Kicsit messziről kezdem. 1994-ben, amikor az első cikkemet írtam a Pesti Műsornak, a megjelenés után megtörtént a szokásos bürokrácia, adatok megadása, hogy egyszer majd honorárium lehessen belőle. Amikor mondtam a születési évemet, a titkárnő azt mondta, nahát, milyen fiatal. Vállamat vonogattam, ugyan már, harminc éves. De a nagy vállvonogatásban is eszembe jutott, hogy jegyezd meg jól ezt a pillanatot, mert ezt, hogy fiatal, már soha többé nem mondja rád senki. 

Egyébként nem volt igazam, röpke huszonhárom év után éppen ezen a hétfőn, a Rádióban, miután Lamberto Gardelliről beszélgettünk, a hangmérnök, aki együtt dolgozott a 6-os stúdióban Gardellivel, az mondta, hogy mi? te még ilyen fiatal vagy? Jó, nem pont ugyanaz a hangsúly, mint a lap szerkesztőségében, de a szavak számítanak.

Makk Károlyra térve: az Örkény Színházban voltam, pontosan nem emlékszem, melyik bemutató, talán nem a József és  testvérein, de még az elmúlt évadban, és ahogy vége volt az előadásnak, ott álltak hárman, és beszélgettek. Makk Károly, Szabó István, és a Papinak becézett televíziós gyártásvezető, Lénárt István. Vállamon volt a fényképezőgép, és szinte hallottam a szózatot, menj oda, fényképezd le őket, mert ilyen képet többet soha nem készíthetsz. De hát szemérem is van a világon, meg mégis hadd érezzék magukat normális embernek, aki nyugodtan megállhatnak beszélgetni. Meg lesz még legközelebb, lesz még bemutató az Örkényben.

Bemutató, az lesz.     

Nyilván még egyes számjeggyel kezdődött a korom, amikor Babits Hegeso sírja című versét először olvastam, mert a reakcióim ennek megfelelőek voltak. Aha, persze, Mihály bácsi. Szobrokba tetszik szerelmesnek lenni, mint valami Pügmalion, ha nincs valóságos szerelem, akkor érzelmeinkkel erőszakoskodunk a márványokon. De még ez is mennyire reménytelen szerelem, milyen nőci az, aki Babitsra várna? (Már, természetesen Csinszkát most nem számítva.) Ez csak az élők hatalmaskodása a halottak fölött. Milyen szerelmespár volnának ők ketten, a szép formájú, nagydarab görög nő, meg a nyüzüge magyar költő, aki úgy tud megállni egy fal előtt, hogy a feje nem ér a falhoz, de a füle igen? 

Tegnap békésen kerekeztem, amikor egyszerre eszembe jutott a vers, és le kellett szállnom a bringáról (igaz, épp emelkedőn voltam, nem esett nehezemre), annyira zavarba hozott az ostobaság. Mármint a sajátom. Hogy valahogy miért nem tűnt föl a forma szépsége, és a kép nevetséges volta mögött, miatt Babits eredetisége? Hogy ezer művészeti könyv vagy szakkönyv tanítja az embernek Hégészó sírját, és mindegyik azt mondja, hogy ja igen, a sztélé egyszerű, természetes, mindennapi elfoglaltság közben mutatja a nőt, válogat az ékszerei között, mintha csak élne. Legfeljebb az arckifejezés elmélyültsége mutatja, hogy valami nincs egészen rendben. Babits ezen rögtön átlátott, pedig  nyilván csak nem valami minőségi fényképeken láthatta Hégészót, mégis tudta, hogy más itt a levegő. Vagy hogy éppen nincsen levegő. Odaát keresgéli a megfelelő gyűrűt a nő, észre se veszi, de közben mégis azt mondja, várlak, gyere, Mihály, nem leszel egyedül.  

