, hogy azért, mert az meg annyira reménytelen film volt, hogy mindennek örült az ember, ami feltűnt benne a Gellért és a Rudas között. Mindenesetre feltűnt, és biztos, hogy a ruha is tette, az a csodás feszültség a háromrészes, szürke öltöny és a vad, minden szabályozásnak ellenálló fej között. Kire is, kire is hasonlít. Hát persze. Ha valaha a világon nagyszabású szuperprodukció készülne Ady Endre életéről, megvan a főszereplő. Ő ugyan magát kúnfajta, nagyszemű legénynek gondolta, (ahogy az iskolában éretlenkedtünk: kunszemű, nagyfajta) de ránézésre csak a nagyszemű stimmelt, meg a Gangesz partjai. Tudom, hogy nem készül még kisszabású szuperprodukció sem Ady életéből,  még leginkább Deák Krisztina Csinszka-filmje volt ehhez a legközelebb, Jordán Tamással, de ki tudja, mit hoz a jövő.

Most már nem tudja senki, meghalt a képzelt főszereplő, fiatalon, majdnem annyira fiatalon, mint Ady. Nem erre mondják, ugye, hogy ötven az új negyven.   

„Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér”. Egy ősz és egy dús barna hajú férfi van a lemezborítón, és nem tudok elszakadni az emlékemtől. Amikor Alexander Lonquich itt járt, és (ha jól emlékszem, az Új Színházban) zongorázott, még ő volt a dús hajú férfiú, látszott rajta, hogy tanítványok bálványa, komoly, tapasztalt, de mégis lelkében fiatal, hogy mást ne mondjak, a zongora alatt kivillanó bokája alapján egyértelmű volt, hogy a lakkcipőt ugyan hajlandó fölvenni, de nem húz hozzá zoknit.

Nem tegnap volt. Viszont majdnem tegnap (márciusban) volt, hogy itt játszott Nicolas Altstaedt, látszott, hogy ő is tud hatni az ifjabb nemzedékre, a szívét-lelkét hegedülte bele a szólamába egy szemüveges lány a kísérő zenekarból, talán akkor is eszembe jutott Lonquich, pedig fogalmam sem volt róla, hogy közös lemezük fog megjelenni.

Megjelent. A leghagyományosabb műsorral, az öt csellószonáta és a három variáció. Kettő közülük Mozart-témára, a harmadik Händelre, a Júdás Makkabeus híres kórustételére.

Mondjuk ez is egy kérdés, hogy mennyire híres a See the conquering hero comes. Úgy értem: ma híres, minden hegedűs növendék megkapja játszanivalóként, tanulóévei legelején, mondjuk a második hónapban, de Beethoven honnét ismerte? Én mindig azt képzelem, hogy Händel többé-kevésbé elfelejtődött, csak Angliában őrizték az oratórium éneklés hagyományát, Bécsben csak van Swieten báró őrizte a barokk lángot. Van Swieten valóban csodálatos ember volt, és talán már azért is rokonszenvezett Beethovennel, mert mindketten „van”-ok voltak, holland származásúak, de mikor Beethoven a Händel-variációkat írta, nem Bécsben volt, hanem Berlinben.

Minden egy kicsit messzire vezetne, még szerencse, hogy a lemez egyáltalán nem, mert annyira tanácstalanul hallgatom, amennyire csak lehet. Mindig azt mondjuk, hogy a lemez semmi, élőben derül ki, hogy egy muzsikus mennyit ér, de nekem a felvétel most leleplezőbb a koncertnél. Egyáltalán nem érti a hallgató, hogy ezt a két hangszert, nem a játékosokat, hanem magukat a hangszereket mi tartja össze. Lonquich, ha nem is lángeszűen, de választékosan fortepianózik, Altstaedt viszont rángatja azt a nyomorult vonót, az összbenyomás olyan, mintha valaki filctollal rajzolna egy nagy felületre finom, aprólékos mintákat, aztán jön valaki egy nagy pemzlivel, és belefesteget vaskos, csöpögő festékkel.

Hogy ez mire jó, azt meg kell fejtenem. Csak kedvem nincs sok hozzá.

