Megvan a vezéráldozat, a szexuális botrányok a klasszikus zenében is csúcsra értek, James Levine-t felfüggesztette a Metropolitan Opera, szerény négy évtizedes együttműködésnek lett ez a vége. Hiába vártuk, hogy jaj, csak még egyszer nézhessük a közvetítésben... Na jó, nem panaszkodunk, legalább A varázsfuvola megvolt idén. Egyébként is olyanok odaát, mintha az Operett színházat másolnák, hát hogyne, ők is hallottak mindenfélét rebesgetni, de hivatalos panasz nem érkezett. Mondjuk a New York Post nevű bulvárlap sem éppen hivatalos panasz, igaz, rögtön rárepült a témára a New York Times is, saját nyomozásokat indított, talált három embert is, akik kiskorúak voltak, amikor Levine már nagykorú. De hát milyen hivatalos panasznak kellett volna jönnie? Aki olvasta Norman Lebrecht Maestro! című könyvét, az elég konkrét utalásokat talált Levine szexuális vonzalmait illetően. Becsuktuk a szemünket, fülünket, amíg lehetett, nyilván ezer okunk volt rá, de az egyik épp a dolog feldolgozhatatlansága. Dobjuk most ki a négy évtizedes élményeinket, ez mind nem érvényes, ezek a nagy pillanatok, megrázkódtatások, felzaklatódások mind csak egy perverz bácsika munkássága volna? Hiába mondják, hogy ketté kell választani a dolgokat, nem megy. Vagy nem olyan könnyű. 

Persze, ilyenkor eszembe jut a Dekameronból az a történet, hogy valaki elmegy Rómába, és látva a papok romlottságát, arra jut, hogy mégis a kereszténység az igaz hit, ha ennek ellenére is talpon tud maradni. Mégis a zene az igaz hit, a zenés színházak a templomok, ha meg sem kottyan nekik beteg lélek a vezető pozícióban. 

Remélem, nem úgy tűnik, mintha magamat bármilyen szinten is a hőseim fölé helyezném. Éppen fordítva. Őket helyeztem annyira magam fölé, őket, akik olyan közeli kapcsolatban álltak Mozarttal... Mozarttal? Aki Leck mich im Arsch kezdettel írt hatszólamú kórusművet? 

Ketté kell választani, tényleg. 

Tragédiáról nincs szó, csak macskaszőrszál hasogatásról: akik a Madách nevet adták a körúti színháznak aligha gondolták, hogy folyton énekelni és táncolni fognak a színpadon. De hát ez a siker: harmincöt éve lesz, hogy bemutatták a Macskákat Magyarországon, és azóta is játsszák, játsszák. Pedig mennyire szabálytalan darab, alig van története, inkább nincs, csak egy revü, amelyben nem látni a színészek és táncosok arcát, playbackről énekelnek. Andrew Lloyd-Webber a Macskákra régi és bevált szerzőtársát, Tim Rice-ot leváltotta egy még régebbi, még beváltabbra, T. S. Eliotra. Leszámítva a legnagyobb slágert, a Memoryt, amelyet Eliotból raktak össze, a Rapszódia egy szeles éjszakán soraiból, de nem eredeti Eliot-mű. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy kitört-e a pánik, amikor rájöttek, hogy hiába vagyunk nagy műfordító nemzet, a költők gondos művei egyszerűen nem alkalmasak az éneklésre. Jött Romhányi József, és nem aggodalmaskodott, Skimbleshanksből így lett Elvisz Trén, Mungojerry és Rumpleteazer így vált Pesten Ben Mickeringre és Mindleveryre. Hiszen jó így is, hogy nekünk két Macskánk (Macskákunk?) van. 

Három és fél évtized ha nem is kerek szám, azért arra már elég, hogy az ember villogjon, hogy kivel látta, Kishontival, meg Szakály Györggyel, még próbát is, ahol Seregi azt mondta elgyötörten: emelje már a lábát édes színész. Emelje, emelje. Nem is kívánhatok mást: amíg Eliotnak olvasói vannak, legyenek nézői is. 

