Rengeteg ostobaságot követ el az ember, de a legnagyobbak közé tartozik, hogy nem tanultam és nem tanultunk meg oroszul. Ha már úgyis kötelező volt, de hát épp emiatt hitte azt mindenki, hogy az a legmenőbb ellenállás, ha megakad ott, hogy a radiátor az ragyiátor. Vakarózhatott is az első titkár, ahogy a vicc mondja.

Cserébe ma ez lehet egy generációs vízválasztó, ki az, aki még tud oroszul jelenteni. Tovaris ucsityelnyica, stb. Ki az, aki el tudja kezdeni a Lenin-életrajzot, tiszjácsá voszemszot… Aki tudja, hogy Uljanovból azért lett Lenin, mert kinézett az ablakon (vonatablakon?), és meglátta a hatalmas és méltósággal vonuló Léna folyót.

Az ám, Léna, ami mostanában, Benkő László halála miatt annyiszor előkerül. Akkoriban megpróbáltuk a szöveget oroszra fordítani, és úgy énekelni, hogy Igyot sznyeg, dújet vétyer, stb. Tagdá oná zsdálá. i trojka letala na sznyege.

Tudom, hogy soha nem késő, de az a gyanúm, hogy nem lesz belőlem orosz tolmács. Az a trojka már elment.

Jövőre lesz százéves Anda Géza, ma még fiatal, és, sajnos örökre fiatal, nem készültek róla ősz-kopasz fényképek, ötvennégy múlt, amikor meghalt. Magyarországon sokáig nem nagyon beszéltek róla, nem tiltották, nem volt miért, 1941-ben költözött Berlinbe, és két év múlva otthagyta Furtwänglert, a nehezebb utat választotta Svájcban. Aztán minden összejött így is, még Budapestre is visszajött a hatvanas években két koncertre, de sokat mégsem beszéltek róla. Én lemezkatalógusban láttam a nevét először, a Géza név sok kétséget nem hagyott afelől, hogy ugyan hová valósi ez az ember. (Azóta ez is bonyolultabb lett, a leghíresebb mai Géza, Ben Geza Affleck még véletlenül sem magyar.)  Már akkor is apró, fehér kereszt jelezte Anda neve mellett, hogy nem él. Emlékét ápolja özvegye, háromévente Anda-verseny van Zürichben. Hortense Bührle-Anda a nagy Bührle család tagja, gyáriparosok és művészetbarátok, a Bührle-gyűjtemény Zürich egyik büszkesége, és okkal. Ezen túl…

Hát persze, a lemezek. Bárki Bartók zongoraversenyt rögzít, meg kell küzdenie azzal, hogy megemlítik a recenziókban az Anda-Fricsay változatot, aminek körülbelül semmi értelme nincs, valaha azt hitték, ők a legnagyobb szakértői a témának, mégiscsak magyarok, de a lemez annyira nem jó. Aztán ott van a Mozart-összes, az valóban elég kiegyensúlyozott sorozat, nem lehet vele nagyot hibázni. És van maga Anda. A személyes üzenet, úgy értem, a személy üzenete. A fényképeken olyan, mint valami egyetemi tanár, aki újabb és újabb évfolyamokkal szeretteti meg, mondjuk, az angol irodalmat. A szemüvege meg a kordnadrágja, pulóvere elképesztően vonzó volt számomra: ha van értelmes élet, ez lehet az. Zongorázni és festményeket nézegetni. A kettő között olvasni.  

Tudom, hogy már lelkendeztem David Hurwitzért, aki az interneten rangsorolja a lemezeket és zenészeket, és remélem, eléggé hangsúlyoztam, hogy nem az a jó benne, hogy rangsorol, nem is az, ahogy rangsorol, mert néha iszonyatosan idegesítő a fejhangon való visongás egy javakorabeli férfitől. De Hurwitz tényleg mindent ismer, vagy legalábbis sokkal több lemezt hallgatott a legtöbbünknél, így aztán tud újat mutatni. Még a régiek között is.

Mondjuk az öt legjobb Beethoven-zongoraverseny CD-t keresi, és akkor olyat húz elő, aminek én még a létezéséről sem tudtam. Valószínűleg tudnom kellett volna, de önállóan már régen nem jelent meg, belekerült mindenféle Fricsay-összesbe, ezzel már félig le is lőttem a poént. A c-moll zongoraversenyben Hurwitz ajánlata a Fricsay-vezényelte lemez, a szólista Fischer Annie. Rögtön elmondja, hogy zárjanak össze a stúdióban két neurotikus magyart, és csoda történik. Sajnos ezt aztán elmondja a Mozart-zongoraversenyeknél is, ahol Fricsay dirigál és Clara Haskil a szólista, aki viszont, mily sajnálatos, román volt.

