Ahogy az várható vagy inkább remélhető volt, egészen jó Mágnás Miska megy Kecskeméten. Mohácsiék szövegkönyvéből dolgoznak, így aztán nehéz volna azt mondani, hogy valami nosztalgia vinné a hátán az előadást, beh jó is volt, amikor még Sárdy János eregette a hangokat. Van mikrofon mindenki fején, és van vasútépítés, van korrupció, és szép, móriczi gondolattal a rokonok végül elbotlasztják a tisztességes embert. Nehogy azt higgyük, csak azért, mert énekelnek, azért ez rögtön egy másik világ volna. Jó a Pixi és jó a Mixi, Kőszegi Ákosnak meg jól áll az önirónia, ez az emelkedett ostobaság, ami a Vízkeresztben is annyira vicces volt. A többi adottság, a rendelkezésre álló színészek énektudása, a színpad csöppsége, három pár táncossal már nagyon teli van a szín. A rendező Rusznyák Gábor most testben is jelen van, ifjúsági az előadás, így valami bevezetőt kellene mondania. Hát, ha valamihez nagyon nem ért, akkor ez az. Olyasmivel szórakoztatja a kiskamasz közönséget, hogy zenei szövet meg prózai szövet, közben szekírozza a kisfiát, akin, persze, nevetgélni kezdenek a nézőtéren. Kellemetlen. 

Hanem a közönség! Tényleg csodálatos, ahogy reagálnak, vagy hogy másra reagálnak, mint majd húsz-harminc év múlva fognak. És vannak, akik itt lesznek húsz év múlva, mert tényleg megfogta őket a színház és az operett, dübörög a zenére az ütemes taps, elismerően kiabálnak a főszereplőknek. 

Mások a hangsúlyos poénok, egy jól elhelyezett pofont jobban átélnek a gyerekek. De a legjobban az tetszik nekik, amikor Miska előszedi az angoltudását. Volt egy lovászmester, mondja, aki így szólt hozzá: Michael, you fucking son of a bitch... Hogy még mit mondott, azt nem érteni, mert belefullad a harsány nevetésbe. Mindenki megnyugodhat: az angol tanítás jó kezekben van Kecskemét városában. 

Nem ott illesztette össze a Fesztiválzenekar a koncert programját, ahol a legkézenfekvőbb lett volna. Lisztet Richard Strauss-szal: ez szép. Ezer kapcsolódás, ha csak a szimfonikus zenét nézzük, akkor a szimfonikus költemények, ha a szabálytalan versenyműveket, akkor, mondjuk az A-dúr zongoraverseny és a Burleszk. Elmélkedhetnénk zenehallgatás helyett azon, hogy Liszt nélkül nincsen Strausss, Strauss nélkül nincsen Bartók, vagy a másik irányba menetelve, Beethoven nélkül nincsen Liszt, Mozart nélkül nincs Beethoven. Mozart nélkül nincsen Strauss, ha ez a zenéjükből nem lenne nyilvánvaló, akkor a névhasználatból lesz az: Sarastro és Zarathustra. De hát nem zenetörténeti órán vagyunk, hanem koncerten. 

Eleinte nem is túl jó koncerten, azt gondolom az élmény alapján, hogy magyar rapszódiát Fischer Iván csak turnémegfontolásokból választ, és nem azért, mert annyira jól érezné magát a népies szimfonizmus világában. Az A-dúr zongoraverseny még bonyolultabb kérdés, mert Dejan Lazicnál mindenképpen jobb szólistát igényel, több erőt és kevesebb pózt. Ugyanazt érezte az ember a szünetben, mint egy nappal korábban a New York Philharmonicot hallgatva: a második rész jobb lesz. 

És tényleg. Vagy ez már az önmagát beteljesítő előítélet? Az ember tudja, hogy az Imígyen szóla Zarathustra azon művek közé tartozik, amelyek nem mutatják meg magukat odahaza, át kell élni őket a koncertteremben. Nincs olyan zenehallgató készülék a világban, amely legalább megközelíteni tudná az élő zenélés dinamikai szélsőségeit, a titokzatos mormolástól a kitörésig, a tánc sodrásától a nagy hallgatásig. Voltaképpen pontosan soha nem értettem a szimfonikus költő Strausst, nem azt, hogy miért keres valami külső forrást az ihlethez, hanem hogy ha már megvan, miért nem hallgat róla, de talán ez egy csapda nála. Nem arról van szó, hogy az épület felhúzása után ottfelejti az állványzatot, hanem csőbe húz minket: gondolj Nietzschére, Shakespeare-re, gondolj rám, és megértesz mindent. A felsoroltak közül ma már Nietzschére a legnehezebb gondolni, csak a torinói ló maradt benne a közös emlékezetben, de hogy Zarathustra miért is táncol Eckhardt Violetta hegedűjére, azt a legtöbben nem tudjuk.

Kedves, sors verte előadás volt, előbb az egyik hegedűs távozott menet közben, aztán a másiknak történt valami a vonójával, ezt egy harmadik pótolta, majd ő is távozott, nyilván a tartalékért. Végül mindenki visszatért, akkor viszont az első pultról esett le néhány kottalap, ezt a karmester rendíthetetlen vezényléssel fölszedte, odaadta volna a hegedűsöknek, de azok nem tartottak rá igényt, így Fischer Iván visszadobta a kottákat a földre. Emberi, és egyáltalán nem túlságosan emberi.  

Akit nem tudunk hallgatni, arról beszélnünk kell. Tudom, hogy hosszú távon veszíteni fogunk, és Kocsis Zoltán valamivé válik, emlékké, emlékművé, legendává. Elfogadom. Most még ezt a szinte-kényszert érzem, hogy beszéljünk róla, azokkal, akik ismerték. Kovács Gézával, a Nemzeti Filharmonikusok volt főigazgatójával. 

- Nem akarok napi vagy aktuális problémával foglalkozni, de valamire muszáj rákérdeznem. Kocsis Zoltán búcsúztatásakor a Zeneakadémián azt mondtad, itt a koporsódnál fogadom meg, hogy nem engedünk abból a művészi színvonalból, amelyre te emelted a zenekart. Ehhez képest most egy másik intézményben ülünk. 

- Ha én lettem volna fényes Eszterházy Miklós, és Haydn előbb hal meg, mint én, akkor lett volna releváns ez a fogadalom. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár nem az én magántulajdonom, én a tulajdonos megbízásából voltam ott huszonkét évig igazgató majd főigazgató, hogy segítsek azokat a célokat véghezvinni, amelyeket a magyar állam megfogalmazott. Ez a tulajdonos másképp gondolta, elsősorban a zenekar további életét, mint amit az én szakmai meggyőződésem diktált. És mivel a tulajdonos ebben tántoríthatatlan volt, nem maradt más számomra, mint benyújtani a lemondásomat. Pont azért, mert ha esetleg teátrálisnak is tűnt, minden szavam őszinte volt Zoli koporsója mellett, és ezt nem tudtam teljesíteni. Vállalva a teljes egzisztenciális semmibehullást, benyújtottam a lemondásomat, de nagy szerencsémre ezt ilyen formában Balog Zoltán miniszter nem fogadta el. Egy személyes megbeszélés után azt érzem, hogy mindenki számára a legjobb megoldásra jutottunk. Nem kell azt érezzem, hogy cserben hagytam azt a több mint kétszáz embert, akikkel nagyon sok csatában küzdöttünk egy oldalon, a Nemzeti Filharmonikusok nem marad több mint ígéretes zenekari igazgató nélkül, Herboly Domokos zeneművész végzettséggel és közgazdász végzettséggel is rendelkezik, nagyszerű munkát végzett Debrecenben, az ottani filharmonikusoknál, majd az Örkény Színháznál, én meg nem maradtam munka nélkül. Biztos történt volna valami: abban a négy napban, amíg bizonytalan volt  sorsom, néhány mentőövet bedobtak, de azok inkább strandra való mentőövek voltak, és nem tengeri viharra alkalmas mentőcsónakok.

- Pozíciót cseréltetek Herboly Domonkossal.

