Van a műkereskedelemben egy számomra felfoghatatlan jelenség: ugyanannak a kortárs festőnek a nagyobb méretű képei alapesetben drágábbak, mint a kicsik. Hogy lehet? Nem épp ennek az ellenkezőjéről szól a művészet, nem folyamatos vitatkozás az anyaggal, vagy az anyag elsőbbségével, nem arról beszél minden valamirevaló műalkotás, hogy bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem festmény? Már ha festmény.

Valami biztosíték ez a vevőnek, hogy komolyan van véve ő is meg a feladat is, hiszen ilyen sok vásznat és festéket áldoztak rá? Ha baj van, még mindig… Nem is tudom, mit lehet ma kezdeni egy festménynyi vászonnal, Csontváry idejében még el lehetett adni szekerekre ponyvának, de ma már az se menne. Eszembe jut a párizsi Sacré Coeurben látható két ezüst szobor, ha jól tudom, tömör ezüstből vannak, és közadakozásból gyűjtötték össze a szükséges fémet, de szépek nem lettek tőle. Talán még csúnyábbak is a felhasznált anyag miatt, ha valami értékük van, az épp a közadakozás, hogy ennyi ember mondott le valamiről, amit magának vehetett volna. Hogy ez lett belőle, az inkább pech.

Alapvetően, persze, azt sem értem, hogy lehet műalkotásokat egyáltalán pénzért árulni, mintha a vevő anyagi helyzete garancia lehetne a mű alaposabb megértésére, úgyhogy van itt baj, elég.   

Némi lelki tusa árán mondom, amit mondandó vagyok. Egyrészt hülyeségnek tartom ezt a celeb spottingot, ki van itt, ki nincs itt, ki milyen alacsony és ki hízott meg, meg aztán a celebeknek is joguk van a magánélethez, azért, mert ugyanazon a nyilvános helyen vannak, a kulturált embernek illik úgy tennie, mintha tiszteletben tartaná a másik ember életét annyira, hogy nemhogy nem bámulja meg őt, de még a szeme sarkából sem figyeli, nem súg össze a többiekkel. Pláne nem ír róla.

Na de ki itt a kulturált ember?

Szóval, a meghasonlást legyőzve: film díszbemutatón voltam, minden rendben ment, megjelentek hírességek is, többek között Rácz Jenő, a séf. És bizony, a moziban Rácz Jenő, a séf is a pattogatott kukoricaárushoz járul, és vitte a nagy papírdobozban a cuccot, sőt, ő is úgy csinált, ahogy mindenki, vagyis amíg vitte, már bele is evett, ahogy a fagylaltba szokás beleenni, ajkaival csippentve le a kukoricahalom tetejét. Nyilván azért, nehogy szétszórja, meg mert tényleg nem lehet kibírni, ha ott ez az ehető papírízű izé az ember kezében, hát eszi. Arra gondolok, hogy ha egy ínyesmester ennyire boldogan kukoricázik, akkor vajon nincs ez az étkezési-főzési faksznizás, így posírozok és úgy blansírozok őrületesen túlfontoskodva ebben a szépséges világban?

Legutóbb a Mágnás Miska alatt jutott az eszembe, de folyton az eszembe jut, ha színházban vagy filmen valaki bőröndöt visz: vajon miért nem tesznek valamit a kofferbe? Mert tíz esetből kilencben biztos, hogy üres a táska, vagy csak annyi van benne, amennyit majd ki kell venni belőle, egy kalap, újság, mellény. De hiába érkezik meg valaki hosszú útról, biztos, hogy üres a bőröndje, és még biztosabb, hogy ez látszik is, ahogy a színész viszi, majd elszáll a kezéből. Nem akarnám a színészek terheit tovább növelni, nekik is elég nehéz az élet, de arról szinte mindegyik elfeledkezik, hogy ha üres a koffer, akkor legalább eljátssza, hogy nehéz. Kivétel, persze, Willy Loman, neki tényleg cipekedni kell, de a többieknek meg se kottyan.

Nem azt mondom, hogy ez a legfontosabb kérdés a színházi életben, de ha valakinek bele van ütve a szög a fejébe, akkor nehezen tud lejönni erről a problémáról, és minden előadásban azt nézi, hogy már megint üres a bőrönd. Amolyan anti-Bartók élmény, mert ő, köztudomásúlag azt mondta a halálos ágyán, hogy tele bőrönddel kell elmennie.

Ezt is megcsinálta. Vagy megcsinálja, épp csinálja, épp most dolgozza bele magát Tom Cruise azoknak a szívébe, akik soha nem gondolták volna magukról, hogy el tudják őt viselni. Biztosan a kor a megoldás, az együtt öregedés, amikor az ember már nem a vetélytársat látja benne, és nem mondja, hogy na, ne hülyéskedjél már anyukám, ez a mélynövésű tetszik neked, hanem füttyent elismerően, de jól tartja magát, ugrik, repül, szaladgál föl és alá, s nem verik ki a szobából. Leforgatta a Top Gun folytatását, nem azzal a kicsengéssel, hogy lányok, rátok is vár még valahol egy Tom, hanem azzal, hogy fiúk, még nektek is leeshet egy Jennifer Connelly.

