Egyre többen vannak, állnak, de inkább kis, összecsukható széken ülnek a műtárgyak előtt, és húzogatják a vonalakat a szép kis blokkjaikba. Kicsit utálom őket, mert nem lehet tőlük megnézni a szobrot, az ember azt érzi, hogy zavarog. Ők meg elviselik, hogy mindenki belebámul a hátuk mögül abba, amit nagy nehezen összehoztak, mindenki belenéz, és majdnem mindenki cicceg vagy fejet csóvál, hát ezért igazán kár volt ennyi időt meg pénzt áldozni. Vannak, persze, gyerekek is, akik a szakkörrel vagy mivel jöttek, ők legalább a földre ülnek, elhevernek, zajonganak, hallgatják fél füllel a tanár előadását, többnyire kicsit ügyesebbek is. Engem inkább a magányos idősek foglalkoztatnak, nézik a fekete mezopotámiai gránitot, újabb és újabb vonalakat húznak a szénnel, már tiszta fekete a papír előttük. Látniuk kell, hogy ez mennyire reménytelen, mégis csinálják rendületlenül. 

Aztán eszembe jut, hogy valamikor egy Turner-kiállításon látni lehetett a festő jegyzetfüzetét. Azt csinálta, amit ma a fotósok, megállt egy érdekesebb utcarészletnél, és szépen lerajzolta, amit látott. Hogy ne csak az emlékeire hagyatkozzon,ha föl akarja idézni a kereszteződést. Persze, az is szórakoztató, hogy Turner, akit eleve nem gondolnánk nagy rajzolónak, hiszen mindent festékbe fojtott, ködökkel meg vakító napsütésekkel, füstökkel meg égő tűzzel foglalkozott, mennyire biztos kézzel dolgozott, akkor is, ha vonalakról volt szó. De ami fontosabb: mennyivel más viszonyba kerül az ember egy műtárggyal, ha lerajzolja, mint ha csak ránéz vagy lefényképezi. Körülbelül az lehet a különbség, mint megtanulni egy verset vagy elolvasni. 

Venni kellene egy jó kis rajzkészletet. 

Párizsban otthon érzi magát a magyar irodalom. Nyilván ezt nem is kell nagyon magyarázni, Radnótival jövünk, Adyval megyünk. A Boulevard Saint Michel és a Rue Cujas utca sarkán egy kissé lejt a járda, mondogattam, aztán megnéztem: a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb. Már ami a költészet és valóság viszonyát illeti. Reggelre én már messze futok, és bomlottan sírok valahol. Na jó, ez meg egy kicsit talán túlzás, de csak kicsit.

Itthon van az irodalom, a párizsi Magyar Intézetben Barnás Ferenc az esti vendég. És körülbelül úgy történik minden, mint otthon. Sokat beszélnek, egy vidám sapkát viselő francia színész felolvas. Barnás Ferenc grimaszolva hallgatja a többiket, aztán el akar magyarázni valamit, ami többé-kevésbé reménytelen. A fordítója tolmácsolja a szavait, néha fölmentést kap, nem kell azt megoldania, hogy az érzelmek hogyan szegecselődnek. Vagy hogy mi ugrasztotta ki a nyulat a bokorból. De jól van így. Az író írjon, és ha személyével támogatja meg a műveit, akkor éppen elég, ha annyit érzékel a félálomba merülő közönség, hogy ez azért mégis egy különös ember. És ha a magyar irodalom otthon is érzi magát Párizsban, Barnás Ferenc biztosan nem. De ő mintha Pesten sem. 

Három történet, egy film, Férfikor a címe, Politzer Péter a rendező. Csütörtöktől játsszák.

 - Igazából te vágó vagy, és sokan gondolják azt, hogy a vágó az valami technikai személyzet, végrehajtja, amit a rendező mond neki. Mennyivel több ennél a vágás? 

- Talán Eisensteinig menjünk vissza, ő volt, aki azt mondta, hogy 1 meg 1 az 3. A Patyomkinban van, hogy látjuk a matróz arcát, aztán a húst, amiből kijönnek a kukacok, aztán újra a matróz arcát, és a két kép összekapcsolása létrehoz valami harmadik értéket.

- Ami azt illeti, most is egy rendezőre hivatkozol. Közben a vágó azért inspirálja is a rendezőt, segít neki, megoldja helyette is a problémákat.

