Talán azt sem tudja mindenki, hogy Marozsán Erika a Balettintézetbe járt, hogy van egy színésznőnk, akinek kivételes mozgáskultúrája van, hogy mennyire érdekes volna ezt kihasználni, lehetett volna erre írni egy egész forgatókönyvet. Folyton itt küszködök a múltidő - jelenidő - jövőidő kérdéssel, szóval: nem lehetett volna, hanem lehetne, de ez nem az én dolgom. De mintha ez nem volna elég, közben nyílt a Mozsár utcai Deák Erika Galériában egy Marozsán Erika kiállítás a rajzaiból. Varrógéprajzok, papírlapnyi fehér anyagon varrógép húzta a vonalakat, néha lógva maradnak a szálak, mintha keresnék a kapcsolatot a háromdimenziósokkal. Elvágott köldökzsinórok, elválasztották őket a varrógép-mamától. Vannak rajzok, amelyeket fölhasznált a Je Suis Belle szalon, ruhák lettek belőlük, vannak, amelyeket továbbfejlesztettek, arannyal végighímeztek, de a lényeg nem változott. Azt, persze, nem tudom megmondani, ennyire tetszene mindez, ha nem Marozsán Erika csinálta volna, hanem csak úgy volnának, de, szerencsére, nem is kell. 

Életemben, ha jól számolom, egyetlen egyszer kellett nagy hatású, kultúrpolitikai döntés előkészítésében közreműködnöm. Bozóki András volt a miniszter, a kérdés pedig az, hogy ki legyen az Operaház igazgatója. Kiküldtek egy halom pályázati anyagot, nagyon különböző színvonalú írásokat, egyoldalas sajtpapírokat, hogy én nem is akarom ezt, csak nagyon biztat a társulat, és sokoldalas, tankönyvszerű eszmefuttatásokat a kultúra finanszírozhatóságáról. Volt, aki életében nem látott még színházi irodát, de azért megpróbálta, és voltak edzett kulturális vezetők, akik reménykedtek a fölfelé lépésben és a pálya csúcsra futtatásában. A bíráló bizottság is hatalmas volt, vagy húsz ember, menedzser, operaénekes, zenei intézmény vezetője, Maxi kandúr, Mini egér, Horváth Ádám és én.   

Az egész tényleg balul sült el, mert nem egy pályázót ajánlottunk, hanem sorrendet állítottunk föl, abban a hiszemben, hogy tulajdonképpen mindegy, a győztes a fontos, őt ajánljuk. A győztes azonban az utolsó pillanatban visszalépett, így a második helyezett került a helyére, ebben az esetben Hegyi Árpád Jutocsa, akit valószínűleg egyébként senki nem ajánlott volna, de a miniszter nem akarta tovább húzni a döntést. Kinevezte, nem vált be. Most nem is erről akarok beszélni. De a bizottsági üléseken, legalábbis az egyiken Horváth Ádám mellett ültem, így aztán nyugodtan mondhatom, hogy az egész társaságból ő volt az egyetlen, aki képben volt. Aki azonnal átlátta, hogy melyik pályázatnak mi az erőssége és mi a gyengéje, aki rögtön észrevette, hogy még az általunk győztesnek kihozott pályázat is tarthatatlan, hiszen hat vezetőt jelöl meg, de a hatból egyik sem zenész. Ez meg mégis egy zenei intézmény volna. Jó, értem, mondtam neki az utcán, de mi a megoldás? Semmi. Eredménytelennek kellene hirdetni a pályázatot, és újat kiírni. 

Nem kellett hozzá egy hónap, hogy mindenki rájöjjön: neki volt igaza. Az utcán sajnos csak egy saroknyit mentünk együtt, de ennyi idő alatt is szóba kerültek Puccini-levelek, amelyeket a család elárvereztetett, hogy ő a BBC-nél tanulhasson. Akkoriban még fénymásoló sem lehetett, remélem, valaki azért leírta, hogyan győzködte Puccini Molnár Ferencet (pontosabban Vészi Margitot) arról, hogy engedélyezze a Liliom librettósítását. És milyen volt Bernstein, a harmadik pesti koncertje közvettését ő rendezte. Egy sarok alatt az ember teljesen más világba került, leesett állal hallgatta, hogy felfoghatatlan méretű héroszok és óriások mit csináltak. Aztán eljött a megfelelő sarok, szervusz, szervusz, többet nem beszéltünk. 

Ilyen ember nincs. De mégis van, le van írva a neve nyomtatásban, és mi lehetne igazabb, mint a nyomtatott szöveg? Ilyen ember van, Kompolthy Zsigmondnak hívják, ő írta a Pannon pestist. 

- Mennyire őrizzük az inkognitódat? 