Jennifer Connelly? De hát ő nem is szerepelt az első részben. Egy darabig el is bizonytalanítanak, hogy talán volt egy köztes rész is, amiben ő a női főhős, de szerintem nem volt. Hová lettek az első részből a csajok? Meg Ryan addig szabatta az arcát, amíg a filmben most már csak a haláláról beszélnek, Kelly McGillis meg ősz hajú matróna lett, azzal mégsem biztathatják a nézőt, hogy ha kiállsz az igazságért, a jogaidért és a világért, akkor a végén elveheted a nagyit feleségül.  

Egyelőre legalábbis nem. De ha négy év múlva (ennyi a korkülönbség a két film között) leforgatják majd a Pretty Woman folytatását, nem lesz könnyű dolguk az alkotóknak.

Lassan külön játékká válik, hogy az ember nemcsak a Metropolitan közvetítéseit várja, hanem azt is, ki vezeti majd a műsort. Megint Fleming? Megint Deborah Voigt? Bár ők már régen voltak. Vannak, persze, kézenfekvő megoldások, ha jól tudom, ezt hívják keresztpromóciónak, amikor az egyik műsorral már a másikat hirdetik, két hete Nadine Sierra kérdezgette a szereplőket, most meg őt kérdezgették, mert ő volt a szereplő a Lammermoori Luciában. Aki kérdez: Anthony Roth Costanzo. Aki elsőre nem is kérdez, hanem promotál, látják, megint kopasz vagyok, mert újra játsszuk az Akhnatent. Kérdez, lelkes, mosolyog, néha kicsit túl hosszan, az a nyamvadt kamera lassan nyit, mindegy.

Biztos más is észrevette már, hogy vannak a házigazdaságnak kötelező elemei, nemcsak a támogatókat kell bemondani, az áldott Neubauer családot, akiknek köszönhető, hogy létrejött a világközvetítés, de például azt is, hogy ha tetszik az előadás, akkor ne felejtsék el, hogy a közvetítés meg sem közelíti azt az élményt, amit egy élő operai előadás jelent, úgyhogy jöjjenek el a Metbe, vagy (most jön a lényeg), menjenek el a helyi operaházba.

Szerintem ez nálunk nincs meg, ez az átjárás, én nem ugyanazokat az arcokat látom a két helyszínen. Biztosan van, aki kutatja, hogy hogyan is van ez, miképp és milyen közönséget veszített az Opera, és megfordítható-e a folyamat, vagy tényleg a végjátékot nézzük.

26-án a Müpában lép föl Christian Thielemann, újabb sztárkarmestert vadászhat le magának a magyar közönség, ilyenkor szokás jajongani, hogy mért nem most van a hatvanas évek, ha akkor lehetett volna ilyen vendégjárás, akkor Klemperer, Karajan, Böhm, Bernstein, Eugen Jochum és Karl Richter adogatná egymásnak a kilincset. Jó, akkor talán nem lennének ők se csupa-csupa nagybetűs nevek, úgyhogy ne feszegessük. Mindenesetre Thielemann jön, kint van a plakátja a Müpában, lemezei (gondolom, hogy a saját lemezei) előtt üldögél, és az a lényeg, amelyik a kezében van. Mesterdalnokok Karajannal, a Staatskapelle Dresden játszik, micsoda beteljesült élet, valaha nyilván ezt hallgatta, és most ezt a zenekart vezényli.

Nem is ez az érdekes, hanem a háttérben lévő albumok, mintha nem stimmelne valami, aztán rájöttem, mi az. Mintha a saját lemezgyűjteményem volna ott. Tulajdonképpen csak egy lemez miatt, de az nekem is megvan, megvolt, régen hallgattam, de nem gondoltam volna, hogy Thielemann is ezt tette. Handel opus 6-os concerto grossói, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Szóval ő is Rolla Jánosékon nevelkedett. Akkor félszavakból is megértjük egymást.

Figyelem magam, nem jött-e el az idő, amikor már minden tetszik, ha fiatalok csinálják, éppen azért, mert fiatalok csinálják. Amikor az ember már nem ijedten nézi a következő, és azt követő generációt, hogy na, kifelé megyünk az erdőből, hanem örül, hogy jönnek az új erdészek, és viszik tovább… nem is tudom, mit, a fáklya itt biztosan nem jó metafora. A stafétabot sem, mert az is erdőirtással jár.

