Nem tudom elképzelni, hogy valaki nagyobb rajongója legyen Gy. Horváth Lászlónak, mint én. Nem azt mondom, hogy őrült módjára gyűjtöm a fordításait, de ha az ő neve van a belső oldalon, akkor biztonságban érzem magam: azt olvasom, amit az eredetiben olvasnék. 1982 óta vagyok ezzel így, amikor először olvastam a Pisztrángfogás Amerikábant. Rendben, Karády Katalin-dalt énekelnek az amerikai halacskák, de értem, miért teszik. És nincs jobb megoldás. 

Az Augustust, John Williams könyvét olvasva azonban az a benyomásom, hogy van jobb megoldás. Vagyis, hogy van valami fordítói rutin, ami most félrevitte a magyar szöveget. A könyv 108. oldalán ugyanis arról számol be egy szemtanú Augustus anyjának temetésén, hogy körülbelül 15 méterre állt Augustustól. 

Hát, annyira biztos nem. Már úgy értem, biztos nem ezt mondta. Nyilván az van az eredetiben, hogy 50 lábra állt Augustustól, arra elég jó közelítés a 15 méter. A magyar fordítói szokás az, hogy amerikai könyvekben elvégzik az átváltásokat, nem mérföldben, nem lábban, nem Fahrenheitben számolnak (kivétel, természetesen a 451 fok Fahrenheit), és biztosan így is jó. Gyerekként mindig zavart, hogy A fej nélküli lovas Zeb Stumpja hórihorgas, csaknem hat láb magas ember volt. Hat láb? Értem, hogy nem hat egymás fölé helyezett láb, de mégis, mennyire magas? Aztán kiderült, hogy a hat láb csak 183 centi. Még apám is magasabb volt. 

Nem is tudom, kell-e még magyarázni. Nem lehet, hogy egy római szemtanú méterben saccolja meg a távolságot a császár és önmaga között, hiszen a méter még nem volt föltalálva. Attól, persze, Gy. Horváth László garancia marad. 

Tartok tőle, hogy ez mánia nálam, de mindig újra és újra rácsodálkozom a Hunyadi László opera és a Keresztapa első részének hasonlóságán. Hiszen még a nyitány is ugyanúgy kezdődik, nyomasztó szólótrombitával, hallga csak. 

A történet meg tényleg csaknem ugyanaz. A don kiesik a hatalomból, Vito Corleonét meglövik, Hunyadi Jánossal a nándorfehérvári diadal utáni járvány végez. A pillanatnyi zavarban az ellenség megpróbálja felőrölni a családot, megkezdődnek a villongások. Elkapják az ellenséges családok egy-egy fontosabb tagját, nálunk megölik Cilleit, és meghal a cselszövő, de hiába. A donok legidősebb fia ugyan tehetséges, férfias, de forrófejű és meggondolatlan. Ez is lesz mindkettőnek a végzete. Sonnyt és Hunyadi Lászlót is csapdába csalják. Az előbbit lelövik az autópálya díjfizető kapujánál, az utóbbinak a hóhér vágja le a fejét. A család irányítását végül a fiatalabbik fiú veszi át, akit meg akartak kímélni ettől, akin nem is látszott, hogy mennyire tehetséges, hidegvérű és elszánt. Michael és Mátyás.

Tanulság nincs sok, nyilván Erkel sem lopott Coppolától, Nino Rota sem a budapesti Zeneakadémián kapta a diplomáját. Néha ugyanaz jut eszébe egymástól időben és térben távoli embereknek is. Csodálkozni azért szabad. 

