Mondanám, amit feledékeny férjek és barátok szoktak mondani, hogy nyolc napon belül érvényes, szóval boldog születésnapot, William Shakespeare, csak hát mitől is számítjuk azt a nyolc napot. A keresztelő az egyetlen biztos pont, hogy az épp mához négyszázötvenhat éve volt. Ettől számítanak vissza három napot, de nem biztos, hogy annyit kell, ráadásul mindez a Julián-naptár szerint van, a Gergely-naptár azt mondaná, hogy várjunk csak, majd május 3-án ünnepelünk.

Nyilván nem érdemes most újra elmondani azt, hogy mennyire velünk van, hogy mennyire stabil és megkerülhetetlen része a magyar irodalomnak, meg hogy nem csak a magyar irodalomnak, nekem például csak Goethét olvasva tűnt föl, hogy Hamlet nem úgy néz ki, mint a feketébe öltözött Laurence Olivier, mert a párbaj jelenetben azt mondja rá a királynő: izzad, mert kövér. Bánatában, úgy látszik, evett.

De Shakespeare tényleg velünk van. Mutatom is, hogy mennyire.

Tegnap a Rai csatornán is meg lehetett nézni a nagy Pavarotti-dokumentumfilmet, és valamiért folyton Elton John jutott eszembe. Először azt hittem, hogy csak a történet hasonlósága miatt: az ember mindent megtesz, hogy ő legyen a világban a nagy-nagy-nagy önmaga, és amikor eléri, akkor rájön, hogy ezért aztán igazán kár volt annyit küszködni. Kicsit olyan, mint Magyarországon a pestiség. Egy halom tehetséges fiatal küszködik azért, hogy Pestre költözzön, hogy itt legyen munkája, egzisztenciája, boldogsága, és amikor mindez megvan, vesz valahol vidéken egy házat, távol a várostól, mert itt nem lehet kibírni.

Pavarottira gondoltam, hogy élete végén már úgy adta a koncerteket, hogy a piros Mercedes beállt a díszletkapun át a színpad mögé, és míg a közönség felállva ünnepelte, ő már nem is volt ott, elbicegett a kocsiig, és szevasztok.

Egyszer láttam hasonlót, amikor egy erkélyről néztem Elton John koncertjét a Városligetben, amúgy sem volt egy nagy hangulatvarázs, de amíg a kemény mag újabb ráadást követelt, láttam, hogy Elton Jancsi már kocsiban ül, és messze jár.

Az csak most jutott eszembe, hogy ha az ember tévét meg filmeket néz, akkor van egy másik rokonság is a két ember között. A Pavarotti-filmet Ron Howard rendezte. És az ő lánya, Bryce Dallas Howard játszotta a Rocketmanben Elton John anyukáját. Kicsi a bánatos sztárok világa.

 Régi filmeket nézünk, és legfeljebb az tűnik föl, hogy a kifejezés: régi film, mennyire mást jelent ma, mint egykor. Hogy azelőtt Kabos meg Jávor volt a régi filmek hőse, ma meg Harrison Ford. De hát hűségesek vagyunk, ha A kis szemtanú megy, akkor mindig meg kell várni bizonyos jeleneteket, amikor fölkeltik hajnalban az amisok, kér reggelit? Nem tudok az éjszaka közepén reggelizni. Vagy amikor sikerül megszerelni az autót, beindul az autórádió, és Harrison Ford valami táncszerűt produkál a Sam Cooke számra. (Nem ragadom meg az alkalmat, hogy a Vitézy László által botrányosnak mondott Hajdú Szabolcs-film címazonosságával foglalkozzak, csak mondom, ennek a dalnak is ugyanaz a címe, ami a Louis Amstrong-számnak, What A Wonderful World. Előfordul az ilyen. Győzzön a jobb. Győzzön mindkettő.)

De hogy egyik szavamat másikba ne öltsem: A kis szemtanút nézve végre feltűnt egy szereplő. De tényleg ő? És hogy kerül ide. Aki Harrison Ford nővérét játssza, nem fontos figura, ráadásul kicsit sem néz ki úgy, mintha Harrison Ford testvére volna, ritkás haj, nagy, határozott orr, óriási orrlyukakkal. Mégis ő. Patti LuPone. 