- A szívem szakadt meg a Nemzeti Filharmonikusokért, és ennek az az egyetlen orvossága, amilyen szeretettel és várakozással fogadtak a Rádió zenei együttesei. Aminek nyilvánvaló oka, hogy legalább másfél évtizede csak sodródtak, nem is értem, hogy szakmailag és morálisan miért nem estek szét. Ez engem nem csak gyógyít érzelmileg, de inspirál is szakmailag. Föl kell építeni egy profi menedzsmentet, és a süket kommunikációs térből ki kell őket menteni. A pécsiek tudják, hogy a Kodály teremben egészen rendkívüli koncert volt, zsúfolt terem, negyed órán át vastaps - és kész, erről Magyarországon senki nem szerez tudomást. 

- Neked egyébként ez hogyan jött, már hogy ezt fogod csinálni az életben? Én csak onnét ismerem a történetedet, hogy a MÁV Szimfonikusoknál voltál igazgató.

- Egészen fantasztikus édesapánk volt, kántortanító, aki 1936-ban költözött oda, a szülőfalunkba. Elkápráztatta a folklór, amit ott talált. Bartók első gyűjtéseinek helyszíne volt ez a falu, három nap alatt több mint százötven népdalt gyűjtött...

- Melyik faluról van szó?

 - Tura. A Palócföld egyik utolsó nyúlványa a Jászság határán. Édesapám azonnal kutató munkába fogott, hívott folklórkutatókat, Kodályt, Bárdost, Tura pedig nagyon rövid idő alatt számon tartott hely lett. Édesapa a vallása miatt jó pár évig meghurcoltatásban részesült, de Sztálin halála után engedték, hogy újra foglalkozzon mindazzal, amivel korábban: kórusszervezéssel, tánccsoporttal, nemzetközi hírűvé vált együttesekkel. Ebbe születtem bele. Természetes volt, hogy édesapánk zenekart, kórust, tánccsoportot szervez, azok munkáit irányítja, és bár nagyon korán meghalt, hét éves voltam akkor, ez beleivódott mindannyiunkba. Két bátyám másfelé ment, de én ezen a pályán indultam el, tanultam zenét, érettségi után a konziba mentem, amihez nem volt sok kedvem, aztán elmentem a 25. Színházba zenélni Sebő Feriékkel. Aztán elvégeztem a tanítóképzőt, majd a karvezetés szakot, utána az ELTE-n művelődésszervezést. Dolgoztam kórusokkal, Esztergomban és Dorogon, aztán a MÁV szimfonikusoknak lettem az első megpályáztatott igazgatója. Sokévi csalogatás után lettem a Nemzeti Filharmonikusok vezetője.

- Kocsis Zoltán a te ötleted volt. Kényszerhelyzetbe kerültél, Varga Gilbert visszamondta a felkérést. Zoli vezényelgette akkor már a Fesztiválzenekart, volt valami karmesteri múltja, de egyáltalán nem volt elfogadott ebben a minőségben. Honnan vetted a bátorságot? Volt veszélyérzeted, hogy ez rosszul is elsülhet?

- Persze, hogy volt. Valóban kényszerhelyzetbe kerültem, Varga Gilbert elriadva mindattól, amit Magyarországon az átszervezés jelent, egy csütörtöki napon felhívott augusztusban, hogy a sors ajándékának tekinti, hogy megismerkedtünk, de ilyen feltételek mellett nem tudja teljesíteni azt, amire szövetkeztünk. Három napig kóvályogtam, nem tudtam mi lesz. Magamra haragítottam sokakat azzal, hogy világossá tettem, Kobayashival nem tudjuk folytatni az együttműködést. Bármilyen káprázatos karmester is, itt most nagyon szigorú, kemény, mindennapi munkára van szükség, hogy a szakmailag és morálisan széthulló Állami Hangversenyzenekarból jó zenekar legyen. Bizony, koppantam nagyot, amikor Gilbert ezzel hívott, és másnap az ügynöksége küldött egy faxot ezzel kapcsolatban. Akkor kattant be nekem, hogy előző évben Zoli kopogtatás nélkül jött be hozzám, a rivális zenekar igazgatójához, hogy előző munkahelyén úgy vélik, ő alkalmatlan arra, hogy Schönberg Gurre-Liederjét eldirigálja. Márpedig az botrány, hogy ezt a művet még nem mutatták be Magyarországon. Azért jött, hogy szövetkezzünk, csináljuk együtt, a zenekar és énekkar, ő hozza a pénzt. 

- Ingoványos alapok.

- Nekem hirtelen az ugrott be, hogy mit vacakolok karmesterekkel, amikor itt van Kocsis Zoltán. Természetesen a gondolatot megfürdettem az akkori zenekari tagoknál, akik között megoszlottak a vélemények. Nem is karmester. Kobayashi meg Ferencsik után, akik hihetetlenül kifejező gesztusrepertoárral dolgoztak évtizedekig, a zenekarnál egy ilyen meglehetősen szűkös mozdulatkészletű karmester legyen? A másik oldalon: sodródtunk, bizonytalan volt a jövőnk, és Zoli tekintélye kritikán fölüli volt. Szeretik vagy nem szeretik, nem mondhatják rá, hogy nem zseniális muzsikus. Majd megoldjuk, hogy ki fog itt egy-kettő-hármakat dirigálni. Így hívtam föl őt egy vasárnap délben. Száz karmester közül kilencvenkilenc boldogan mondta volna egy ezüsttálcán fölkínált zenekarra, hogy igen, igen, gyorsan, gyorsan. Zoli azt mondta: majd meggondolom, visszahívlak.

- Mi ennek az oka? Miért nem csapott le a lehetőségre? Elkényeztetett zseniként azt érezte, hogy neki ez jár?

- Végig kellett gondolnia, hogy megy vagy marad a Fesztiválzenekarnál. Biztos, hogy néhány embert fölhívott, mit tanácsolnak neki. Bár barátja... nem tudom, hogy volt-e neki Pilinszky óta. Abban az értelemben, amit mi hétköznapi emberek barátnak hívunk. Nagyon magányos ember volt, a sors azzal a zsenialitással sújtotta, amely mindenképpen elmagányosít. Miközben volt egy-két igazán meghitt emberi kapcsolata, mondjuk Kurtág Gyuri bácsival vagy Jeney Zoltánnal, de kitárulkozó baráti kapcsolata szerintem nem volt. 

- Bántott ez téged? Hogy te is csak csodálhatod őt, de veled sincs barátságban?

- Kitüntetés, hogy egymást kölcsönösen tisztelő kapcsolatunk volt, amelybe hosszú autózások és borozások is belefértek. Mindig fenntartással és viszolygással olvastam azokat a nyilatkozatokat, amelyekben azzal hivalkodtak valakik, hogy Zoli barátai voltak. Tudom, hogy nem. Sok mindenbe beleláthattam. Zötykölődtünk félnapos autóbuszutakon Japánban, meglátogatott a Káli-medencében lévő kis szőlőmben, éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, és ezek nekem mindig megvilágító erejű beszélgetések voltak. Káprázatos kognitív képességekkel verte meg őt a sors, és örültem, ha néha én is valami újat tudtam neki mondani. 

- Visszakanyarodva...

- Visszakanyarodva oda, hogy miért nem vágta rá az igent, mérlegelt. Aztán este fölhívott, hogy rendben, de akkor még nem arra gondolt, ami végül lett belőle. Először úgy gondolta, úgy adja a nevét hozzánk, mint Rachmaninov a Bostoniakhoz, majd kering körülöttünk. Megnézte a naptárát, ami zsúfolásig tele volt, és megkérdezte, hogy ki végzi majd el a napi munkát. Akkor jutott eszembe Hamar Zsolt, őt kértük föl erre a napi munka elvégzésére. Ám Zoli egyre jobban rákapott a napi rutinra, ebből is lettek a bajok. Mert mérhetetlen volt a maximalizmusa, elsősorban önmagával szemben. Éveken át hallgattam, hogy gyötri magát az irodájában lévő rövid Steinway zongorán, amikor mentem be egészen korán, hétkor, fél hétkor, hogy nyugalomban dolgozhassak. Ő huszonötödször is azt a két ütemet gyakorolta. Ugyanez érvényesült a zenekarral kapcsolatban. A perfekt tudása mellett türelmetlen is volt, és nagyon nehéz volt az első néhány év a zenekarral. Az első próbán ő a tökéleteset akarta hallani, ahogy ő elképzelte, ehhez képest egy próba arra való, hogy kipróbáljuk, együtt hogy szól ez. Erre megvannak a karmesteri technikák, amiket Zoli sutba dobott. Már ha egyáltalán használni akarta őket, vagy a birtokukban volt. Ő kisajtolta a zenekarból azt, amit hallani akart. Akkoriban a zenekar és az énekkar gyalázatosan rosszul keresett, és azt mondták a muzsikusok, hogy most tőlünk tízszer akkora intenzitást követelnek, a pénzünk meg ugyanannyi, mint volt. Nagyon nehéz évek voltak. Főtt a fejem, hogyan lehet egy menedzsmentet fölépíteni a Filharmónia romjain, és közben folyamatosan tüzet kellett oltani, mert a muzsikusok rossz néven vették Zoli stílusát, és hogy olyan műveket kell játszani, amelyekre nem lehet két próbával fölkészülni.

