Összetöröd. Vagy valami egyéb szörnyűség történik. Elveszítünk mindent. Nem azt mondom, hogy egy opera, akár egy klasszikus opera minden hangját tiszteletben kell tartani... Illetve ezt mondom, de nem komolyan. Még a Figaro házasságát sem szoktuk teljes egészében hallgatni, Marcellina és Bartolo áriáját kiveszik, különben soha nem érne véget. Tessék úgy dolgozni, mint Wagner, hogy annyi fáradság zökkenés nélkülire meghúzni az operáit, hogy inkább nem is teszik. De egy zárt számokból álló műnél szinte elkerülhetetlen, hogy meg ne induljon a szabás-varrás, ezt egy kicsit kivesszük, ezt ésszerűsítjük, mindenki jól jár. Az alap magatartás így is az szokott lenni, hogy a 20. századiakat békén hagyjuk. Nem lesz vége a Kékszakállúnak az ötödik ajtónál, mert utána úgyis csak szomorodik a történet. 

New Yorkban, a Heartbeat Operában most nekiestek a Pillangókisasszonynak, hogy a darabot csak úgy lehet megmenteni a jövőnek, ha alaposan átdolgozzák, mert a szövegkönyv annyira ósdi, annyira sztereotip, csak a szenvedő kis keleti nőt mutatja meg, aki vár és vár, és hagyja, hogy a világ menjen a maga útján, ő meg kiszáll, négy évig csak éhezik, végül eldobja magától az életet. 

Sztereotip, de hát ez volt az akkori nyugati gondolkodás, tulajdonképpen már az nagyon szép, hogy valakinek feltűnt, a japánok is emberek. Mondjuk most és mondjuk mi. De persze attól még a közhely közhely marad, a keleti emberek a nyugati színpadon most is probléma. Mint ahogy ma hüledezünk azon, hogy Mickey Rooney játszotta a japán lakót az Álom luxuskivitelben filmváltozatában. És hogy. Vagy hogy Stahl Judit parókában, szemüveggel, fogsorral hunyorgott a tv2-n, hogy ő japán riporter. Nem akarok utólag sem felháborodni rajta, viszont ma ilyen műsort aligha lehetne elkészíteni. De jó, hogy változunk.  

Mindez vajon miért nem érvényes az operára? Az új Pillangókisasszony a második felvonással kezdődik, nincs ez a jól eső haha-hehe, hogy de hülyék ezek a népek a ruháikban, meg a bonc nagybácsival. Nincs öngyilkosság sem a darab végén, mert miért is ölné meg magát Butterfly, pláne így, szeppuku, meg a papa kése.

Jó, minden jó. Csak egyet nem értek pontosan: miről szól akkor a darab? Mert ha tűrhetetlen a történet, akkor nem kell hozzá Puccini sem, ő pont ezt a tűrhetetlent zenésítette meg. Vagy fordítva: ha Puccini kell, akkor el kell viselni  sztorit, el kell viselni (ha nem is feltétlenül) az áljapán szemfestést, a fehérre mázolt arcot. A jövő mégiscsak a múlt. Lehet, hogy kettős tükrözéssel, és azt éljük át, amit a 20. század első harmadában éltek át a nézők, és magunkban tudjuk, hogy félre lettek informálva, azon bőgnek, ami soha nem volt. De Júliával sem úgy történtek a dolgok, ahogy Shakespeare meséli, mégis rá akar hasonlítani minden szerelmes.   