- Én olyan rendezőkkel szeretek dolgozni, akik hagynak. Bíznak bennem, értékelik, hogy valamit ki tudok hozni abból az anyagból, amit létrehoztak, vagy akár ezt támogatják is. Hozzak létre valamit abból, amit ők megcsináltak. Mire a vágószobába ér az anyag, eltelik négy-öt év. Addigra a rendező már nagyon sok mindenen túl van. Megírta a forgatókönyvet, átírta huszonkétszer, aztán leforgatott valamit, ami közel van ahhoz, amit ő szeretett volna, de a forgatáson is ezer dolog történt. És akkor jön egy friss, kreatív input, amit a vágótól kaphat meg. Van az anyag, amiben én találok esetleg olyat, amiről szó sem volt, hogy benne lesz a filmben, mégis ki lehet belőle varázsolni.

- Akkor te rendezőként miért mondtál le erről a lehetőségről? Mert nem csak a forgatókönyvet írtad, de rendezted és vágtad is a filmed. Miért nem használtad te is a kreatív embert magad mellett?

- Én nem szerettem volna vágni a filmemet, és úgy is volt, hogy nem nekem kell vágni, de ez a film pénz nélkül készült, nem volt mögötte állami támogatás, nem lehetett lekötni valakit fél évre vagy egy évre úgy, hogy fizetni nem tudunk. Közben viszont dolgozni kellett az anyaggal, elkezdtem bizonyos jeleneteket összerakni, és akkor már belekényszerültem a dologba.

- Hallottál már olyan magyar filmesről, aki maga vágta, maga rendezte a filmjét?

- Biztos van.

- Én egyet ismerek, Szlatinay Sándort, aki a harmincas években forgatott. De ő még a zenét is maga írta. Csak azért kérdem, mert nála néha észre is lehet venni, hogy a rendező a vágó is egy személyben. Szerinted nálad ez tetten érhető? Hogy rendezőként is a vágó fejével gondolkodsz?

- Maga a szerkezet, ez a párhuzamosság. Szeretek más filmeket is úgy vágni, hogy párhuzamosan futnak a történetszálak. Ez nem valami új dolog, ezer ilyen film van, de én is így szeretem. Azon kívül, ami rám vágóként is jellemző, hogy szeretem nyersebben hagyni a dolgokat. Ha összeáll egy jelenet, és érzem, hogy működik, akkor azzal én már nem akarok nagyon sokat foglalkozni. Nem akarom túlcsiszolni, túlfinomítani. De nem hiszem, hogy ilyesmi alapján bárki tudna azonosítani egy vágót.

- Én olyasmire gondolok, hogy vannak ilyen átvezetések, például a késnél, valaki az egyik történetben megtalálja a kést, és a másik történetben egy másik ember egy másik késsel aprítja a zöldséget. Össze nem tartozó motívumok vagy tárgyak kötik össze a jeleneteket.

- Forgatókönyvünk nem volt, csak egy treatment, hogy ki honnan hová jut el, és milyen kalandokon keresztül, de nem voltak dialógok. Azt viszont tudtam, hogy ilyesmik fogják összetartani a filmet. Benne vagyunk egy jelenetben, és az esetleg már nem is ér véget, de valami hasonló mozdulattal elkezdődik a másik. Amikor összeállt a film, ezt nem  lehetett következetesen végigcsinálni, összekeveredtek a jelenetek, a sorrend sokat változott, hogy működőképes legyen a  film, így ezt van, ahol tudtam tartani, van, ahol nem.

- Nálad a rendezés a pályád logikus fordulata? Már eleve rendező akartál lenni, csak nem sikerült...

- Én operatőr szerettem volna lenni, nem vettek föl, és akkor azt gondoltam, rendező leszek, ha operatőr nem lehetek. Aztán elkezdtem vágni barátoknak felvételi filmeket, és nagyon jól éreztem magam benne. Elkezdtem dolgozni, egy csomó haveromnak akkor lett filmje, és húztak magukkal engem is, mint vágót. Rendeztem közben kisfilmeket meg doksikat, de nem volt annyira nagy akarás bennem, mert a vágásban kiéltem a kreativitásomat.

