Persze, hogy intézmények esetében nem annyira fontos a kor, de ha már épp így jött ki, örüljünk neki. Idén 175 éves két nagy szimfonikus zenekar, a Bécsi Filharmonikusok és a New York Philharmonic. Meg is ünneplik magukat, New York Pestre is eljön az ügy érdekében tavasszal. Amúgy is van néhány dolog, amely összeköti a két társulatot. Leginkább Gustav Mahler, aki mindkét zenekarban volt zeneigazgató, egyikben sem hosszú ideig. Bécsben piszkálták, szakmailag és származásilag. Csak a szakmait mondom, és közben tisztában vagyok vele, hogy a régi viccet ismétlem meg. 

A vicc egyébként így hangzik: "Elmegyek Magyarországról, mert Pesten üldözik a zsidókat és a fodrászokat. A fodrászokat? Miért? Na látod, épp emiatt a kérdés miatt megyek el." 

Mahlernél maradva: a szakmai kifogások úgy hangzottak, hogy átírta a Beethoven-szimfóniákat, pontosabban áthangszerelte őket. Amire ma csak annyit tudunk mondani, hogy bárcsak néha meghallgathatnánk azokat az áthangszereléseket, koncerten vagy lemezen, mert engem érdekelnének.

A közös évforduló örömére kiállítást rendeztek New Yorkban, hogy közös tárgyak is előkerüljenek. Vagy éppen ne kerüljenek elő, csak egy bejegyzés a New York-i zenekar könyvtárában: Bruckner 4. szimfóniájának partitúrája nem található, mert a zeneigazgató úr magával vitte Európába, ahol meghalt. Ez Mahler adóssága. Az ő művének, a Dal a Földrőlnek a New York-i partitúráján viszont a Bécsi Filharmonikusok pecsétje van, mert Bernstein a sikeres bemutatkozás után véletlenül magával vitte Amerikába. 

A két zenekar közül egyébként a bécsi az idősebb, március 28-án játszottak először, Beethoven 7. szimfóniája volt az első szám. New Yorkban az 5. szimfóniát játszották december 7.-én. Mondhatjuk, hogy nem nagy fantáziára vallanak a programok, de nem csak arról van szó, hogy akkor Beethoven volt a legnagyobb valaha élt zeneszerző, de maguk a zenekarok is azért jöttek létre, hogy méltóképpen őrizzék a komponista emlékét és művészetét. Többnyire azért ez sikerült is nekik.

Ha viszont valaki arra a következtetésre jutna, hogy két zenekar közül mindig az idősebb a jobb, hiszen náluk nagyobb a hagyomány, ők még látták Mahlert vagy Hans Richtert, vezényelte őket Brahms vagy Dvorák, azért megfontolásra ajánlom a tényt, hogy a világ öt legrégebbi, ma is működő zenekara közül csak egy igazi nagyágyú van, a Staatskapelle Dresden. Az viszont már 1548 óta működik. A Dán Királyi Zenekar még száz évvel idősebb nála. 

Vagy ha jobb érv kell, jöjjünk Magyarországra. A Fesztiválzenekar kölyöktársulat a maga 34 évével. Még a Rolling Stones is idősebb nála. Vagy az Omega. Vagy a Hungária. Igaz, az utóbbiak már nem aktívak, de az ördög nem alszik.  

Ha Brucknert hallgatok, akkor értem meg, hogy mennyire szeretem Mahlert. Az a baj a mondással, hogy nem csak szellemes, de igaz is, tényleg így viszonyulunk a szimfóniákhoz. Mahlert értjük, érteni véljük, szeretjük, ráismerünk a századra és a mi századunkra. Neurózis, katonazene, komplexusok. Szervusztok, nálunk otthon vagytok. Bruckner meg csak zene, nincsenek hozzá történetek, átélt szörnyűségek, elvakart sebek. Lehet, hogy Bruckner ebből a szempontból absztraktabb, zeneibb, szimfóniább, de ki kíváncsi a zenére?