Karl Ove Knausgard regényét olvasom, a Harcom második kötetét, Szerelem a címe, de épp nem egy szerelmes résznél akadtam meg, hanem Hölderlinnél. Vesz az író Stockholmban egy Hölderlin-kötetet, és elkezd merengeni a lírán, mármint a verseken. Hogy tudta és tudja magáról, nem egészen felhőtlen a viszonya a költészethez, de lehet így is élni, mi több, lehet így is irodalmi életet élni, lehet versekről beszélni, írni, előadni, még rossz költő is lehet az emberből, és nem kell feltétlenül szembesülni a tényekkel. Azért ő igyekszik szembesülni, kinyitni egy kötetet, elolvasni egy verset, és aztán azt mondani, hogy ha nem érti, amit olvas, akkor nem érdemelte meg ezt a verset. Meg azt sem, és még azt sem. 

Mindegy, hogy igaza van vagy nincs, szeretném, ha az volna, de tényleg mindegy. Ami most nekem fontos volt ebben a hosszú bekezdésben, az a vershez való viszony. Egy irodalmi ember, ahogy elnézem, két perc, és Nobel-díjas lesz, és mégis így beszél a költészetről, mint ami más világ, neki is más világ, ahová nem lehet belépni akarni, mert ott más minőségű emberek játszanak. Elfacsarodik a szív, mert régebben ez volt igaz a magyar költészetre is, ott, ahol Petőfi befordult a konyhára, Arany bogara zúgott, és tovább, tovább, mondjuk Petri napsütötte sávjáig, ott halandó ember nem járt. Legfeljebb a kapuból nézegethetett befelé, micsoda emberek labdázgatnak odabent, a réten. Most meg a könyvkiadók arra biztatják a poétákat, hogy írjanak inkább regényeket, mert azt jobban el lehet adni. 

Tudom, hogy ez igaz volt régebben is, és azért volt nagy a líránk, mert a folyóiratok hamarabb kifizették a honoráriumot, nem kellett évekig piszmogni egy kézirattal, leült, megírta, elküldte, visszajött a küldönc, és volt miből kifizetni a kávét. Most meg nincs küldönc, folyóirat se nagyon, vége a szép időknek, amikor a költő elküldte a jó verseket a Holminak, a rosszabbakat az Ésnek. Büszkén mondjuk, és remélem, nem teljesen alaptalanul, hogy soha ilyen jó prózánk nem volt, mint a kétezres években. De ki lakik most odabent, a versek mennyországában?  

Jövő csütörtöktől játsszák az új Woody Allen-filmet, Wonder Wheel a címe, és senkit nem akarok lehűteni előre, de nem vígjáték. Nincs nevetés, mosoly se nagyon. Kate Winslet van benne, és ha valakinek eddig kételyei voltak, most meglátja majd, mekkora színésznő. Nagy. 

A film leginkább a Blue Jasminra hasonlít, ami, természetesen A vágy villamosára hasonlít, itt viszont nem jöttem rá, ha van valami nagy amerikai dráma a háttérben, hogy vajon melyik az. Talán a Wonder Wheel maga egy nagy amerikai dráma, csak elkésett néhány évtizedet, ha az ötvenes években írja Allen, akkor ezt is játszanák, nem csak Az ügynök halálát. Nem mesélek róla semmit, csak azt, hogy van benne egy vörös hajú gyerek, aki a vidámparkban lakik, mint az Annie Hallból való ifjú Alvy Singer, akit szintén pszichológushoz visznek a szülei, mint az ifjú Alvy Singert, de neki nem az a baja, hogy tágul a világegyetem, hanem hogy ha éghető anyagokat lát, akkor jön a benzines kannával, és a gyufával. Vagy ez is ugyanaz a probléma, mint a világegyetem tágulása? 