Azt hiszem, végképp kiment a divatból, hogy az ember nyájas olvasónak szólítsa azokat, akik hajlandóak elolvasni a hülyeségeit. Nem is mondok nyájasat, csak kedveset, akiknek köszönhetően tovább gondolhatta a kövér Hamlet kalandjait, cikkeket küldtek elolvasásra, amelyekből kiderült, hogy a „tikkad, mert kövér” (sajnálom, nem tudok már áttérni Nádasdyra Aranyról) nem volt benne az eredetinél is eredetibb Hamlet szövegben. Hogy erre a sorra nem csak Goethe lett figyelmes, de Isaac Asimov is, neki is van egy hőse, aki addig nem megy Hamletet (Hamletot?) nézni, amíg nem duci a címszereplő. Meg az is kiderült, hogy Paul Giamatti is játszotta Hamletet, 2013-ban, szemére is hányták, hogy nem úgy néz ki, ahogy kellene.

Rendben van, de mi ez ahhoz képest, ahogy a Zeffirelli –filmben Mel Gibson nézett ki, szakállal, előre fésült hajjal, mint valami, nem is nagyon följavított Nagy Bandó András?

Szóval ki legyen a magyar Hamlet, aki nem olyan, és mégis ő. Máté Gábor jut az eszembe, de ez nem nagy okosság, ő volt is Hamlet, igaz, több, mint harminc éve. Józsa Imre. Hevér Gábor. Egyetek, fiatalok.  

S mily remekmű az ember! S mily remekmű a Hamlet!

Tegyük föl, hogy valamikor csak véget ér a járvány, és akkor majd ott ülünk, és rájövünk, hogy micsoda zenei gazdagságban éltük, éljük, élni fogjuk a napjainkat. Addig meg… - addig is. Mert hogy nem megy ki a fejemből a Metropolitan At-Home gálája, és ne is menjen, mert annyira fantasztikus volt az egész. Miközben az ember mégis edzett operanézőnek tartja és képzeli magát, aki tudja, merre hány lépés, kik ezek a hősök, akik esténként a világba ordibálják, hogy a feleségük soha nem szerette őket.

Töröm, töröm a fejem, hogy miért is volt mindez ennyire nagy hatású, miért volt több, mint bármilyen normális operai tapasztalat, és nem jutottam másra, mint hogy éppen azért, mert annyira közel volt a normalitáshoz, benézett az ember egy szobába, és ott valaki dalra vagy áriára fakadt. Visszatérő élmény volt, hogy „de hát az előbb még semmi bajod nem volt”, mondtál valamit vagy beszéltél, hogy ki vagy, hol vagy, aztán csett, katt, bekapcs-gomb, és rögtön az érzelmek és élmények olyan sűrűségébe és viharába kerültünk, amire nem lehet fölkészülni. Vagyis föl lehet készülni, akkor megyünk el este színházba, operába, hangversenyre, de így nem ragadják el az embert ezek a szent bolondok. Már amelyik bolond, mert többnyire épp ez a felfoghatatlan: normálisnak néznek ki.

Pont ezt az élményt erősíti a technika. Egyfelől, persze, a legmagasabb szint, amiről még talán tíz éve is csak álmodni lehet, innen oda, száz helyszín, mint valami óriási körkapcsolásos labdarúgó mérkőzés, mindenki továbbrúgja a labdát egy másik városba, másik országba, másik féltekére, de közben a hangminőség mégis annyi, amennyit egy telefon vagy laptop mikrofonja elbír. Azt hinné az ember, hogy ettől aztán teljesen szétmegy a hallgató feje, zörög, torzít, eleve nagyon korlátozott dinamika, csakhogy épp ez az a hangszín, amit ismerünk, amit a rokonokkal, ismerősökkel, ismeretlenekkel való csevegésre használunk. Hogy egy operaénekes mennyire marslakó, az jobban kiderült ezekből a videókból, mint a gondosan bemikrofonozott közvetítésekből vagy a lemezekről.  És ki ne akarna marslakókkal találkozni, ha garantált, hogy nem bántanak?