Miért éppen Callas? Mitől más ő, mint a 20. század összes többi operaénekese? Miért elképzelhetetlen, hogy a Müpa A puritánok előadásának néma szereplője mondjuk Renata Tebaldi legyen, vagy Leyla Gencer, de akár Joan Sutherland? Mert felismerjük? Felismerik? De hát aki Callast ismeri föl, az leginkább Audrey Hepburnt ismeri föl. Callas rá akart hasonlítani, és nem kevés sikerrel fogyott is le hozzá. Ahol lehetett, mert az ember lába sokszor nem engedelmeskedik még a vasakaratnak sem.

Ezt a képet használták A puritánokhoz kitalált Callas- alakhoz, kis fekete és magassarkú, a gyöngy a nyakból a csuklóra került. Nyilván Callas maga nagy győzelemnek könyvelte volna el, hogy egy balett-táncos játszotta, nem hiába koplalt. Az előadáshoz passzoló kiállítás volt a rézsűn, az épület legholtabb holt terében, Callas-képekkel, így aztán az is részesült valami primadonna-élményben, aki ott sem volt, csak bégetett. Vagy akik úgy foglalták össze az előadást, hogy szép zene, de pokoli hosszú, már fél 11 van. 

Senkiről sem szeretnék felülről nyilatkozni, már csak azért sem, mert én is gátlástalanul használtam ki Callast és a művészetét, amikor egy csapat tehetséges filmest kellett valamiféle zenei alapismeretekre megtanítani. Próbáltam így és próbáltam úgy, és volt, ami ment, volt, ami nem ment, leginkább félálomban hallgattuk a zeneirodalom legnagyobb alkotásait. Aztán föltettem nekik a La mamma é mortát, az André Chénier-ből a szopránáriát, Callasszal. Gondoltam, hogy ez valami filmes dolog, a Philadelphiában hallgatja Tom Hanks, de ezek rendes filmes művésznövendékek voltak, azt sem tudták mi fán terem a Philadelphia. Callast viszont tátott szájjal hallgatták. Úgy éreztem magam, mint valami jó pásztor, akarom mondani, jó csordás, aki elkapta a bika orrában a karikát, és most oda húzza magával a nagy és kiszámíthatatlan állatot, ahová csak akarja. 

Olyanokról beszélek, akiknek többé-kevésbé nem volt fogalmuk, kicsoda Maria Callas, nem az segített, hogy jaj, ezt a nevet már annyiszor hallottam, legalább megtudom, hogyan énekelt. Nem tudtak az életéről, haláláról, szerelmeiről, fogyókúrájáról, nem tudták, miről szól az opera. Semmivel nem jutottam velük közelebb a válaszhoz, hogy miért éppen Callas. De éppen Callas. 

 Azt szerettem volna elmesélni, hogy én már olyan öreg vagyok, hogy láttam Eliahu Inbalt akkor is, amikor még volt haja, de rájöttem, hogy nem így van. Amikor először láttam, akkor már ugyanez a madárember volt, csak sötét hajaszálakkal. Csak volt egy lemezem, Schumann-művek, amelynek a hátlapján volt látható Inbal hajjal. Szóval egyszer majd olyan öreg leszek, hogy elmesélem majd, láttam Vörös Szilviát, amint  a Mahler 3. szimfóniában énekelt, és nagyon tetszett a hangja gazdagsága, az előadásának tisztasága és komolysága. Hallottam a szimfóniát is, és majdnem nagyon tetszett az is. Már maga a folyamat is, hogy beszédelgett a zenekar, a Nemzeti Filharmonikusok, és nagyon elveszettnek látszott, egyáltalán nem keltették azt az érzést, hogy egy csapat kultúrgladiátor most nekiesik a leghosszabbnak mondott szimfóniának, és a fülünknél fogva rángatnak be a mennyországba, vagy legalább a komponisták Parnasszusára, ahol Mahler elnököl, és azt magyarázza Beethovennek, hogy...