Akárhogy is, folyton eszembe jutott az a másik film, amit 1980 óta nézek és nézek újra, és hogy teljesen mindegy, milyen az új Woody-film, mert ő maga akkor kiosztotta a szereposztást: ő filmet rendez, mi meg nézzük. Csak így legyen minél tovább. 

Az a benyomásom, hogy lassan elengedhetjük ezt az ábrándot, hogy Kent Nagano jelentékeny karmester. Egyszer már adott rossz koncertet Pesten, az volt talán az évad csalódása, most adott egy másikat a Hamburgi Filharmóniával, csak azért nem az év csalódása, mert egy kicsit óvatos volt az ember a várakozásaival. Ugyanakkor meg mindig ki lehet találni, hogy miért is fontos az este, Hamburg Brahms szülőfaluja, biztosan ott valami mást tudnak róla, másképp értik, északibban vagy sötétebben vagy materialistábban. (Ha jól tudom, Hamburg az első nagyváros a világban, ahol többségben vannak az ateisták.) Tudom, hogy őrültség, nem Bécsben és főleg nem Bonnban játsszák minden este a legszebb Beethovent, bár tény, hogy Bartókot másképp értik és másképp hangsúlyozzák a magyar anyanyelvűek. De ha már Brahms, ezzel az erővel azt is elvárhatnánk, hogy Pörtschachban legyen leginkább otthon, végül is ott írta a Hegedűversenyt és a 2. szimfóniát is, állítása szerint a levegőből kapdosva el a dallamokat. Mindegy, maradtunk, Hamburg meg helybe jött a Brahmsért. Eleinte még azt hittem, hogy ha nem is az igazi Hegedűversenyt játssza Veronika Eberle a Dragonetti Stradivarin, azért nem tanulság nélkül való az együttműködésük. (Domenico Dragonetti egyébként velencei születésű nagybőgős volt, de fantasztikus hangszergyűjteménye volt. Ez a hangszer azért is ritkaság, mert nem csak a teste eredeti, de a nyaka is az, amit Stradivari illesztett hozzá.) 

Egy ideig tehát azt hitte az ember, hogy nincs ugyan északi borongás, nincs tengeri sziklákat támadó hullámzás, de van valami finom nünüke helyette, hogy ez is Brahms, ez a halkság, hogy úgy el tud fogyni a zene, intimmé válik a hangzás. Aztán nem csak a zene fogyott el, de a bizalom is Eberle kisasszony játékát illetően, ez így kevés, egyszerűen a mű mérete más, nem lehet pudingból ötméteres szobrot faragni, ahhoz mégiscsak márvány kell. 

Ha jobban belegondolok, ez azért egy tanulság. 

Nyolcvanéves lett pár napja René Kollo, a Deutsche Grammophon tiszteleg előtte egy dupla válogatásalbummal. A címe elárulja a poént, Mary Lou-tól a Mesterdalnokokig. És tényleg így van, illetve inkább fordítva, mert a Fidelióval kezdenek, az ember rácsodálkozhat arra a fantasztikus crescendóra, amivel a második felvonást elkezdi. Ez is az opera csodája, a nyomorgás nem csak a lelket, de a testet sem töri meg, fölébred a rab a tömlöc fenekén, és úgy énekel, mintha másra sem volna gondja. A lemez utolsó száma pedig tényleg a Mary Lou, ráadásul németül. Ízlést nem adhatok, sóhajt a magas röptű hallgató. 

Szerencsére nem is kell. Egyrészt a lehetőségekhez képest René Kollo tényleg nagyszerűen énekli Gene Pitney dalát, nem valami áriázás az egész, hanem ez az úgynevezett normális éneklés. Másrészt meg a lemez címe az időrendet illetően stimmel, előbb készültek el a világslágerek német feldolgozásai, mint a nagy Wagner- és Mahler-felvételek. Kollót egyébként nehéz volna sznobériával vádolni, elénekelt mindent, lehetőleg azért olyasmit, aminek németül van a szövege, Mahler dalait és operettet egyaránt, az apja operettjeit, sőt, még a sajátját is. Vannak ilyen figurák is: azért lettek énekesek, mert szeretnek énekelni. Naggyá Wagner teszi őket, de ők kicsik is szeretnek lenni. 

