Azzal nem lehet vádolni Olga Peretyatkót, hogy nagy csalódást vagy meglepetést okozott volna. Hallgattam a lemezeit, rossz volt, hallgattam, amikor a Metropolitanben énekelt Luciát, rossz volt, és most eljött koncertezni. Legfeljebb azt lehet kiegészítésként hozzátenni, hogy élőben nem csak rossz, de idegesítő is, ahogy megáll, fájdalmasan elnéz a Müpa egy távoli sarka felé, és hangosan bánkódik. Hangosan, de nem szépen, az orgánum nincs kiművelve, a magasságokat ugyan tartja, ha már megfogta, de éneklés helyett az inkább visongás. A koloratúrákat a Lammermoori Luciában úgy énekli, mintha valaki cipőfűzőt tekert volna a nyaka köré, és a megfelelő pillanatban meg is húzná az eszközt, az egész díszítéssorozat inkább hat gurgulázásnak, mint énekművészetnek. Ami a szívhasadást illeti, voltaképpen csak egy eszköze van, a lassítás, azt viszont túlságosan is gyakran használja. Szép és nemes feladat őt kísérni, mert egy egész zenekart kell folyton visszatartani attól, hogy abban a tempóban fejezze be a darabot, amelyikben elkezdte. Ha pedig megoldottnak látszik a kérdés, akkor ő kezd el egy kicsit sietni, ne legyen már annyira egyszerű az élet. Annyi a haszon, hogy végre hall az ember egy fordított koncertet, nem azt várja, hogy két nyitány között mikor jön a primadonna, hanem fordítva, két ária között mikor szól már az operazenekar, Michelangelo Mazza legalábbis korrekt vezényletével. 

Talán Olga Peretyatko nem tehet semmiről, valakik állnak mögötte, akik szeretnék őt a csúcson látni, és most ott is van. Amíg Gruberova nálunk énekelt, ő Bécsben volt a bemutató Luciája, mostanában nem először fordul elő, hogy Budapest zenei szempontból jobb hely, mint Wien, és ennek először örülni kell, és legfeljebb másodfokon szabad bánkódni. Nyilván érzik a lehetőséget, meg kellene kreálni a második Anna Netrebkót, aki nem csak hang, de szépség is, vagy nem csak szép, de énekesnő is. Azért az lényeges különbség, hogy Netrebko élt a lehetőséggel, és valódi, nagy dívává vált, Peretyatko meg, úgy tűnik, ha akar, sem tud a "de helyes, és még énekel is" szint fölé emelkedni. Valahogy járhatóbbnak tűnik a másik út: milyen helyes, és nem is énekel. 

Az ember magára vessen, ha arra számít, amit nem kap meg, főleg úgy, hogy nem ez az első randevú Elina Garancával, láttam koncerten, láttam a Metben, és még soha nem dobálta el a páncélját. Talán nem is akarja. Attól még énekel, szépen énekel. Most éppen keveset énekel, kevés operát, összesen három áriát a koncert első részében, abból kettő a Don Carlosból, kicsit furcsa, hogy a dalban nem csatlakozik hozzá az apród, így aztán inkább csak az alsó szólam hallható. Közte van egy Adriana Lecouvreur-ária, a szoprán ária, nem a mezzo, de szépen énekli. Mintha kicsit kezdene feljebb csúszni Garanca hangja, nem szólnak szépen a mélységek, meglátjuk, mi lesz ebből. Mert amúgy igazán vonzó jelenség, hűvösen szép és szépen hűvös, hibátlan ruhában, igézően magas homlokkal, kevés, de szikrázó ékszerekkel. 

Az áriák között Ion Marin egyedi értelmezésű intermezzót és nyitányt vezényel, jó, ez egy ilyen furcsa koncert. Az is marad, a második rész már könnyített (vagy nehezített, ízlés dolga) Grieg-dal és aztán latin izék, de tényleg, mintha ő volna a negyedik tenor, Granada meg No puede ser. Várom, hogy ráadásként rágyújt még az O sole mióra is, de azt azért mégsem teszi. A szívét nem adja, nyilván neki is szüksége van rá. 