Mert tényleg Beethovennek magyaráz. Meg saját magának is, aki Beethovent követte a 2. szimfóniában, eljutva a végsőkig, a teljes zenekarig, és addig, amikor ez már kevés, meg kell szólalnia az emberi hangnak is, világgá kiabálva, hogy Feltámadunk, feltámadunk! A zene soha nem az ötlettől, hanem a megvalósítástól lesz zseniális, de nem ártanak az ötletek sem. És itt vannak. Például ez, hogy vissza lehet venni a szót az emberi hangtól, hogy nem a teljesség az, ahová megyünk, hogy lehet tenni még egy lépést tovább. És akkor jönnek a vonósok, beszélnek, de mégsem beszélnek, nincs szöveg, csak a szívet feszítik húrnak, és a mennyországban hívőknek azt mondják, hogy ne féljenek, onnét is van tovább. A mennyországban nem hívőknek meg azt mondják, innét is van tovább. Akinek életközepi válsága van, az hallgassa meg a 3. szimfóniát, és elmúlik tőle. Egy időre, legalábbis.

Akkor is elmúlik, ha épp azt akarnám elmesélni, hogy Inbalnak ez a végső lépés most nem sikerült. Nagyszerűen elirányította a zenekart, nem hagyta, hogy a Müpa által odaszervezett gurulós videokamera dorombolása kizökkentsen bárkit is, ebben az óriási hangszeres kavalkádban biztos kézzel teremtett rendet, idemutat, odamutat, ha kell, ráénekel, mint egy hatkezű rendőr a Piazza Venezián, ezt engedi, azt megállítja, gyorsabban, lassabban, vagy pont így. Csak amikor a szimfónia ötödik tételének meg kell szólalnia, akkor lesz ez hirtelen kevés, akkor nincs az a meleg szín, a bensőséges és megnyugtató hang, a szeretet zenei kifejeződése, az érzet, hogy hiába hisszük, hogy az emberi hang a csúcs, az emberek leginkább szavakat énekelnek, és a szó bizonyos pillanatokban kevés. Még az énekelt szó is. 

Hát jó, gondoltam, akkor ma csak bepillantottunk a mennyország kapuján. Nekem igazán nem sürgős. 

Összetöröd. Vagy valami egyéb szörnyűség történik. Elveszítünk mindent. Nem azt mondom, hogy egy opera, akár egy klasszikus opera minden hangját tiszteletben kell tartani... Illetve ezt mondom, de nem komolyan. Még a Figaro házasságát sem szoktuk teljes egészében hallgatni, Marcellina és Bartolo áriáját kiveszik, különben soha nem érne véget. Tessék úgy dolgozni, mint Wagner, hogy annyi fáradság zökkenés nélkülire meghúzni az operáit, hogy inkább nem is teszik. De egy zárt számokból álló műnél szinte elkerülhetetlen, hogy meg ne induljon a szabás-varrás, ezt egy kicsit kivesszük, ezt ésszerűsítjük, mindenki jól jár. Az alap magatartás így is az szokott lenni, hogy a 20. századiakat békén hagyjuk. Nem lesz vége a Kékszakállúnak az ötödik ajtónál, mert utána úgyis csak szomorodik a történet. 

New Yorkban, a Heartbeat Operában most nekiestek a Pillangókisasszonynak, hogy a darabot csak úgy lehet megmenteni a jövőnek, ha alaposan átdolgozzák, mert a szövegkönyv annyira ósdi, annyira sztereotip, csak a szenvedő kis keleti nőt mutatja meg, aki vár és vár, és hagyja, hogy a világ menjen a maga útján, ő meg kiszáll, négy évig csak éhezik, végül eldobja magától az életet. 

Sztereotip, de hát ez volt az akkori nyugati gondolkodás, tulajdonképpen már az nagyon szép, hogy valakinek feltűnt, a japánok is emberek. Mondjuk most és mondjuk mi. De persze attól még a közhely közhely marad, a keleti emberek a nyugati színpadon most is probléma. Mint ahogy ma hüledezünk azon, hogy Mickey Rooney játszotta a japán lakót az Álom luxuskivitelben filmváltozatában. És hogy. Vagy hogy Stahl Judit parókában, szemüveggel, fogsorral hunyorgott a tv2-n, hogy ő japán riporter. Nem akarok utólag sem felháborodni rajta, viszont ma ilyen műsort aligha lehetne elkészíteni. De jó, hogy változunk.  