- Meddig tartott ez a vészterhes időszak?

- 99-ben megduplázta a kormányzat a zenekar költségvetését, és akkor már Zoli kívánsága volt, hogy elitcsapatot hozzon létre. Ekkor volt a nagy port felverő függöny mögötti próbajáték, ez után ivódott bele a zenekarba az a kotta iránti feltétlen tisztelet, amely ma is tetten érhető. Ekkor indult meg, mondanám, hogy a töretlen felívelés, de Zolival mintha mindent újra a nulláról kellett volna kezdeni. Mert neki egy-egy próbája volt elképesztő. Ezt aztán lehet, hogy a muzsikusok néha unták. Ott ültek a próbateremben, a vonó ott volt a húron, és akkor Zoli elkezdte az összefüggéseket megvilágítani, hogy Ravel ebben a pillanatban akarva vagy akaratlanul Wagnert idézi, akit egyébként nem szeretett. És akkor belebonyolódott valami nem is zene- hanem szellemtörténeti előadásba, amelyet a Columbia Egyetemtől a Zeneakadémiáig mindenütt ittak volna az emberek, vagy egy jobb világban a televízió nézői, mint annak idején Bernsteint. A muzsikus meg ott ült, és arra várt, hogy egy-kettő-három-négy legyen. Zoli halálával ez a hihetetlen szellemi gazdagság is eltűnt. Csak remélni merem, hogy ott maradt a zenekarban ebből valami. Illetve nem is remélni, hiszen a halála óta elteltek a hónapok, jöttek a koncertek, és hallani, hogy velük maradt Zoli.

- Velük van, de elkerülhetetlenül fakulni fog. Soha nem bántad meg, hogy őt választottad a zenekar élére?

- Természetemet megtagadva, szakmai belátással, megpróbáltam néha hűvösen fogadni néhány nem rokonszenves szakmai gesztusát vagy ötletét. Voltak pillanatok, amikor nagyon el voltam keseredve. A Vezúv nem mindig barátságos, és nem arra való, hogy szalonnát süssön az ember a melegénél. Voltak konfliktusaink, voltak nagyon nehéz pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nem ugyanazt a lojalitást kapom tőle, amit én nyújtok neki. Nehéz volt sokszor a konfliktusokat kezelni közte és a zenekar között, mert nem fukarkodott a becsmérlő jelzőkkel, és itt felnőtt családapák, anyák, főiskolai, egyetemi tanárok muzsikálnak, néhányuk évfolyamtársai voltak, és tőlem követelték, hogy védjem őket meg Zolival szemben. Ő meg néha nagyon türelmetlenül követelt személyi vagy szerkezeti változásokat. Ahhoz képest, hogy úgy kezdtük, ő majd ott kereng körülöttünk, olyasmibe is bele akart szólni, ami tényleg az én szakmám. Néhányszor engedtem, és kiderült, hogy vakvágány, néha meg neki lett igaza.

- Mit kell elképzelni? Fizetésemelést a harmadik csellistának? 

- Hogy kit vegyek föl egy menedzseri feladatkörre. Amennyire elképesztő agykapacitása volt, annyira gyermeki és megvezethető volt sok tekintetben. Azzal a szólammal, hogy megvédünk, majd méltó helyedre kerülsz karmesterként, vagy jobb leszel, mint X, Y vagy Z, bármire hajlandó volt, és elbűvölten ment az illető után. Én meg hideg fővel, kívülről láttam, hogy ez blöff, blabla, ebből nem lesz semmi. Mikor egy nagyon költséges ötlettel állt elő, mondjuk egy Strauss-operával, ami itthon nagyon csekély érdeklődésre tartott számot, mi viszont nem játszunk en suite operákat... Most az igeragozással vigyáznom kell... szóval a Filharmonikusok nem játszik en suite operákat. Ahhoz hogy egy vagy két előadásra nagyon nagy pénzeket költsünk, az az én felelősségem volt. A vitáink innen is eredtek. Elmondtam neki, hogy a te felelősséged zenetörténeti, megírják majd, hogy jól vagy rosszul dirigáltál. Az én esetem ennél jóval egyszerűbb, a magánvagyonommal felelek a jogszabály szerint. Ad absurdum: én kerülök a börtönbe, te pedig kapsz két rossz mondatot egy kritikában. Ezen vagy röhögtünk egy nagyot, vagy napokig tartó feszültség volt köztünk. Aztán, amikor egy Strauss-opera egy pianissimóval véget ért, és nem tudtuk, hol vagyunk, a földön vagy az égben, és mi a fontosabb, a zene vagy a szöveg, akkor úgy voltam, mint egy rossz szerető: ha megversz is imádlak én.

- Gondolod, hogy Zoli becsvágyának elegendő volt a hazai tér? Vagy vágyott arra, hogy meghívják New York-ba vendégkarmesternek, újévi koncerten mutathassa meg a világnak, mit nem vettünk észre Johann Strauss keringőiben?

- Igen, de ő erre alkalmatlan volt. Az utazó karmesteri szokás, ahol ügyesen taktírozó karmesterek látogatnak el zenekarról zenekarra, és elfogadható, takaros koncerteket dirigálnak, kiveti magából az olyan karmestereket, akik igazából nem is karmesterek. Azt tudni kell, hogy az ő produkciói úgy jöttek létre, hogy a hazai és külföldi koncertéletben elfogadott próbaszám három-négyszeresével futottunk neki egy-egy előadásnak. Nem csak azért, mert az ellenségei logikáját követve, nem volt birtokában azoknak a képességeknek, amelyek egy átlagos vidéki operakarmester esetében is átsegítik a produkciót a legnehezebb pillanatokon is, hanem mert az utolsó, tökéletesnek érzett hangig gyötörte a zenekart is. Ezt ma nem tudják biztosítani. A londoni zenekarok egy Mahler 9. szimfóniának adnak egy próbát meg egy főpróbát. Egy bizonyos színvonal alá soha nem süllyednek, de nem is tudnak túlemelkedni egy meghatározott nívón. A rendkívüli, ünnepi pillanat ritkán adatik meg nekik. Rettenetesen sokat játszanak, hogy egyáltalán fönn tudjanak maradni, de ehhez nem költhetnek túl sokat. Nálunk szép magyar szóval Spielgeldet kapnak a muzsikusok, hogy ne kelljen elmenni haknizni. Ennek előnyös tulajdonságai érvényesülnek ugyan, de amikor Zoli egy Strauss operához 18 próbát kért, akkor köhögtünk a gazdasági igazgatóval, nehogy csőd legyen. 18 próbát nem tudtak neki a Bécsi út másik végétől biztosítani, ugyanakkor az a mód, ahogy vezényelt, kevés volt ahhoz, hogy a zene mélyére juttasson egy finn vagy egy belga zenekart. Ezért nem volt neki nagy nemzetközi karrierje - pedig szerette volna. Kovács János mondta a rá jellemző öniróniával: Zoli azért lett karmester, mert rájött, hogy mi milyen keveset tudunk a zenéről. Mi alatt a karmestereket értve. Elképzelhető, hogy Zoli egy felsőfokú intézményben megbukott volna az első félév végén karmestervizsgán, csak az a helyzet, hogy a vizsgáztató bizottság meg nála bukott volna meg mindenből, ami zene.

- Akkor sajnos át kell térnünk a betegségeire. Úgy éreztem a szívbetegség után, hogy már ráadás időket élünk. Egy másik ember jött vissza a kórházból, máshová kerültek a hangsúlyok, más zenék lettek fontosabbak. Nem tudom, ez belülről milyen volt.