Mini a szerep, de így is majdnem fölborítja az egész filmet, túl érdekes a mellékszereplő, érezhetően egy igazabb sors van benne, mint az egész szerelmecskés történetben. Nem is értem, miért őt kérték föl, nincs és nem is lett nagy filmes élete, nyilván nem itt vagyis ott és akkor akarta ezt elkezdeni, talán valami hódolat vagy tisztelet. 

Patti LuPone színházi színész, A három nővérben kezdte a pályát, és végül a zenés darabokkal lett nagy, nagy, óriás. Az első Evita Amerikában, aztán még egy szép adag musicalben lett a nagy, az utolérhetetlen. Fantine A nyomorultakban. (Ideális szerep: húsz perc, egy szuper dal, és halál. Sajnos a végén vissza kell jönni kísértetként.) 

Nem is arról van szó, milyen jó, jellegzetes a hang, mennyire tud énekelni, még csak nem is arról, hogy milyen súlya van a tinglitanglinak tőle és vele, hanem hogy a legelcsépeltebb musicalslágerek is újra élnek, olyan igazak lesznek, mint a bemutatókor, amikor még nem csépelődtek el. Pár napja volt egyébként LuPone 71. születésnapja, szóval innét a távolból, a kis Magyarországról is minden jót és szépet. 

Peter Beard talán leghíresebb fényképe valami félrekapcsolást okozott a fejemben. Nem mintha bánnám. A képen egy elefánt áll a hófedte Kilimandzsáró előtt, valahogy egymást erősíti az állat hátának és a fehér hegynek a vonala, és erről egy Hemingway-novella, pontosabban csak a címe jutott eszembe: A fehér elefánt formájú hegyek. Ottlik-fordítás, valószínűleg ezért nem is jutott eszembe vajon miért is volna más formája egy fehér elefántnak, mint egy szürkének, de ha már eszembe jutott, megnéztem az eredeti címet, nem szól a formáról, csak a hasonlóságról: Hills Like White Elephants.

Persze, úgy élt az emlékeimben, hogy ez talán valami afrikai történet, nyilván ezért is jutott eszembe az elefántról és a hegyről, de szó sincs róla. Egy férfi, egy nő, valahol Spanyolországban, Madrid és Barcelona között, várnak a vonatra, beszélnek, beszélgetnek valami műtétről, ami nem olyan nagy dolog, más is átesett rajta, és utána minden rendben volt. Le kell, hogy essen a tantusz, miről is van szó, mert ki nem mondják, abortuszra készülnek, illetve a nő nem készül, csak elviseli, de tudja, hogy mindez mit jelent, miénk lehetett volna a világ, de nem lesz.

Keresem a furcsa szavakat, nemezből van a poháralátét, arra inkább azt mondanám, hogy filcből, mindennek édesgyökér íze van, az még nehezebb. Többnyire nem tudjuk egyből, milyen íze van az édesgyökérnek, de az a fekete ragacs, a medvecukor túl játékos név, agyoncsapna mindent.

Olyan kevés a szöveg, amilyen kevés csak lehet, de mégsem csontváz, mert belefér egy bekezdés arról, hogy a férfi átcipeli a bőröndöket az állomás egyik oldaláról a másikra. Ettől aztán nem a minimalizmus érződik, csak a kevésben a minden. Magyarul még rövidebb, mert a hagyd abba please, please, please angolul hétszer ismétlődik, magyarul csak háromszor kérlek, aztán nagyon szépen kérlek. Ennyit bír Ottlik, ha azt jelzi, hogy nem tör ki a kétségbeesés.

Azt akartam mondani, hogy az amerikai novella egyik csúcsa, de lehet, hogy ez már nem is novella. Annyira short story, hogy már nem is story, csak short, közben meg életre szólóan long, és még annyi lehetőséget sem ad az olvasónak, hogy közbe akarjon szólni. Nem boldogságra születtünk, mondja Hemingway. Azt nem mondja, hogy akkor mire.