Így fordulhat elő, hogy egy 6. szimfónia, úgy értem, egy Bruckner 6. után a közönség egy kicsit tanácstalankodik. Ez már a vége? Nem is volt olyan hosszú. Vagy igen? Végül is ritkán lát az ember ennyi műsorfüzetbe mélyedő fejet, a lelkesebbek már a támogatói klub névsorát is megtanulták. Aztán egyszerre abbamarad a zene, tapsolni kezdenek, de aztán elbizonytalanodnak, a koncertmester, Eckhardt Violetta jelzi, hogy lehet nyugodtan, ez ennyi volt.

Furcsa módon a Fesztiválzenekar is először játszotta a művet, most is vendégkarmesterrel, Robin Ticciatival, aki igazolta is magát meg nem is. Kétségkívül nem az az ifjú oroszlán, akitől összerezzen a zenekar. Mosolyogva vezényel, mint akinek örömet okoz a vezénylés, öröm a zenekar, a mű maga. A zenekar eleinte kétségkívül öröm, bár a Lohengrin előjáték kezdete felidézte bennem az Erkel Színház Aidáját 1987-ből, Lukács Ervin vezényletével. Elkezdtek nyígni, cincogni a hegedűk, és nagyon nehéz volt elhinni, hogy ennek tényleg így kell szólnia. De talán most túl közel ültem, nem állt össze a teljes hangkép, nem éreztem a szokásos, sokat emlegetett ezüstös hatást. Persze: ez a zenekari játék szépsége és értelme: ha egyedül vagyok, csak egy vonóval-húrokkal küszködő lény vagyok, együtt meg csöndesen (vagy hangosan) kinyitjuk a mennyek kapuját.  

A közel ülés gyönyörei akkor mutatkoztak meg, amikor jött a vendégszólista, a kürtös legenda, Radovan Vlatkovic, és egyenesen a fejem tetejére fújta a hangokat. És micsoda hangokat. Richard Strauss hangjait, aki öregen, a világháború közepén, fordulata alatt írt valami nem mélyet és mégis bonyolultat, nagyon Mozartot, és még inkább Richard Straussot, derűs fájdalmat. Mint valami hajótörött a deszkákról, úgy üzent, Vlatkovic meg úgy játszotta, mintha nem volna ebben semmi bonyolult, egyetlen gikszer nélkül, hadd szóljon a zene, abban benne van minden. 

Ez a hozzáállás egyébként a fiatal karmestertől, Robin Ticciatitól sem idegen, nem keresi a feszültséget, szépen, tisztán üt, irányít, de egyben ő az első számú hallgatója is a zenének. A zenekar szereti, legalábbis a hölgytagok, miért is ne szeretnék, soványka, kedves arcú, fürtös hajú fiú, és olyan művet hozott magával, ami új, mégsem fáj. Biztos van jobb szórakozás péntek estére, de nem jut az eszembe, mi az. 

Már csak néhányat kell aludni, hogy végre kiderüljön... Nem csak az derül majd ki, hogy miért Trainspotting a film címe. Bár az is, jobb későn, mint soha. Egyébként trainspottinggal Dvorák is foglalkozott Amerikában, kijárt a vasútállomásra, és fölírogatta a vonatok számát, csak ő tudná megmondani, hogy miért. Aztán, amikor átkerült egy másik városba, ahol vagy nem volt pályaudvar vagy túl messze volt, a kikötőbe járt, és a hajók számát írta föl.

Ami a filmet illeti, nem csak a címe derül ki azoknak is, akik nem olvasták a könyvet vagy könyveket, de hogy érdemes volt-e befejezni. Vagy egyáltalán: hogy ez befejezés-e, vagy húsz év múlva még visszatérnek, ha a színészek mind életben lesznek. Kapunk közben új feladványt is, amire talán a harmadik részben válaszolnak, hogy a Beteg fiú miért Beteg fiú, és ha az volt, akkor most miért válik belőle egyszerűen Simon.