Nem sok lehetőséget ad az Opera a Gioconda élvezetére, mintha az volna az alapgondolat, hogy ez egy irdatlan nagy hülyeség, van benne négy - öt - hat sláger, azt megmutatjuk (nem az összeset, mert a Barcarolát kihúzták), és tessék valahogy elevickélni slágertől slágerig. Ez úgyis egy ilyen opera, tele van turizmussal, a harmadik felvonás a Ca d'Oróban játszódik, a negyedik a Giudeccának azon a csücskén, ahonnét még látszik a San Marco. 

Lehet, hogy igazuk van. (Nem lehet.) Az egyetlen, amit vagy akit nem értek, az Boito. Ő volt a szövegíró, nem tudom, hogy ez az önkritika egyik formája, hogy anagrammaként írta alá a művét, Arrigo Boito helyett Tobia Gorrio, de így sem értem, hogy van az egész. Boito írta a saját operái mellett a két utolsó Verdi-opera librettóját, amik annyira jól sikerültek, hogy miattuk az agg majd vén Verdi reaktiválta magát, itt meg, tíz évvel az Otello előtt még nem jött meg az esze? Se szómágia, se színpadi tehetség, sem drámai pillanatok. Ami a szómágiát illeti, fennmaradt Ponchielli levele, amelyben könyörög, hogy írjon már valami értelmeset Boito a tenorária számára, ne azt kelljen ismételgetni a végtelenségig, hogy sogni d'or, arany álom. Nem tudom, lett-e foganatja a komponista könyörgésének, de egyszer megszámoltam, kilenc sogni d'or így is maradt a szövegben. 

Jó, vannak csodálatos transzformációk, lehet, hogy Boito félt Verditől, Ponchiellit meg lenézte, miatta nem volt hajlandó törni a fejét. De mi van, ha a Gioconda mindenek ellenére nem akkora hülyeség? Ha föl lehetne dolgozni mégis valami valóságos történetté, ami esetleg a nézőt is megérinti. Mondjuk, hogy van ez az énekesnő, aki tényleg szereti a halásznak képzelt herceget, aki, mondják is róla, azért nincs annyira oda érte. De attól még van itt egy nagy nőalak, aki hurcolja az életet, hurcolja a vak anyját, hurcolja a viszonzatlan szerelmét, és közben mosolyog és énekel, amíg össze nem dől az egész kártyavár. Enzo el, mama hal, Gioconda öl. Azért ez egy igazi tragédia. 

Igaz, az is tragédia, ami az Erkelben történik. 

A zongorista Balázs János központi figura a Cziffra-fesztiválon, talán épp ezért rokonszenves tőle, hogy tud is, mer is a háttérben maradni, a szó klasszikus értelmében kísérni, Várdai István alá dolgozni. Várdai meg úgy király, hogy nem királykodik, amennyire látom, mindenkit levesz a lábáról  anélkül, hogy ilyen jellegű céljai volnának, ő csak játszik. Mit csináljon, ha egyszer így tud játszani? 

Az most a kérdés, amit játszik. Kodályt az első részben, Chopint a másodikban, egyik sem kézenfekvő cselló-komponista az utca emberének. Chopin, persze, önmagának sem kézenfekvő cselló-gondolkodó, mintha a szonáta leginkább szívfájdításnak készült volna, ha lett volna idő, ha elléphetett volna a zongora közvetlen közeléből, más hangon is tudott volna szólni hozzánk. 

Kodály más hangon is szól, mindkét csellóra írott kompozíciója, a Szonatina és a Szólószonáta érett, nagy, minden értelemben nehéz darab. Az előadói értelemben vett nehézséget persze nem érezni, jön, aminek jönnie kell. Hallgatóként  meg azt érzi az ember, micsoda tékozlás, micsoda önfeláldozás, lett volna Kodályban bőven kamarazenei anyag, lett volna piaca is ennek, szegény csellisták ilyen súlyú nyersanyaghoz nagyon ritkán jutnak. Ennek csak látszólag mond ellent az, hogy a Szólószonátát azért nem adják elő minden héten kétszer, de ha arra gondolok, hány csellista van, akivel szívesen meg is hallgatnám a művet, akkor talán jobb is így. Még jobb, hogy Várdai István közéjük tartozik.  