2016-ban kihagytam, amikor volt a Met közvetítés, nyilván egybeesett valami koncerttel, én pedig meg voltam elégedve a saját álláspontommal, hogy nem szeretem az Elektrát. Láttam Kovalik-rendezésben, és akkor se szerettem, mi többet kívánhat az ember magától? A nemszeretésnek pedig voltak megerősítői, hogy kisebbet ne mondjak, Bartók is azt mondta, hogy nem lehet kétszer elsütni ugyanazt a zenei történetet (mintha ő nem írt volna több éjszakazenét lassú tételnek). Mégis mintha igaza volna. Richard Strauss dörzsölt színházi emberként azt nyomta, ami bevált, ha a Salomét szerették, akkor kell egy másik nagy nő a történelem kezdetekor, aki címszereplő, aki hisztérikus, és aki miatt ölnek. Aztán majd halálba táncolja magát. Csak legyen minden több, nagyobb, hosszabb.  

Minden több, nagyobb, hosszabb, a Met igazgató Peter Gelb azt mondja, ez a legnagyobb zenekar, amit valaha is elhelyeztek a Metropolitan árkában. A színházban persze népszerű a mű, két film- és sok hangfelvétel készült az előadásokról. Ez most a legutóbb rögzített, Patrice Chéreau szép, okos rendezése, mintha Rothko-színekkel dolgozott volna, festményben sétálgatnak a hősök, és vitatkoznak megbocsátásról és bosszúról, hogy szabad-e normális életet élni, legalább megpróbálni, vagy el kell számoltatni a bűnösöket. Helyre kell-e zökkenteni a világot, vagy maga a zökkentés végteleníti a kisiklást, férjgyilkosságra anyagyilkosság a válasz, nyilván a testvérgyilkosság volna a logikus folytatás, bár itt nem az történik.

Minden klassz, a címszereplő Nina Stemme meg főleg klassz, ahogy végigordít mindenkit, aki beteszi a lábát a színpadra, nem is érthető, hogy ezt hogyan lehet végigcsinálni, a többiek váltják egymást, ő meg egyedül van, úgy állja a kettősöket.

De a hogyan lehet végigcsinálni még mindig érvényes a nézőtéri oldalon is, egyszerűen nem tudok lépést tartani velük, folyton Strausst látom magam előtt, ahogy bólogat, ez még belefér, ez is, ez is.

A legenda szerint az Elektra bemutatóján a függöny lehullásakor akkora volt a döbbenet a nézőtéren, hogy tapsolni is elfelejtettek. Strauss hihetetlen lélekjelenléttel fölállt az első sorban, a közönség felé fordult, és azt mondta: nem tehetek róla, de nekem tetszett.

Nem tehetek róla én sem, de nekem nem. Azért nem adom föl.

Halva találták a fotós Peter Beardet az erdőben, és nyilván nem lepte meg a hír a családot sem, hiszen már három hete nem találták. Kisétált az otthonából, és eltűnt, csak a legelszántabb reménykedők képzelték, hogy valaki tán megtalálta, hazavitte, és gondolkodik, hogy vajon ki lehet ez az ember. Peter Beard, a híres fotós? Nahát.

A csoda elmaradt, a holttest került csak elő, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ez az öngyilkosság egy formája volt, ahogy Lawrence Oates elment sétálni Scott kapitány sátrából, hogy kicsit körülnézzen a hóviharban. Menj csak. Peter Beard nem mondott semmit, amúgy is konfúz volt, aggkori szellemi leépüléstől szenvedett, amikor meg sem lehet mondani, mi a világos pillanat, és mi az elborulás. Volt már egyszer nagyon közel a halálhoz, 1996-ban megtámadta egy elefánt, abból legendásabb halál lehetett volna.

Beard az élet nagy nyertese volt, apai ágon vasútmágnások, anyai ágon dohánytőkések voltak, ő meg, van ilyen, igazán jóképűnek született. Kamaszkorától vezette a naplóit, újságcikkeket, fényképeket, telefonbeszélgetéseket, amit lehet, elmentett a (nem is tudom) jövőnek vagy jelennek. A legszebb nőkkel esett szerelembe, akik többnyire viszonozták az érzelmeit, klasszikus szőke herceg, bolond, aki ellenáll neki. De közben készültek a fotók, a legnagyobb hatással az afrikai vadonban, bemutatva, hogy rossz lesz a vége, vagy nem is lesz, End of the Game az egyik albumának címe, már rossz vége van, pusztulnak az állatok, lesoványodott elefánt trombitál a Kilimandzsáró előtt. Én időben szóltam, mondta Peter Beard, és elindult az erdőbe.