- Pontosan ilyen. Amíg nem történt meg vele a betegség, addig Pilinszky szavai voltak érvényesek rá, aki simfelte és dicsérte is azzal, hogy ilyen túridanis. Addig a legjellemzőbb szófordulata az volt, hogy "tudom, tudom". Ami a legtöbb esetben igaz is volt, akár egy személygépkocsi üzemanyag befecskendezési eljárásáról volt szó, akár a szusi és a szasimi közti különbségről. A zenében magától értetődően Gesualdótól Kurtágig és Ligetiig,a költészetben Vörösmartytól Pilinszkyig vagy a kortárs költészetig. Ez a rendkívüli szellemi képesség, amivel áldva és verve volt, nem csak biztonságot adott neki, de egy jó értelemben vett felsőbbségi tudatot is, és azt az érzetet keltette, hogy ő elpusztíthatatlan. És ennek megfelelően is élt, a turnékon éjjel kettőig ott volt a bárban, adomázott vagy vitatkozott, itta a borokat, ritkábban a söröket, de reggel fél hétkor ő volt az első a reggeliző helyiségben, kereste a rántottát vagy a gyümölcslevet. Azt hitte, hogy egy olyan kincsesbánya tulajdonosa, ami kifogyhatatlan. Nem is voltak nagyobb betegségei, mindig azt mondta, hogy ő ezeken gyerekkorában túlesett. És akkor egyszer csak Bartók zongoraversenye közben, egy fortissimónál... Amire azt mondta nekem másnap, hogy biztos rosszul vette a levegőt. Valami elkezdett neki fájni, és a rá jellemző nagyvonalúsággal elkezdte egy fájdalomcsillapító reumakrémmel kenegetni a mellkasát. Amikor kérdeztem, hogy az orvosok mit mondanak erre, azt felelte, hogy az orvosok nem értenek semmihez, nekem kell megmondani nekik, hogy mi a helyzet és mit kell csinálni.Teltek a napok, mígnem egy nagyon jó szándékú altatóorvos rá nem vette, hogy ezt az egyre fokozódó fájdalmat jó volna orvosi eszközökkel kivizsgálni. Innentől Zoli gyorsvonat sebességével rohant a műtőbe, ahol 12 órás operációval mentették meg az életét. Az orvosai dermedten látták, hogy isteni csodával van dolguk, mert az aorta három falából kettő már megrepedt, és ha a harmadikkal is ez történik, a világ legjobb kardiológusai előtt is ott vérzik el másodpercek alatt. Akkor Zoli fejében valami megfordult, és egyszerre csak látta az erdő végét. Ami addig sűrű volt és végtelennek tűnt.

- Fontos lett neki a fia, Krisztián pályája.

- Korábban nem volt mintaapa. Tudom, hogy a gyerekei rajongva néztek föl rá, de hát Künstlerleben. Nem az az apuka volt, aki este hazamegy, olvas egy kis mesét, homlokon csókolja a fiát, és elalszik a gyerekkel együtt, enged neki és megveszi a kiskutyát, együtt mennek el szánkózni. Ilyen nem volt. Most meg egyszer csak a Krisztiánnal elkezdett nagyon sokat foglalkozni, elkezdte a sorsát a szívén viselni. Nyilván valahogy magát látta benne - ezt aztán az élet eldönti majd. A Bartók Új Sorozatot is egy darabig félretette, mert a Straussokkal kezdett el foglalkozni. Ma már tudjuk, mi történt, de előttem is hosszú-hosszú ideig titkolta, hogy miről is van szó. Szemben Esterházy Péterrel, Zoli a nagy nyilvánosság előtt élete végéig titkolta a betegséget. 

- Próbálta.

- Próbálta. Nem tárulkozott ki ebben az ügyben. Nekem is csak nagyon későn szólt, miközben láttam, mi történik, és szerettem volna a nyulat ugrasztani a bokorból.Amikor láttam, hogy parókája van, hogy a megszokott póló helyett ingeket visel, nyilván azért, hogy a stomát rejtse. Elmondtam neki, hogy édesanyánk annak idején vastagbél-műtéten esett át, én hordtam kemoterápiára, stomája volt fél évig, és utána még tizenöt évig közöttünk lehetett boldogan. Ilyenkor ártatlan kék szemével a szemembe nézett, és azt mondta, hogy: nem kéne még egy próba a Strausshoz?  

- Olyasmiről sem lehetett beszélni vele, hogy van-e hite, vagy az élet csak addig érdekelte, amíg el lehetett látni?

- Foglalkoztatták transzcendentális kérdések, engem is kérdezett, hogy hiszek-e abban, hogy más civilizációk figyelnek minket, és igazából csak egy kísérlet vagyunk. Azt hiszem, ha volt hite, az a legkevésbé volt tételes hit. Nem tudok arról, hogy bármely Magyarországon ismert vallás szerint élt volna, vagy annak tételeit követte volna. Inkább valami olyasmi hite volt, amilyen Bartóké lehetett. Azt hiszem, abban hitt, hogy kell valaminek lenni az életen túl. Félig viccesen, félig komolyan mondta, hogy ha odaátra kerül, első dolga lesz, hogy Schuberttől néhány dolgot megkérdez. Mondjuk inkább azt, hogy kinyitott egy kaput a transzcendenciának. Ha van, akkor ő nem zárja be. Ha nincs, akkor ennyi volt. 

- Tudta, hogy meg fog halni? Nyilván egyre romlott az állapota...

- Nem tudom, mennyire szabad fecsegnem mindarról, amit tudok. Volt egy hagyományos terápia, ami nem hozott teljes eredményt, mert addigra a rák már szóródott. Akkor ő is megpróbálkozott az alternatív gyógymóddal, ami nem volt sikeres, és a végstádiumban fordult egy nemzetközi hírű specialistához, aki csak a végstádiumot tudta megállapítani. Akkor már meg akart halni, és ezt ki is mondta. Ez a halála előtt néhány héttel volt.

- Fájdalmai voltak?

- Az utolsó koncertjein alig bírt menni. Nyolc-tíz liter folyadékot csapoltak le a hasából, a lába ödémás volt. A legutolsó koncertjén Győrben a karmesteri pulpitusra sem tudott föllépni. Utolsó beszélgetésünkkor még kapaszkodott abba, hogy néhány hónapja még lesz. Beszéltünk róla, hogy mi az, amit még megtart magának. A Diótörőt nagyon szerette, a Bartók-koncertet... Megbeszéltük, hogy ki más dirigálja a többi hangversenyt. Elbúcsúztunk, és ezután mentem a zenekar után Sanghajba, ahol a két Bartók-mű ment, amit még ő tanított be. A Kékszakállú meg a Mandarin. Amikor csomagoltam, Ázsiában fontos elegánsnak lenni, a fehér ingek mellé tettem be nyakkendőt, és a feleségem mondta, hogy tegyél be egy feketét is. Ez volt az első elfogadhatatlan pillanat, amikor a gyász feketéje és Zoli nagyon közel került egymáshoz. Nem lehet elégszer elmondani, hogy volt abban valami misztikus és transzcendentális, hogy amikor Sanghajban a Mandarin meghalt a színpadon, itt Budapesten akkor halt meg Zoli. Azóta nincsen... és azóta nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nincs. 

- Azt nem értem, hogy sokan még most sem mérik föl a jelentőségét, hogy a személyes ellentétek vagy ellenérzések lényegtelenné válásával, még a halála után sem értik, kit veszítettünk el.

- Pilinszky mondta, hogy Zolival sokan úgy vannak, mint a kapirgáló tyúk az égő csipkebokorral. Nem tudják, hogy mi ez. Nem értik. Most sem.

Karinthy ezt is már réges régen megírta. A villamosra felférni akaró utast, aki forradalmat kíált, meg akarja dönteni a rendszert, le a kalauzzal, ordítja, és le a vezetővel. Aztán feljut, megáll a kapaszkodó mellett, és higgadtan inti türelemre a többieket. Na de uraim. Ne tolakodjunk, mint az oktalan állatok... Hiszen még az oktalan állat sem tolakszik, ha belátja, hogy már nincs több hely a kocsiban. 