Hú, de rossz ez. Az új Lovasi András lemez, Tűzijáték délben a címe, és szívem szerint itt ki is tenném a pontot. Rossz és kész. Aki lovasista, annak biztosan jó, vagy legalább az életmű része, voltaképpen mindegy, hogy milyen, mert ő írta, énekli, kilométerkő a ki tudja, hová vezető úton. Csak azért nem hagyom abba, mert közben mintha mégis több volna egy rossz lemeznél, néhány búvalbélelt, elmotyogott dalnál, hogy jaj, nem történik már velünk semmi, botladozunk a halál felé, és ami még megihlet, az a gyermekkor, ovi, isi. Szerintem rossz szerep, de el lehet játszani, festett haj és játékállat a kezünkben. 

Mondanám azt is, hogy egyszer vagy középkorú, nincs okod kihagyni ezt az életszakaszt, vagy épp most jönni rá az átmenetiségre, nem átmenetibb, mint bármelyik másik év, de most épp azt érzem, hogy nem az akarással van a baj. Lehet, hogy nincs mit tenni, itt érünk el a popdalok határáig, bizonyos dolgokat nem lehet megfogalmazni gitáron és rozsdás hangon, cserben hagynak a rímek, póz lesz minden félbemaradt mozdulat, rossz lesz a lemez. Hú, de rossz. 

Nem felmenteni akarom a metooban erősen érintett Charles Dutoit-t, inkább azt gondolom, hogy én ugyan milyen alapon ítélném el, valahogy nem találom sehol azt az első követ, amit rádobhatnék. 

Illetve egyet találtam, ezt a Mozart-interpretációt, amit előadtak a MÁV szimfonikusokkal, ezt a halálos bágyadtságot, unalmat, hogy képesek úgy leadni három tételt, mintha egy csapat fegyveres várná őket a kijáratoknál, és mindegyiküket hajtaná rögtön, még a szünet előtt a bányába, ahol egész nap és egész éjjel csákánnyal kell ütni a falat. Így aztán húzzák, amíg lehet, és csak Dutoit-n látszik vagy hallatszik, hogy a harmadik tételre még ezt is megelégeli, jöjjön, ha jönnie kell, és némi tü-tü-tü kiáltásokkal próbálja a zenekart jobb belátásra téríteni. 

Ahogy a szünetben kérdezte valaki költőileg: ha így játszanak Dutoit alatt, akkor különben hogy? 

Volt egy második rész, szerencsére, volt egy Komlósi Ildikó, még nagyobb szerencsére, aki nem hagyta magát. A hang merülőben van, de a lélek erős, Komlósi minden körülmény ellenére teljes Juditot énekelt, végigjárta az utat a nagy bátorságtól a nagy gyávaságig, énekelte, élte, játszotta, és ha csak egy pillanatot kell kiemelni: soha életemben ennyi szépséggel és lemondással nem hallottam még azt, hogy "szép és nagy a te országod". A partner, beugrással Palerdi András volt, aki meglepő kódon kottából énekelt (azért meglepő, mert együtt is láttam már őket a színpadon), mondjuk a kotta sem akadályozta meg abban, hogy egyszer alaposan elkeveredjen, hogy a magasságok megoldhatatlansági közelséget éreztessenek, vagy hogy időnként hamisan énekeljen. És volt Kováts Kolos is. Csak prózában, ő mondta a regős szövegét, mintha ez is egy lehetséges megoldás lenne: a vén Kékszakállú már csak mesél, ilyen voltam, amikor ez történt velem, velünk. 