Ez a Marozsán-lemezbemutató számomra összefutós esemény volt, összefutottam Bíró Eszterrel is, az igazi, eredeti, magyar, szegedi Miss Saigonnal. Régebben már kérdeztem tőle, hogy vajon neki is olyan megrázkódtatás volt-e Kerényi Miklós Gáborral a próbafolyamat, amelyre mindenki úgy emlékszik vissza, mint a rendezői szadizmus iskolapéldájára. Ki előbb, ki utóbb mondta, hogy ő ezt már nem bírja tovább nézni, megöli azt a kislányt. Bíró Eszter azonban azt mondta, hogy ő annyira örült a szerepnek, a munkának, a feladatnak, hogy nem emlékszik semmi rosszra. Dolgoztak, mert dolgozni kellett. El se indult, és máris a csúcsra ért - ezek már nem az ő szavai, hanem az enyémek.

Összefutottunk, és hogy mondjak valamit, mondtam, hogy épp az eszemben volt, mert március végén a Broadwayn újra műsorra tűzik a Miss Saigont, másfél évtized telt el az utolsó előadás óta, miért ne játszanák. Csak nálunk nem jutott igazi sikerre a darab, számomra elég érthetetlen módon, pedig nekünk is volt minden, tömeg és szerelem, lövések és helikopter. Helikopter azóta már nincs, ha jól vagyok értesülve, lezuhant, szerencse, hogy nem ott és nem akkor, mert szörnyű pusztítást vitt volna végbe a Dóm téren. Az amerikai visszatérés miatt fölidézték, mekkora botrányok voltak az 1991-es New York-i bemutató idején, hogy szabad-e a darab ázsiai karaktereit európai színészeknek játszani. Bíró Eszter nem is értette a problémát, mert már az ő idejében sem volt probléma, Kim szerepére hívták próbaéneklésre, de csak ránéztek, és azt mondták, meg sem hallgatják, úgysem kaphatja meg a szerepet. 

De hát nem is Kim volt a probléma, hanem a darabbéli testvére, a Professzor (az eredetiben Engineer). Jonathan Pryce játszotta a szerepet, amint a fenti videó mutatja, meglehetősen zseniálisan. Angliában még ferde szemmel, sárga arcbőrrel, Amerikában már saját arccal, a maszkírozást a nézők fantáziájára bízva. A színész szervezet tiltakozott, Pryce végül is játszott, bár mindenről volt szó, még arról is, hogy nem adnak neki vízumot. Ha már játszott, begyűjtött érte egy Tony-díjat, aztán átadta a szerepet egy ázsiai kollégának. 

A botránynak ezzel még nem volt vége, mert hiába szól a musical-Pillangókisasszony valamiféle lelkiismeret furdalásról, jóvátételről, az egyöntetű vélemény az volt, hogy sztereotip módon mutatja be a vietnamiakat, egyoldalú képet ad Bangkokról, megalázó és szexista. Szexista, az lehet, de valószínűleg minden musical szexista, még A muzsika hangja is.

Tiltakozások most már aligha lesznek. A Professzort Jon Jon Briones fogja játszani, aki kétségkívül ázsiai típus. De ki gondolta volna, hogy még visszasírjuk az időt, amikor az emberek annyira komolyan tudtak venni egy musicalt, hogy botrányt rendeztek miatta a nézőtéren?

Meglepő helyen futunk össze a Nemzeti Filharmonikusok két tagjával: Marozsán Erika lemezbemutató koncertjén az Uránia Moziban. Okos kérdésre, hogy "na, hogy vagytok", egyszavas válasz: hiányzik. Nem kell kérdezni, ki hiányzik, már megint egy újabb bizonyítása a nagy Mocsári-sejtésnek (a zongorista Mocsári Károly után), hogy ha két ember találkozik, akik valahonnét ismerik Kocsis Zoltánt, akkor tíz percen belül róla kezdenek el beszélni. Hol itt a tíz perc? 

Zoli itt van. 

Az utolsó koncert van itt, Győrben, amikor olyan fájdalmai voltak, hogy már állni is csak úgy tudott, hogy az egyik lábát keresztezte a másik előtt. És előtte a próbán megbeszélte mindenkivel, hogy akire a koncert végén rámutat, az álljon föl. Ne húzódozzon, ne mutasson magára kérdőn, hogy én, miért?, csak álljon föl. És amikor vége lett a hangversenynek, egyenként rámutatott mindenkire, egyesével állította föl az egész zenekart, így búcsúzott el, így köszönte meg.  