- Szerintem most már nincs sok értelme.

- Akkor az egész csak hülyéskedés? 

- Nem hülyéskedés. 

- Nyilván félelem nem volt benned. A könyvben említesz előképet, Széchenyit, aki von einem Ungarnként írta alá az Ein Blicket, de mégis mi vezérelt, amikor az álnév mellett döntöttél? 

- Félelem nem volt bennem, hogy ez egy politikai pamflet, egy szatíra, és akkor majd az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere kitaszít engem vagy bosszút áll.  Az irodalmi életben azt, hogy Kompolthy Zsigmond kivel azonos, "mindenki" tudja. De ez egy olyan könyv, amit, életemben először, azt szerettem volna, hogy ne csak az irodalmárok olvassák el. Egy sima regény vagy esszéregény, amit kiadtak tőlem, olyan háromszázötven - ötszáz példányban kelt el, ami teljesen rendben van. Itt most ez egy közvetlenül a mai helyzetre reflektáló regény, és azt reméltem, hogy esetleg mások is megveszik. 

- Ez még nem válasz. Jelezni akartad a névvel, hogy ez más műfaj? 

- Pontosan erről van szó. Az első művem vagy első megnyilatkozásom a magyar művészeti világban a Kísértetcsárdás című népszínmű volt, a Radnóti Színházban harminc évvel ezelőtt mutatták be, 1989 márciusában, és az Kompolthy Zsigmond néven ment. 

- Az miért ment Kompolthy Zsigmond néven? 

- Az volt a szándékom, hogy Kompolthy néven teremtek egy fiktív szerzőt, nem 20. századit, hanem a 19. század egy ásatag figuráját. A Kísértetcsárdás egyébként nagyon parodisztikus darab, az akkori politikai helyzetre, a túlhabzó nemzetieskedésre volt reflexió. Azt gondoltam, hogy erre a névre esetleg lehet építeni egy darabírói pályát. Egy ideig ment is valóban, aztán húsz évig nem volt Kompolthy, és amikor most ezt elkezdtem írni, egészen pontosan 2018 augusztus 11-én, (azért emlékszem rá, mert elkezdtem naplót vezetni a könyvről) beugrott, hogy ezt Kompolthy néven fogom írni. Azt láttam, hogy a Kísértetcsárdással együtt a kettőnek van egy íve. Próbáltam egy ideig tartani ezt a rejtőzködő szerző szerepet, nem mentem el a könyvbemutatóra, de kiderült, hogy ez marhaság, nem tudom csinálni. 

- Miért kezdtél el naplót vezetni a könyvről? Mit kellett dokumentálni? 

- Jó pillanatban éreztem magam, egyrészt, másrészt rengeteg dolog bekerült a könyvbe, amit a magyar sajtóból loptam. Bemásoltam a linkeket,szófordulatokat, hogy ne felejtsem el, tehát jegyzetszerűség is volt. A másik dolog,hogy ezt kézzel kezdtem el írni, életemben először... illetve a Kísértetcsárdást is. Azt életemben először, ezt valószínűleg életemben utoljára. 

- Mi volt ennek az oka? 

- A kézzel írás sokkal nagyobb megfontolásra késztet. A számítógépbe beírsz valamit, és egy másodperc alatt kitörlöd, áthúzod... 

- Ebből a szempontból a gépírás a legmegfontoltabb. 

- Jó, aztán nem is mindent írtam kézzel, de voltak pillanatok, amikor beültem egy kávéházba, és tudtam, hogy most egy másfél oldalas jelenetet megírok, és akkor azt másfél-két óra alatt kézzel megírtam. Aztán gépbe raktam, és tökéletesen átírtam.

- Mi az, amit használtál? A pestis szó benne van a címben, nekem két könyv ugrik be egyből, Defoe A londoni pestis és Camus A pestis. Camus-re közvetlenül is hivatkozol, Defoe-ra talán nem, vagy nem jöttem rá. Van még forrás, amit használtál? 

- A könyv mottója Defoe-tól van, de az a Camus regénynek is mottója. A Camus-re való hivatkozás teljesen egyértelmű, ami Defoe-t illeti, van a könyvben egy szereplő, a mélyen hívő embert, aki öngyilkos lesz, őt a Defoe-könyvből raktam össze. A konkrétumokban, a járvány lefolyásában csak annyi hasonlóság van, amennyinek mindenképpen lennie kell. Volt még egy harmadik forrás, Manzoninak A jegyesek című műve.  

- Még valami eszembe jutott, ami neked talán nem, a Nosferatu, az is pestis-történet. 

- Az nem jutott eszembe. 

- A patkányok... 