Nyilván az emlékek mondatják velem: nem ilyen volt, hanem sokkal jobb. 

A hír igaz, már amennyire egy jövőre vonatkozó esemény biztosnak és igaznak mondható, 2020-ban Salzburgban Kálmán Péter fogja énekelni Don Pasqualét. Norina Cecilia Bartoli, Ernesto Javier Camarena lesz. Eleinte azt hittem, ez is először fordul elő, hogy magyar énekes címszerepet énekel Salzburgban, talán valami emelt szintű klasszikus zenei vetélkedőn föl lehetne adni a kérdést, volt-e hasonló. Emelt szint nélkül is utóbb rájöttem, hogy volt már ilyen. Marton Éva énekelt Fideliót 1982-ben, és, ha nem tévedek, Rost Andrea is volt Traviata. Férfi énekes azonban először kerül ilyen helyzetbe, úgy látszik, soha nem volt elég jó Don Giovannink meg Don Carlosunk. Don Pasqualénk meg van vagy lesz, vagy - szóval csak menjen minden jól.  

Két dagifilmet is bemutatnak a héten, nagyon különböző színvonalon, nagyon eltérő színészi munkával, de valahogy mégis összekötődik a kettő. Az egyik az Alelnök című, Dick Cheney üzelmeit leplezi le, azzal a tanulsággal (nem, ez nem spoiler), hogy ha kevesebb végkielégítést kap a majdani alelnök, akkor valószínűleg nem jön létre az Iszlám Állam. Hát, ehhez azért kell némi szemellenző, de hát rendben van, nem lehet eléggé utálni a politikusokat, ebbe már mi is belejövünk. 

A másik film a Zöld könyv, egy zongorista és a sofőrje kóvályog az amerikai délen, ahogy várható, rettenetes dolgok történnek velük, hiszen a sofőr a fehér és a zongorista az afro-amerikai. De semmi a sok borzalom ahhoz képest, hogy Viggo Mortensen mennyire borzalmas, azt képzeli magáról,hogy ő Robert De Niro, feketére festett hajjal, eltúlzott olasz akcentussal keménykedik, ha azt mondom, szánalmas, nagyon finoman fogalmaztam. Ugyanakkor persze érdekes, mert hogy ez is valóságalapú történet, tényleg létezett Don Shirley nevű zongorista, tényleg Leningrádban tanult, tényleg klasszikus alapon játszott improvizációkat. Azt, mondjuk, nem értem, miért mondja nagy fensőbbséggel, hogy az Orfeusz az Alvilágban egy francia opera (?), amikor az ő Orfeusz lemeze saját témákat dolgoz föl, nem Offenbachot. 

De ez a legkevesebb. Amit végképp nem értek, az az, hogy mindkét filmben a főhős egy jól megtermett dagi, az egyik hamburgertől hamburgerig sofőrködik, a másik egymás után kapja az infarktusokat. Ehhez képest mindkét főszereplő alapállapotában normális testalkatú vagy inkább sovány, úgy kellett fölhizlalniuk magukat a megfelelő méretre. Egyik film sem a Dühöngő bika, nincsenek sovány jelenetek, karcsú állapotok, kövéren kezdik, kövéren végzik. Nincs Hollywoodban egyetlen kövér színész sem? Vagy ez is csak valami nézőhülyítés, hogy ha valaki képes egy szerepért harminc kilót fölszedni, az már tényleg nagyon nagy színész? Ha van valami hízási-művészeti aránypár, akkor Viggo Mortensennek még ötven kilót nem ártott volna erősödnie. Ha nincs, akkor éljenek a saját hasak, saját derekak és fejhúsok. 

Az rendben van, hogy zenélnek. Meg az is, ahogy zenélnek. Fesztiválzenekar, Stravinsky-est, kisebb művek, meg a legnagyobb, a Sacre. Szépen dörögnek, nyekeregnek, ha valamicskét lehet panaszkodni, az annyi, hogy most a nagy mű is inkább kisebb darabok sorozatának hat, nem érzem azt az ívet, a hosszú damilt, amelyen a részletek ficánkolnak, ha a közepén, egy hatásos durrantással befejeznék a darabot, mindenki elhinné nekik, hogy ez ennyi. 

