Csodálatosan megható, de tényleg. Alig zárták be a világ operaházait, Joyce DiDonato máris kárpótolja a rajongókat, és nem is akárhogy. Otthonról, a lakásából énekli el a Werthert. Jó, zenekar nem fér be a házba, de zongorista igen, és maga mellé egy másik világsztár is, Piotr Beczala. Egy szép nap rájövünk, hogy mindaz a körítés, amit egy operaház jelent, tényleg körítés, a lényeg bennük van, meg bennünk, ha együtt akarjuk, akkor a láng lobog, fennen, fennen…

Jaj. Három percig bírtam. Joyce tényleg ott van a lakásban, talpig zöld ruhában, tényleg talpig, mert különben mezítláb, és bágyadt dallamokat énekel bágyadtan, és, nem tehetek róla, de úgy érzem magam, mint Vanek úr, amikor a szekrényből hallgatta Laura de Pirelli énekesnő hanggyakorlatait, aztán vette a kalapját, hogy bocsánat, én most elmegyek. És attól kezdve szeretettel gondolt Mehárra, a félszemű törökre, aki egy félreértés következében ugyan minden nap elagyabugyálta, de nem énekelt.

Talán a szándék túl nyilvánvaló, ha egyáltalán van hátsó szándék, hősnőnek lenni a vész idején, vagy csak tényleg mindennek megvan a helye és az ideje, és a Werthernek nem ez volt a helye meg az ideje, nem tudom, de brrr, brrrrrr.

Tudom, hogy nem volna szabad, de előfordul, hogy megállok a városban elhelyezett könyves szekereknél, és persze, el is csábulok. De hát minden olyan jó ötletnek meg érdekesnek látszik. Mondok rosszabbat: minden jó ötlet és érdekes is. Legutóbb leakasztottam egy semminek kinéző fehér kötetet: Bourgogne strázsamester emlékezései. Eddig még jó, de kinyitottam, és pont azt írja benne, hogy "midőn az oroszok észrevettek bennünket, fél lőtávolságra sem lévő tüzérségük leadta ránk az első sortüzét. Az első, aki elesett Delaitre zászlóaljsegédtiszt volt, egy golyó mindkét lábát letépte térdben, hosszú lovaglócsizmája alatt. Egyetlen kiáltás, jajszó nélkül esett a földre. Elhaladva mellette, arcába néztem: nyitva volt a szeme, görcsösen járt az állkapcsa. Megismert, és nevemen szólított. Odaléptem, hogy halljam, mit mond. Akkor elég hangosan így szólt hozzám, meg a többiekhez, akik nézték: Barátaim, vegyék ki, kérem, a pisztolyaimat a nyeregkápámból, és eresszenek egy golyót a fejembe." 

Nem csak arról van szó, hogy milyen szörnyű, hanem hogy ismerős is a jelenet. Persze, Iszaak Babeltől, a Lovashadseregből, ahol a kinyílt hasfalú, kiomlott belű vöröskatona kéri Babeltől ugyanezt. Nem tudja megtenni, csak hallja az átkot és leírja: ti szemüvegesek, úgy szerettek minket, mint a macska az egeret. 

Egyébként a harcedzett, Moszkvából visszafelé menekülő Bourgogne strázsamester sem tudja megtenni, pedig addigra már túl van mindenen, zászlótartó kezek levágásán, fagyott holttestekbe botláson, bajonettel való kivégzésen. Az oroszok egymást is megeszik, és ha azt hinnénk, hogy ez csupán az ellen démonizálása, hát nem, mert a szövetséges horvátok is megeszik egymást. Csak a halottakat. Nem is értem pontosan, mert nem arról van szó, hogy nem erre teremtettünk, nem egymás gyilkolására. Még csak az sincs, hogy úgy szerette volna Delaitre zászlóaljsegédtisztet, hogy nem tudott rá kezet emelni, mert ő volt a leggonoszabb és legkegyetlenebb ember, akit valaha is ismert, és aki kedvtelésből tette a rosszat. Mégsem megy. Még neki sem, még őt sem.  

Lehet, hogy ez a könyv pozitív üzenete? 

Oyinkan Braithwaite jelenleg Nigériában él, egy öccse és két húga van. Egyik sem sorozatgyilkos.