A koncert után mindenki ment az öltözőjébe, de ott már csak annyit tudott mondani: gyerekek, tudom, hogy szerettek, de most menjetek el. 

Akkor látták utoljára. A következő hírt már Kínában kapták róla. 

Teljes pompájában hangzott el a Dal a Földről a Müpában. Mahler dalciklusa vagy... Például erre a kérdésre is választ kapott az ember, amit mindig olvasott vagy továbbadott anekdotaként. Hogyan akarta Mahler kicselezni a halált, és hogyan nem tudta. A kilenc szimfónia nyomasztásáról van szó, hogy ha az ember megírta, akkor készen van, befejezte az életművét. Szívbeteg szerző nyilván nem szívesen gondol ilyesmire, Mahler sem tette, így aztán a Kilencedik helyett inkább Dalt írt a partitúrára. Mondjuk egyszerű kis cselnek tűnik, ha én volnék a halál, biztosan meg tudnék különböztetni egy szimfóniát egy dalciklusról. Mi több, tényleg meg is tudta különböztetni őket, így megvárta, amíg a zeneszerző megírta a Kilencediket, és csak akkor zörgetett az ajtón. Ha meg nem írta volna, az én mesém is tovább tartott volna, Mahler élete meg pláne, de a végzet az végzet.

Csak ülök a Müpában, és végre megértem, hogy a Dal a Földről tényleg szimfónia, tényleg csak dalciklusnak látszik, de a dalai önállóan szinte értelmetlenebbek, vagy nem kerekebbek egy szimfónia tételénél, együtt járják körbe a kérdést, együtt többet jelentenek, mint külön. A zeneszerzői gondolkodás szimfóniai, azok a zenei problémák és zenei jelenetek vannak benne, amelyek a Mahler-szimfóniákban szoktak, a nagy, apokaliptikus képek, a sorakozó, a madárdal a csöndben, és a teljes művet éppúgy zárja és emeli egy másik szintre az utolsó dal, a Búcsú, ahogyan az egész problémát elindító Beethoven Kilencedik Örömódája kezd el más szinten beszélni, mint a korábbi tételek. 

Ezt érzi meg mindenki a nézőtéren, legalábbis ez a benyomásom, hogy hihetetlen csönd, figyelem és igazi koncentráció követi a produkciót, tökéletesen egyben van Fesztiválzenekar, Fischer Iván és a szólista Gerhilde Romberger, akinek pont ott szól igazán szépen a hangja, ahová Mahler a hangjegyeket írta. Többről van már szó, mint búcsúról, halálról, elfogadásról. Egyébként is mindig azt érzem, hogy minden alkotás az elmúlás el nem fogadásáról szól, még Schubert és Mahler esetében is. Az elfogadás ezeknek a zeneműveknek csak a témája, de képtelenség létrehozni valamit azon az alapon, hogy "úgysincs értelme az egésznek", ami engem illet, megyek a sírom felé, ami titeket illet, ugyanezt teszitek, ami az emberiséget illeti, legkésőbb az Androméda-köddel való találkozásig tart a buli. De inkább addig sem. 

Nincs válasz arra, hogy mi az "egész" értelme, de épp a választalanság a megoldás: a művészet, a hozzáadott érték, mindaz, amit nem talált készen az ember a teremtésben, hanem saját erejéből hozott létre. Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, mondta Marquez, Mahler pedig azt mondja, azért élek, hogy elmeséljem a halálomat. Ha szűknek is tűnik ez a mozgástér, mégis azt mondom: így már lehet élni, alkotni, jelen lenni. Legalábbis a komponistának és az előadóknak. 