Mindez vajon miért nem érvényes az operára? Az új Pillangókisasszony a második felvonással kezdődik, nincs ez a jól eső haha-hehe, hogy de hülyék ezek a népek a ruháikban, meg a bonc nagybácsival. Nincs öngyilkosság sem a darab végén, mert miért is ölné meg magát Butterfly, pláne így, szeppuku, meg a papa kése.

Jó, minden jó. Csak egyet nem értek pontosan: miről szól akkor a darab? Mert ha tűrhetetlen a történet, akkor nem kell hozzá Puccini sem, ő pont ezt a tűrhetetlent zenésítette meg. Vagy fordítva: ha Puccini kell, akkor el kell viselni  sztorit, el kell viselni (ha nem is feltétlenül) az áljapán szemfestést, a fehérre mázolt arcot. A jövő mégiscsak a múlt. Lehet, hogy kettős tükrözéssel, és azt éljük át, amit a 20. század első harmadában éltek át a nézők, és magunkban tudjuk, hogy félre lettek informálva, azon bőgnek, ami soha nem volt. De Júliával sem úgy történtek a dolgok, ahogy Shakespeare meséli, mégis rá akar hasonlítani minden szerelmes.   

Solti azért néha úgy föl tudja idegesíteni az embert, hogy azt hiszem: megérdemli azt az elképesztően ronda szobrot, amit a Zeneakadémia elé állítottak neki. Aztán, persze, továbbgondolom. Nincs ember, aki olyan szobrot megérdemelne. Meg azért mégis született a lemez-életműben egy Mahler 8., meg a Ring, természetesen. Meg ezek a borús pillanatok, hogy néhány hétig elhittem, a Zarathustrát kinőttem valahogy, azért nem szól már semmiről, azért vagyok képtelen legalább három percig odafigyelni rá. Pedig csak a CD volt olyan. Vagy a La mer, amit mostanában megint a fülemre tettem, és mindig csak azt éreztem, ennél közelebb nem tudom az agyamhoz vinni Debussyt, nyilván akkor az agyamban van a hiba. Nem akarok klasszikus ostobaságokat mondani, hogy nem hallom, nem látom, nem érzem a tengert (ez volt az egyik korai kritika rövid kivonata), mert nyilván nem is kell, Debussy sem a tengert bámulta komponálás közben, hanem a kottapapírt. Akkor sem találom a pillanat különlegességét. Hallgatom, olvasom hogy Solti perfekcionista volt, de hol itt a perfekció? Csak a szorongást érzem, hogy minden szólaljon meg, és minden meg is szólal, hiszen a Chicago Symphony játszik. Megint Solti javára kell szólni: nyilván nem tőle függetlenül lett ilyen a zenekar. 

Biztos, hogy a siker kétségbe tud ejteni még egy ilyen nagyon magabízónak és parancsnokinak látszó embert is. Biztosan van egy pont, amikor megfeledkezik arról, miért is kell elvezényelnie a La mert, csak a nemzetközi kritikusok és igényes zenebarátok hadát látja maga előtt, ahogy lesben állnak, és rá akarnak mutatni valamilyen hibára: na, ezért nem. Hát nem adok nekik abrakot, mondja Solti, és csipogtatja a hülye metronómját hogy a tempó az legyen, aminek lennie kell. 

Legfeljebb a hallgató esik kétségbe, hogy nem tudja kinyitni a Debussy Tengerére nyíló ablakot. Végképp nem lehet elrontani a dolgokat, átváltottam Carlo Maria Giulinire, és nem azt mondom, hogy végre értem, de legalább tudom, hogy nem reménytelen a helyzet. 

Nem tudok szabadulni a szombati Rózsalovagtól, nem mintha nagyon szeretnék, kellemes a rabság. Hallgatom a klasszikus Karajant, értem a klasszikusságát, csak azt nem, hogy miért épp Christa Ludwig Octavian, amikor olyan nőies a hangja, hogy akusztikailag soha, egy pillanatra sem tűnik fiúnak. Annyira nem, hogy ő a Tábornagyné a Bernstein vezényelte, kissé harsány vagy mondjuk így, erős színekkel festett változaton. Igaz, az viszont eléggé nehezére esik - érződik, hogy Bernstein sem Straussban, sem az operában nem otthonos.