- A patkányokat kihagytam a könyvből, viszont beraktam a poloskákat, amik Budapesten akkor virultak, de a publikálás közben megjelentek Pesten is a patkányok. 

- Nincs a szatíraírásnak olyan nehézsége, hogy a valóság állandóan túllő a képzeleten? 

- Mondok erre egy egész konkrét példát, ami mellbe vágott. Talán novemberben lehetett, amikor megjelent az a gimnazista lány, Nagy Blanka, aki azt mondta a beszédében, hogy a jelenlegi kormányzó párt mint a pestis, olyan. Akkor már három rész megjelent a Kalligramban, a könyv nyolcvan százaléka kész volt, és dermedten láttam, hogy ez visszaigazolódik. Volt más ilyen dolog, például a szobrok elszállítása. Ott lakom az Aulich utcában, egy reggel lementem, és a Nagy Imre szobor helyén semmi nem volt. Azt hittem, hogy a szó szoros értelmében összeszarom magam. A szatíraírás legnagyobb baja, amit sokan mondtak és mondanak, Füst Milán is, hogy az aktualitás elmúlik, és ha egyébként a mű nem olyan volumenű, mint a Gulliver, Füst Milán így mondta, akkor a szatíra az időben szertefoszlik.  

- Ez téged zavar? 

- A legkevésbé sem zavar, mert ez életem első és utolsó könyve, amivel szerettem volna hatás elérni. Ha ez a hatás mai, vagy fél évre, egy évre korlátozódik, nem érdekel. Olvassák el. Szerettem volna egy jól megírt, komplett dolgot csinálni.

- Meg tudod mondani, pontosan mi az a hatás, amit szeretnél elérni? Nyilván azt nem gondolod, hogy megírsz egy regényt, és lemond a kormány. 

- Azt nem gondolom, bár ez volna az ideáltipikus helyzet. Annyit akarok, hogy röhögjenek egy nagyot az emberek. Kiröhögjék ezt az egészet, és átéljék, hogy tulajdonképpen milyen borzalmas ez. Mindent szétforgácsol ez az uralom,a szobrokat elviszik, zsidók már nincsenek, csak őskeresztények... Ez iszonyatos, ugyanakkor nevetséges is, és van egy pestis, halottak, és az egésznek a vége az iszonyatos gyűlölet és öngyűlölet. Én ide hajtanám az olvasó érdeklődését. 

- Hogy vegye észre vagy hogy röhögjön? 

- Mindkettőt egyszerre. Röhögjön és borzadjon el, hogy miben élünk. Vegye észre a pokoli erőszakot. 

- Az a baj, amit minden sajtóterméknél érzek. Hogy fölösleges volt megírni, mert a baloldali érzelmű cikkeket a baloldali érzelműek olvassák el, a jobboldaliakat a jobboldaliak, és nincsen átjárás. Hiába a könyvforma, nem jut el oda, hogy szemfölnyitó hatása lehessen. 

-Tökéletesen igazad van, és Kőszeg Ferenc, aki kéziratban olvasta a regényt, a közepe táján mondta, hogy megvan ez a veszély, akik közömbösök vagy a másik oldalon vannak, azok számára ez nem lesz befogadható vagy élmény. Leegyszerűsítve azt mondanám, hogy ez a könyv nem az örökkévalóságnak íródott. 

- Minden könyv az örökkévalóságnak íródott. 

 - Azért érted, mi a különbség a Faust második része és eközött. Nem a minőségről beszélek, az nyilvánvaló, de a Gulliver is kevésbé íródott az örökkévalóságnak, még ha végül az lett belőle. 

- Akkor ez egy óriás méretű, igényesen megírt újságcikk? 

- Ha nagyon szarkasztikusan akarod mondani, ez is lehet. De azért bonyolultabb, mert mégiscsak ez egy regény. Van benne emberi, regényes szál, ugyanúgy, mint az Orwell 1984-ben. A társadalomrajz nem olyan átfogó, mint nála...

- Nem is akar az lenni. 

- Nem. Talán itt jobbak az arányok, de nem gondolom, hogy Orwell közelébe jutottam színvonalban. 

- Miért nem? 

- Van egy regény, ami hetven éve közöttünk van, lett belőle Big Brother, naponta ötvenszer, nem ötvenszer, milliószor idézzük, hogy "aki a múltat uralja, uralja a jövőt is". Ezek olyan szövegek, amelyeket bármikor elmondhatsz és tökéletesen működnek. Próbáltam kapcsolódni, például amikor azt írtam hogy Love is hate, ami nálam egy kurva seggére van tetoválva. Folyton a szeretetről beszélnek és folyamatos gyűlöletet keltenek. 

- A mostani rendszerben ez idegesít a legjobban, a gyűlölet szítása? 