A kérdés az, hogy mi mihez kezdjünk magunkkal. Tényleg a leginkább gyakorlati szinten kérdezem. Hogyan tartsuk fönn azt az állapotot, amibe a Dal a Földről végére kerülünk? Nem is tudom pontosan, mi ez az állapot, egyszerre tűnik világosnak és kereknek minden, ugyanakkor érezhető a kiismerhetetlenség és kimeríthetetlenség is. Közben fölgyújtják a villanyt, tapsolunk, elindulunk kifelé, beszélgetünk, autóba ülünk. Nem történik semmi tragédia, nem kell ordibálni a körülöttünk kocsikázókkal, nem rángat le senki a hegytetőről. De nyomni kell a gázt, hazaérni, a tévében épp Mr Bean megy, a hétköznap nem bánt, de szépen föltölti körülöttünk a völgyeket a maga szemeteivel, és már nem állunk semmiféle magaslaton, nincs emelkedettség, csak a krumplihéjszagú élet. Mihez kezdjünk most magunkkal? Hallgassuk meg, mintegy imaként, szertartásként minden nap a Dal a Földrőlt? Minden szertartásnak az a sorsa, hogy hirtelen nem tudjuk már, miért is csináljuk, csak ismételgetjük a mozdulatokat. Fogadjuk el, hogy most jutott húsz perc, amíg szólt, amíg földolgoztuk, amíg el nem felejtjük annyira, hogy már az érzésnek is csak az emléke marad? Várjuk a következőt?  

Ha azt nézzük, hogy a Kincsemmel mennyi felé kellett megfelelniük az alkotóknak, akkor igazán bravúros, amire jutottak. És akkor mélán bólogathatunk is: jó, ha az embernek, mármint a filmrendező embernek, Herendi Gábornak van reklámfilmes múltja, mert akkor nem ismeretlen számára a feladat. Film is legyen, meg is feleljen a pénzt adók elvárásainak, feladat is legyen, öröm is legyen, és lehetőleg ne érezze azt a rendező, hogy talán jobb volna, ha el tudná tüntetni a nevét a stáblistáról. 

Voltaképpen ez mind-mind sikerült is. Van egy ötperces ijedség az elején, miközben drámai jelenetben szíven lövik az önmagára immár csak alig-alig emlékeztető Rátóti Zoltánt, hogy akár ilyen is lehetett volna a film. Aztán nem olyan lesz, elkezdődik egy kifejezetten tehetséges Moulin Rouge-koppintás (bár a tehetség és a koppintás mintha egymást kizáró szavak volnának), amelyben benne van a kockázata annak is, hogy senkinek nem tetszik, meg a lehetősége annak, hogy mindenkinek. Nyilván boldogtalanná válik, aki azt remélte, hogy folytatni fogják a kosztümös történelmi film hagyományokat, és végre jön egy új Várkonyi-mozi. De valahogy az egyensúlyozás a 19. és a 21. század között kifejezetten jól sikerült (talán a táncjelenetet leszámítva), szelfiznek és lájkolnak, bőrfrakkban és bőrcilinderben mászkál Nagy Ervin, de közben szivar, bordély, lóverseny. Végig lehetne sorolni a hatásokat és idézeteket, és ugyan ki az a hivatásos filmnéző, aki ennek ellen tudna állni, közben meg semmit sem kötelező észrevenni, és ki az a kalandvágyó mozista, aki meg ennek tudna ellenállni. Nagy bűvészmutatvány ez, és tényleg minden negatív indulat nélkül mondom, hiszen én már azt sem tudtam elképzelni, hogyan lehet izgalmat facsarni abból, amit mindenki tud: Kincsem veretlen. Akkor most miért is szorongatnánk a szék karfáját?