Jamie Bernstein, a karmester idősebbik lánya apja 99. születésnapján felhívást tett közzé, hogy a Leonard Bernstein Estate összegyűjtene minden Bernsteinnel kapcsolatos történetet és emlékezést. Akinek van ilyene, ne legyen rest. Persze, az jutott eszembe, hogy ezt talán nálunk is meg lehetne tenni, és remélem a Kocsis Zoltán hagyaték őrzőinek eszébe is jut majd, ma még mindenki meséli a történeteket, sérelmeket és megdicsőüléseket, de addig kell nyüstölni az emlékezőket, amíg lehet. Most viszont még Bernsteinnél maradnék, az 1983-as fellépésnél. Előtte elvállalta, hogy a Zeneakadémia növendék zenekarának élén elvezényli az esti koncert második részét, Schumann 2. szimfóniáját. Illetve annak első tételét. A közönséget nem hívták, de beengedték, vagy nem is tudom, hogyan volt pontosan, mindenesetre telt ház, a falnál álltam én is, ment ez a varázslat vagy varázslatoskodás, az első meglepetés, hogy hú, de alacsony, aztán vezényelt, leugrott a pódiumról, az első sorban ülve hallgatta, hogy szól a zene nélküle, visszamászott, véget ért a zene. Beszéd a zene fontosságáról, ő állt, a zenekari gyerekek ültek, ő átölelt kettőt beszéd közben, aztán a végén puszit nyomott a fejükre.

Ahogy mentem kifelé, egy hosszabb hajú fiú épp ott tartott, hogy "Megpuszilta a fejemet! Most fél évig nem mosok hajat." A hajára néztem. Amennyire meg lehetett állapítani, volt így is már két hét benne. Őszinte elismeréssel adóztam a nagy karmester puszilási rettenthetetlenségének.      

Lehetne szomorú történet is Enzo Dara élete. Kezdeti sikerek után folytatódnak a sikerek, de körülbelül ugyanazzal a szereppel. Amire még 1971-ben fölkérte Claudio Abbado, amit aztán egész életében énekelt, Bartolo a sevillai borbélyban. Egyáriás szerep, na jó, kicsit több, de az az egy ária az igazán jó benne. Az sem azért, mert az ember megmutathatja hangjának szépségét, lelkének emelkedettségét, hanem mert hadarni kell benne. Enzo Dara hadart, és talán azt gondolta, ez csak a kezdet. És tényleg vitt följebb az útja, de Dulcamaraként már mindig azt az érzést erősítette, hogy az megy buffónak, akinek nincs hangja. Vagy van hangja, hiszen volt saját színe, öble, de nem annyi, amennyi az ideális volna.

Lehetne szomorú történet, de Enzo Dara egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki az egész életét végigszomorkodta, hogy miért csak ez a néhány szerep jut neki. Nyilván, aki szereti az operát, az annak is örül, hogy olyan közel állhat az éneklő Pavarottihoz vagy Bartolihoz, amennyire csak nagyon kevesen. Bár nem hinném, hogy Enzo Darát ilyesmi mozgatta volna. De van egy üzenet, amit talán többen is meghallottak, vagy legalábbis a gyakorlatban követnek, és ami körülbelül így szól: ha az ember ismeri a képességeit, tudja, hol a helye, akkor egész normálisan végig tudja csinálni az életet Szeretetben, békében, köztiszteletben, fiatal tehetségként, beérkezett profiként, végül nagy idők tanújaként. Ha ez túl kompromisszumkész üzenet volna, akkor tudok egy másikat is. Az azt mondja, hogy az opera élet és halál kérdése, még szép, de közben azért elég jópofa dolog.

Enzo Dara 1938-2017 

Aki ismeri a trükköt, ásítson nyugodtan, aki nem, annak most elárulom. Ha fölmegy Rómában az Aventinusra, megkeresi a Máltai lovagok terén a megfelelő ajtót, és benéz a kulcslyukon, ezt látja. Szokás elgondolkodni, hogy tényleg a véletlen műve-e, hogy épp ott a lyuk, épp ott a fasor és a fasor végén épp ott a Szent Péter kupolája, de hogy lenne a véletlené. A kulcslyuk, amennyire kitapogattam, nem is kulcslyuk, csak lyuk, a megfelelő helyen az ajtóba fúrva. Néha keresgélni kell, néha viszont sorban állnak előtte az emberek. Akkor már végképp nem érzi magát az ember a titkok tudójának, de arra mindenképpen alkalmas a pillanat, hogy elmerengjünk. Akármikor megnézhetjük a kupolát, és mégis hajlandóak vagyunk egy kicsit sorban is állni érte, hogyha egy lyukon keresztül nézhetjük, ha azt érezzük, hogy most éppen kilesünk valamit, ha a látvány legalább egy pillanatra csak a miénk.