Ai Weiweiről jutott Karinthy az eszembe, a kínai művész ugyanis New Yorktól kapott felkérést, hogy készítsen valami nagyot a városban. És készít is, ősztől kerítéseket emel a város fontos pontjain. A projekt neve az hogy "Good fences make good neighbors". A jó kerítés jó szomszédságot teremt. Robert Frost? Nem egészen. Robert Frost Mending Walls (Weöres Sándor fordításában Fal-javítás) című versében tényleg többször is elhangzik ez a mondás, de csak idézetként. Kimegy a költő a földre a szomszéddal, hogy a megrongálódott kőkerítést megjavítsák, de valami zavarja ebben az egészben. Kérdezgeti a szomszédot, hogy mi értelme van ennek, nekem almafáim vannak, neked fenyőid, nem keverjük össze. Csak nem mennek át a fáim, hogy megeszegessék a tobozokat. Hanem a szomszéd csak ezt hajtogatja: jó kerítés, jó szomszédság. De hát teheneket sem tartunk, hogy átbóklásszanak. Mindegy. Jó kerítés, jó szomszédság. 

Ai Weiwei azt mondja, amikor a berlini fal ledőlt, tizenegy ország határát védte kisebb-nagyobb kerítés, fal, valami. Most meg hetvenét. Talán tényleg nincs aktuálisabb kérdés, húsbavágóbb tárgy a világban.  

Ezerszer kiderült már, hogy az opera a múlt műfaja, ha valami igazán finomat, elegánsat, nagyszabásút, fontosat akar hallani az ember, akkor menjen vissza az időben, legalább az ötvenes évekig, ahol mitikus nevekbe botlik, és rájön, hogy a mitikus nevek valóban mitikus hangokat jelölnek, egy jó formában lévő Bastianini úgy énekel, ahogyan ma, tegnap, holnap soha senki. Így aztán kellemes meglepetés volt számomra, amikor a történelem legjobb Fidelio-előadását nem egy 1930-ban rögzített sistergésben találták meg a szakértők, hanem egy viszonylag friss, nagyon élvezhető Metropolitan-előadásban. Klaus Tennstedt vezényelt, Jon Vickers mellett a címszereplő Marton Éva volt, ha jól sejtem, ez az az előadás, amelyben az énekesnő vigyázatlanul állt a tenor mellé, aki megfújta az O, namen, namenlose Freude kezdetű részt, és Marton dobhártyája olyan eszeveszett légnyomást kapott, hogy maradandó halláskárosodástól kellett félni egy pillanatra. Hogy Marton maga milyen lélegzetelállító hangerővel és intenzitással énekelt, azt annak is érdemes meghallgatnia, akinek véletlenül nincs türelme vagy ideje a teljes, neten meghallgatható előadáshoz. 

Ha valakinek Marton Éva hangján szólal meg Leonóra áriája, az tökéletesen érthető és irigylésre méltó. Nekem, sajnos, nem tehetek róla, de az ária Antal Imre hangján szólal meg, főleg, ha a magyar szöveggel gondolok rá. Ó, jöjj, áldott szép reménysugár. Ez az ára, hogy olyan nagy kedvvel néztem még talán a nyolcvanas évek végén egy négyrészes angol sorozatot. Hogyan hallgassunk operát?, ez volt a címe, és egy szemüveges, vézna, pulóveres angol fazon magyarázta, hogy mire kell figyelni. Énekelt, zongorázott, beszélt, és a tévé munkatársai nagyon helyesen azt gondolták, hogy okosabb az ő magyar megfelelőjével, az éneklő, zongorázó, beszélő Antal Imrével szinkronizálni vagy inkább alámondatni a szöveget. És mondta és énekelte, és ezt az egyetlen sort valahogy annyira szépen és szívvel énekelte, hogy beleragadt az ember fejébe, életre szóló fohászként. Nem hagy el, ahogy talán az áldott, szép reménysugár sem hagy el.

Igen, igen, dicsekszem.   

Helyettünk lát, mondhatjuk a jó fotósra, és Don Hunstein jó fotós volt. Nem tudom, mondhatni-e rá, hogy sikerült a zenét képpé változtatnia, még az is lehet, hogy nem is törekedett rá. Nem a művészet érdekelte, hanem a lemezborító. A kettő, persze, egyáltalán nem zárja ki egymást, sírjuk, sírtuk vissza a nagyobb formátumokat, amikor megjelent a CD, és most, hogy visszajött a bakelit, nem győzünk örülni az araszos képeknek.

Régebben sem győztünk örülni Don Hunstein képeinek, ő készítette például az alap-Bob Dylan élményünket, a The Freewheelin' Bob Dylan borítót, fázva, vékony kabátban, egy lánnyal (Suze Rotolo) összekapaszkodva mennek a New York-i utcán, mögöttük egy Volkswagen mikrobusz. Nem pont ez a kép, ami lent látható, ez úgy egy másodperccel korábban készült. Bár emlékeznék, melyik filmben láttam újra a jelenetet, pedig nemrégen volt a tévében. Akárhogyan: ez az egyik világot átfogó víziónk a hatvanas évekből. Nem is éltünk, nem is jártunk New Yorkban, de a képélmény közös. Egyébként, ugye, ezen a lemezen jelent meg, többek között a Blowin' in the Wind, a válasz, testvér, amit elfújt a szél.

Don Hunstein elkötelezettsége nem kifejezetten zenei volt, egyszerűen ő volt a Columbia hivatalos fotósa, őt hívták, ha zenészt kellett megörökíteni, ezért a műfaji sokszínűsége, Dylan és Miles Davis, Bernstein és Glenn Gould. Az utóbbi annyira ragaszkodott Hunsteinhez, hogy csak őt volt hajlandó elfogadni. Ha akarjuk, elemezhetjük ezt is, Hunstein értette meg leginkább, milyen pózokban  szereti Gould önmagát látni és láttatni, vagy neki volt a legjobb érzéke a valósághoz, tényleg ez a varázslatos és idegesítő, sapkás-kesztyűs, gesztikuláló félbolond volt a múlt század egyik legfontosabb zongoristája. Most már mindegy is. Ha Gouldra gondolunk, és nem akusztikusan, akkor Hunstein képeit látjuk. Ha bármikor kétség támad bennünk afelől, hogy a zene a legfontosabb dolog a világon, elég Don Hunstein képeit nézegetnünk, és helyére kerülnek a dolgok.

Adja magát, hogy az ember elkezdje szidni Szinetárt, mi ez az egész, miért ugrik be neki a Monarchiáról mindjárt ez a centrális tér, mint annak idején A víg özvegynél. Mi ez az álom, Duna menti nem is köztársaság, csak unió, népek nagy közössége. Hogy lehet, hogy éppen a Cigánybáróban kifelejtik a monarchikus népek közül a cigányokat, mindenféle nációt és nyelvet és népviseletet bemutatnak, csak cigányokat nem. Vagy pont akkor meredtem magam elé? Minek a hosszú próza, minek addig nyújtani egy operettet, amíg el nem érik vele a hatórás kezdést? 

Közben mégis ott a gyakorlat, a profizmus, a gondolat. Hogy a körhinta kellően monarchikus jellegű, és elbírja ezt a jelmezes történetet, hogy a színpad nem borul se jobbra, se balra, mindkét szélen ülők kapnak a szereplőkből, hogy mégis vannak nagy szembenállások, amelyek jól le vannak fordítva térre és jelmezre, fehér hálóruhások a cifra cigányok ellen, ez megáll látványnak, helyzetnek egyaránt. 

Azon sokkal nehezebb túltennie az embernek magát, hogy ha már fölfelé léptünk egyet, akkor miért nincs legalább egy operettre való hanganyag az Operában (Erkel Színházban). Ha az Operettben nem tudják a névadó hagyományokat folytatni, nincs rendben, de megszokható. Énekeljenek mikrofonba, hangszórókból, ha másképp nem hallható, így idő után az ember megtanulja, hogy ne a hang után forgassa a fejét, hanem a tátogót keresse. Biztos eljön majd az idő, amikor föléneklik az egész zenei anyagot, és színre küldik a vezetőség rokonságát, legyen nekik ez az énekes színház. De kik fogják fölénekelni az anyagot, ha az Erkelben így énekelnek? Értem, hogy Gábor Géza nem lehet Melis, még azt is értem, hogy Melis talán túlságosan is megemelte Zsupán figuráját, túl kedves, túlságosan  szerethető volt sertéskirályként. Azt nem értem, hogy Gábor Géza prózai hangja miért átütőbb az éneklésénél, miért tűnik el az egész figura, amikor a lényeghez érünk.  

Mert hiába operett, mégis a zene volna a lényeg, és nem az, hogy színésznek tehetségtelen közreműködők hogyan ágálnak a színpadon, a leghátsó sorokon is messze túl lévőknek címezve a poénokat. És Wiedemann Bernadettnek elcsatangolt valahová a hangja, együtt buliznak Kiss B. Atilla magasságaival. Ettől hosszú az előadás, ettől kilátástalan. El sincs kezdve, mert ez a nyitány nem nyitány. Hogy be van-e fejezve, arról már sajnos nem tudok beszámolni. 