A trükk az, hogy nem neki kell szorítani, vagy csak mellékesen. A szerelmeseknek kell drukkolni, hogy végre találjanak már egymásra. Mintha mindketten Fábián Janka történelemkönyvéből jöttek volna elő. Ami a sánta lányt illeti, ő egészen biztosan, a léha, de jóravaló fiúnak azért több irodalmi előzménye is van. Sablonok vagy sem (egyik igen, másik nem), ott vannak a vásznon, és elég jól megélnek. Nagy Ervintől talán ezt is várta az ember, elvégre volt ő már Kossuth Lajos is, Petrik Andreának azonban ez szép, hat lóhosszas győzelem, a szabálytalanság diadala. Néha elképzelem, hogy a tágabb értelemben vett Gáspár-család összejön karácsonykor, és nagy nevetgélések között megbeszélik, hogy manapság melyiküknek megy jól a moziban. Most épp Tibornak.   

Egyebek mellett a sajtószabadság napja is van, és most már nem arról kell elmélkedni, hogy mi a szabadság, hanem hogy létezik-e még az, aminek a szabadságáért olyan jó volt és jó volna kiállni. Nem a magyar helyzetnél maradva: felszáll az ember a hazafelé tartó repülőgépre Londonban, és örömmel tapasztalja, hogy háromféle napilappal is ellátják. Elképesztő vastagságú és gazdagságú papírok. Három minőség, három közönség, Daily Mail, Daily Telegraph és The Sun.

Korábban azért gyanús volt, hogy a Telegraph nem mehet valami jól, ha valaki vett egy üveg vizet, kapott mellé egy újságot, ha vett egy újságot, kapott mellé egy üveg vizet, és tessék, most kiderül, hogy ha nem vesz semmit, akkor is kap mellé egy újságot. A tartalom csak azért kiábrándító, mert épp nemzeti ügy van terítéken, tarthat-e Skócia népszavazást az Egyesült Királyságban maradásról. Az angol lapok, amelyek alapvetően oly bőszen harcolnak a mások szabadságáért és a nemzetek önrendelkezéséért, amennyiben érintve vannak az ügyben, gond nélkül és meglehetősen kényelmetlen felsőbbrendűséggel állnak át a másik oldalra. Nicola Sturgeon felelőtlen skót miniszterelnők, aki ahelyett, hogy a brit egységet erősítené a brexit idején, hátba támadja Angliát. Szó se lehet népszavazásról, és ne álmodjon Nicola saját országról. Ez a  fordulat, hogy Nicola la land, minden újságban megtalálható, így aztán hiába reméli az olvasó, hogy na, itt aztán biztosan nagyon tudnak újságot írni, egy pillanat alatt otthon érzi magát: mindenki ugyanazt szajkózza.      

Nem kellemes felismerés, de mondok egy kellemetlenebbet. Van a The Sun, ami a bulvárlapok mintapéldánya. Valaha a harmadik oldalon mindig pucér nő növelte az olvasói kedveket, mióta internet van, ennek sincs sok értelme. Ennek ellenére van most is pucér nő, csak ez most nem pusztán izgalmassága miatt szerepel ott: Harry herceg épp vele és egy kolléganőjével (mármint a nő kolléganőjével) töltötte a hétvégét valami síparadicsomban, amíg a többi rokon egy feltehetően unalmas államegyházi ünnepen vett részt. És mellette a szokásos hírek, megölte, földarabolta, elvitte autókázni, és fának mentek, megcsalta, és azóta ő is megcsalja. Szóval nem valami őrületes sajtótermék, nincsenek is benne kulturális hírek, viszont van egy tízoldalas lóverseny fogadási-melléklet. Nem kifinomult úriemberek és -hölgyek lapja, inkább a tisztes vagy tisztességtelen középosztályé és középkorúaké. Vagy azt hinné az ember. Mert a lapban a következő hirdetéseket találtam. Ha ön vagy valamelyik rokona valamikor a Királyi Légierőnél szolgált, és most nehézségei vannak nyugdíjas éveiben, hívjon minket bizalommal. Aztán: ha a temetési költségek várhatóan gondot okoznak a családjának, kezdje az előtakarékosságot nálunk. Továbbá: mikor foglalkozott utoljára  végrendeletével? Az Alzheimer kopogtatás nélkül érkezik, gondoskodjon időben, hogy még ép tudattal rendelkezhessen a vagyonáról.