- Valamiért mégis meglépted most ezt. Azt érezted, hogy van valami, amit más nem tud megcsinálni? Hogy értsem ezt a mozzanatot? Előrelépés, vagy ez ugyanannak a dolognak egy másik nézete?

- Ugyanannak másik nézete.

- Mitől ilyen vonzó számodra a filmezés? Mi az, amit csak filmmel lehet elmondani?

- Ez pont a vágás. A vágás képes annak az élménynek a kiváltására, ami más műfajoknál... Összerakjuk a zenét és az irodalmat, és valami más minőséget kapunk. A vágással ugyanolyan hatást tudok elérni, legalább a magam számára, ami kiváltja ezt, és egy műfajon belül maradok.

- Amikor kitaláltad, hogy egy filmben ezt a három sztorit összefonod, akkor mi volt az eszme? Nyilván technikailag is érdekes, hogy meg lehet-e értetni három történetet úgy, hogy nem lineárisan haladunk, de mitől több ez összefonva, mint párhuzamosan?

- Ez is a vágással kapcsolatos. Ha lemegy a három történet, mindegyiknek van egy kis íve, eleje-közepe-vége. Csak ezeket a fajta filmeket azért nem szeretem, mert már a másodiknál elkezdem unni, tudom, hogy ezt végig kell nézni ahhoz, hogy eljuthassunk a harmadikig. Ez az egyik. A másik pedig, hogy ha a karmester kezében a kés rímel a Szipál Márton késére, az erősíti a két jelenetet. Hogy a dolgok így össze tudnak függeni, két ember nem is találkozik, és mégis van bennük valami közös.

- Amikor a filmnek a Férfikor címet adtad, azt gondoltad...

- Hogy majd lesz egy másik cím helyette, de így maradt.

- Azt akartam kérdezni, hogy amikor összedolgoztad a három történetet, arra gondoltál, hogy ez voltaképpen egy történet is lehet?

- Teljesen. Ha ezt az érzetet sikerült létrehozni, akkor valami olyan született, amire csak a film képes. Nem tudom, mennyire tűnt fel, hogy van két szereplő, aki másik történetben is szerepel. 

- Az orvos, aki ugyanaz, mint a lakatos...

- És a karmester, aki a történelemtanár is. Általában ez nem tűnik fel senkinek, ha valaki észreveszi, akkor azt hiszi, hogy ez valami hiba.

- Elfogyott a pénz, és ugyanannak a színésznek kellett beugrania.

- Pedig csak nem akartam összehozni a szereplőket. Ne legyen kényszerből olyan jelenet, hogy mindenki ott van. Ezért találtam ki azt, hogy ha a főszereplők nem is találkoznak, de hogy ezek a világok összeforrjanak vagy kitáguljanak, a mellékszereplők között legyenek azonosak. Kicsit meredek.

- Tudatosan játszol a valóság és a képzelet összekeverésével? Szipál Márton mintha a saját történetét mondaná, de közben mégis Dezsőnek hívják.

- A zongorista története igaz. Volt egy Joyce Hatto nevű zenész, akinek a férje mások felvételeiből rakta össze a felesége lemezeit. Olvastam a sztorit, és nagyon megfogott. Nem az a része, hogy csaló volt-e vagy sem, hanem hogy miért csinál valaki ilyet. Nyilván nem a pénzért, nem lehet ezzel annyit keresni, hanem hogy a feleségéért, aki haldoklik, mit meg nem tesz. Ez  a sztori érdekelt,és hogy ki játszhatná ezt el, és akkor jött a Szipál. Az ő igazi élete is illett bele, és ebből jött össze ez a szál. Azért lett Dezső, hogy éreztessük, nem az ő valódi élete, és akkor már jött a szabadság, hogy bármit mondhat. A Frank, a középkorú férfi története az teljesen az ő élete, az ő gyerekei játszanak, az ő próbáján és előadásain vagyunk ott. Akitől pénzt kér, tényleg a haverja.

- És tényleg nem ad neki.

- Az nagy szenvedés volt mindkettőnek.

- Az utolsó jelenet hol játszódik? Amerikában?

- Etyeken.

- És miért vetted azt ki a magyar valóságból?

- El akartam emelni. A fiú elindul, elfut. Azt a békességet nem lehetett a Deák téren felvenni. Hogy legyen még tisztább, hogy ez nem a valóság, kivettem a focilabdának a hangját. Mint a Nagyítás végén, ahol épp fordítva van, nincs labda, csak a hangját hallani.