Az igazi kaland azonban az olasz énekes. Egyetlen ária, meg annak némi folyománya, amíg rá nem reccsennek, hogy hagyja már abba a kornyikálást. De az ária kéjesen szép, amolyan ostobácska szöveggel, hogy próbálja magát felvértezni a szerelem ellen, de hiába, két szép szem sugára áttör a páncélon. Hogy ebben a picike dologban mennyi csoda van, azt talán nem is kell mondogatni, Strauss egy legyintéssel mutatja, hogy tudna ő, ha akarna, népszerűnél is népszerűbb olasz operát írni, de akármilyen megalkuvó is a természete, ebben az egy kérdésben, a zenében nem ismeri a ravaszkodást, azt írja, ami ő, amit csak ő tud. Tetszik vagy nem tetszik. Nálunk, ugye, inkább nem tetszik, Richard Straussért még mindig lehet harcolni - ha nem is pont A rózsalovagért. 

A kérdés az, hogy vajon a lemezkiadók és szereposztók mennyire jönnek rá az ebben rejlő lehetőségre. Meg lehet hívni egy sztártenort, aki miatt esetleg jobban veszik a lemezt, aki egy percre máshová emeli a történet mellékes pillanatát. Ebben is rendkívüli volt a Metropolitan előadása, Matthew Polenzani a fehér öltönyében, Puccini-bajuszával elképesztően énekelt, majd szignálta a klasszikus, törékeny anyagból készült lemezét, és úgy távozott. Nem ment messze, ő volt az előadás házigazdája, kék öltönyben, ősz hajjal, aztán meghajolni a darab végén, két felvonás múlva visszaöltözött. 

Nyilván nagy sztárt nem könnyű meghívni erre a két percre a színházba, de lemezen - miért is ne? Solti Pavarottival énekeltette az áriát, szándékai szerint gúny nélkül, de mai füllel hallgatva van benne némi fricska: jön egy manus, és ordít, mint a szakadt szamár. És közben a szakadt szamár mégis elképesztő technikával ereszti ki a hangját, süvít, száll, mindent betölt, és nincs mit magyarázni rajta. Olasz énekes, a szó legjobb értelmében. Ha bután interpretál, annyi baj legyen, amíg így szól. Mindez 1968-ban, amikor még de messze is volt a három tenor. 

Bernstein válasza rá Domingo, három évvel később. Nagyon fiatal a hang, de nagyon szenved ezzel a magas fekvéssel, végig azt érzi az ember, hogy engedje el már valaki ennek a szegény tenornak a torkát, mert így nem lehet normálisan énekelni. Persze, hogy lehet, de megint azt érzem, hogy nem is az a csoda, hogy Domingo ma is énekel, hanem hogy 1972-ben is tudott, mert úgy nyomja, szorítja, kínozza magát, mint akinek már csak hónapjai vannak hátra a színpadon.   

A hónapokból évek lettek meg évtizedek. Tudjuk, mennyit nyertünk velük, de azért jobb,hogy az olasz énekes nem maradt Domingo repertoárján. 

Pontosan nem értem az okát, de májusban bejelentik, hogy ki kapja meg októberben a legjobb amerikai humoristának járó MarkTwain-díjat. David Letterman az idei győztes, mondjuk három évvel a nagy rivális, Jay Leno után, de azért remélhetőleg örül neki. 

Én örülök. Emlékszem, amikor először láttam őt a tévében, és egy kissé megdöbbentett, hogy ilyen is lehetséges. Magabiztos, okos, gyors, vicces, de közben nagyon természetes. Pont nem az, amit az ember a tévétől várt. Már akkoriban sem az, most meg már tényleg nem is lehet ezt várni, ezt a meghitt kapcsolatot egy esténként rendszeresen visszatérő fazonnal. Két éve visszavonult, azóta láthatóan nem borotválkozott, talán így jelzi, hogy ne is számítsunk rá, ő már pátriárka, és nem humornyik. Igaz, hogy akkor meg minek díjazzák? 

Messziről indult, valaha időjárásjelentéssel foglalkozott, állítólag akkor is voltak vicces benyögései, aztán stand-upos lett, közreműködő a Johnny Carson-showban, végül ő ült az íróasztal mögött a hülye szemüvegével. Eszembe jut az időjós Horváth Szilárd, akiről azt hittem, megvan benne ez a képesség, a sok hazai dumagép, akikről már igazán ritkán gondolok bármit is, és a hülye tanulság: ezt a tévét, mint műfajt mintha nem nekünk találták volna ki. Nálunk aki nem rossz, az idővel azzá válik, ezt jelenti a karrier. 