Ha jól értem az üzenetet: az újságírás halott pálya. És az újságolvasás is.  

Egy ápolónővel beszélgettem, szerencsére nem engem ápolt. Rokonszenves ősz asszony, a férje orvos, azt gondolná az ember, hogy nem könnyű közös témát találnunk, de ő nagyon hamar rájött, mi az, ami engem érdekel. Mesélt a dallasi kiállításokról, melyiket szerette és miért, a Fort Worth-i arborétumról, ahová tagsági igazolványt is kiváltott, és ilyenkor már érdemes kimenni, virágoznak a korai növények. És főleg a Dallas Symphonyról, hogy neki mekkora élmény Jaap van Zweden vezénylése, ez a kis ember mennyit ugrál, mozog, mennyire aktív, hogy harcol azért, hogy kihozza a zenekarból a legtöbbet.

Ami engem illet, nem is tudom, mit gondoljak a maestróról, olyan sokat nem foglalkoztam vele, egyszer a Mezzón láttam egy filmet, amelyen David Fray társaságában dolgoznak együtt egy Mozart-zongoraversenyen. Akkor az volt az érzésem, hogy vak vezet világtalant, egyikük sem nagyon tudja hogyan is kellene játszani a művet, hogyan kerülhetnének közelebb a darabhoz, így aztán, miközben mindketten megdolgoznak a nézők rokonszenvéért (Fray dolga ebben, persze, sokkal könnyebb), tulajdonképpen egymástól várják az ötletet, ihletet. Ettől, persze, még van Zweden igazán kitűnő karmester is lehet, és nyilván nem véletlen, hogy 2018-tól már New York-ban lesz főzeneigazgató, leváltva a saját nevelésű Alan Gilbertet, aki nem csak New York-i születésű, de apja-anyja a zenekarban játszott. El is fitogtatom jólértesültségemet, hogy jaj, neki, mármint az ápolónőnek, jövőre nélkülözni lesz kénytelen a kedvenc karmesterét.

Tökéletesen tisztában van vele, el is van keseredve miatta, és nem is tudja elképzelni, ki fog jönni helyette, és vajon az élmények milyenek lesznek. Én meg arra gondolok, hogy ugyan hány pesti ápolónő tudja, hogy ki a Nemzeti Filharmonikusok új zeneigazgatója, hánynak jelent nehezen feldolgozható élményt Kocsis halála. Tudom, hogy túl vannak dolgoztatva, nincsenek megfizetve, és nem is ellenük akarok beszélni. Hanem az volna a lényeg, hogy ezek a polgári intézmények, múzeumok, arborétumok és zenekarok nem valami értelmetlen bőröndcédulák a társadalom kofferján, hanem arra valók, hogy örüljünk nekik, használjuk őket, beszélgessünk róluk. Mi erre folyton a politikát és a botrányokat használjuk, pedig ennek volna több értelme. 

Vagy az is lehet, hogy folyton rossz társaságba járok. 

Óriási Mexikó kiállítás van Dallasban a DMA-n, hatalmas sorállásokkal, föl az emeletre, le az emeletről, útközben szobrok, Esőisten, amint épp nem siratja Mexikót, Zapata, de főleg a menők, Rivera, Orozco, Frida Kahlo. Nem tudom, ebben a nagy bőségben mi viszi az ember szemét egy viszonylag kis méretű képhez, ott lóg, eldugva a sarokban. Zöld ruhás lány macskafejekkel, meg egyéb rémes vagy nehezen megfejthető jelenetek, és a festő: Gunther Gerzso. A vezetéknév így is nagyon magyarnak néz ki, a szignón meg különösképpen, hiszen van egy ékezet is az ó-n. Ami azt illeti, soha nem hallottam a nevet, de mennyire szép lenne, ha magyar festő mutatná meg Amerikának (és előtte Franciaországnak, mert onnét jött a kiállítás), hogy milyen is Mexikó művészete. 