Szóval, ha megkérdezik, hogy jó-e, nem mondhatok mást, mint hogy jó. Úgy jó, ahogy a Keresztapa folytatásai, hogy a nem megnyugtató befejezésekből nem megnyugtató folytatás következik, mintha valami alapvető szerzői gesztus volna, hogy a bűnből nem származhat boldogság és nyugalom, nem hagyhatjuk annyiban. Igazságot kell tenni. Ha Istent játszunk és embereket találunk ki, akkor kénytelenek vagyunk ragaszkodni a szerephez, és a bűnhöz a bűnhődést kell társítani.

Lassabb, szebb, nyugodtabb. Vagy megfordítva: kevesebb lendülettel, öregesen, néha kifulladva pereg a film. Nem sima második rész, ahhoz túl sok idő telt el, és a könyv sem csak azért készült el, hogy folytassa a sikert. De az is öröm, ha újra látjuk a régieket, edinburgh-i barátainkat. Még mindig az utcán rohangálnak, de most már nem csak a rendőrök elől. A képek csodálatosan szépek, a színészvezetés kevésbé csodálatos, Spud folyton a szemét mereszti és forgatja, Jonny Lee Miller pedig annyiszor néz keserű lekicsinyléssel és lebiggyedő ajakkal, ami egy teljes színészkarrierre is elegendő volna. Mindegy. Várom a harmadik részt. Akár már tíz év múlva.

Február elején nyílt meg Milánóban, a Via Durinin egy Callas-kiállítás: Private Callas címmel. Callas-kiállítás? Kiállítják a hangját? Az ember, már ha azt gondolja magáról, hogy rendes, keményvonalas operabarát, azonnal tiltakozik. Ne hagyjátok. Ne hagyjátok félrevezetni magatokat. Maria Callas nem ikon, nem jelkép, nem egy kor megtestesülése, hanem operaénekesnő. Viccből mondhatják divának vagy divinának, de nem ezért szeretjük. Nem azért, mert odafestette a szemére ezt a "virgola di Callas"-t, a tussal kihúzott kis kunkort. Nem azért, mert képes volt ötven vagy hány kilót fogyni, azt remélve, hogy így majd jobban hasonlít Audrey Hepburnre. Ami egyébként elég jól sikerült is, leszámítva a lábát, de ha már itt tartunk, miért nem Audrey Hepburn kiállítást rendeznek Milánóban, a via Durinin? 

Nem mondom, hogy egy-egy fénykép nem árul el sokat Callas temperamentumáról, színpadi vagy pódiumi viselkedéséről, de az igazi relikviák ott vannak mindannyiunk otthonában. Lemezek, CD-k, az a kevés mozgókép, kétszer egy felvonás Tosca, meg a Pasolini-film, a Médea. Most menjünk be, és tájékozottságunkat fitogtatva nevezzük néven a kutyáját, Toyt, bökjünk rá a szarukeretes szemüvegre, ez Onassisé volt. Nézzük a hihetetlen ékszereket, ruhákat, ruhaanyagokat? Emlegessük a Biki becenévre hallgató Elvira Leonardi Bouyeure-t, aki Callast öltöztette reggelente? Amúgy őt még akár emlegethetnénk is, akkor sem saját jogon, hiszen Puccini unokája volt. 

Mi egy ilyen kiállítás célja? Ereklyéket mutogatnak. Ez (nem ez, de ilyen) volt a fekete ruhája a Traviata második felvonásában. Ezt a halacskás nyakláncot kapta Pasolinitől. Ez egy Christian Dior-tervezés. Ez egy fénykép, amelyen dohányzik. Mi a tanulság? Olyan, mint mi? Nem olyan, mint mi? Már ha nincs halacskás nyakláncunk vagy nem dohányzunk. 

Nem olyan, mint mi. Ez az örök tanulság. Talán mássá tud tenni, de a hangjával, zenéjével, a folyton a közelben maradó interpretációival, hogy nem azt érezzük: így énekeltek 1953-ban, hanem hogy így kell énekelni, ha azt akarjuk, hogy érezzék, ez most róluk szól és nekik szól. 