Solti azért néha úgy föl tudja idegesíteni az embert, hogy azt hiszem: megérdemli azt az elképesztően ronda szobrot, amit a Zeneakadémia elé állítottak neki. Aztán, persze, továbbgondolom. Nincs ember, aki olyan szobrot megérdemelne. Meg azért mégis született a lemez-életműben egy Mahler 8., meg a Ring, természetesen. Meg ezek a borús pillanatok, hogy néhány hétig elhittem, a Zarathustrát kinőttem valahogy, azért nem szól már semmiről, azért vagyok képtelen legalább három percig odafigyelni rá. Pedig csak a CD volt olyan. Vagy a La mer, amit mostanában megint a fülemre tettem, és mindig csak azt éreztem, ennél közelebb nem tudom az agyamhoz vinni Debussyt, nyilván akkor az agyamban van a hiba. Nem akarok klasszikus ostobaságokat mondani, hogy nem hallom, nem látom, nem érzem a tengert (ez volt az egyik korai kritika rövid kivonata), mert nyilván nem is kell, Debussy sem a tengert bámulta komponálás közben, hanem a kottapapírt. Akkor sem találom a pillanat különlegességét. Hallgatom, olvasom hogy Solti perfekcionista volt, de hol itt a perfekció? Csak a szorongást érzem, hogy minden szólaljon meg, és minden meg is szólal, hiszen a Chicago Symphony játszik. Megint Solti javára kell szólni: nyilván nem tőle függetlenül lett ilyen a zenekar. 

Biztos, hogy a siker kétségbe tud ejteni még egy ilyen nagyon magabízónak és parancsnokinak látszó embert is. Biztosan van egy pont, amikor megfeledkezik arról, miért is kell elvezényelnie a La mert, csak a nemzetközi kritikusok és igényes zenebarátok hadát látja maga előtt, ahogy lesben állnak, és rá akarnak mutatni valamilyen hibára: na, ezért nem. Hát nem adok nekik abrakot, mondja Solti, és csipogtatja a hülye metronómját hogy a tempó az legyen, aminek lennie kell. 

Legfeljebb a hallgató esik kétségbe, hogy nem tudja kinyitni a Debussy Tengerére nyíló ablakot. Végképp nem lehet elrontani a dolgokat, átváltottam Carlo Maria Giulinire, és nem azt mondom, hogy végre értem, de legalább tudom, hogy nem reménytelen a helyzet. 

Nem tudok szabadulni a szombati Rózsalovagtól, nem mintha nagyon szeretnék, kellemes a rabság. Hallgatom a klasszikus Karajant, értem a klasszikusságát, csak azt nem, hogy miért épp Christa Ludwig Octavian, amikor olyan nőies a hangja, hogy akusztikailag soha, egy pillanatra sem tűnik fiúnak. Annyira nem, hogy ő a Tábornagyné a Bernstein vezényelte, kissé harsány vagy mondjuk így, erős színekkel festett változaton. Igaz, az viszont eléggé nehezére esik - érződik, hogy Bernstein sem Straussban, sem az operában nem otthonos.

Az igazi kaland azonban az olasz énekes. Egyetlen ária, meg annak némi folyománya, amíg rá nem reccsennek, hogy hagyja már abba a kornyikálást. De az ária kéjesen szép, amolyan ostobácska szöveggel, hogy próbálja magát felvértezni a szerelem ellen, de hiába, két szép szem sugára áttör a páncélon. Hogy ebben a picike dologban mennyi csoda van, azt talán nem is kell mondogatni, Strauss egy legyintéssel mutatja, hogy tudna ő, ha akarna, népszerűnél is népszerűbb olasz operát írni, de akármilyen megalkuvó is a természete, ebben az egy kérdésben, a zenében nem ismeri a ravaszkodást, azt írja, ami ő, amit csak ő tud. Tetszik vagy nem tetszik. Nálunk, ugye, inkább nem tetszik, Richard Straussért még mindig lehet harcolni - ha nem is pont A rózsalovagért. 

A kérdés az, hogy vajon a lemezkiadók és szereposztók mennyire jönnek rá az ebben rejlő lehetőségre. Meg lehet hívni egy sztártenort, aki miatt esetleg jobban veszik a lemezt, aki egy percre máshová emeli a történet mellékes pillanatát. Ebben is rendkívüli volt a Metropolitan előadása, Matthew Polenzani a fehér öltönyében, Puccini-bajuszával elképesztően énekelt, majd szignálta a klasszikus, törékeny anyagból készült lemezét, és úgy távozott. Nem ment messze, ő volt az előadás házigazdája, kék öltönyben, ősz hajjal, aztán meghajolni a darab végén, két felvonás múlva visszaöltözött. 