- Mit vársz a filmtől? Több szempontból is érvényes a kérdés. A magyar közönség magyar filmigényét valószínűleg kielégíti A viszkis, amivel együtt indulnak, de egyébként is. Mi a jó reakció erre a filmre?

- Eleve nem hittem volna, hogy eddig eljutunk. Hogy a filmet bemutatják, jegyet lehet rá venni, aki akarja, meg tudja nézni. Nem tudom. Nézőszámban nem tudok gondolkodni. Nyilván letörne, ha nem néznék meg, de azt se tudom elképzelni, hogy megnézik. Kint voltunk a varsói fesztiválon egy hónapja, jöttek emberek, és kérdeztem tőlük, hogy miért jöttek el. Azt mondták, hogy szeretik a magyar filmeket nézni.

- Úgy érzed, hogy bekerültél valami hagyományba? Egyáltalán van ilyen még, hogy magyar film?

- A lengyelek szerint van. Több embert is megkérdeztem, és azt mondták, hogy a magyar filmeket szeretik. Egy nő hosszasan arról beszélt, hogy a magyar film az szerinte nagyon fura. És ebben is megtalálta azt a furaságot. Megkapta, amiért jött. Nekem meg... szóval én annak örülök, ahol a film most van. Örülök, hogy kész, hogy túl vagyok rajta, meg lehet nézni. 

- Ilyenkor te már a következő filmen dolgozol fejben? Vagy a következő kettőn?

- Mire ez a film elkészült, közben is dolgoztam sokat. Megvágtam A mi kis falunk című sorozatot, vágtam egy másik tévéfilmet, egy játékfilmet, egy doksit. Folytatom, amit eddig is csináltam, és vannak terveim, de még egyszer így, ilyen formában filmet nem tudok csinálni. Ez az első nagyjátékfilmem, vérből, barátságból készült...

- Mindenki ingyen dolgozott?

- Sokan dolgoztak ingyen benne, és nagyon sokan dolgoztak nagyon kevés pénzért. Ezt így, negyvenhárom évesen még egyszer már nem lehet megcsinálni.

- Inkább soha többet nem forgatsz?

- Ilyen feltételekkel... Ennek az ingyenességnek van szabadsága, azt forgatunk, amit akarunk, és akkor, amikor akarjuk, de azt forgatjuk, amit tudunk, és ott, ahol tudunk. Itt most ez a két dolog jó arányban volt, de ehhez olyan sok belső erő kell, amit még egyszer már nem lennék képes összegyűjteni.

Nem az lett a müncheni Bach Kórus fellépéséből, amire számított az ember. Nem múltidézés, vagy nem azt a múltat idéztük, mert a kórus szerencsére nem múzeumi instrumentum, túllépett a régi idők nagyságán, nem azt hallgattuk, ahogy annak idején Karl Richter elképzelte az ideális Bach-hangzást. Ez, amúgy önmagában egy nagy történet, talán nagy tragédia, de nem ebben volt most részünk. A jelenlegi, tizenkét éve hivatalban lévő karnagy, Hansjörg Albrecht afféle informált Bach-értelmezést ad elő, az üst formájú üstdobokat faverővel ütik, néha talán túl hangosan, de elviselhető. A tempók frissek, de ettől még megmarad a hangzás masszívsága. A 80. sorszámú kantátát játsszák, amelyben a Luther által komponált Ein feste Burg dallam szólal meg többször is, talán emiatt hiszik még ma is sokan, hogy a dallam maga Bach műve volna Luther szövegére. Pedig dehogy. 

Az összhatást csak a szólisták rontják le erősen, kukori tenor, civil hangú basszus, sikoltozó szoprán, az utóbbinak azért jó lett volna szólni, hogy csak egy kicsit figyeljen már oda, mennyire tisztán és finoman csellózik a Liszt Ferenc Kamarazenekarban ülő Kertész Ottó, és próbálja meg őt példaképének tekinteni, nem járna vele rosszul sem ő, sem a közönség. De ha nem, hát nem, az első szám kicsit élmény nélküli emlékezés a reformációra. 