Ezzel pedig kattan is az ördögi karperec: ha az éneklése ilyen szinten érdekes, akkor mindene érdekes, ruhája, cipője, fürdősapkája. Így aztán a kiállítást bezárják ugyan márciusban, de tervezik, hogy viszik át a gyűjteményt Veronába, állandóra. 

Az a baj, hogy nem emlékszem, honnét ismertük egymást. De ismertük, felszínesen, köszöngettünk, valamiért folyton a Petőfi Sándor utcában futottunk össze. Megkérdeztem, épp mit csinál, ő meg elmesélte. Egyszer mondta, hogy egy politikust fotóz, mert amikor először látta, úgy érezte, hogy meghatározó egyéniség lesz mindannyiunk életében. Mint tudjuk, igaza volt, és akik nem szerették vagy egyáltalán nem gondolkodtak érdemben Burger Barnáról, azt mondták rá: Orbán Viktor udvari fotósa. Az mintha senkinek nem jutott volna eszébe, mennyivel többet is jelenthetnek ezek a képek. Nyilván nem sokat változott a miniszterelnök úr keddről szerdára, de az évek alatt talán le lehet olvasni az arcából nem csak az éveket, de egyéb dolgokat is. Mondjuk a lezüllés folyamatát, vagy az eszközöket, amelyek szentségtelenné teszik a célt, vagy az elveszett illúziókat, vagy az eszmék változását, akármit. Rengeteget. 

Egyszer azt mesélte, hogy több projektje közül az egyik egy előtte-utána sorozat, különböző embereket fényképez le egy esemény előtt és után. Sportolót, színészt, apácát. Egy apácát mi előtt és mi után, kérdeztem, és éreztem, hogy kaján a hangom, de ő nem volt vevő a kétértelműségre: ima előtt és után. Ha vállalnám, alkalomadtán, lefényképezne engem is. Opera vagy koncert előtt és után. Mit mondhat erre az ember: megtisztelsz. Közben meg érzi, hogy közeleg a frász. Mi lesz, ha elkezdek arcokat vágni, rám ilyen nagy hatással volt az előadás. Persze, ez legyen az ő gondja, nyilván vannak rá technikái, hogyan kerülje el. És mi lesz, ha rám is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a miniszterelnök úrra, nem látok majd a portrén mást az előadás után, csak lezüllést, elveszett illúziókat. Ürességet. Milyen lesz azzal szembesülni, hogy már régen nincs jogom a művészetről írni, beszélni, gondolkodni, mert semmit nem jelent számomra, legfeljebb megélhetést. 

Majd azt mondom: rossz volt az előadás. 

Fenomenális Sulyok Mária a Macskajátékban, újranézhető volt a tévében az 1977-es, százötvenedik előadás, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy legalább egyszer fordítva is megpróbálhatták volna. Ahogy nem ennyire régen, de azért jó régen az örök musical-Jean Valjean, korábban örök Júdás Colm Wilkinson könyörgött a producereknek: legalább egyszer hadd legyen Jézus a Superstarban. Nyilván annak még külön bukéja is lett volna, hogy ugyanannak az éremnek van két oldala. Őt sem engedték. 

Saját klasszikusunknál maradva: fenomenális Sulyok Mária, de valahogy kemény, szigorú, nem olyan, aki könnyen elveszíti a fejét. Attól még színésznő, ha ezt kell játszania, hát eljátssza.

Csakhogy Bulla Elma is színésznő, aki már a negyvenes években is szenvedett attól, hogy drámai vérmérséklete helyett az arca szelídségének és szeme kékjének hisznek, így gaz csábító helyett ő a szegény asszony, akitől csábítanak. Akkor kikeveredett még a skatulyából, később már nem, Makk Károlynál is Giza a filmben, Székely Gábornál is a színpadon és a tévében.