Visszatérve a c-moll koncerthez: meghallgattam. Még azt se mondanám, hogy különösebben neurotikus felvétel volna. Azt végképp nem, hogy Fricsay vagy a zenekar nagyon feltűnően fenomenálisan muzsikálna. De Fischer Annie! Aki nem szerette a stúdiót, nem tudott közönség nélkül játszani, az örökkévalóságnak. Dehogynem tudott. Tényleg őrületes. Mindenben, de ha valamit mondani kell, akkor a futamaival. Hogy mennyire egyenletesek és hosszúak, hogy szinte fájnak, mert az ember a légzését hozzájuk igazítja, így viszont nem kap levegőt, csak sokára.

Persze, ez is lehet tanulság: az élethez elsősorban nem oxigénre van szükség.  

Jó ez, tényleg jó könyv, érzi az ember, hogy megvan a lényeg. Japán bolti tolvajok a szereplők, és mégis hozzánk beszélnek, rólunk szólnak. De mitől ennyire száraz a szöveg, mintha olvasás után mindig be kellene kenni az ember kezét. Az egyik megoldás az, hogy nem könyvnek szánt történet, az író Koreeda Hirokazu elsősorban filmrendező, ebből a könyvből is film lett, két éve Cannes-ban Arany Pálmát is nyert. Nem pepecselt a szavakkal, mert tudta, hogy jönnek még a képkockák, jönnek a színészek, nem kell hosszan időzni a szereplők hajszálain (legfeljebb Hacue néni fogatlan ínyén), mert lesznek mások, akik embereket ábrázolnak. Közben azért gyanús, hogy a fordító, Nikolényi Gergely sem remekel, de csak azért gyanús, mert egyszerű fogásokat nem alkalmaz. Például a történet egyik szereplőjét Akinak hívják. Az ember tudja, hogy ilyenkor nem ügyes dolog Akival kezdeni a mondatot, mert egy pillanatra elbizonytalanodik az olvasó, hogy ez most a név vagy a vonatkozó névmás, a szó eleji nagybetű nem igazítja útba. Ahogy Rejtő sem írhatta A három testőr Afrikában során azt mondat elejére, hogy senki nem tudta, hiszen az egyik szereplőt Senki Alfonznak hívják. Ha ennek ellenére megtette, akkor rossz példa, de ő megengedhette magának.

Még olvasom a könyvet, még minden jóra fordulhat.

San Franciscóból adták a Borisz Godunovot, az ember persze csípőből lőne az ülő kacsára: hogy lehet az, hogy San Franciscóból könnyebb valamit megnézni, mint a Vígszínházból, de sajnos nem ennyire egyszerű a háborgás, mert nem élő az amerikai előadás. Nem is régi, így a legnagyobb meglepetés a címszereplő Samuel Ramey, nem hittem volna, hogy még főszerepeket énekel. Főleg azok után, amit előadott a Metropolitanben, Puccini A fecske című művében. Megkopott a hang, pedig fénykorában sem volt nagyon suvikszos, és mintha valaki állt volna a háta mögött, a két vállára tette volna a kezét, és folyamatosan rázta volna, amikor énekelt. Furcsa módon főszerepben Ramey ma jobb, mint mellékszerepben, a hang körülbelül ugyanolyan maradt, de a színpadi létezés mégis méltósággal bírt, és ez fontosabb, vagy legalábbis hasonlóan fontos, mint a bőgés-búgás.

Hanem az első jelenet! Ez a Muszorgszkij-változat, a nép a Kreml előtt áll, és imádkozik, hogy Borisz fogadja el végre a koronát. A nép csupa kimosakodott muzsik, szép szőrmesapkával a fején, valahogy nem is tudják elképzelni a rongyosságnak és piszkosságnak a 16. századi moszkvai valóságát. Pedig nem is eredeti San Francisco-i az előadás, Genfből vették. Szóval a jól táplált és tiszta nép könyörög, előttük meg a katona, aki korbáccsal veri a népet. Pontosabban, ahogy szokás, a földet csapkodja, mégse verheti a kóristákat. A korbácsa sem épp autentikus kancsuka, inkább olyan, mint Indiana Jonesé, vízilóbőr, vagy micsoda, de a lényeg az, hogy a gaz korbácsos afrikai. Milyen szép dolog az opera, itt megfordulhat a világ, és senki fenn nem akad rajta, akinek több a hangja, korbácsolhat. Ez is egy igazság.  

Milyen az ideális zongorista-kéz? Nyilván mindenki elgondolkodott már ezen, de azok biztosan, akik tévében vagy az első sorokból nézik a koncerteket. Van valami közös a nagy billentyűkirályokban? Nagy vagy kicsi a jobb? Van valami közös az olyan távoli zenei rokonokban, mint Szvjatoszlav Richter és Schiff András? 