Ami utána jön, az nekem valahogy fontosabb. Bach D-dúr szvitje, amelyikben az Air van. Megint csak HIP, historically informed performance, táncosabb, könnyedebb tempókkal, nem az a velőrázás vagy nagy romantika. Csak azért furcsa, mert valaha ugyanezzel a zenekarral sokat hallgattam, azt hiszem, ez volt az első klasszikus zenei hanglemez, amit önszántamból megvettem, talán 1979-ben. Encores volt a címe, ráadásdarabokat játszott a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Ha jól számoltam, már csak névben azonosak, egyetlen olyan zenész sincs, aki a lemezen játszott volna, ami a maga módján örvendetes, végre egy zenei intézmény, amely túléli a tagok visszavonulását, adott esetben a halálát. És jól is játszanak, vagy minimum vállalhatóan. Mégis most azon gondolkodom, hogy a lelkük megvan-e még, már hogy ugyanaz a lelkük van-e meg még, vagy azt is elvitte a cica. 

Gondolkodom.   

Van a színháznak egy olyan, kellemes mellékhatása, hogy nincs vége. Zenés színháznál pláne nincs vége, nem addig tart, amíg összemegy a függöny, viszi magával az ember a dallamokat, töri a fejét, mi volt jó, miért volt jó, ki ez a fazon, a komponista. Most épp Rossini a fazon, az Olasz nő Algírban a nem múló előadás, és az a kellemes rácsodálkozás, hogy hiába tudtunk mindent Rossiniről, semmit sem tudtunk róla. Úgy értem, tudtuk, hogy kövér, parókát viselt élete második felében, leállt a komponálással, és csak egyházi műveket írt, azt se sokat. Félt a haláltól, valószínűleg minden lehetséges folytatástól, a megsemmisüléstől is meg a bűnhődéstől is. Valahogy szeretünk úgy nézni rá, mint akit kiismertünk, nagy, lusta kandúr, aki inkább új nyitányt komponál, semmint hogy lehajoljon a leesett kottalapért. Odatesszük a polcra, Vivaldi mellé, mint túl tehetséges zeneszerzőt, akiben annyi az új ötlet és az új gondolat, hogy voltaképpen nincs is ideje kidolgozni a régit. 

Nem tudom. Vagyis: nem hiszem. Vannak, persze, ezek a játékok, hogy két hét alatt megírt egy új operát, meg hogy amit lehet, azt újrahasznosított, ezért ugyanaz A sevillai borbély és az Erzsébet, Anglia királynője nyitánya. Az mintha senkit nem zavarna, hogy ez a tény némileg ellene mond az annyi nyitányt komponálok, amennyit nem szégyellek-elméletnek. Aztán vannak ezek a bölcselmek, hogy Rossini mennyivel felszínesebb még a kortárs kartársaknál is, Donizetti mennyivel mélyebb, amikor Norina pofon vágja Don Pasqualét, ez a fajta zenei együttérzés Rossininál soha nem érzékelhető. 

Megint azt mondom: nem hiszem. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy Rossini az abszolút zeneszerző. Mondhatni: annak ellenére, hogy operákat komponált. Volt az életének egy gyakorlati oldala, valamiből meg kell élni, és ez a valami a 19. század elején az opera volt. De neki magának nem volt szüksége a szavakra, színpadi helyzetekre, párbeszédekre ahhoz, hogy ihlete legyen. Ezért tudott az operai történettől független nyitányokat komponálni. Ezért van az, hogy néha épp a csúcspontokon hagyja el a szavakat: az Olasz nő első felvonásának fináléjában egy idő után már azt éneklik, hogy don-don, cra-cra, tac-tac. Meg a sok hadaró áriában és jelenetben sem érti az ember, hogy mi a frászt énekelnek. Úgyis mindegy, mit beszélnek, csak a zene számít. Erre az elszakadásra a német zeneszerzők képtelenek voltak, Beethovennél is sokszor érezhető, hogy van valami szavakba is foglalható a zene mögött, Wagnernél más sincs, csak a sok szó, ami megzenésül. De Rossininak nem dirigálnak a szövegírói, legfeljebb az énekesek, akik még több áriát, még harsányabb jelenetet akarnak. Ha ez bűn, akkor mehet a pokolba. De nem az, szóval nyugi, Rossini bácsi. 