Nem igazi panasz, mert hát Sulyok. Szigorával ijesztő, de dühében abszolút nemezis. Hirtelen gyereknek érzi magát az ember, akire olyan félelmetes lények vigyáznak, mint a nénik. Követhetetlen gondolkodású és ijesztő félig emberek, félig medvék a ráncaikkal, szoknyáikkal, feldagadt lábaikkal. Nyilván nehezen elképzelhető róluk az őrület, hogy felkapják a levesestálat, és hozzávágják életük elhízott, gusztustalan szerelméhez. Akármilyen tűzzel, a rossz fogsor akadályait leküzdő lélekkel sistereg Sulyok, nehéz elképzelni róla a tébolyt, a nevetségességet...

Nem is kell elképzelni. Négykézlábra ereszkedik a színpadon, és ordítva nyávog versenyt Halász Judittal. Nem kell a varázslatos őrületért beleereszkednünk a darabba, ott van a színházban, központi helyen, húsból, vérből, szemüvegből.

Üti, vágja, fölaprítja, gyújtóst csinál belőle, tűzre veti, és mi melegszünk. Végül is elég meggyőző Rachmaninov-felfogás ez is, és szép sikert ért el vele Boris Berezovsky. Néha szeretem azt hinni, hogy ennél azért több van ebben a zenében, és lehet, hogy oda lépünk vissza, ahonnét igyekeztünk ellépni. Mások fáradságos munkájának köszönhetően elhittük és megértettük, hogy Rachmaninov félreértés áldozata. Azt gondoltuk, hogy mert nehéz, az is az egésznek a lényege, hogy nehéz. De hát nehéz a lábujjunkkal megvakarni az orrunkat, mégsem hiszem, hogy pillanatnyi elismerésnél többet ér, és többre számít, aki ezt meg tudja tenni. Már feltételezve, hogy nem kényszerből vakarja az orrát a lábujjával, hanem produkcióként. 

Próbálom nem félreérteni, de az az érzésem, hogy Boris Berezovsky most épp a lábujjával zongorázta Rachmaninov 3. zongoraversenyét. Imponálóan. Két lemezfelvételét ismertem a műből, a másodikat szeretem jobban, az élénkebb tempói, pontossága meg a fegyelmezettsége miatt. Most még mintha ennél is gyorsabb lett volna a Zeneakadémián, meg sokkal fegyelmezetlenebb is, de egy koncert pillanatnyiságába ennek bele kell férnie. A zongorát befordították, billentyűkkel az orgona felé, így a szólista láthatta a karmestert. Levették a fedelet, a hang ettől egy kicsit szerteszóródott a térben, mintha egy hangdobozba zártak volna, amit aztán jól összeráztak, keresd meg magadnak benne Rachmaninovot. A Concerto Budapest a lovak közé dobott gyeplővel követte a száguldást, a végén mégis egyszerre értek célba, ami azért jó dolog. Dirr-durr, piff-puff, üsd-vágd, nem anyád. Nem anyád, de apád. És most épp azon gondolkodom, hogy ha apánkról már évtizedek óta azt bizonygatják, hogy szent, komoly ember, akkor mit csináljak, ha éppen duhajkodni látom. Fogadjam el? Fordítsam el a fejem? Vagy a kettő egyszerre? 

Így kell lennie. A siker közös, a kudarc marad az alkotónál. Enyedi filmje, aztán hirtelen a magyar film sikere és elismerése. Ehhez jön a kritikus, vagy mifene, akinek jelen esetben a siker a kudarc. Legegyszerűbb volna azt mondani, hogy ő már akkor tudta, a sajtóvetítésen, hogy ez nagyon be fog jönni, minimum bronz medve, de ha arany, hát arany. Pech, hogy pont ott vannak a néhány nappal korábbi bölcselmei, hogy miért nem az, hogy ez a film sem az, amit várt, remélt, szeretett volna. De a világnak tetszik, szeretik, díjazzák, Arany Medve Berlinben. Marad azért egy pár lehetőség, eleve lekicsinyleni a díjat, lásd a címünket, vagy azt mondani: igen, negyvenkét éve volt ilyen siker, Mészáros Márta és az Örökbefogadás, melyik is az Örökbefogadás, kedves olvasó...? Meg fönt lehet tartani a véleményt, ha az egész világ megőrült, én akkor sem. Nekem nem ilyen az autizmus, csak az Esőemberben, az meg egyszer elég volt. Ágyúval lőnek a Testről és lélekrőlben a verébre, na jó, két verébre, de ha az egész világ vagy egész Európa. esetleg egész Berlin veréb akar lenni, én akkor is a sasok után és közé vágyakozom. 