Nyilván nagy sztárt nem könnyű meghívni erre a két percre a színházba, de lemezen - miért is ne? Solti Pavarottival énekeltette az áriát, szándékai szerint gúny nélkül, de mai füllel hallgatva van benne némi fricska: jön egy manus, és ordít, mint a szakadt szamár. És közben a szakadt szamár mégis elképesztő technikával ereszti ki a hangját, süvít, száll, mindent betölt, és nincs mit magyarázni rajta. Olasz énekes, a szó legjobb értelmében. Ha bután interpretál, annyi baj legyen, amíg így szól. Mindez 1968-ban, amikor még de messze is volt a három tenor. 

Bernstein válasza rá Domingo, három évvel később. Nagyon fiatal a hang, de nagyon szenved ezzel a magas fekvéssel, végig azt érzi az ember, hogy engedje el már valaki ennek a szegény tenornak a torkát, mert így nem lehet normálisan énekelni. Persze, hogy lehet, de megint azt érzem, hogy nem is az a csoda, hogy Domingo ma is énekel, hanem hogy 1972-ben is tudott, mert úgy nyomja, szorítja, kínozza magát, mint akinek már csak hónapjai vannak hátra a színpadon.   

A hónapokból évek lettek meg évtizedek. Tudjuk, mennyit nyertünk velük, de azért jobb,hogy az olasz énekes nem maradt Domingo repertoárján. 

Pontosan nem értem az okát, de májusban bejelentik, hogy ki kapja meg októberben a legjobb amerikai humoristának járó MarkTwain-díjat. David Letterman az idei győztes, mondjuk három évvel a nagy rivális, Jay Leno után, de azért remélhetőleg örül neki. 

Én örülök. Emlékszem, amikor először láttam őt a tévében, és egy kissé megdöbbentett, hogy ilyen is lehetséges. Magabiztos, okos, gyors, vicces, de közben nagyon természetes. Pont nem az, amit az ember a tévétől várt. Már akkoriban sem az, most meg már tényleg nem is lehet ezt várni, ezt a meghitt kapcsolatot egy esténként rendszeresen visszatérő fazonnal. Két éve visszavonult, azóta láthatóan nem borotválkozott, talán így jelzi, hogy ne is számítsunk rá, ő már pátriárka, és nem humornyik. Igaz, hogy akkor meg minek díjazzák? 

Messziről indult, valaha időjárásjelentéssel foglalkozott, állítólag akkor is voltak vicces benyögései, aztán stand-upos lett, közreműködő a Johnny Carson-showban, végül ő ült az íróasztal mögött a hülye szemüvegével. Eszembe jut az időjós Horváth Szilárd, akiről azt hittem, megvan benne ez a képesség, a sok hazai dumagép, akikről már igazán ritkán gondolok bármit is, és a hülye tanulság: ezt a tévét, mint műfajt mintha nem nekünk találták volna ki. Nálunk aki nem rossz, az idővel azzá válik, ezt jelenti a karrier. 

Nem értem magamat sem, miért tölt el némi, nem is kevés sötét örömmel az Arthur király bukása. Nem azért, mert megmondtam, hiszen nem mondtam meg, nem azért, mert egy kissé beleszunyókáltam a történetbe, mert van olyan mozi, amelynek már a főcíme is álmosító, és a stáblistája a boldog ébredés. Ahogy mások, én sem nagyon érzem alkalmasnak Charlie Hunnamot egy ilyen főszerepre, túl ostoba a  nézése hozzá, ahogy mások, én is megörültem David Beckhamnek a lovagok között, pedig, ugye, neki is elég buta a nézése. Tartok tőle, hogy Guy Ritchie bukásával a műfaj is bukni fog, nem fognak páncélos filmeket készíteni egy ideig, és ne tévedjünk, ettől csak a hülyeség győz, kamionná változó robotokkal lesz tele a vászon, az meg tényleg nem tudom, kinek jó. Még nem világos, mennyi a veszteség, de sok, több, mint a filmbe ölt pénz, mert sokat költöttek a reklámozásra is, voltak játékok, Amerikában a buszokat is Arthurra festették, hátha. 