Nem misztifikálok, meg én is tudom, mennyire könnyű a dolgok sorrendjét utólag és írásban megváltoztatni, de egész este Agnes Baltsa volt a fejemben. Nincs benne semmi különös, az Olasz nő Algírban bemutatója volt az Erkelben, olyan, amilyen, de legalább játsszák alapon. És természetes, hogy eszembe jutott, a Cruda sorte kezdetű áriát először Agnes Baltsával hallottam. Az első olasz utamra indultam, majdnem az összes pénzt elköltöttem Bécsben, mert vettem egy napszemüveget meg két kazettát, hogy legyen mit hallgatni az éjszakai vonaton. Az egyiken Baltsa görög dalokat énekelt, a másik az Opera for Africa jótékonysági koncert hanganyaga volt, az akkori (meg azóta is) sztárok közreműködtek a veronai Arenában, néhány igazán nagy pillanatot is létrehozva. Sherrill Milnes énekelte a Mariát a West Side Storyból, Giorgio Zancanaro az Álarcosbálból Renato áriáját. Baltsa pedig az Olasz nőből az első áriát, hihetetlen szuggesztivitással, erővel, a darabokra törő hangjából erényt kovácsolva, keményen, varázslatosan. Annyit hallgattam a kazettát, hogy ma is el tudom mondani Carreras utólag fölvett zárszavát. And finally, before the big finale with all of us, singing the Va, pensiero chorus, from Verdi's Nabucco... 

De a Baltsa-irányú kapcsolások nem múltak el, hajnal felé, kerékpáron ülve elhajtottam egy NEC rendszámú kocsi mellett, és eszembe jutott a videózás hőskora. Mármint nekem hőskor, amikor Amerikából küldtek a rokonok VHS kazettákat, sajnos NTSC rendszerű felvételeket. De csodás operaelőadásokat, Domingo Houstonban az Aidában, a salzburgi Don Giovanni, és még néhány. Csak NTSC-ben, megnézhetetlenül. De volt egy videó stúdió, talán a Benczúr utcában, ahol percenként egy forintért (akkor elég brutális összegért) átírták a szalagokat PAL-formátumra. Jó, az összeset, egyszerre nem lehetett, de majd apránként. Csak melyik legyen az első? Természetesen Agnes Baltsa a Metropolitanben rögzített Carmenben. Nem is bántam meg soha. Carrerasnak mégis ez a legjobb szerepe, mert a színpadi merevségét be tudja építeni a figurába, Baltsa meg a szabadság, a mezítlábas táncolás. Miközben azért úgy néz ki, amíg a Virágáriát hallgatja, mint valami indián totemoszlop - de kit zavar. Az egész azért jutott hajnalban az eszembe, mert ebben a videóstúdióban NEC gyártmányú magnókat használtak. Mondjuk ez tényleg elég távoli asszociáció. 

Csak éppen ma nem, amikor a klasszikus zenei honlapon a nap fényképe a Carmenből van, Baltsa és Carreras látható. Mert Ágnes asszonynak épp ma van a születésnapja. A hetvenharmadik.  

Leginkább lemezekkel szokott megtörténni itthon, hogy keresem, keresem, nincs sehol, de közben előkerül egy csomó másik, ami fontos, vagy épp ellenkezőleg, azt is elfelejtettem, hogy megvan. Most fényképes dobozban turkáltam, és ez került elő. Tudom, hogy hol készült, a Vigadó öltözőjében, tudom, mi volt az alkalom, valami fesztivál. Emlékszem, hogy Farkas Ferenc egyik művét is játszották, emlékszem az agg, botos zeneszerzőre, ahogy meghajolt, nem ment föl a pódiumra, csak előtte megállt. Petrovics Emil fent volt, sőt, vezényelte is az I. kantátáját. Még apróságokra is emlékszem, hogy Tokody elsiette egy kicsit az egyik belépését, de Petrovics karmesternek sem volt rossz, nagyon gyorsan rendet teremtett. 