Azért mesélem mindezt, mert most az érzésért egyáltalán nem kell Rómába menni. A Síp utcában is átélhető, egy kulcslyuknál alig nagyobb kis nyíláson át át lehet látni egy üres udvart. Fasor nincs, de a romos udvar másik végén ott a két torony meg a golyóbisok a tetején. A zsinagóga. Nem tudom, meddig marad így, de most egy percre saját zsinagógánk lehet.

Biztos, hogy örök harc volt a lemezkiadóknál a pop és komolyzenei szakosztályok között, az előbbi azt mondta, mi tartjuk el a klasszikusokat, az utóbbi meg azt, hogy miattunk érdemes ezt az egészet csinálni. Egy szép nap fölrobban a bolygó, szanaszét repülnek a hanglemezek a világűrben, és jönnek a mázlijukra földön kívülieknek születettek. Ha balszerencséjük van, akkor Edda-lemezeket találnak, és nem fogják tudni, miért hallgattak ilyesmit ezek a magukat embernek nevező lények, ha viszont szerencsésen röpködnek a korongok, akkor a Goldberg-variációkat gyűjtik be, és mi leszünk a kozmikus világtörténelem phaiákjai. 

A nagy zenei küzdelemben azonban néha lehetett egymás eszközeit használni. Például amikor Frans Brüggen volt a világ első számú és legismertebb blockflöte-játékosa. Brüggen sovány volt, gyönyörű volt a keze, dús haja korán őszült, az arca okos volt és érdekes, a szeme sötét. Végre jött egy olyan zenész, akit úgy lehetett forgalmazni, mint egy popsztárt. Aki fényképen is meg tudta mutatni ennek a korabeli zene, régi hangszereken mozgalomnak az ellenkultúra voltát, nem a gazdagokhoz szólunk, nem a frakkos unalom és szertartásosság képviselői vagyunk. Új idők új dalai helyett a régi idők régi dalait játsszuk, mert az való a gondolkodó embernek. Nekem is van olyan albumom, amelyhez mellékletként négyrét hajtott nagy Brüggen-portrét adtak, de mindez Hollandiában állítólag megsokszorozta az eladást, és a szép leányok ágya fölé nem Mick Jaggert rajzszögezték, hanem a blockflöte mesterét. 

Hogy Brüggen maga mit gondolt erről, azt talán jól mutatja, hogy amikor először járt Budapesten, a Zeneakadémián fútta furulyáját, utána nagy merészen odamentem hozzá, aláíratni a lemezeimet. Mindhárom lemezt úgy írta alá, hogy a vastag lakkfilccel a saját arcát firkálta össze. 

Ma van Leonard Bernstein 99. születésnapja, jövőre lesz a nagy ünneplés, hejehuja, felidézés, elhelyezés a megfelelő polcokra. Ma még elvacakolhat az ember azzal, hogy mit is szeret rajta vagy benne annyira, hogyan lelkesedhet egy karmesterért, akinek talán nincs olyan felvétele egy műről, amelyet a legjobbnak mondanék. Igaz, olyan már van, amelynek az igazságát vagy helyénvalóságát nem jut eszembe vitatni, miközben hallgatom. A tempói többnyire kicsit lassúak, ami talán meglepő, ha az intenzív testmozgását nézzük dirigálás közben, ha nem lassúak, akkor meg hajszoltak és nem elég súlyos a végeredmény. Teljesen érthetetlen módon ez még a saját műveire is igaz, legalábbis a West Side Storyra, ami még kimondva is képtelenség. Ha egyszer a komponista és a karmester ugyanaz, akkor nyilvánvalóan az a helyes tempó, amit ő maga választ magának. Így hallotta, így képzelte el, ezt elvileg nem lehet felülbírálni. Gyakorlatilag meg mégis.