Ennek mind képtelen vagyok örülni, nem esik jól, ha mások anyagi károkat szenvednek, még akkor sem, ha miattunk vesztenek, mi nem szánjuk rá a pénzt erre a szürkés-kékes-metálos kardozásra. Mégis úgy érzem, Guy Ritchie azt kapja, amit megérdemel. Ha hülye volna, ha a filmben csak a megvalósítás érdekelné, ha csak azzal foglalkozna, hogyan lehet lassítva képen törölni a másikat, akkor minden rendben volna. De azért van a filmek listáján egy Blöff is,  A Ravasz, az Agy stb, a RocknRolla (elfelejtettem a magyar címét), amelyeknek mind ereje van, tempója, színészei, mondanivalója. Ott vannak a reklámfilmjei, viccesek és szokatlanok. Meg itt van Arthur kardja, és akkor azt mondja az ember, hogy persze, a tehetség arra való, hogy elpocsékolják. De ne erre. 

Ahogy egy tehetséges rendező mondta első filmje végén: tessék fölébredni. 

Ugye, azt szokták mondani, hogy a szépség előny, hogy két egyforma tudású titkárnőből érthető módon a szebbiket fogják választani, és nincs ez másként a művészetben sem. Két egyforma hangból az lesz a sikeres, amelyik a szebbik testben lakozik.

Nem tudom. Bennem most már mindig a gyanú ébred, ha valaki operát énekel és jól is néz ki. Ne nézzen ki jól. Az opera maradjon meg a kövér néniknek és hormonzavaros bácsiknak, ne legyen illúzió, ne érezzük azt, hogy nahát, ez tényleg egy éhező költő. Énekelje el, hogy az, és boldogok leszünk mindannyian.

Aida Garifullina juttatta az eszembe a problémát, aki azért tényleg csinos, tatár hercegnő, és négy éve Operaliát nyert, papírja is van róla, hogy tehetséges. Aztán bekerült az újságokba, mint a visszavonult teniszező, Marat Safin babája, meg bekerült saját jogon is, hogy Bécsben énekel, és milyen szép. Tényleg az, bár egy kicsit kényszeresnek érzem ezeket a fejtartásokat, a bal orcámat tessék nézni, nem tartom oda a másikat. Idén megjelent az első lemeze, kicsit nehéz követni a válogatást, orosz áriák többnyire, de a Szadkóból a Hindu dal is köztük van átiratban. Meg a Lakmé, mert azt énekelte a Florence című filmben (akkor nem nagyon tűnt föl), Júlia keringője, mert azt muszáj.

Együttérzek mindenkivel, akinek harcolnia kell a sztárságért, de azért magammal is együttérzek, akinek hallgatnia kell Aida kisasszony koloratúráit, és úgy érzem, eleve korlátozottak a magasságai, és időnként mintha nyerítene. Azon gondolkodom, hogy ha csúnya volna, akkor is ezek volnának-e az igényeim, vagy megértően azt mondanám, fiatal még, van ideje. Nem ébreszt a szépsége fokozott igényeket, hogy tessék megfelelni ennek a külsőnek?

Persze, tudom. Ha csúnya volna, lemeze sem volna, nem volna miről beszélni.  

Meghalt, 89 évesen Norma Procter, akinek a neve valószínűleg nem mond sokat azoknak, akik nem töltötték fél vagy egész életüket a lemezjátszó mellett. Vagy nem angolok, hiszen Procter az ötvenes évek közepétől a Kathleen Ferrier halálával alakult űr legalkalmasabb pótlójának tűnt, fájdalmas és szép, sötét színű hangjával. Így is kissé távoli emlék maradt, valaki, akinek a nevét folyton olvasta az ember, de nem mondhatnám, hogy a szomszéd szobából, két másodperc után... Főleg, mert a szomszéd szobában sem őt hallgatták.