Lehet panaszkodni a szellemi közállapotokra, régen minden jobb volt, mert ha megmutattuk az utcán valakinek Petrovics Emil fényképét, nagy valószínűséggel meg tudta volna mondani, hogy kit lát, vagy hogy mi neki a foglalkozása. Hogy volt valami olyan pozíció, hogy a nemzet zeneszerzője, ami majdnem teljesen független a művektől, és főleg a művek ismeretétől, és Kodálytól ezt Petrovics vette át. Nyilván ehhez alkat is kellett, viselni a közismertség súlyát, reprezentálni az úgynevezett magas művészetet, miközben a reprezentáltak esetleg a pokolba kívánták a képviselőt. Viselni a véleménynyilvánítás fokozott felelősségét, hogy mindenki fölháborodik, amikor ő azt mondja, hogy inkább Soroksárig szalad, semmint hogy végighallgassa Schönberg Fúvósötösét. Hogy jön ő ahhoz. Öntudattal élni. Mikrofonnal a kezemben kérdeztem tőle, hogy ugye, örül, amiért felújítja az Opera a C'est la guerre-t, ő meg meghatott pihegés helyett azt felelte: ennek már régesrégen meg kellett volna történnie. Hallgatni a suttogást, hogy majd az utókor... Nem tudom, kit vigasztal az utókor, meg a késői felismerés, nyilván csak azt, akinek úgyis mindegy, nem azért dolgozik, hogy szeressék érte. A kör ördögi, de Petrovics Emilben sehogy nem tudom meglátni a nagybetűs gonoszt. 

Az On The Spot új sorozata megy a Duna tévén, Az ellenség gyermekei címmel, azokról, akik születésükkel és akaratuk ellenére vagy leginkább akaratuktól függetlenül, pusztán a létezésükkel támadták a rendszert. Amerikai katonák és vietnami lányok leszármazottjai, zsidó lány, akinek táncolnia kellett Mengele előtt, és táncol ma is, kilencven évesen, Glenn Millerre. És egy ismerős történet, Visky András, akinek az apját Visky Ferencet 22 évre ítélték, és őt anyjával, meg a hat testvérével munkatáborba zárták. 

Ismerős történet, mert láttam a Pesti Magyar Színházban, monodrámaként, Ráczkevei Anna mondta, játszotta el a Júliát. Az író Visky András. És az ember csak nézte, hogy ilyen van, ilyen nagy szerelem, hogy Júlia úgy vall Rómeónak: szeresse csak maga a Jézust, és nekem elég az is, ami marad utána. Megrendítő, fölkavaró, és mondanám még a nagy szavakat, de hát csak szavak. 

Most újramesélik a történetet a filmben, és megy tovább, a bebörtönzött apa, a halálból visszatérő anya. Aztán túlélik, és az apa először látja a hét és féléves fiát, Andrást. Ezt a jelenetet kétszer is elmondják a  filmben, de olyan is, hogy kétszer kell hallani, a találkozás mindkét résztvevőjétől. Hogy kérdezgeti a nagyobbik idegen a kisebbiktől, hogy ki volna ő, és hogy tudja-e, ki az apja. Eddig nem tudtam, mondja a gyerek, de most már tudom, és repül az apja nyakába. 

Nem azt kérdezem, hogyan lehet ezt kibírni, mert még nézőként sem könnyű. De mit kezdjünk közben magunkkal? Úgy értem, hogyan viszonyuljunk egy, két, három ilyen élethez. Mit csináljunk, hogy ne történetként nézzük a drámát vagy a filmet. És most nem a történet elmesélőit hibáztatom, mert nyilván nagyon hálás vagyok nekik, meg talán azt teszik, ami a dolguk. De érzi az ember, hogy ez nem csak egy történet, amivel földobhatjuk üres esténket. Közben meg mi a tanulság azoknak, akik feltehetően és remélhetően azért ilyen helyzetbe nem kerülnek az életük során. Jönnek ugyanezek a pillanatok kicsiben, egész kicsiben, és eszünkbe jutnak Viskyék, akik... Nem tudom, eszembe jutott-e már valaha is Antigoné, mikor kicsiben, egész kicsiben kellett volna rendes embernek lenni.   

Úgy jön ki az ember... talán ez túl általános alany most. Én biztosan úgy jöttem ki a Nemzeti Galéria Keretek között címet viselő kiállításáról, mint akit csak nagyon soká húztak ki a kútból. Légszomj meg borzongás. Először arra gondoltam, nyilván azért, mert újra abban a világban voltam, amit szerencsére magunk mögött hagytunk. Ezek között a különös műalkotások között, amelyek nem arról szólnak, hogy hej, be szép volt az ifjúság, sólyommadár, hanem arról, hogy ismeretlen emberek erőnek erejével arról akartak meggyőzni, hogy az a művészet, ami sehogy sem tűnik művészetnek. Azok a szörnyű műalkotásszerű dolgok keverednek a valódi műalkotásokkal, és mintha nem végezték volna el a kurátorok és egyéb szellemi emberek a munkát, csak valami sablon alapján azt mondják, ez igen, ez nem, ez képcsarnok, ez szellem. 