Okkal ilyen vicceske a fülszövegi életrajz Oyinkan Braithwaite első regényén, mert ez a címe, Hugicám, a sorozatgyilkos. És tényleg az, ezzel még nem lövök le semmilyen poént, mert úgy is kezdődik: Korede megy, hogy takarítson a húga után, aki beledöfte a kést az éppen soros pasijába. Nincs hozzá különösebb magyarázat, megtette, biztos oka volt rá, Korede nem kérdez, csak takarít, fertőtlenít, aztán bepakolják a hullát a csomagtartóba, és bedobják a Harmadik Szárazföldi Hídról a tengerbe.

Legalább ezt is megtudta az ember: Lagosban van legalább három szárazföldi híd. Nem krimi és nem ijesztgetés, irodalom a könyv, díjakat nyert, meg Booker-listára (hosszú listára) került, könnyen olvasható, rövid fejezetekből áll (a szerző mégiscsak költő és novellista volt, ja, az eredeti, tehát nem a magyar borítót is ő tervezte), de azért regény, kicsit többet tud az ember a világról utána, mint előtte. Elég jól körbejárhatóak a figurák, valósak a viszonyok, és nem is vadul nigériai ez a családelképzelés, az elsőszülött felelőssége az ifjabbakért. Van egy videó az interneten, Oyinkan Braithwaite megmutatja a kedvenc könyveit. Az egyiket nem ismerem, gondolom, más se nagyon: Mufaro gyönyörű lányai. De a másik kettő, és mindkettőnek szerepe volt a Hugicám elkészültében, a Szép remények és a Jane Eyre. Nincsenek messzebb, mint Nigéria.  

Biztosan jönnek majd az elvonási tünetek, hogy jaj, bárcsak mehetnénk már valahová, bárhová, ahol sok ember ül egymás mellett, és mind előre néznek, a vászon, színpad vagy pódium felé, de egyelőre csak ott tartok, hogy hol a különbség? Kocsist nézem, mert harminc videót föltett a Müpa, jazz, pop és klasszikus, a 2013 karácsonyi Diótörő. Minden évben meglepetés volt, amíg vezényelte, hogy ezt ő szerette csinálni, mert elméletben nehéz lett volna tőle távolabbi zenét találni, mint bármelyik Csajkovszkij- balettot, de nem volt elméleti ember, vagy hogy is mondjam: nem lehetett kiszámítani. Azt hiszem, A diótörőről szólt az egyetlen kritika, amire visszaszólt. Azt írtam, hogy ezekre a tempókra nem lehetne táncolni, olyan gyorsak, és azt mondta, hogy minden tempó pontosan az, amit Csajkovszkij előírt.

A Müpa oldalán úgy ajánlják az előadást, hogy „élvezetes kikapcsolódást nyújt a karácsony előtti készülődésben”.  Végül is: karácsony előtt vagyunk.   

Háborúban sem hallgatnak, de járvány idején, legalábbis egyelőre, kifejezetten zajonganak a múzsák. Berlinben Bartókot és Beriót játszanak, legalábbis tegnap azt játszottak, és még két napig ingyen meg lehet nézni őket eközben. Az egyik azért izgalmas nekünk, mert ismerős, a másik azért, mert ismeretlen, illetve egy idő után rájön az ember, hogy az is ismerős, a Szimfónia nyolc hangra és zenekarra, hiszen megszólal benne Mahler és Ravel is, miközben a nyolc hang énekel, beszél vagy énekbeszél. Próbálom néha követni a szöveget, de végül nem sikerül eldönteni, hogy fontos-e egyáltalán, vagy csak a hangzás számít. Német, olasz, angol nyelven beszélnek, olasz szót nem hallottam, ami talán tényleg arra utal, hogy Berio a szavak jelentésétől függetlenítette magát, illetve, hogy szabad kezet adott, hiszen egyszer azt mondják: thank you, Sir Simon Rattle, ami aligha lehet így benne az eredeti partitúrában.

Bartóktól a Concerto ment néha furcsa helyre tett hangsúlyokkal vagy ritmikával, de ezzel sincs semmi baj, nem veszítette el a zene az értelmét, csak egy kicsit más lett, mondjuk, hogy nemzetközi, de, tekintve, hogy eredetileg is nemzetközi zenemű… Solti György jut az eszembe, aki azt mondta, a Cantata profana vezénylése közben jött rá, hogy ez a mű róla szól, ő az, aki szarvassá változott, és az agancsával már nem fér be a szülői házba, országba, világba. Hát igen, Solti önértékelésével soha nem volt gond. Viszont Bartókra ez tényleg igaz, nem tarthatjuk itthon, és nem mondhatjuk meg, hogy mi az autentikus. Szép előadásban minden az.