Halála nekem egy másik halált is eszembe juttat, Bors Jenő, a Hungarotont egykor naggyá tevő igazgató elhunytakor írta Nádori Péter, hogy ha emlékezni akarunk rá, tegyük föl a Mahler 3. szimfóniát Horensteinnel. Egyfelől azt éreztem, hogy ez csodálatos, egy lemezkiadóra lemezzel emlékezni, és az egész embert, az ízlését, érdeklődését, világát elhelyezte ez az egy mondat. Csak hát könnyű azt mondani. Igazán átlagon felüli, vagy annak képzelem a lemezgyűjteményemet, de ez a Horenstein nincs benne.

Azóta, tudjuk, hogy nincs is feltétlenül gyűjteményekre szükség. Amit keresünk, kis szerencsével megtalálható az interneten. Itt zárul a kör, a Horenstein vezényelte Mahler 3.-on Norma Procter énekel. Akinek kevés ideje van, csak az énekelt tételt is meghallgatja, de fönt van a teljes mű. Hogy eszünkbe jussanak.   

A híres történet szerint Karajan egyszer beült Bécsben a taxiba. Hová vihetem, kérdezte a sofőr. Teljesen mindegy, rám mindenütt szükség van. 

Ez történik mostanában Yannick Nézet-Seguinnel. Negyvenkét éves, szóval bírnia kell, de ha végignézi az ember két hetét.. Kezdi egy Bolygó hollandival a Metben. Utána átrepül Philadelphiába, mert ő a zenekar vezető karmestere. Koncert. Vissza a Metbe, a nagy gálára. Vissza Philadelphiába, újabb két koncertre. Másnap újabb Hollandi. Utána megint a Philadelphia Orchestra, de legalább most ők repülnek, a karmester marad New Yorkban, vendégszereplés a Carnegie Hallban. Nincs vége, mert indulnia kell Montréalba, ahol szintén ő a zeneigazgató. Nemhogy karmesterként, de hallgatóként is meggondolnám: kell ez nekem? És ha igen, vajon mire?

Sok mindent megért ilyenkor az ember Karajanból. Hogy néha az ember kénytelen trükközni, pózolni, zárkózni, mert szétesne különben. Vagy ha szét nem is esne, azt az érzetet nem tudja fönntartani, hogy a közönség most a zseni közvetlen közelében van, és ez a közelség minden fillért megér, mert az élet kivételes pillanata, mit majd mesélni lehet, amelynek hatása a hétköznapokban vagy a nehéz percekben is előkerül. Csak közben a világ is változik, ez a Karajan-féle felsőbbrendűség nem nagyon megy. Ha menne is, Yannick Nézet-Seguinnek biztosan nem állna jól. Viszont jönnek a kérdések: vajon mikor próbál, ha ennyit utazik? Persze, kimagasló zenekarokkal dolgozik, de ha már itt tartunk: vajon mennyi öröme van benne? Mi az, amit ebből még át is tud adni a közönségnek?

Lehet mondani, hogy ifjú még, 42 éves, habzsol. Most kell megalapoznia magát, ráér a nagy öreget játszani. Csak erős a gyanúm, hogy a koronának elég egyszer leesnie a fejéről. Vissza lehet tenni, de a horpadások megmaradnak. Aztán lesznek egyre többen.

2020-tól Nézet-Seguin a Metropolitan zeneigazgatója. Tervei szerint megtartja mellé a philadelphiai állását.    

Áprilisi hír, hogy Kölnben elhunyt Agnes Giebel. Agnes Giebel? Sejtelmem sem volt róla, hogy még él, élhet egyáltalán, 96 éves volt, és tudjuk, amit tudunk, az énekesi pálya sokszor lopja az éveket. Izgalmak, szenvedések, szenvedélyek, színházak. Ámbár Agnes Giebel soha nem énekelt színpadon, és ha elég sokat kérdezgették, akkor egy idő után hajlandó volt elárulni, hogy miért is nem. Nem volt kedve hozzá. 