Van még egy évünk, úgyhogy inkább elmesélek egy történetet. A harmadik magyarországi fellépése volt a Budapest Sportcsarnokban. Előtte való éjjel érkeztek Hirosimából, valószínűleg ettől függetlenül sem volt a legjobb állapotban, a délelőtti próbát kihagyta, csak az előadást vezényelte. Saját művét, a Kaddish szimfóniát. Ahogy a darab véget ért, ő csak állt a pódiumon, kezébe temette az arcát, és állt, állt hosszan. A közönség nem tudta, mi van. Lehetett ez a show része, hogy nagy csendben érjen véget a darab, lehetett megindultság, lehetett halálos kimerültség. Vagy mind együtt. Fél óra múlva mégis ott ült az öltöző ajtajában, selyemkimonóban, homlokára tolt szemüveggel, cigarettával, és azt kérdezte, hogy mondják azt magyarul: nagyon köszönöm, hogy eljöttek, és meghallgatták a művemet. Nem állt oda senki fordítani, de az emberek jelezték, hogy azért körülbelül értik, mit mond. Ő meg elkezdte osztani az aláírásokat, és váratlanul énekelni kezdett. Ezt, hogy Jöjjön haza édesanyám, mert beteg az édesapám. Még a harmadik sort is, hogy várj, lányom egy kicsit.

Na most persze, lehet, hogy ezt nagyon gondosan előkészítette otthon, hogy jól meglepi vele a magyarokat. De valószínűbbnek tűnik, hogy a zeneirodalom ennyire a fejében volt, azok a művek is, amelyeket soha nem vezényelt. Kodály, a Székely fonó, A rossz feleség balladája.  

Akármelyik is a megoldás, elképesztő. 

Callast bőgettem a kocsiban, vagy a bőgetés most nem épp a megfelelő kifejezés, ha nem szégyellném a könnyeimet, azt mondanám, magamat bőgettem Callasszal, mert a Mamma morta mindig ilyen hatással bír. De a CD csak forog tovább meg lépeget előre, így aztán arra is volt idő, hogy azon agyaljak: Callas legfontosabb szerepei közül rendre kimarad A sevillai borbély Rosinája, pedig talán ez az az értelmezés, amit soha nem kérdőjeleztek meg az évek során. Az ember hallja, hogy a Lammermoori Lucia esetében érdemes visszamenni a Callas előtti értelmezésekhez vagy hagyományokhoz, vagy akár azt is, hogy a Traviata túl fekete, több benne a dráma mint az erotika, de Rosinát nem szokás vitatni, a világszellem arrafelé ment, amerre Callas gondolta vagy jósolta. Az opera maga majdnem mindig arról szól, hogy van egy lány, aki nem hagyja magát, nem áldozatként éli az életét, és addig keresi a kiskaput, amíg meg is találja. 

Sevillában, persze. És ha az ember sokat ül a kormány mögött, az is eszébe jut: vajon mi lehet Sevillában, hogy librettóírásra és komponálásra kényszeríti az ilyen irányú tehetséggel megáldottakat? Tényleg annyi opera játszódik ott, ha kivonnánk az operairodalomból a sevillai történeteket, sokat veszítenénk. Nem csak a kézenfekvőeket, a borbélyt és a Figaro házasságát, de a Don Giovannit is. Vagy, amire talán kevesen gondolnak: a Fideliót is. A Carment. Ponelle egyórás tévéfilmet rendezett Sevilláról és az operáiról Domingo főszereplésével, de a választ ők sem tudják. Talán Sevilla volt az egyik vége az ismert világnak, mindenki tudta, hogy van, de kevesen jutottak el oda, így el lehetett hinni, hogy ott énekelve járnak az emberek az utcán.   

Az artmagazin.hu körkérdésére Enyedi Ildikó a világ legjobb öt filmjébe választotta a Megáll az időt, ami egyfelől csodálatos, másfelől mindig elszomorít, mert érzem, hogy egyre inkább a kisebbségbe tartozom. Abba a kisebbségbe, amelyik Gothár filmjei közül az Idő vant még a Megáll az időnél is jobban szereti. De értem, értem az egészet, a Megáll az időben inkább benne van a nagyfilmség, tele van idézhető és idézett mondatokkal, emlékszem még, milyen meglepetés volt, amikor még a jogi egyetemen is volt egy oktató, aki hivatkozott Őze Lajosra. Mi volt bent? Miért, mi volt kint? 