Ha van is, nem a kezük. Richteré hatalmas, vaskos, nehéz, Schiffé kicsi. Akkor forduljunk a történelemhez? Liszt Ferencé milyen volt? 

Ezt véletlenül lehet tudni, Liszt keze megmaradt festményeken és kőbe faragva. Inkább nagy, de amit a kortársak is jellemzőnek találtak, az az ujjak közötti bőrrész visszahúzódott jellege volt, amitől olyan volt Liszt keze, mint az úszóhártyás láb ellentéte. De egyébként, hogy kicsi vagy nagy, arra nincs recept. Kocsisé nagy volt, Ránkié átlagos, mindegy, csak mozogjon. 

Eszembe jutott még valami, ami feltűnt nekem is, és a statisztikák is megerősítik, de nem szabályként, csak amolyan "mintha számítana" alapon: talán szerencsésebbek azok, akiknek az ujjai hosszában nincs nagy különbség. Az egész kérdés is innét jutott eszembe, az új Trifonov-lemez borítójáról. Nem egy őrületesen szép művészkéz, de zongorázni lehet vele. Legalábbis Trifonov tud.   

Tudom, hogy lemaradtam az évfordulós merengésről, már november van, Shelley pedig október 25-én írta az Ódát a nyugati szélhez. Ráadásul 1819-ben, szóval volt mostanában kerek évforduló, de arról még jobban lemaradtam. Nem mintha az ember a versolvasást dátumokhoz tudná igazítani, a Himnuszt januárban, a Nemzeti dalt márciusban. De legalább akkor…

Nem is ez foglalkoztatott, hanem maga a forma, az óda, amely öt énekből áll, és tercinákkal rímel, hogy vajon miért. Lehet, hogy ez olyasmi, amit mindenki tud, aki olvasta Shelleyt, de én megakadtam, nyilván azért, mert úgy vagyok vele, mint bárki (pont a Dantét fordító Nádasdy Ádámot számítva), ha tercina, akkor az Isteni színjáték. Van valami oka annak, hogy Shelley épp ezt a formát választotta?

Talán van. Az Ódát a cascinai erdőben írta egy nap alatt, vagyis annyi idő alatt, amennyit az ember egy erdőben eltölteni képes októberben, nézte, hogy cibálja a lombokat a szél, és hogy ugyanez a szél, pontosabban annak azúr húga bele nem fúj a klarionba, holt magvakat ébreszteni.

A cascinai erdőben? Toszkánában? Tényleg, onnét ismerős a város neve, Firenzéből, oda tervezték valaha a város két hírességének festő-párbaját, Leonardóé lett volna az anghiari csata, Michelangelóé a cascinai. Mint tudjuk, egyik kép sem készült el, Leonardónak az új módszer nem vált be, hogy a festéket ne a vizes falra kenje, Michelangelót meg hívta Gyula pápa. Hogy mit festett volna, azt lehet tudni, mert a kartonról többen is készítettek másolatot, közülük Bastiano Sangallóét tartják a leghívebbnek, bár ezt nem tudom, hogyan lehetett kideríteni, ha az eredeti nem maradt meg. Mindenesetre ezek a gipszfigurák állnak körülbelül úgy, ahogy Michelangelo szerette volna.

De nem ez a lényeg, hanem Shelley. Igaz, Cascina közelebb van Pisához, mint Firenzéhez, de talán tényleg ez volt az eszme: Dante rímképletével beszélni a szélhez és a szélről. Persze, aki tud, annak megy.

Azt mondják, hogy csak élő koncerten derül ki, egy zenei előadó mire képes, a stúdióban mindenki zseni. Ez, persze, nem igaz, de eszembe jutott most Bächer Iván egy története. Az apja, Bächer Mihály játszotta lemezre valamelyik Beethoven-szonátát, és egy rész sehogy sem sikerült. Nekiszaladt újból és újból, de csak nem jött össze. Próbálkozott újból, amikor megszólalt valamelyik technikai ember: hagyja, művész úr, ennyiből már megoldjuk.

Az is igaz, hogy ma kevesen hallgatják Beethovent Bächer Mihály előadásában.

Az egész Vikingur Ólafssonról jutott eszembe, akinek nagyon készültem a koncertjére. Még tavasszal. Elmaradt. Akkor ősszel, amikor Várdai Istvánt kíséri. Elmaradt. Vagyis nem maradt el, csak a közönség volt kénytelen elmaradni, de a két fiatal zenész kisétált az ijesztően üres Müpa színpadára, és eljátszották a magukét. Mintha az emberiség utolsó üzenete volna a földönkívüliek számára. Ledobták az atombombákat, vagy cián került a levegőbe, csak ők ketten maradtak, és azért is eljátsszák a műsort. Aztán kimennek a szabadba, és követik a milliárdokat.