Szóval egy idő után arra gondoltam, nem is a műalkotásokkal van a baj, nem is a tárgyakkal töltött közös múlttal, hanem egyszerűen: ez egy rossz kiállítás. Meg valahogy ronda is, rondácska, a lécekre szerelt képek sehogy sem hatnak. Kényelmetlenül érzem magam, bár még azt is el tudom képzelni, hogy ez a kényelmetlenség is a koncepció része. 

És akkor ott a Martinász. Somogyi József bronzkohásza. Az a termékeny anyagszerűség, hogy ez itt nézi az olvasztást, de ha nem vigyáz, és beleesik a forró vasba, belőle sem sok marad. Talán eltelt annyi idő a megalkotása és a felállítása óta (aközött is eltelt némi idő, 1953 és 1960 a két évszám, mint köztudomású, az eredeti megrendelő nem fogadta el a szobrot, mert túl sovány volt a szocialista embertípus), hogy a sok történetet és legendát el lehessen engedni. Csak egy szobor, diadalmas, mint Meunier Zsákhordója, de közben kis nyikhaj, ráncolódik a hasán a bőr, kis bajuszszálak vannak az ajka fölé karcolva. Fején hátratolt sisak, a kezében piszkavas, már ha annak nevezhető az a csapoláshoz szükséges stanga. De hogy ez egy szobor, igazi szobor, nem csak abban az értelemben, hogy nem egy grafikai probléma térbeli megoldása, hanem hogy viszonyulni kell hozzá, magához méri az ember a bronzot, és (természetesen a mérettől függetlenül) kicsinek érzi magát mellette. Proletárdiktatúra. Bár tényleg ilyen lett volna. 

Holnap ilyenkor már tudni fogjuk, mennyiért vitte valaki haza a Salvator mundit, ezt a Leonardónak tulajdonított festményt. Nem véletlenül csak tulajdonított, vannak körülötte kétségek, például a kristálygömb Jézus kezében, ami egyáltalán nem töri a fényt, márpedig ha valóban Leonardo festette volna, akkor szerintem törné, nem csak a tudományosság miatt, de mert technikai szempontból is érdekes lett volna számára a probléma. Meg az egész képen van valami nyugtalanító hiteltelenség, nem olyan, amilyennek lennie kellene. De a jobb kéz, az talán olyan, meg aztán mindegy is, legyen az új tulajdonos gondja. Mindenesetre New York összeszaladt a kép hírére és valóságára, mert az árverés előtt kiállították a Salvatort a Rockefeller Centerben. Százak álltak az esőben, ezrek nézték meg a hétvégén, mert New Yorkban minden van, ami a világban van, de Leonardo-festmény pont nem volt. Így is feltehetően csak átmeneti a jelenlét. 

Nyilván nem érdemes belemenni abba, hogy ha holnap tudni fogjuk az összeget, és elismerően bólogatunk, akkor megint a bornírtság győzött, megint azt mondjuk, hogy nyilván szép a kép, ha ennyibe került. Közben meg nem is a kép szép, vagy a kép pont nem is annyira szép, mint amennyire az emberek azzá teszik. Elhelyeztek egy kamerát, amely vette a kép elé látogatók arcát. A képhez hasonlóan a látogatók is sötétbe burkolóztak, chiaroscuro a festmény mindkét oldalán. Megannyi megváltásra várakozó ember, akik talán már semmiben nem hisznek, csak a szépségben, hogy az talán megújítja vagy megváltoztatja őket. 

Van az a béna humor a Notting Hill című filmben, amikor Hugh Grant újságírónak adja ki magát, és végig kell interjúvolnia egy teljes stábot, és a gyerekszínész kislány azt mondja, hogy amikor Leonardóval találkoztam... Da Vinci? - kérdezi Hugh Grant. Di Caprio, feleli a kislány. Hát most találkozik a világ két leghíresebb Leonardója, mert di Caprio is elment megnézni a Salvator mundit. 

Na ugye, hogy szép kép.