Az első mű, amit John Adamstől hallottam, a Short Ride in a Fast Machine (a hivatalos magyar cím szerint Rövid utazás sportkocsival) volt. Az első opera, amit hallottam tőle, a Nixon in China volt. És most, a legfrissebb (tavaly bemutatott) műve a Must the Devil Have All the Good Tunes? címet viseli. (Bocsánat a bénácska fordulatért, de az ember ki akarja kerülni, hogy egymás után tegyen kérdőjelet és pontot.) Általános minimumként annyi biztosan elmondható, hogy címet adni tud, és hogy a közönség nyilván szívesen megy el egy olyan koncertre, ahol a művek címe is vicces, érdekes, elmagyarázható (a New Yorkerben olvasta, de talán Luther Mártonig megy vissza az eredet), mintha azt kellene meghallgatnia, hogy Adams: 3. zongoraverseny. Az már külön ajándék, ha a bemutatón Yuja Wang játssza a szólót, a szerző vezényelte előadásban pedig Víkingur Olafsson.

El van indítva a darab a maga útján. De nem csak ebből a szempontból, hanem zeneileg is: John Adams a híres Peter Gunn témát használja, persze, megbonyolítva, ez mégis klasszikus, de ismerősen, hogy mindenki tudjon valahogy kapcsolódni az ő Haláltáncához. Ha az. Mert Liszt benne van, az biztos, de Prokofjev is, az egészben van valami vidám csalfaság, mintha becsalogattak volna mindenkit mély vízbe, hogy nem lesz semmi baj, nem lesz hosszú, nem erőfeszítés, bírni fogod, és a végén elégedetten mondhatod: ismerem a kortárs zenét. Vagy valamit ismerek belőle.

Aztán mégis hosszú, nem vészesen, de mint egy normális, klasszikus zongoraverseny, így a Haláltáncnál tényleg hosszabb, mégis bonyolult, mégis az a tanulság, hogy nem ismerem a kortárs zenét. Mondhatni: győz az igazság.

Szeptemberig látható online az Andy Warhol-kiállítás a Tate Modernben, de hát tudjuk, mi is az az online-kiállítás, gázálarcban szagolgatni a rózsát. Nem vagyunk ott, nincs fizikai kapcsolat, ahol a színek számítanak, az eleve reménytelen, hiszen minden monitor csal, többet vagy kevesebbet, de csal. Kivétel a kivétel.

Mert Andy Warhol Ezüst felhőit láttam életben is, amikor itt voltak, Budapesten, és szépen csinálták meg, sikerült elérni azt, amit nem mindenkinek: az ezüst párnák elemelkedtek a földtől, de nem ragadtak a plafonra, szálldogáltak a térben, az ember köztük lépkedhetett, hozzájuk érhetett, arrébb lökhette őket.

Nagyon jó. Biztos nagyon jó, ezüst párnácskák, tényleg mitől nem várják mostanában, hogy az ember hasra essen.  De a Tate kiállításán mintha éppen ez volna a lényeg: ne ess hasra. Ne azt nézd, ki lett Andy Warholból, hanem hogy mit csinált. Miért, mit csinált? Ezüst párnácskákat?

Ezüst felhőket. Nem tudom, hogy jól értelmezem-e az egészet, de mintha arról volna szó, hogy look for the silver lining, hogy ha felhőt látsz, akkor ne felhőt láss, hanem az ezüst belsejét, ahogy átsüt rajta a nap.

Slágerbölcsesség, tényleg az, van is egy ilyen Jerome Kern-dal, vagy a Generál is énekelte, hogy A felhők fölött mindig kék az ég. Nem szabad kimondani, mert akkor menthetetlen, de ha csak kóvályog az ember a felhők között, akkor jó.