Az is rendben van, hogy énekelnek, meg ahogy énekelnek. Stravinsky Ave Maria a ráadás, gyönyörűen zárja és kerekíti le a koncertet, nem is vár senki semmire, a zenészek összehajtják a kottát, és előbb mennek haza, mint a közönség. De most már táncolnak is. Stravinsky a szerző, a mű a Tangó, és ahogy elkezdődik, ketten leteszik a hangszert, és táncba kezdenek, szépen, szabályosan, szenvedélyes arccal. A férfi még egy kalapot is kap a fejére a karmestertől, miközben körbetáncolják a pulpitust. 

Lehet okoskodni, hogy ez csak közönségcsábítás, meg hogy ezt aztán biztos megírták a holland lapok, de a közönség mi vagyunk, örüljünk, ha végre valaki csábítgat minket, és a holland dicséretek is a mi mellünket dagasztják.  Meg aztán innét indultunk 1983 karácsonyán, amikor Kocsis kalauznak öltözve lyukasztgatta a jegyeket a ráadás alatt. Akkor is voltak helyi savanyúságok, akik azt mondták, hogy ez azért túlzás. Szerencse, hogy azt nem mondták: nem azért megyünk hangversenyre, hogy jól érezzük magunkat. 

Csak hát az igények! Ők piszkálják, de már ott tartunk, hogy egy kicsit csalódás volt a Cantemus kórus fölkérése a Zsoltárszimfóniára. Hogyhogy? Nem a zenekar énekel? Már érzem, szívesen megnéznék velük egy egész estés balettet. Fischer Iván lenne Daphnis, Chloé pedig Bodó Antónia. 

Nem jutunk közelebb Maria Callashoz a moziban látható Callas-film (Maria by Callas) után, de talán ez nem baj. Callasban épp a távolság a jó, hogy ő nem halandó, hanem díva, vagy fél-díva, hiszen mégis meghalt. Mindenesetre összeszedtek minden lehetséges interjút, levelet, némafilmet, amelyen látszik, milyen volt a színpadon. Nem a Pillangókisasszony volt az erőssége, de ezt körülbelül sejtettük. Kiszínezték a fekete-fehér koncerteket, piros ruhában énekel, beszél az interjúkban, néha nagyon is bölcsen, és azt olyan jó hallani. Már hogy van ilyen: az élet, a küszködés, siker és bukás tényleg okosabbá teszi az embert. Vagy legalábbis őt. 

Mégis az a nagy tanulság nekem a filmből, hogy az élet már csak olyan, hogy mindig másutt van, mint ahol az emberek. Miközben nézzük Callas kalandjait, azt mondjuk magunknak, ez az igazi, a nagybetűvel írott, nagy szerelem, nagy érzelmek. Nagy csalódás, nagy halál. Jó, van egy csöndes alsó szólam is, hogy ne már, hogy lehet ennek az Onassisnak bedőlni, hát látszik, hogy neki az énekesnő kell, nem a nő, ha miatta abbahagyja az éneklést, akkor mindjárt nem lesz olyan érdekes a számára, mint özv. Kennedyné. Alsó szólam elhallgattatva. 

De a lényeg, hogy az élet nem ott van, ahol az emberek. Mialatt nézzük, hogy micsoda érzelmek, micsoda felfokozottság és túlfokozottság, és sokszoros gyöngysor, társalgás Grace Kellyvel és Churchill-lel hajókázás az Égei-tengeren, azalatt ő arról beszél, hogy nőnek lenni, olyannak, aki megtalálja az igazit, az az élet és a női hivatás. Aki meg nő, és megtalálta az igazit, az mind énekesnő szeretne lenni. 

Jó, hogy eszembe jut: nem ez a tanulság. Hanem az, ahogy Callas a Casta divát énekli. Csak arra meg nincs szó.