Gyorsan lelövöm a poént: nincs ekkora szerencsénk. Gerzsó ugyan tényleg magyar nevű, meg német nevű, mert anyja német, apja viszont Gerzsó Oszkár, de az utóbbi néhány hónappal a fia születése után meghalt. A gyerek tanult a német rokonoknál Luganóban, aztán hazament, illetve onnét tovább lépve Clevelandben díszlettervezéssel foglalkozott. A harmincas években vagyunk, Gerzsó tervez és mellékesen festeget is, de csak mellékesen. Amíg egy szép napon egy barátja rá nem bírja, hogy küldje be a műveit a Cleveland Museum of Arts szokásos évi tárlatára, ahol kettőt be is válogattak a kiállítandók közé. Attól kezdve festő volt, aki a megélhetés kedvéért díszleteket is tervezett. 1941-ben költözött vissza Mexikóba, és a megélhetési díszlettervezés sem mehetett rosszul, hiszen három Bunuel-filmben is dolgozott. De most már festő, elismert festő, és akkor is szürrealista, amikor Rivera Lenint fest a falra Amerikában. 85 évesen hal meg 2000-ben. Igazán semmi okunk nincs, hogy magyar festőként fölfedezzük magunknak, de mexikói klasszikus - az is valami. 

Edward G. Robinson az előadás karmestere, ami már csak azért is meglepetés, mert a korábban gengsztereket játszó, bukaresti születésű filmszínész tudomásom szerint 1973-ban elhalálozott, de soha nem lehet tudni. Annyi mindenestre a karmesterről is kiderült, hogy nagy gengszter, és csak játssza, hogy karmester, mert a West Side Story előadás leggyengébb láncszeme vitán felül a zenekar volt. Egyáltalán nem értettek ahhoz, hogy együtt játsszanak, és folyton a mellékes szólamok jutottak főszerephez, mert akinek igazán brillírozni kellett volna, az inkább szerényen a háttérbe húzódott, nehogy kiderüljön róla a felkészültsége. 

Ez, persze, benne van a dologban, ha az ember Fort Worth-ben néz musicalt. Pontosabban ez is benne van. Fort Worth ha nem is kisváros, de millió alatti a lakossága. Van egy Casa Manana nevű gömbszínháza, ahol az elmúlt ötven évben szinte a teljes musical-repertoárt eljátszották, kint vannak a tervek az év hátralévő részére is, és jövőre Mamma Mia! lesz. Szóval lehet, hogy ehhez pont értenek, lehet, hogy a vérükben a musical, de lehet, hogy vidéki Amerika, ismeretlen színészekkel, olcsó kivitelben, kockásinges közönségnek. Inkább az utóbbi. Maria vénecske, bár alacsony termetű, de ezzel nem csap be senkit. A hangja érdes, ezért a magasságokat igyekszik kicsit visszafogottan megfújni - ezzel sem csap be senkit. Tony helyes legény, kicsit idétlen, és a leglúdtalpasabb Tony, akit életemben láttam. Bernardón van vagy tíz kiló súlyfelesleg, engem nem zavar, ha őt nem zavarja, de hogy a többiek nem örülnek neki, amikor a táncjelenetben meg kell emelni, az biztos. 

Egyébként egyszerű a színrevitel, amenyire csak lehet, betolják és kitolják a díszletelemeket, feketék vannak a fehérek ellen (csak ami a jelmezeket illeti), és a szomorú végkifejet után leeresztenek egy méretes amerikai zászlót. Hogy ez azt jelenti, ma már nincsen így, vagy azt, hogy ez volna Trump Amerikája, nem tudom. Lehet, hogy csak azt jelenti: I like to be in America.