Nem értem magamat sem, miért tölt el némi, nem is kevés sötét örömmel az Arthur király bukása. Nem azért, mert megmondtam, hiszen nem mondtam meg, nem azért, mert egy kissé beleszunyókáltam a történetbe, mert van olyan mozi, amelynek már a főcíme is álmosító, és a stáblistája a boldog ébredés. Ahogy mások, én sem nagyon érzem alkalmasnak Charlie Hunnamot egy ilyen főszerepre, túl ostoba a  nézése hozzá, ahogy mások, én is megörültem David Beckhamnek a lovagok között, pedig, ugye, neki is elég buta a nézése. Tartok tőle, hogy Guy Ritchie bukásával a műfaj is bukni fog, nem fognak páncélos filmeket készíteni egy ideig, és ne tévedjünk, ettől csak a hülyeség győz, kamionná változó robotokkal lesz tele a vászon, az meg tényleg nem tudom, kinek jó. Még nem világos, mennyi a veszteség, de sok, több, mint a filmbe ölt pénz, mert sokat költöttek a reklámozásra is, voltak játékok, Amerikában a buszokat is Arthurra festették, hátha. 

Ennek mind képtelen vagyok örülni, nem esik jól, ha mások anyagi károkat szenvednek, még akkor sem, ha miattunk vesztenek, mi nem szánjuk rá a pénzt erre a szürkés-kékes-metálos kardozásra. Mégis úgy érzem, Guy Ritchie azt kapja, amit megérdemel. Ha hülye volna, ha a filmben csak a megvalósítás érdekelné, ha csak azzal foglalkozna, hogyan lehet lassítva képen törölni a másikat, akkor minden rendben volna. De azért van a filmek listáján egy Blöff is,  A Ravasz, az Agy stb, a RocknRolla (elfelejtettem a magyar címét), amelyeknek mind ereje van, tempója, színészei, mondanivalója. Ott vannak a reklámfilmjei, viccesek és szokatlanok. Meg itt van Arthur kardja, és akkor azt mondja az ember, hogy persze, a tehetség arra való, hogy elpocsékolják. De ne erre. 

Ahogy egy tehetséges rendező mondta első filmje végén: tessék fölébredni. 

Ugye, azt szokták mondani, hogy a szépség előny, hogy két egyforma tudású titkárnőből érthető módon a szebbiket fogják választani, és nincs ez másként a művészetben sem. Két egyforma hangból az lesz a sikeres, amelyik a szebbik testben lakozik.

Nem tudom. Bennem most már mindig a gyanú ébred, ha valaki operát énekel és jól is néz ki. Ne nézzen ki jól. Az opera maradjon meg a kövér néniknek és hormonzavaros bácsiknak, ne legyen illúzió, ne érezzük azt, hogy nahát, ez tényleg egy éhező költő. Énekelje el, hogy az, és boldogok leszünk mindannyian.

Aida Garifullina juttatta az eszembe a problémát, aki azért tényleg csinos, tatár hercegnő, és négy éve Operaliát nyert, papírja is van róla, hogy tehetséges. Aztán bekerült az újságokba, mint a visszavonult teniszező, Marat Safin babája, meg bekerült saját jogon is, hogy Bécsben énekel, és milyen szép. Tényleg az, bár egy kicsit kényszeresnek érzem ezeket a fejtartásokat, a bal orcámat tessék nézni, nem tartom oda a másikat. Idén megjelent az első lemeze, kicsit nehéz követni a válogatást, orosz áriák többnyire, de a Szadkóból a Hindu dal is köztük van átiratban. Meg a Lakmé, mert azt énekelte a Florence című filmben (akkor nem nagyon tűnt föl), Júlia keringője, mert azt muszáj.

Együttérzek mindenkivel, akinek harcolnia kell a sztárságért, de azért magammal is együttérzek, akinek hallgatnia kell Aida kisasszony koloratúráit, és úgy érzem, eleve korlátozottak a magasságai, és időnként mintha nyerítene. Azon gondolkodom, hogy ha csúnya volna, akkor is ezek volnának-e az igényeim, vagy megértően azt mondanám, fiatal még, van ideje. Nem ébreszt a szépsége fokozott igényeket, hogy tessék megfelelni ennek a külsőnek?