Ez most érvényes? Élőnek számít, ha ők élnek, és mi vagyunk a földönkívüliek a képernyő előtt?

Minden tudományos-fantasztikus emelkedettséget lenyesve az eseményről: jó koncert volt. Ólafsson sem annyira semmilyen, amilyenre számítottam a lemezek alapján, nem felfoghatatlan virtuóz, de tud zongorázni, és nincsenek rossz hatással egymásra Várdaival. Azt megsaccolni sem tudom, hogy ki volt jobb hatással a másikra, de végül is mindegy, helyesek, ahogy ott állnak a nagy csendben, intenek a kameráknak, szevasztok, kedves nézők, találkozunk a Marson.

Tényleg eddig is elment volna Haydn? A D-dúr szimfóniáról van szó, a számozás szerint a 93., de ha tényleg az volna, akkor ezt játszották volna először az első londoni útja során. Most azt valószínűsítik, hogy ezt csak harmadszorra adták elő, igazság szerint más volna a szimfóniák számozása, viszont ez már majdnem teljesen mellékes. De csak majdnem, mert akkor nem ez volt a bemutatkozó műve, hanem már megismerte a környezetet, tudta, mekkora teremben fogják előadni a darabot, mennyire odaadó a közönség, hogyan lehet megragadni a figyelmüket.

Végiggondolja, és mond egy viccet. A vicc pedig az volna, hogy szól a szépséges lassú tétel, lágy és édes dallam, aztán a tétel vége felé még meglassúdik egy kicsit, játszadoznak a hegedűk, apadoz a zokogás a csalogány csöpp szívén, és amikor kipottyanna az első könnycsepp a hallgatóból is, akkor a fagott búúú, vagy frúúúúú, vagy valami ilyesmit fúj. Csak vicc volt, bőgőmasinák. Ébresztő, még két tétel hátravan.

Azt szokták mondani, hogy Haydn ott belefingott a nullás lisztbe, vagy ha nem is oda, de a saját szimfóniája közepébe. És a sok lemezfelvétel közül ezért is a Széll György vezényelte változatot szokás kiemelni, hogy na, erről van szó, Széll nem finomkodik, nála a hanghatás az, aminek lennie kell, végre egy bátor karmester.

Meghallgattam Széllt is, mást is, de szerintem nem erről van szó. Lehetne, rossz szavam nem volna, nem az arcomon megjelenő pír mondatja velem, de itt egy kicsit elszálltak a zenemagyarázói fantáziák. Ez a fagotton megszólaltatott búúúúú vagy frúúúúú nem a szellentést imitálja, hanem azt, amikor az ember a két ajka között kidugja a nyelvét, és amolyan recsegő hangot fúj. Nem tudom, magyarul ezt hogy mondják, és bár eszemben sincs úgy tenni, mintha angolul jobban értenék, mint magyarul, véletlenül ismerem az angol kifejezést rá: to blow the strawberry. Megfújni az epret. Az eper nyilván az ajkak és a nyelv pirosságára és felületére utal. Hatását tekintve ez is szamárfül a picsogóknak, de legalább szaga nincs.

Na, hová rohanjunk? Ez volt a tegnapi kérdés, ma már zárva tartanak a múzeumok, tegnap volt az utolsó lehetőség átismételni valakit, Dürer vagy Scully? Vagy Besnyő Éva. Kassák Múzeum, Óbuda. Ez ő.

Bár készített önarcképeket is, ezt nem maga kattintotta, talán azokon a régi Rolleiflexeken nem is volt még önkioldó. Tehát a férje, John Fernhout az, akire ilyen nagy és dacos szemekkel néz, az ember azt érzi, hogy nagyon nem unatkozhattak. Besnyő Éva huszonnégy éves a képen (vagy huszonhárom), és ugye, döbbenetes a maisága, a modernsége, a haja, az öntudata – nem ijed meg a fényképezőgéptől, bármelyik oldalán is áll vagy fekszik. Megszokta már, nemcsak fényképezett, de modell is volt, ilyenkor nem is tudja az ember, hogy a férj készítette-e róla a képet, vagy mégis ő magáról, tudta, mit akar közölni a világgal. Talán ketten együtt, ebben van a kép ereje.

Minden oka megvolt már Besnyő Évának a magabiztosságra, élete legfontosabb képeit már elkészítette, a bányász háta feszülését, a nagybőgőt cepelő kisfiút, és társaikat. Ezt nem én mondom, hanem ő az ott megnézhető portréfilmen, egy szép adag kép fölött ül, ezt is huszonegy évesen csináltam, meg ezt is. Talán vissza kellett volna vonulnom, mélázik, akkor igazi rejtélyes alakja volnék a fotográfiának. Ehelyett dolgozott meg élt, a portré elkészülte után még hetven évet. És milyen jó így.