Szereted Cseh Tamást, kérdezte valaki 1978-ban. Nem. Nem? Annyira meg volt döbbenve, hogy be sem tudtam fejezni a mondatot: nem ismerem. Így aztán, amint lehetett, megvettem a lemezt, és föl se kellett tennem ahhoz, hogy tudjam: szeretem. Ez az érzés aztán nem is hagyja el az embert, nem kell ahhoz hallgatni valakit, hogy szeressük. De amikor a Galériában a kiállításon meglátok egy Mambo magnót, akkor biztos vagyok benne, ez miattuk került ide. Ti voltatok az ifjúság, Üllői úti fák helyett Bereményi Géza és Cseh Tamás. 

Toknál azért több ez, ami a kezemben van, könyv a formája, gépelt szavak és mondatok vannak benne, Corvina kiadás. Meg a fényképek, a tokról, a lemezborítóról való fényképek, csak most bővebben. Antoine és Désiré, Cseh Tamás és Bereményi Géza. Persze, feltűnik a hasonlóság, Antamás és Géziré, de jó nektek, hogy látjátok égi másotokat, bár, ami a szépséget illeti, inkább Cseh Tamás az égi mása Antoine-nak, ennek a Zuzunak nevezett Méhes Lórántnak. Toknál több a könyv, de dalok nincsenek benne, lehet, hogy ez könnyebbség, lehet, hogy jobban megél a fényképeken a nosztalgia. Nem az én életem, de mégis úgy nézem őket, mint az utcában lakó nagyobb fiúkat. Este tántorognak, délig alszanak, és dalban mondják el, mi történt velük az átkozott években. 

Őrület, mi van a Grand Palais-nál, ötven-hatvan ember vár a sorára a sárban, Gauguint akarják nézni. Van nekik szórakoztatójuk, egy klarinétos épp Mozartot játszik nekik némi apróért, és lehet, hogy így boldogabbak a sorban állók. Mert ha bemennek, akkor ők is arra jutnak: őrület, mi van a Grand Palais-ban. Odabent is rengetegen, mindenki magába mélyed, hallgatja, amit a készülék a fülébe súg, hogy mikor festette és miért. Elég korlátozottak a lehetőségek, hogy elmerüljön az ember a művészetben, de nem is ez a kiállítás egyetlen célja. Gauguin, az alkimista a címe, és tényleg egy másik Gauguint mutatna be, azt, akinek folyton járt a keze, nem csak festett, de farigcsált. Bibolage - mondta rá valaki, azt hiszem, értem a szót, mert magyarul is így mondjuk: bíbelődés. Látja az ember, mennyire hamis Maugham Gauguin-figurája, akit nézünk, nem egy hívást kapott tőzsdeügynök, hanem egy kereső, aki végül talált is. De amíg keresett, akkor is ilyen szobrot mintázott a gyerekéről, vagy ilyen facipőt faragott a bicskájával. 

És persze, látható, vagy látható volna mindaz, ami naggyá tette Gauguint, a híres képek, meg olyanok is, amelyeket én legalábbis nem ismertem, egy önarckép csíkos pulóverben, Japánba kellene utazni érte. A végén az ember kidől, ez természetes, minden nagy kiállításnak ez a vége, lecsúszok a fal mellett a földre, ahol egy apa mellém ülteti hasonlóan kipurcant gyermekét. Csak bámulok, mennyire szép a gyerek. Nem tudom eldönteni, hogy vajon ez is Gauguin hatása? Már hogy az ilyesmit észreveszi egy tulok férfiember. 