Utókor. Persze, az vagyunk, csak néha elbizonytalanodom abban, hogy milyen utókor. Hálátlan? Szórakozott? Nem figyelő? Hová lettek a köztudatból azok az írók, akiket mindenki olvasott? Bertha Bulcsu, Karinthy Ferenc, Galsay Pongrác. De rendben van, nézzünk előre. Március 27-én Szakonyi Károly darabját olvassák föl a Játékszínben. Neki, szerencsére, kortársai vagyunk, ő meg visszavág, odavág, vagy legalább jelzi, hogy él, dolgozik. Túlél, és remélhetőleg nem dolgozza túl magát. Elég illetlenül először mégis a halottairól kérdeztem.

- Van egy rovatom a Lyukasórában... ismered?

- A Tekintetet többet forgatom. 

- Na, hát az megszűnt, ez volt az utolsó szám. Nem lesz búcsú, mert kell a pénz az online-ra, de én az online-t nem annyira szeretem. 

- Miért nem szereted? Komolytalan? Nem papír? Vagy nincs türelme az olvasónak hozzá? 

- Úgy érzem, hogy oda van szórva. Nem figyelik, nem gyűjtik. Egy folyóiratot két év múlva is elő lehet venni és nézegetni. Én például most a régi Nagyvilágokat olvasom, a nyolcvanas, hetvenes évek számait. Mindegy. A Lyukasórában van egy rovatom, Olvassuk újra! Minden számban írok valakiről, aki elment már. Csak prózaírókról, novellistákról. A következő számban Karinthy Ciniről írok, múlt számban Szabó Magdáról. Kezdtem a barátokkal, Bulcsuval, Lázár Ervinnel, Szabó Pistivel. 

- Akit úgy elfelejtettek, hogy ma mindenki azt hiszi, a filmrendezőről van szó. 

- Nem csodálkozom. A színháziak azt mondják, a színészeket is elfelejtik, nem tudják, ki volt Básti Lajos. 

- Ez már így marad, vagy lesz még föltámadás? 

- Nem tudom. Régebben volt kontinuitás, szerettük az öregeket meg harcoltunk velük.  Ma szó sincs arról, hogy a Bulcsunak megjelentetnék valamijét. Lázár Ervinnek szerencséje van, a meséi azért mindig ott vannak a kirakatban. Ő talán az egyik legszabályosabb, legzártabb életművet tudta létrehozni közülünk. 

- Melyikük hiányzik a legjobban? 

- Ervinnel igazi, mély barátság volt köztünk. Gyurkovicsnál meg hiányzanak a nagy röhögések. Bertha Bulcsu is hiányzik, de mindig volt kis rivalizálás köztünk. Az embereket elfelejtik, de ápolni kell az emléküket. 

- Érzed azt, hogy rád hárult ennek a feladata? 

- Szívesen is teszem, mert úgy érzem, hogy ez a társaság megérdemli,nagyon nehéz korszakban csináltak mégis irodalmat. A rendszerváltozáskor mindig hangoztatták, hogy kint volt az igazi irodalom, az emigrációban. Biztos, hogy ott is volt, de itt megteremtődött egy nagy irodalmi élet és anyag. Passzív rezisztenciában teltek az évtizedek, és ebben írták meg, idézőjelben mondom, A walesi bárdokat, hogy mégis igazi, igazságos, értékes irodalom szülessen. 

- Érezted is, hogy úgy kell írni, hogy a cenzúrán átmenjen, hogy bizonyos dolgokat nem szabad említeni sem? 

Átállt az ember agya erre. Érezni lehetett, hogy falak vannak, amelyek mögé nem szabad benézni. 45 mögé, 56 mögé nem volt szabad nézni. A hetvenes évektől lehetett érezni, hogy nem kell már feltétlenül "a lányomnak mondom, a vejem is értse" alapon beszélni. Erre találódott ki a magyar abszurd, ami egészen más volt, mint a nyugati, ami a világ végét mondta. A magyar abszurd arról szólt, hogy így mondom el, amit másképp nem tudok.  

- Drámaírói pályád az Életem, Zsókával kezdődött, előtte prózát írtál. Valaki fölfedezett a színház számára? 

- Benedek András, a Nemzeti dramaturgja.

- Mit mondott? Hogy ezek a párbeszédek színpadon is jók volnának?

 - Könyvhét volt, és a Nemzeti művészbejárójánál dedikáltam. Andris jött, én nem ismertem őt korábban, és mondta, hogy jó hogy itt vagyok, elolvasta az első kötetemet, és érez benne drámai töltést. Nincs kedvem darabokat írni? Érdekelt a színház, próbálkoztam is a Színművészetivel, meg egy-két dokumentum hangjátékot akkor már csináltunk. Ez volt nyáron, és januártól kaptam ösztöndíjat a Nemzetitől. Jó pénz volt akkor, kétezer forint. 63-ban. Azt jelentette, hogy szilárdan foglalkozhattam az anyaggal, nem kellett kapkodni. Az volt csupán a kívánság, hogy ne csak tébláboljak a dramaturgián, hanem darabot is írjak a színháznak. Benedek nagyon jó dramaturg volt, ki tudta hozni a műveket az íróból, végigdolgozta a darabokat Németh Lászlóval, Illyéssel. Németh László miatt rengeteget kellett küszködni, nem csak miatta, de a kor miatt is. Rémtörténet volt, amit a Galileivel csináltak két év alatt. Beszélgettünk, és Benedek nem erőltetett semmit, csak kérdezgetett, hogy mit érzek, hogy gondolom, és szép lassan kialakult a téma, amit egy rádiójátékban kezdtem el, de aztán elakadt. Az volt a motívum, hogy itt vagyunk, a levert forradalom után, a konszolidációban, és valahogy tartani kellene azt a makacsságot, vagy be lehet állni a sorba. Ahogy Köves, a főhős mondja: miért legyek én maszek Jézus Krisztus? Föladás, meghasonlás, öngyilkosság. Aminek következtében Marton Endre jött, hogy abba kell hagyni a próbákat, azt mondták a minisztériumban, hogy egy funkcionárius nem lehet öngyilkos.  

- Kitől kapták az információt? 

- Nem tudom. Írtam egy levelet, hogy tisztelt nem tudom, kicsoda, azt akarja csinálni velem, amiről a darab szól. Major fölhívott, hogy jaj, miért a Kállai Ferinek kellene játszania a figurát. De a színészek kiálltak mellettem, Kállainak is elég jó szava volt, és egy hét múlva folytatni lehetett a próbákat. A premieren aztán Major odajött, hogy gratulálok, nagyon drukkoltam. 

- Milyen rendes ember...

- Volt bennünk valami dac, talán ez erős szó, és nem akarok utólag nagy ellenállónak látszani, de mégis, ha az ember író lett, akkor azt írja meg, amiben hisz.

- Nehezen lettél író?  Mert kívülről valahogy inkább az ellenkezője látszik.

-  Viszonylag hamar tudtam, hogy a művészet érdekel, de nem tudtam, melyik ága. Érdekelt a színház, a festészet, de aztán végül maradt az írás. Egy-két pillanatig versek, szerelmes versek... 

- Azt azóta sem, ugye? 

- Éreztem, hogy ez nem az, amit szeretnék. Az ötvenes években írtam, de nem nagyon éreztem még rá  56 nyarán már küldözgettem ide-oda novellákat, de lényegében a forradalom után kezdtem el a pályát. 58-ban jelent meg az első novellám, és attól kezdve írok. A színháznál is az volt, hogy ez a belépő a Nemzetivel azt jelentette, hogy tovább már nem kellett kérincsélni a színházaknál: van egy darabom, nem olvasnák el. Részben a rendezők kértek, részben a színház, később meg Lengyel Gyurival kifejezetten együtt találtuk ki, hogy miről kellene írni, mit adaptáljunk. 

- Nem kellett harcolnod nagyon. 

- Attól még az ember ezt becsületesen akarta csinálni. Az egész társaság, akik 58-ban összeboronálódtunk, Lázár, Gyurkovics, Bertha, Kertész Ákos, Fejes Endre mind ugyanezt a hitet vallották, és nem hazudtolták meg az íróságukat. 