Az élet vége. Vagyis azon túl, mondjuk a maradványok vége. Urbán Tamás képén a Pillangónak nevezett Deák Ferenc hamvait szórják, feltételezem, hogy a Dunába. Ha már a folyó okozta a halálát. Vagyis, persze, inkább ő okozta, amikor kitalálta, hogy átúszik, aztán kitalálta, hogy visszaúszik. Urbán Tamás, aki fotózta Pillangót, azt mondja, hogy akkor megint, és megint, de ha csak kettő hosszt vállalt, az sem kevés, részegen, nem valami pompás fizikai állapotban. Szóval öngyilkosság vagy talán csak megsemmisülési vágy, hiszen tudta, mondta, hogy nem lesz belőle öreg, nem kell aggódni, hogy megereszkedik a bőre a sok tetoválással, és az majd hogy néz ki.

Hogy néz ki. Ezt biztosan sokat hallotta, hiszen kék volt a feje a sok bőr alá bevitt tintától, a homlokán ott volt a pillangó, szárnyain horogkereszttel. Mintha az egész gesztus vigasz akart volna lenni a hétköznapi embereknek, van, aki nálatok is ijesztőbb. Ma, persze nevetséges látni, ahogy körülveszik az emberek az uszodában, és arcukon hitetlenkedés és szörnyülködés, és nem veszik észre, hogy ma azért lehetnek ott egy kiállító terem (most épp a Capa Központ) falán, mert hátteret alkotnak Pillangónak, mert ilyenek a normálisok. Akik közé ő nem akart tartozni. Akiket nem fényképeznek, mert mi van rajtuk látnivaló. Semmi. Eltelik majd egy-két évtized, és a tetoválás általános lesz, mondjuk nem ebben a mértékben és csúfsággal, de David Beckham meg Zombie Boy lesz az, aki ábrákat helyez el a testén. Vagy minimum konditermi pacsirta.

Mindenféle fellengzős gondolatok röppennek, hogy talán ő volt a legszabadabb ember a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, már amikor nem a börtönben ült, vagy de igen, akkor is, annál inkább, de ezt se nagyon hiszem. Mindenesetre nem a rendszer, hanem az élet ellen tiltakozott. Sikerrel.

Tudom, hogy van az a téveszme, hogy rendes ember a Várkert Bazárba nem jár, de tényleg téveszme, jobban tenné a rendes ember, ha járna. Most éppen Miroslav Kraljevic miatt, aki horvát festő volt, amikor jöttek a modern idők. Ez nálunk, talán a Nyolcakkal indult, és, mondjuk 1905-tel, náluk meg talán Kraljeviccsal, és 1910-zel. A festő élete még a rövidnél is rövidebb volt, Kraljevic 28 évesen meghalt, és a festészetben a csodagyerekség sokkal bonyolultabb, mint a komponistáknál. Épp csak elkezdte, vagy talán el sem kezdte, el sem tudjuk képzelni, mit nem kezdett el a tbc miatt. Csak azt látni, hogy tud, nagyon jól rajzol, nagyon jól fest, lazán és nagyvonalúan, könnyű ecsettel és mégsem súlytalanul. Azt látni, hogy kopasz lett volna, ha megéri.

Azt látni, amit nem annyira jó látni. Magunkat. Esterházy Péter írta valami régi focimeccs kapcsán, hogy „gondoltuk, mi sérós fővárosiak, jól kigurigázzuk ezeket a derék bányászokat”. Szeretnénk itt mi úgy tenni, mintha mi volnánk a sérós fővárosiak, vállon veregetni a horvát modernistákat, igen, igen, szaladtok a franciák után, de hát a vonat egyre gyorsabb, ti meg egyre csak szaladtok… Hiszen ezt nekünk is mondhatják más, nagyobb és még sérósabb fővárosiak. Lehetnénk csak akkor önelégültek, ha valami egészen-egészen pici okunk is van rá.