Tudom, ez a legfárasztóbb humorkodás, szépen csengő művésznevek magyarra fordítása. Verdiből lesz Zöld József, Shakespeare-ből Dárdarázó, Delacroix-ból meg Keresztes Jenő. De hát úgyis lúzerségben vagyok, elmentem a Louvre-jeggyel a Delacroix Múzeumba, mert oda is érvényes. Nyilván amúgy nincs nagy roham, lasszóval fogják, és a lasszó az, hogy ha már úgyis ki van fizetve. Csöndes utca a 6. kerületben, Csöndes az most nem a név fordítása, mert igazából Fürstenberg. A teremőr maga teljes Delacroix-mániában van, kis bajszik, égnek álló haj. Itt lakott, haláláig. 

Már mennék is, megnézve néhány rajzot, képet, róla (mármint Delacroix-ról) készült portrét, de van udvar is, nagy ablakú ház, nyilván a műterem. Oda is be lehet menni? Hát persze. 

A nagy ablakok szűrik a fényt, amúgy is félárbócra eresztették a függönyöket, védik a rajzokat. A festőállványon épp Jákob birkózik az angyallal, mintha két felhőpamacs esett volna egymásnak.

Közel van a Saint Sulpice, ahol meg lehet nézni, mi lett a falon a rajzból. Az angyalnak mindenesetre kevésbé dagadt a bokája, kevésbé idomtalan a lába, mint megfestve. De az alapélmény mégis az, hogy Delacroix-ra nem úgy gondol az ember, mint nagy festőre. Persze, Chopin-portré, és még inkább persze, hogy A Szabadság vezeti a népet, korának gyermeke, pucér nők és lángoló fejek. Mintha a fontos évtizedek némi késéssel, de megteremtették volna a maguk fontos festőjét. Közben meg látszik, hogy küszködik, és az is, hogy azt csinál, amit akar. Mégis küszködik. Lehet érte szeretni. Lehet? Muszáj. 

Elegáns színház a Théatre des Champs-Élysées, egy még nála is elegánsabb utcában, az Avenue Montaigne-ben. Csupa fehér, csupa arany minden, és a luxusmárkák üzletei mind üresek, mert ide mintha földi halandó nem jönne vásárolni még a nagy vásárlási láz idején sem. De hát nem is vagyok földi halandó, csak kódorgó lélek, akire rátalált az operaénekes barátja, és most határozott léptekkel igyekszik a művészbejáró felé. A sevillai borbélyt próbálják, tíz nap van a bemutatóig, de elég gyanús, hogy szép előadás lesz. Óriási kottalap az első képben a díszlet, fent van rajta egy nyitható rész, Rosina ki tud hajolni az erkélyen, és akkor az öt vonal a korlát. 

Laurent Pelly a rendező, most épp azon fáradozik, hogy ez a koreográfiai rendezés koreográfiának is hasson, úgy jöjjön be a kórus, ahogy kell, akkor váltson Fiorello menet közben törpejárásra, amikor a zene igényli. Ötvenöt éves a rendező, és valahogy nagyon természetesen viseli a tehetségét, nem ordít, nem türelmetlen, nem rossz fej. A szünetben ellenállhatatlan kényszert érzek... - vannak ezek a felfoghatatlan rajongói gesztusok. Amikor autogramot kérnek az énekestől, a legtöbben elkezdik mesélni, hogy hol hallották az illetőt, melyik szerepben, pedig aligha lehet bármit is kezdeni ezzel az információval. Én azt kezdem el mesélni Laurent Pellynek,hogy mennyire tetszett a Julius Caesar színrevitele. Mosolyog: nagyon nehéz munka volt. Tényleg? Igen, igen, nem szeretem a barokk operát, pontosabban nagyon szeretem, de rendezni nehéz. Lelkendezni kezdek: de hát ez, hogy kitalálta, melyik az a helyszín, ahol egyszerre lehet jelen a barokk, az antik Egyiptom és a mai kor, hogy ez a múzeum - c'est genial! Kedves és köszöni. Úgy érzem magam, mintha Leonardo da Vincinek azt magyaráztam volna, hogy azért nem rossz gondolat, hogy a mosolygós nő mögé olyan tájat festett, aminek a két oldala nem illik össze. Tudom, én festettem.