Így is örök barátságban maradunk, hiszen olyan lemezeken énekel, amelyek, mint a porszívó, minden rendesebb háztartásban megtalálhatóak, például a Klemperer vezényelte h-moll misén. Giebel halálával már csak egyetlen szólista maradt életben, Janet Baker, reméljük, hogy minél tovább, és jó egészségben. 

Mit csinálhat mást az ember, előkeresi a régi lemezt, fölteszi, hallgatja, mondjuk a Domine Deust. Kettős Nicolai Geddával, fuvolaszólóval. Egymásba csavarodó szólamok az Atyával egylényegű Fiúról. Lassú, mai füllel szokatlanul lassú, nem is csak mai füllel, de régi tüdővel is, a fuvolista, mire a sorok végére ér, érezhetően szeretné már befejezni a dallamait, vagy ájultan bukik le a kottatartó alá. Klemperer viszont egyre bizonytalanabbul lengethette a pálcát, mert Giebel és Gedda lassul. Klasszikus felvétel, de egy pillanat alatt lefújódik róla a por. Az alapeset, hogy szeretjük, de nem hallgatjuk, hirtelen valami nagyon is eleven küszködésnek adja át a helyét, a szigorú arcú karmester előtt izguló, ha nem is reszkető, de alárendelt énekesek facsarják ki magukból a legtöbbet. Kétszer halnak, először, mert elfelejtettük őket, másodszor, mert tényleg. Mégis élnek. 

Egy hete van még, szegénynek, és vége, jövő vasárnap leveszik a műsorról az Amélie-t New Yorkban. Márciusban indult, szóval még egy musical a zenés darabok nagy temetőjében, pedig filmből van, tehát más is, meg ugyanaz is. Pedig a pénzes emberek igyekeznek minimalizálni a kockázatot, voltak próba előadások, minden okuk megvolt azt hinni, hogy ez végre össze fog jönni. Pedig tétje is volna a dolognak, folyton a musical megtorpanásáról beszélnek, beszélünk, hogy nem lehet bemutatni semmi újat, nem hisz a közönség a dalokban elmesélt szenvedélyben. 

Tényleg nem hisz. Mondjuk, én sem hinnék, mert engem már a film is halálra idegesített a bájolgásával meg Audrey Tautou betegre meresztett szemével, de a musical a nagy korszakában éppen ezt a naivitást szerette. Hogy van még egy sarok a színházi világban, ahol barátság, szerelem, e kettő kell nekik. Ahol ilyeneket lehet mondani, hogy ha egy ujj az égre mutat, csak a bolond nézi az ujjat. Igazi álbölcsesség, mert nyilván épp az a nem bolond, aki az ujjat nézi, aki mást lát, mint a többiek, de az ilyesmit hazaviszi a közönség, és elmondja a vasárnapi ebédnél. Mi több, az Amélie profin megírt zene, ennek minden előnyével, vagyis úgy szól, mint egy musical, és minden hátrányával, vagyis úgy szól, mint bármelyik musical. Na, majd mindjárt nem szól. 

Ilyenkor szokás a műfaj haláláról elmélkedni, itt kezdődik, amikor már nem kellenek az új darabok, a közönség megelégszik a régiek újra elmesélésével, átértelmezésével, új szereplőkkel és új rendezésekkel. Csak hát az opera sem halott, az operett is éldegél, hatalmas a kincsesláda, amelynek tetején üldögélünk. Eszembe jut Solti György, aki azt mondta, úgy halok meg, hogy Bach kantátáinak csak elenyésző töredékét ismerem. Miért volna ez baj?  

Van viszont mindentől függetlenül egy nagyszerű hírem: Fejérvári Zoltán megnyerte a montreali versenyt.