Ez mintha nem is a hatvanas évek elejéből jött volna, hanem a film saját korából, 1981-ből, amikor épp azzal foglalkozott az egész generáció, hogy de rossz itt, még szerencse, hogy ennyire jó fejek vagyunk. És még azt sem mondanám, hogy nem volt igazuk. 

Ha így van, akkor csak túl ifjú voltam még ehhez a nagy, "kevert és kísérő" életérzéshez, meg valószínűleg az is rossz volt, hogy ismertem Sőth Sándort, a filmbeli Pierre-t, párhuzamos osztályba jártunk. Nagy dumájú kis kalibernek gondoltam, mindegy, hogy igazam volt-e, csak mint valami ostoba, egyszerűen folyton föl akartam volna szólamlani, hogy hiszen ő nem olyan. Mármint nem olyan, mint a filmben. 

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, nem mondhatok mást, mint hogy ezt is Gothár tudta jobban. Már hogy egy órában és negyvenhárom percben mégis olyan a Sőth, olyan, amilyennek lennie kell, vagy nekünk kellene lenni, kellett volna lenni. Megyek a erkélyre kiabálni: éljenek a hülyék, ne legyen semmi. 

A Hídember ment a tévében, és az ember újra rácsodálkozhatott, milyen az, amikor mindent elönt a tehetségtelenség. Amikor egy nagy sztoriból nem hogy nagyot, de még sztorit sem lehet érzékelni, nincs összefüggés két egymást követő jelenet között, mintha különböző filmekből vágták volna egymás mellé a snitteket. De nem, mégsem lehet különböző film, mert a parókák és fodrászolt hajak végtelen nevetségessége, a színészek kimagyarázhatatlan modorossága és szerencsétlenkedése ugyanolyan. De mintha senkinek sem volna érzéke a dramaturgiához, hogy ha valami elkezdődik, annak legyen folytatása meg befejezése is. Valaki azon gondolkodott, hogy esetleg a Pappa pia volna a legrosszabb magyar film? Hol van a lábszagú ostobaság, közönségesség, semmitmondás a Hídember végtelen unalmasságához képest, ha már a nézőkínzás a cél?

Az ember kimondaná a szabályt, hogy a filmkészítés mégis szakmunka volna, aki nem ért hozzá, talán ne tegye, de mielőtt erre a megnyugtató végpontra érnék, eszembe jutnak az operák. Az is szakmunka, talán még szakmunkább, mert nagyon is közvetlenek a reakciók, aztán mégis. A Trisztán és Izolda valóságos dramaturgiai katasztrófa, úgy kezdődik, hogy másfél órán keresztül az egyik ül, a másik áll, és időnként üzenetet küldenek egymásnak. Amikor a Tosca eljut a végkifejletig, minden leáll, közvetlenül a második szünet után, és tíz percen keresztül harangoznak, meg a cselekmény szempontjából teljesen mellékes pásztorfiú énekel a színfalak mögött. Aztán ugyanezt a trükköt elsüti a Pillangókisasszonyban is, mert egyszer már bejött. A Manon Lescaut harmadik felvonása úgy végződik, hogy hajóra szállnak a szerelmesek, az egyik rab, a másik személyzetnek jelentkezik. A negyedi felvonásban ez a két ember valami sivatagban kóborol, és a szerzők semmiféle magyarázattal nem szolgálnak arra, hogy miért kerültek oda. Puccini tudta, mit engedhet meg magának: senki nem fogja kérdezni, hogy mi történt, mert csak azt árulja el magáról, hogy nem olvasta Prévost könyvét. Akkor meg minek húzni az időt? (Mondjuk nem ártott volna, ha Wagner és Puccini valamikor találkozik, de akkora szerencsénk nem volt.)

Nincs más tanulság, csak a szokásos: a tehetségesnek mindent szabad. Vagy ahogy Toscanini mondta, az életben demokrácia, de a művészetben arisztokrácia.