Nem ezt akarom, persze, mondani, hanem hogy minden kritikus attól retteg, valamikor téved. Igyekszik óvatosan fogalmazni, egyfelől és másfelől alapon beszélni, csak ki ne derüljön az alkalmatlansága. Emlékszem én is nagyon jól az első kellemetlenebb tévedésemre, két énekesnőt, Dénes Juditot és Kertész Marcellát kevertem össze. Az egyikük írt egy kedves levelet, telefonszámot, fölhívtam restelkedve, akarja-e, hogy helyreigazítsam. Isten ments, olyan szörnyű dolgokat írt, hogy örülök, legalább nem az én nevem szerepel a cikkben. 

Mondjuk ez ténybeli tévedés, valóban kellemetlen. De ítéletben tévedni? Hiába fél tőle az ember, csak jó dolog sülhet ki belőle. Vagy valami rossz filmről írja, hogy mennyire szép, mondd már, éppen eltalált valamit odabent, másban meg nem talált. Legalább egy embernek tetszik. Vagy a jó dologról derül ki, hogy tényleg jó, ennél szerencsésebb fordulat nem is következhet be. Nem akarom az újságcikkek súlyát bagatellizálni, de ugyan mit érnek a betűhalmok a film valóságával szemben? Ugyan, mit számít az értetlenség a lehetőséggel szemben, hogy újra lehet nézni, átgondolni, megérteni, megszeretni? Vagy nem. Futok még néhány kört. Előbb a filmmel, aztán majd vezeklésként a háztömb körül.  

Szilva terem a zöld ágon, énekelte a Muzsikás, és remélem, nem értem félre, amikor arra gondolok, hogy szilva nyilván itt is termett, a vízen innen. Hogy nincs olyan nagy különbség vízen innen és vízen túl, miközben már gyerekként sem értettem, amikor a másik partra nézegettem, hogyan is lehet ez. Más autók, más nyelv, más egyenruhák. Másik ország. Később persze fölfogtam én is, hogy a határ soha nem olyan éles, de attól még határ. Más múlt, más jövő, más tananyag, más történet. Más kedvencek. Attól még, hogy egymás mellett élünk, hogyan is szerethetnék ugyanazt, akiket mi. Nem tudják, hol lakott Vörösmarty Mihály, és mi sem tudjuk, hol lakott... Azt sem tudjuk, ki lakott hol. 

Mostanában viszonylag gyakran beszélgetek szlovák ápolónőkkel egy rokonom miatt, jól elvacakolunk. Igyekszünk egymás szavait megtanulni. Ők az ügyesebbek, nekem csak azt sikerült elsajátítanom, hogy kakaty, ami pont azt jelenti, aminek látszik. Vagy csak hülyítettek. 

Azt viszont biztosan nem értettem félre, amikor azt kérdezték, a közös (vagy még leginkább közös) nyelven, németül, hogy: Törőcsik Marika. Mi van vele? Él még? 

Él, hát persze, hogy él. Most éppen beteg, lemondta a fellépéseit, de él. Na Gott sei Dank. Mert neki ő a kedvenc színésznője. Szent Péter esernyője. És nem csak mondja, idéz is belőle, és nem csak idéz, de Törőcsik Mari-hangon idéz, jól ismeri a filmet, ami azt illeti, jobban, mint én. 