Szerintem még nem tartok itt. Így aztán, ha örömmel néztem tegnap azt a két felvonásnyi Mágnás Miskát a 6szín Teátrumban, amit az esti Metropolitan-közvetítés engedélyezett, akkor az talán azért volt, mert tényleg jó volt az előadás. Főiskolások a már ismerős Mohácsi-rendezésben, a szerepek körbe-körbe mentek, vagy a növendékek mentek körbe a szerepeken, aki Marcsaként kezdett, az a második felvonás végén Rolla volt, és közben még nagymama is. Leküzdöm a vágyat, hogy nagy vagy kevésbé nagy jövőt jósoljak ennek vagy annak, először is, mert nem szokott bejönni az ilyen jóslat, másodszor meg most élünk épp. A jelenük szép, és ennyi is elég.  

Mindig lenyűgöz, amikor az amerikai filmekben az üldözési jelenetben beszól a központ rádión az üldöző kocsinak, hogy „a tettes észak felé menekül”. Honnét tudja? Úgy értem, a központban még lehet tudni, nézik a térképet, de mihez kezd ezzel az információval az üldöző. Honnét tudja, hogy merre van észak, merre kelet? De Amerikában tényleg így van, az emberek valahogy tisztában vannak az égtájakkal, ez vagy az az üzlet vagy színház a város nyugati felén van. Én meg nem tudnám mondani, hogy a Katona József Színház a József Attila Színházhoz képest milyen irányban van, pedig Pesten a Duna is segít.

De nem is erről akartam beszélni, hanem a croissant-evésről. Hogy Olaszországban, ahol sokan eszik reggelire, kávé mellé a croissant-t (vagy cornettót), az emberek szalvétát vesznek, az egyik végénél megfogják a péksüteményt, és a másik végénél kezdve harapdálják. Nálunk, amennyire megfigyeltem, az emberek inkább szétszedegetik a leveles tésztát, letépkednek belőle darabokat, és azokat tömködik a szájba. Nem tudom, jelent-e ez valamit. Mondjuk bizalmat a pék iránt, mi szeretnénk látni, mi van abban a croissant-ban, ők meg abból indulnak ki, hogy majd meglátjuk, de nagy baj nem lehet belőle? Vagy inkább arról van szó, hogy mi finom lélekké változunk a croissant hatására, épp csak csipegetünk, de ezek az olaszok igazi ragadozók, leharapják a csücsköt, mint valami fecske fejét, és aztán jöhet a többi

S. Nagy Istvánt idézve: mi helyes és helytelen, ezt egyszer meg kell fejtenem.

Van egy Vas István vers, Aquapendentei elégia a címe. Aki nagyon figyel, esetleg észreveszi, hogy a címben (és a versben) helyesírási hiba van, az olasz falu, Acquapendente neve egy c betűvel hosszabb. De jó költőnek van szerencséje, úgy kezdődik, hogy fölriad a hazafelé tartó buszon, jól hallottam? Aquapendente a falu neve? Szóval csak hallotta, akkor nem kötelező tudnia a pontos betűszámot.

A vers 1947-es, persze a maga módján még mindig aktuális. Rossz a kedv, vége a szabadságnak, jönni kell haza. Lát egy szamarat, rajta féloldalt keresztbe tett lábú asszony, Giotto modorában. Gondolom, erre gondolt Vas István, a Cappella degli Scrovegniből a Menekülés Egyiptomba freskóra.

Jönni kell, de miért is? 1947, nem olyan egyszerű azt mondani, hogy „mert ez a hazám”, és hazádnak rendületlenül. Ki lehetne bírni, „ha szívhatnám mély kábítószerét a déli bornak, tájnak, levegőnek”. Elborzad a sok szenteltjogú kényszertől, amely hazahozza, és visszaszáll a buszra.

Mi vár otthon? Szerelem és robot.

Az út észak felé kanyarodott.

Hetvenkilenc évesen elhunyt Jürgen Blin, aki arról lett híres, hogy Muhammad Ali 1971-ben karácsony másnapján elég alaposan eltángálta. Hét menetig bírta, ami önmagában nem is rossz, bár körülbelül a tizedik másodpercben látszott, hogy ennek rossz vége lesz. Ali magasabb volt, többnyire elég könnyen el tudta húzni a fejét az ütések elől, a karja hosszabb volt, és sokkal-sokkal gyorsabb. Nem nagyon volt miben reménykedni, csak a dicső halálban. Az meg is volt.

Blin egyébként valamennyire megélt a vereségből is, Hamburgban kocsmát nyitott, kirakta a fényképet a falra, épp a nagy ember üti a fejemet. Valamennyire a hollywoodi halhatatlanságba is bekerült a Rocky című film révén, ott Rocky az, aki hentes- mészárosként kisegít, és üti a marhahúst, de Jürgen Blin valóban hentesként dolgozott, miközben a nagy verésre készült.

Van a történetnek egy egyszerű tanulsága, oda is el kell jutni, hogy az embert egy Muhammad Ali verje meg. De ha az eseménynek elvész a sportértéke vagy sportértelme, akkor az ember hajlamos a vesztes oldalára állni. A nagy és erős győz, ez rendben van, de aki nem annyira nagy, és nem annyira erős, még mindig helytállhat.