Énekes baráttal találkoztam tegnap, és miről is beszélget az ember, hát persze. Koronavírus. Hogy hová tüsszents. Tenyérbe? Pfúj. Zsebkendőbe? Az is kevés. Könyökhajlatba, még akkor megy a legkevesebb trutymó szerte a világba. Hogy állandóan figyelni kell magadat. Másokat. Nem menni ide, nem menni oda, nem szállni villamosra, sehová, ahol más emberek vannak. Hát így nem lehet élni. Nem? Elmosolyodik. Welcome to the Singers' World. Az énekesek mindig így élnek. Vírusoktól függetlenül, vagy legalábbis koronavírusoktól függetlenül. Lehetőleg nem mennek oda, ahol rájuk tüsszenthetnek vagy megfázhatnak, vagy fúj a szél, vagy huzat van, vagy nyitva hagyhatnak egy ablakot. Vagy bekapcsolhatnak egy légkondicionálót. Vagy nem kapcsolhatnak be, és kiizzadnak. Vagy pláne: előbb kiizzadnak, aztán bekapcsolják a légkondicionálót. Ami egy normális embernek egy alig észrevehető torokköszörülés, az nekik egy elrontott magasság, aztán állhatnak megszégyenülten a színpadon.

Mit kapnak cserébe, hogy mégis annyian szeretnék ezt csinálni?

Mary McCarthy a könyvében (magyar címe: Velence közelről) leírja, mióta panaszkodnak az emberek arra, hogy Velencét nem lehet kibírni, annyi benne a látogató. Ha jól emlékszem, az első panasz a 17. században lett kinyomtatva, és, szokás szerint, olyan panaszkodik, aki maga is oka a bajnak, az utazók zavarják az utazókat, mi idegesítjük egymást. Bár lehet, hogy a velenceiek meg mind minket utálnak. Mindenesetre most, hogy látja az ember az üres Szent Márk teret meg a hidakat, valahogy kénytelen arra gondolni, mit is ér ez az egész így, kísértetvárosként? Nem azt akarom mondani, hogy Velencében folyton és csakis egymást bámuljuk, de hozzá tartozunk a városképhez hátizsákkal vagy hűvös eleganciával, a város nem csak hozzánk szól, de rólunk is.

Lehet, hogy köztudomású, amit ehhez még hozzá tud tenni Róma, hiszen én is a Panoráma Útikönyvekben olvastam 1986-ban, de most mégis fontos lehet. Az Angyalvár, amely köztudomásúan Hadrianus síremléke volt, bent meg is található a császár egyetlen fönnmaradt verse, Animula, vagula, blandula. Még akkor tanultam meg az öt sort (magyarul is: Lelkecske, te lengeteg, ingatag), amikor Marguerite Yourcenar Hadrianus emlékiratai című regényét olvastam, 1986-ban már kellő megilletődöttséggel álltam a felirat előtt. Nem ez a lényeg, hanem maga a név: Hadrianus mauzóleumából azért lett Angyalvár, mert várként vagy erődítésként használták alkalomadtán, és angyalszobor van a tetején. Az angyalt először látomásként látta a pápa pestisjárvány idején, ott állt Szent Mihály a vár tetején, és éppen visszadugta a kardot a hüvelyébe, eleget szenvedtetek.

Eltehetné már megint azt a kardot.

Megint operát játszanak a Katonában - de arról nem itt és nem most. Egyelőre csak az előadás előtti utolsó perc számít, amikor bemondják, hogy kapcsoljuk ki. Rajkai Zoltán mondja, és most nem is az jut eszembe, hogy pár perc múlva ő lesz Néró császár, hanem hogy pár órával ezelőtt az HBO-n ment a Foxcatcher című film, amelyben Rajkai adta Mark Ruffalo magyar hangját. Ez a luxus jut mindig az eszembe, amikor Kökényessy Ági mondja a szöveget valamelyik reklámban: hogyan tudták megfizetni Jennifer Anistont, hogy azt mondja, a kockázatokról és mellékhatásokról...? 

Régebben, persze, minden jobb volt, Láng József volt Roger Moore hangja, és amíg nem látta meg az ember a rokonszenvesen gömbölyű magyar változatot, elhitte, hogy van egy halál elegáns pasas Magyarországon is, akin nem fog a golyó, és akinek nem gyűrődik az öltönye. Hangban sokkal nagyobb szabású életet élünk, mint látványban. De ha nem akarunk, nem muszáj fölébredni, és még mindig Mark Ruffalo szól ránk, hogy kapcsoljuk ki a mobiltelefont. Ki tudna neki ellenállni?