És nem jut eszembe viszonzásul egyetlen szlovák színésznő neve sem, legalábbis olyan nem, akiről biztosan tudom, hogy szlovák és nem cseh. Azt meg mégsem mondhatom, hogy Edita Gruberova. Nyilván egy franciával fordított volna a helyzet, de azt azért érzem: ez nem kultúrfölény, csupán sima műveletlenség. Úgy élünk egymás mellett, mint az idegenek, nem tudom, kik a legjobb szlovén táncdalénekesek, horvát színészek, szerb költők, ukrán festőművészek. Jöjjek csak haza, rögtön megkezdem a felzárkózást. Elsőként újranézem a Szent Péter esernyőjét. 

Szeretjük azokat, akik mi nem voltunk. A kis hercegeket, akik valami különös érettséggel, kiválasztottsággal jöttek a világra. Nekem ilyesmi volt Matt Haimovitz, amióta csak megláttam az első lemezeit. Mint Dávid király, amikor még nem király, csak jön be a mezőről. Neki nem parittya van a vékony kis ujjai között, hanem cselló, de a zene még a fegyvereknél is nagyobb erő. Vagy valami hasonló. 

Mondjuk, amikor meghallgattam Matt Haimovitz-ot, akkor annyira már nem tetszett, de van (volt) ideje. Csodagyerek, tizenhárom évesen már az Izraeli Filharmonikusokkal debütált, Mehta vezényletével. Mi lesz, ha eléri a húszat? 

Nem tudom. Amire elérte a húszat, többé-kevésbé szem elől tévesztődött, nem is tudtam, hogy mi lett vele, csömör vagy megharapta a kígyó vagy bármi, békésebb. Elcsellózott már mindent, úgyhogy visszament pásztornak a sivatagba. 

Most előkerült. Egy furcsa hírrel. Tanítás közben fölállt, megbotlott. Még lefutott az agyában, hogy vagy eldobja a hangszert vagy ráesik, így aztán eldobta, de az se tesz jót neki. Letört a nyaka, fél évig tart a javítása. Szóval nem hogy él, de mindvégig aktív is volt. Annyira aktív, videókat tettek föl, ahogy New Yorkban épp Bachot játszik a parkban. Elég szörnyűen, ami azt illeti, túl sok egészséges hang nem jön ki a hangszerből, de talán hideg is van, szél, páratartalom, bármi. Ő maga is elég szörnyen néz ki, Dávidból ha nem is Góliát, de valami különös lény lett, egyszerre bongyor és tar fejű, mint valami Demjén Rózsi. Lemezei is jelentek meg, az egyik épp a csellója születésnapjára. Háromszáz éves volt a Matteo, azt hittem, őróla kapta a hangszer a nevét, pedig előtte játszott rajta Leonard Rose, sőt Rosztropovics is, de hát a készítőt is Matteónak hívták. Matteo Goffriller. Velencei hangszerkészítő a 17-18 században.

Valaha Starker János panaszkodott arról, hogy mindenki szakértően mondja neki, hogy ugye, Stradivarin játszik, ő meg azt feleli, hogy Goffrilleren, amire az emberek a vállukat vonogatják. Amíg meg nem mondja nekik, hogy hiszen Casals is azon játszott. Ja, az más. Casals csellóját egyébként tényleg róla is nevezték el, Pablónak hívják, és jelenleg a nagyra nőtt izraeli csellistánál, Amit Pelednél van, aki, remélhetőleg, vigyáz rá. Lassan mi is kitanuljuk a csellók életét, amióta Várdai István is hozzájutott egy Stradivarihoz, és ő maga mesélt a hangszer erényeiről és problémáiról, a viszonylag nagy testről, amelyen az utókor lelkiismeret furdalás  nélkül változtatott, hogy esetenként ne okozzon vonózási gondokat. Kicsit, persze, azt érzem, amikor ilyesmiről beszélünk, hogy vajon miért nincs ennyi szó arról, milyen madár tollával írta Shakespeare a Hamletot. Lehet, hogy miközben arról értekezünk, a zene mennyivel absztraktabb művészet minden másnál, közben mégis testi dolog, fizika, fa, szőr, bél, fém. Lehet, hogy mi tesszük naggyá a zenét, mi, akik csak hallgatjuk.