Persze, tudom. Ha csúnya volna, lemeze sem volna, nem volna miről beszélni.  

Meghalt, 89 évesen Norma Procter, akinek a neve valószínűleg nem mond sokat azoknak, akik nem töltötték fél vagy egész életüket a lemezjátszó mellett. Vagy nem angolok, hiszen Procter az ötvenes évek közepétől a Kathleen Ferrier halálával alakult űr legalkalmasabb pótlójának tűnt, fájdalmas és szép, sötét színű hangjával. Így is kissé távoli emlék maradt, valaki, akinek a nevét folyton olvasta az ember, de nem mondhatnám, hogy a szomszéd szobából, két másodperc után... Főleg, mert a szomszéd szobában sem őt hallgatták.

Halála nekem egy másik halált is eszembe juttat, Bors Jenő, a Hungarotont egykor naggyá tevő igazgató elhunytakor írta Nádori Péter, hogy ha emlékezni akarunk rá, tegyük föl a Mahler 3. szimfóniát Horensteinnel. Egyfelől azt éreztem, hogy ez csodálatos, egy lemezkiadóra lemezzel emlékezni, és az egész embert, az ízlését, érdeklődését, világát elhelyezte ez az egy mondat. Csak hát könnyű azt mondani. Igazán átlagon felüli, vagy annak képzelem a lemezgyűjteményemet, de ez a Horenstein nincs benne.

Azóta, tudjuk, hogy nincs is feltétlenül gyűjteményekre szükség. Amit keresünk, kis szerencsével megtalálható az interneten. Itt zárul a kör, a Horenstein vezényelte Mahler 3.-on Norma Procter énekel. Akinek kevés ideje van, csak az énekelt tételt is meghallgatja, de fönt van a teljes mű. Hogy eszünkbe jussanak.   

A híres történet szerint Karajan egyszer beült Bécsben a taxiba. Hová vihetem, kérdezte a sofőr. Teljesen mindegy, rám mindenütt szükség van. 

Ez történik mostanában Yannick Nézet-Seguinnel. Negyvenkét éves, szóval bírnia kell, de ha végignézi az ember két hetét.. Kezdi egy Bolygó hollandival a Metben. Utána átrepül Philadelphiába, mert ő a zenekar vezető karmestere. Koncert. Vissza a Metbe, a nagy gálára. Vissza Philadelphiába, újabb két koncertre. Másnap újabb Hollandi. Utána megint a Philadelphia Orchestra, de legalább most ők repülnek, a karmester marad New Yorkban, vendégszereplés a Carnegie Hallban. Nincs vége, mert indulnia kell Montréalba, ahol szintén ő a zeneigazgató. Nemhogy karmesterként, de hallgatóként is meggondolnám: kell ez nekem? És ha igen, vajon mire?

Sok mindent megért ilyenkor az ember Karajanból. Hogy néha az ember kénytelen trükközni, pózolni, zárkózni, mert szétesne különben. Vagy ha szét nem is esne, azt az érzetet nem tudja fönntartani, hogy a közönség most a zseni közvetlen közelében van, és ez a közelség minden fillért megér, mert az élet kivételes pillanata, mit majd mesélni lehet, amelynek hatása a hétköznapokban vagy a nehéz percekben is előkerül. Csak közben a világ is változik, ez a Karajan-féle felsőbbrendűség nem nagyon megy. Ha menne is, Yannick Nézet-Seguinnek biztosan nem állna jól. Viszont jönnek a kérdések: vajon mikor próbál, ha ennyit utazik? Persze, kimagasló zenekarokkal dolgozik, de ha már itt tartunk: vajon mennyi öröme van benne? Mi az, amit ebből még át is tud adni a közönségnek?

Lehet mondani, hogy ifjú még, 42 éves, habzsol. Most kell megalapoznia magát, ráér a nagy öreget játszani. Csak erős a gyanúm, hogy a koronának elég egyszer leesnie a fejéről. Vissza lehet tenni, de a horpadások megmaradnak. Aztán lesznek egyre többen.

2020-tól Nézet-Seguin a Metropolitan zeneigazgatója. Tervei szerint megtartja mellé a philadelphiai állását.