- Amennyire lehetett, döngettétek azokat a falakat. A Hongkongi parókával például. 

- Miskolcról kérték, nekik írtam, aztán Várkonyinak is megmutattam. Neki nem tetszett, vagy kicsit nem tetszett, de aztán kiderült, hogy azért nem, mert azt mondta: ha remekművet írsz, akkor sem játszom utána egy vidéki színháznak. Így aztán előfordult az is, hogy a Váci utcában ment az Adáshiba és a Petőfi Sándor utcában a Hongkongi. Felhoztuk egy őszi fesztiválra, és megvették az egészet rendezőstül. Akkor kellett igazolást írnom a darabról. Miskolcon nem kellett, de Pesten igazolni kellett, hogy a két Munkással mit akarok mondani. Aczél kért egy följegyzést, de ezek már simább ügyek voltak, nem akarok ebből nagy hősiességet csináni. 

- Azért fölhúzták, gondolom, a szemöldöküket, ha Jézus megjelent egy darabban. 

- Pozsonyi vendégjátékra készültünk, megnézte az Adáshibát Kádár, Kádárné meg Aczél, és a végén gratuláltak. Aczél azt mondta: nem parabola, utazhatnak. 

- Azért ez őrület lehetett, még ha így élt az egész ország, akkor is. 

- Aczéllal nem voltunk mi rosszban. Még a Zsóka ment a Nemzetiben, amikor azt mondta, maga mindig olyan magánügyi darabokat ír. Hát, mondom, én nem érzem. Mindegy, azt mondta, de jön a felszabadulás huszadik vagy nem tudom, hanyadik évfordulója, írjon egy darabot arra. Mondom neki, nem biztos, hogy én azt meg tudom csinálni, másképpen születnek nálam a darabok. Áh, jöjjön föl és megbeszéljük, kap ösztöndíjat. Mondom: Aczél elvtárs, nem akarom megbántani, de nem megyek föl. Ha ezt nem mondom meg, bemegyek a csőbe. Nem haragudott meg. Legközelebb, amikor találkoztunk, azt mondta: na, Szakonyi gróf, mi van?  

- Tetszik, nem tetszik, fajsúlyos ember volt. 

- Bár lenne ma egy ilyen, aki ezt az egészet átlátná. 

- Ezt azért nem szokás mondani. 

- Nézz oda, nem volt könnyű dolga Furceva asszonnyal, meg Moszkvával. Ki kellett védenie egy csomó dolgot, akár a Kádárral, akár velük szemben, és ügyesen lavírozott. Ha betiltottak valamit, azt sem örökre tiltották be. 

- Hiányzik ez az idő? Vagy most is ebben élsz, vannak felkéréseid, napirended...

- Délelőtt dolgozom, mert van egy kis gyermekünk, azt a feleségem elviszi iskolába, nyolc órától csönd van, délutánig tudok dolgozni. Ha megy. Aziránt inkább van nosztalgiám, amikor az ember lement a Marika presszóba, és egy kávé mellett írta a novellát. Két szimpla és két szóda mellett egy novella meglett. Aztán összejöttünk délután, fölmentünk egymáshoz, Csukás elhozta a versét, elmentünk a Fészekbe, utána egy műterembe. Ez az irodalmi nyüzsgés szép volt, jó volt, de ma már nincs. Van a Lyukasóra, ez még kötődés a valósághoz, megírom a vezércikket, az emlékezést és még valamit. Máshová nem nagyon dolgozom. Megszűnt a műhely a rádióban, megszűnt a televízióban, ezek nagyon erős felvevőhelyek voltak, arra  késztették az embert, hogy csinálja. 

- Nem kínlódva írtál, ugye? 

- Hellyel-közzel azért nehezen mentek a dolgok, de ha visszagondolok, sokszor irigykedem önmagamra. Dolgoztam mindenfelé, lapoknak, színháznak, rádiónak. Mikor volt a nagy átalakulás a Rádióban, megvettek örök áron tíz-tizenöt rádiójátékot. Akkor mondtam a hölgynek, aki ott volt, aki már nem rádiózott, hanem ügyvéd volt vagy közgazdász, hogy egy műfaj halálánál állunk. 

- Mi az alapvető különbség a hangjáték és a színdarab között? 

- A hangjáték szabadabb térben, időben és figurában. Föl lehet dolgozni egy órában annyit, mint egy filmen. A rádiót nem is figyelték olyan kényesen, 63-ban már csináltunk olyat, hogy egy riportból kellett megírni a fikciós hangjátékot, és bizony ott arról volt szó, hogy faluhelyen szar az élet. Akkor filmen még nem lehetett ennyit. 

- Ha színdarabot írsz, színészre dolgozol? Az ő hangját hallod, az ő mozdulatait látod? Ahogy Domján Edit kapta a Zsókát...

- Editet láttam előtte a Nemzetiben. Mentünk le a színészbejárónál, akkor már írtam a darabot. Jött Edit, bemutattak neki, ez a fiú darabot ír magának. Igazán? - mondta azon a fantasztikus hangján. Mint egy hindu hercegnő. Az Adáshibánál azt mondta Marton Laci, hogy jó volna a jövő szezonra egy darab, amelyikben van a Págernek meg a Bullának szerep. Ádám Ottó aláíratott velem egy biankó szerződést. Írjam csak alá, aztán majd meglesz. Otthon, este zenét hallgattam, és hirtelen beúszott egy történet. Tudtam, hogy ő még este 11-kor az angol könyveit olvassa, úgyhogy fölhívtam: megvan a  történet, egy házaspárról szól majd... Akkoh Pihos és Sztankay, bemutató decembeh hat. 

- És a mostani darabnál, a Két nőnél? 

- Ennél semmi. Ez már utórezgése a drámaírásomnak, az utolsó dialógusos mű, amit létrehoztam. Tulajdonképpen ez egy játék, két színésznőnek,és nem valami mély értelmű dolog. Bizonyos értelemben, ha szabad ezt a kifejezést magamra használnom: bulvár. Ismered a darabot? 

- Nem... 

- Két nő véletlenül összeakad a buszon, az egyik cekkerébe beleakad a másik gombja. Fölmennek az egyik lakására, nagyon szimpatikusak egymásnak, főleg, amikor kiderül, hogy hasonló a bajuk, az egyiket elhagyta a férje, a másikat a szeretője. Rokonlelkekként beszélgetnek, amíg ki nem derül, hogy ugyanarról a férfiról van szó. Benne van féltékenység és hogy mi táplálja egy házasság tüzét. 

- Azért ez nem feltétlenül bulvár. 

- De nem is egy nemzetmentő dráma. 

- Most így, felolvasásos esten, a helyén van? 

-Odaadtam színésznőknek, akik nézegetik, játszanák. Halász Jutkának, de a Vígben nem lehetett. Aztán Béres Ilának, de ő sem talált megfelelő helyet. Valószínűleg ez lesz a sorsa. Ahogy az egyfelvonásosaimat is ma inkább amatőrök játsszák. Kecskeméten is így ment az Adáshiba. Ügyesen megcsinálták. 

- Aczél azért nem mondott hülyeséget ezzel a magánügyekkel. Magadból indulsz el, és meg lehetne írni az életrajzodat a novellák és a drámák alapján. 

- Spiró mondta azt, hogy: te alanyként benne vagy mindenben. Mert, ugye, ő sokszor ábrázol kívülről. De akkor is benne van az ember, ha... Sumonyi szólt egyszer, hogy dolgozzunk föl egy 48-as témát, és akkor megírtam Turini nyár címmel az öreg Kossuthot, akit meglátogatott az ottani konzulnak az erdélyi unokahúga. Ebből egy ilyen atyai levelezés alakult ki, de én, hetvenévesen elképzeltem, hogy milyen leveleket írtam volna. Az ember ezt is átlényegíti a saját életévé. Különben nem érdekelné, ha nem tudna érzelmileg benne lenni.

- Akkor annak ellenére, hogy nem írsz verseket, tulajdonképpen lírikus vagy?  

- A szövegkezelésben eleinte ezt igyekeztem visszafogni, de bizonyos fokig megengedhető. A színházban is azt tartottam, hogy amire szükség van, az a fülhallás, hogy ne Németh László esszéjét mondják el a színpadon, hanem figurák jöjjenek. Egy kis linkség is kell a dialógusokhoz. 