Ez is egy adottság, méghozzá fontos adottság, ha valaki előadóművész: nem kivívni, nem kikényszeríteni, hanem csak kiélni, kilétezni a közönség szeretetét. Hogy mindannyian azt akarjuk: legyél jó. Nem kell azzal fárasztania magát a művésznek, hogy megnyerjen minket magának, meg vagyunk nyerve a lényétől, a fényképétől, talán már a nevétől is. Yehudi Menuhin? Csak jó lehet. Víkingur Olafsson? Csak jó lehet?

Egyébként jó, tényleg, tud zongorázni, és keresi azt a valami mást, van Glass-lemeze, most meg Debussy – Rameau. Kicsit úgy tesz a világ, mintha ez mennyire merész ötlet és párosítás volna, holott Debussy számára meghatározó élmény volt, amikor először hallott Rameau-t, amikor operát kezdett el írni, akkor is a francia barokk világ lebegett előtte, és nem Wagner vagy Verdi nyomait nézegette. Meg hát van is egy műve, Hommage á Rameau, Olafsson is eljátssza a lemez utolsó számaként.

Nem számolgattam percre, darabszámra biztos, hogy ez inkább Rameau- és nem Debussy-lemez, de az ötlet akár jó is lehetne, valahogy bemutatni a hasonló gondolkodást, ami létezik, egyes Rameau-darabok címét Debussy is elfogadta volna. Csak hát egy lemez nem feltétlenül a koncepció, akkor volna igazán csodálnivaló az egész, ha a darabok egymásra rímelésétől függetlenül az előadások is olyan fenomenálisak volnának. Víkingur Olafsson hallgatása közben azonban az ember elkezd rögtön két másik zongoristára gondolni, Rameau-ügyben Grigorij Szokolovra (akinek egyébként ma van a hetvenedik születésnapja) és Kocsis Zoltánra, akinek a Debussy-interpretációja végül nem lett nemzetközi standard, de mintha Olafsson mégis arrafelé tapogatózna, nem mosni, nem lavírozni, hanem vagányul, bele a közepébe, ezek itt hangok, nem színek.

Annyiszor hallgattam és önként a lemezt, hogy nevetséges volna bukásról vagy kudarcról beszélni. Nagyszerű bevezetés, de csak bevezetés abba, hogyan is zongoráznák ezt a nagyok. Akik, ráadásul ketten is vannak, nem csoda, ha lenyomják Víkingurt.   

Viszonylag ártatlanul kezdtem Tolvaly Ferenc A kivándorló című kétkötetesébe, ez az első Tolvaly-regény, amibe belekezdtem, ráadásul a 21. Század Kiadótól, akik, Updike-ot is forgalmazzák, új fordításokban.

Aki olvasott már Tolvalytól, az talán tudja a poént: őrület. Már a legelső lapokon őrület az a sznobéria, amit előad, akadémikus barátom beszélt a festő barátommal, és megegyeztek abban, hogy zeneszerző barátom egy zseni. Mindez azzal súlyosbítva, hogy akkor éreztem igazán jól magam, amikor az udvart söpörtem Tibetben, és közben jakvajas kiflit eszegettem, kiüresedtem és megtisztultam. Ki érti, hogy ennek ellenére miért tért haza a történet elbeszélője akadémikus barátja és matematikus barátnője társaságába.

Nem ez a fő nehézség az olvasásban, hanem maga a nyelv, vagyis hogy ilyesmikbe botlik az ember:

• Borika, szeretem az andalúz költőt, de én Katalóniába megyek.
• A keresztlányod is csak akkor érezte jól magát Barcelonában, amikor az andalúzokhoz, Núriához és Pablóhoz költözött – vágott vissza cserfesen a húgom.

Ez nem valami kikeresett furcsaság, ez a nyelvezet és ez a téma, legalábbis az első oldalakon. Ha aztán beindul, és csodálatos remekművé változik a regény, akkor elnézést, de én addig már nem bírom ki.

Bosszúság, bosszúság, amíg rá nem jön az ember: voltaképpen csodálatos, hogy az íróságnak még mindig van annyi vonzereje, fontossága, szexepilje, életigazoló nagyszerűsége, hogy meglett férfiak erőnek erejével és adottságoktól függetlenül is íróvá szeretnének lenni. Nem fog menni, de akkor is szép tőlük. Tolvaly, a vértelen író.