- Nem érzed azt, hogy túlságosan is a saját korodhoz szóltál? Hogy, mondjuk, azt írod, húsz forintot fizettem a szemfelszedésért, és benne maradt két sor. Ezt van a Hongkongiban. 

- Az Adáshibában. 

- Az Adáshibában. Egy mai lány nem tudja mi az a szemfelszedés, nem tudja, mi a két sor, és sok-e érte a húsz forint.  

- Biztos hogy van ilyesmi. De a múltkor fölszállt egy úr a 7-es buszra, telefonált. Fölszállt, telefonált, leült, telefonált, mentünk, telefonált. Ötven év körüli ember volt. Letette, és azt mondta, tudom, hogy ön írta az Adáshibát, nézze, mi ebben élünk. Egyetemi tanár vagyok. Azt látom, hogy a gyerekek egész nap ezt nyomkodják, és nem egymással beszélgetnek. Nem lehetne erről is írni? 

- És lehet? 

- Írtam két történetet is. 

- Szoktál összegezni? Megállni az úton, hogy ezt csináltam, ez a főművem, ez nem a főművem, de nagyon sikeres...

- Szoktam. Különösen mostanában, hogy öregszem. Öregszem... ez már befejezett tény. Az ember részben elégedetlen, hogy elpazarolt sok időt. Pedig sokat dolgoztam, de mégis úgy érzem. A másik az, hogy soha sincs lezárva semmi. Igazából ezért esz a fene, ha nem dolgozom rendesen, hogy még nem csináltam meg azt a... Nem is a világnak, önmagának akar az ember bizonyítani. Most már eladnám a fele üdvösségemet egy ötflekkes novelláért, ha meg tudnám írni. Nem ugrik be már olyan természetesen. Valamiképpen talán bele is fárad az ember egy műfajba.

- Nem csak az ösztöke hiányzik? Ha volna egy újság, ahol jó dolgok jelennek meg, éreznéd, hogy ki kell tenni magadért.  

- Fejes Bandi mondta, hogy ott vagyunk a futópályán, és nézzük egymást, ki hol tart. Csak meghaltak közben a versenyzők. 

- Jöttek közben újak. 

- Az ember reménykedik, hogy egy reggel úgy ébred föl, hogy valami beugrik. Azért is írok rendszeresen, hogy érezzem az írást. Azzal vigasztalom magam, hogy annyi mindent megcsináltam már, hát most mit akarok. És ha már nem is élnék?  

Van egy úgynevezett csapatépítő játék, hajótörés a neve. Aki volt már csapatépítésen, nyilván jobban ismeri, mint én, de nem annyira bonyolult. Kigyulladt a luxusjacht, a legközelebbi szárazföld ezer mérföld, és mindenki kap egy tizenötös listát, rajta különféle, hajótöréskor használható tárgyak, szextáns, vizes palack, iránytű, cápariasztó: állítson föl közöttük fontossági sorrendet. Miután megtörtént, a társaságot csoportokra osztják, és már a csoportoknak kell összeállítani a listát. A tapasztalat az, hogy a csoportok által összeállított sorrend általában közelebb van a szakértők által meghatározott sorrendhez, aminek az a tanulsága, hogy az emberek csoportosan okosabbak, mint egyedül, ha érveket és ellenérveket kell ütköztetni, akkor közelebb juthatunk az igazsághoz. Csapatépítéshez remek tanulság, remélhetőleg utána mindenkinek több kedve lesz bandába verődni, egy húron pendülni, egy követ fújni, és így tovább. 

Arra gondoltam, hátha nem csak vállalati a tanulság. Hátha pontosan ez történik a zenészekkel, amikor együttesekbe és zenekarokba tömörülnek. Ők is jobbá válnak. Eszembe jut a Fesztiválzenekar esete, amikor annyira nem tudták a próbán valamelyik Mahler-szimfóniát, hogy Fischer Iván megmérgesedett: a következő alkalomra mindenkinek bedobjuk a nevét egy kalapba, és akiét kihúzzuk, annak egyedül kell eljátszania a szólamát. Gondolom, mindez csak a vonósokra volt érvényes, de ők rögtön pánikot kaptak, gyakoroltak, mint az őrültek, nehogy lebőgés legyen a vége. 

Nem az lett, csak ijesztgetett a karmester. De talán nem csak az a helyes végkövetkeztetés, hogy néha meg kell mutatni a kancsukát is a muzsikusoknak, hanem hogy tényleg van ilyen. Együtt ügyesebbek. Együtt elfogadható szinten játszanak el egy szimfóniát, amivel külön-külön esetleg küzdeni kellene. Hogy érdemes felépíteni a zenészcsapatot, mert ha jól megy, mindenki erőn fölül fog teljesíteni. És akkor jön a közönség, hogy üdvözölje a győzteseket, csatlakozzon a sikerhez. 

Persze, hogy provokál, nemrég múlt 89 éves, az egyik leghosszabb énekesnői pálya van mögötte, már akkor érett operista volt, amikor a közös Normát énekelte Maria Callasszal. Az ilyen énekesnek más dolga sincs, mint arra emlékezni, hogy régebben minden jobb volt, fél- vagy egész istenek álltak a karmesteri emelvényen, akik mind vele akartak dolgozni, tudjuk, miért. Mert a sok csoda közt ő volt a legnagyobb. Christa Ludwig kétségtelenül teljesíti is ezt az elvárást, azzal a nem csekély eltéréssel, hogy szerinte a világban mindig csak öt nagy karmester volt - annyi pedig most is van. Olvassa az ember a születésnap körüli interjúkat, mindent megkap, amit kell, emlékezést a régi időkre, szidalmazását a jelenlegi időknek, a fiatalok trehányak és lusták, és nincs hangjuk, türelmük, szorgalmuk. Biztosan tényleg máshogy volt régen.

Ami most számomra fontos mondat volt, az a halálról szólt. Nem is a halálról, hanem a temetésről. Tudjuk, hogy Ludwig kamaraénekes Bécsben, amúgy is az Opera legendája, itt énekelte az utolsó előadást 1994-ben. Itt fogják fölravatalozni, itt fogják eltemetni, és az a kívánsága, hogy egy Mahler-dal szóljon, felvételről, az ő hangján. Ich bin der Welt abhanden gekommen. A nagyvilágnak búcsút mondtam én - így mondták be régebben a rádióban. Végbúcsút vettem már e világtól - ez Csengery Kristóf fordításának első sora. Szerelmem éltet és dalom. Ez meg az utolsó. Vagyis: éppen nem a halálról szóló vers, hanem az életről, a világtól távoli, szabad és igazi, saját életről. Amire talán Mahler is vágyott, de képtelen volt megvalósítani, mindig is benne volt a nyüzsgésben, aktív zenészként, aktív hivatalnokként, operaigazgatóként. Nem mintha kicsit is azt érezném, hogy neki másképp kellett volna élnie, hogy maradtak benne meg nem alkotott zeneművek, vagy hogy a megalkotott szimfóniákban és dalokban akármilyen kicsike engedményt is tett volna a közízlésnek vagy a megvalósíthatósági ésszerűségnek. 

De hát nem is ez okozza most a dilemmát, hanem hogy ha ez szól majd a temetésen, azt is el kell dönteni, melyik felvételről. És ezt még Ludwig maga sem tudja megmondani. Gondoltam, hogy segítek neki innét a távolból, végül is stúdió körülmények között, zenekarral csak két lemez készült. A korábbi Otto Klemperer vezényletével, benne marad egy szép, hangos kottalapozás is, valószínűleg Ludwig lapozott, hiszen őelőtte van mikrofon. Tényleg szép, vagyis épp ez a lényeg, hogy nem is annyira szép a felvétel, az angolkürtben van valami keserves nyöszörgés, de ettől olyan felkavaró az egész, érezni a nyugalom kiküzdöttségét is. A Karajan-felvétel csodálatosan kiegyensúlyozott, Christa Ludwig hangja is szebben és homogénebben szól, a zenekar mint valami kellemes állagú és hőmérsékletű gleccser, úgy viszi előre a zenét, pontosan beállított hangzásarányokkal, fafúvókkal, szólóhegedűvel. Az ember azt érzi, hogy erről Mahler maga is csak álmodott, hogy egyszer majd így fogják előadni a dalát, ezzel a hipnotikus nyugalommal és alvajáró tévedhetetlenséggel.

Talán ezt választanám. De csak majd, majd, a távoli jövőben.