- A hideg polgárháború. Meg a folyamatos hazugság. A tökéletes ignorálása mindenkinek. Ez egy klub. Aki nem ennek drukkol, az dögöljön meg. Akinek nincs semmije, az annyit is ér. Klasszikus megfogalmazás. Goethei. De az egész teljesen humortalan, pitiáner, szürke, aljas... 

Ha valaki sokszor állít magáról valamit, akkor elég nagy az esélye, hogy a környezete hisz neki. Ha mindez Wagner-szinten zajlik, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy meg legyünk győződve, hiszen ő mondta, magáról mondta, és ki ismerhetné Wagnert jobban, mint Wagner? Így aztán a kulcsszó Wagner művészete körül a Gesamtkunstwerk, az összművészeti alkotás, az opera, amely színház és irodalom és zene, minden, amit elbír a néző. Nyilván vannak olyan műfajok, amelyek még nem voltak föltalálva, de az pótolható, a fényképezés és a filmművészet hozzáadható, és ha valaki ragaszkodik a szakácsmesterség művészetté válásához, akkor a szünetben megehet hozzá egy bonyolult nevű fogást. 

Közben meg, ha valaki utánagondol... Nem is annak, hogy vajon drámaként előadhatóak-e Wagner librettói, bár egy kísérletet megérdemelne. Vagy még érdekesebb volna, ha egy másik zeneszerző próbálna meg operát írni A Rajna kincséből. De most nem ennek gondolnék utána, hanem a legemlékezetesebb operai jeleneteknek. Vagyis azok szövegének. Hogy johohó-joho-johé, énekli Senta, de maradjunk csak a Ringnél, úgy kezd, hogy weia, waga, woge, wagala, úgy folytatja, hogy heda, heda, hedo, aztán hojotoho, utána hoho, hohei, a végén meg hoiho, hoho. Mintha kifejezetten a szövegtelenségből nyerné Wagner az ihletet, nincsenek ezek a szavak, hogy korlátoznák a fantáziáját. A h, j és v hangok meg beindítják a kompozícióért felelős agyterületeket. 

Mindez, ha igaz, csak annyit jelent, hogy Richard Wagner elsősorban zeneszerző volt. Hajhó, spanyolviasz.  

Mondd, miért van Brünnhilde otthonkában? - kérdezte tőlem valaki Az istenek alkonya második szünetében, és előbb levegőt vettem, hogy válaszoljak, de már közben rájöttem, hogy ez költői kérdés, kicsit felhívás a pesszimisták összekacsintására: ezt is elrontották. Kicsit tényleg elrontották, a rendezés alapvetően gyengébb lett, nem feltétlenül csúnyább, de erőtlenebb, és ha nekiállunk,hosszan lehetne sorolni, hogy itt és ott miért rosszabb. Hogy Alberichnek mennyit kell téblábolnia, míg a téblábolásba belefáradva megátkozza a szerelmet, hogy Erdát eldugják a Siegfried alatt, illetve egyszerre rejtik és mutatják, óriásiba kivetítik, de közben a díszletfal mögé kerül, és  aránytalanul halkan válaszolgat a nagyhangú Wotannak. Hogy a tánc megerősödésével az egész gyengül, Loge rögtönzésnek ható riszája inkább zavar. Ha próbálok tiszta fejű maradni, akkor persze azt is mondhatom, hogy régebben sem volt olyan bitang erős minden, azt a Guntheréknél zajló irodai jelenetet például soha nem értettem, de most a zenekar is gyengült, sokat és feltűnően hibáznak, és mintha az elsöprő hangorkán sem volna elsöprő már. 

De ez még csak a félidő, az első kör, az első négy előadás, bármi lehet még. Meg nem is ez a lényeg, hanem a közönség akarása, hogy elszántan jónak akarjuk hallani azt, ami szól, mert ragaszkodunk a hőseinkhez, ragaszkodunk Fischer Ádámhoz, Wagnerhoz meg a Duna-parti Bayreuth eszméjéhez. Azért ez elég nagy erő. Van még egy jó hetünk. Vagy egy rossz. 

Az a kényelmetlen gondolatom támadt A walkür után, hogy most hazamegyek, és meghallgatom, mi is történt igazából. És nem is tudok pontosan elszámolni az okokkal, kevés volt-e az előadás a Müpában, vagy csak más volt, mint amire számítottam, amihez szokva vagyok, de az egész tényleg kényelmetlen. Mikor az első kínai vendéglők nyitottak Budapesten, akkor volt így az ember, elment ebédelni, aztán hazament, és megebédelt még egyszer, mert éhes maradt, ezekkel a lekváros csirkékkel nem lehet jóllakni.

Szóval nézzük, mit is mondott Herbert von Karajan ugyanebben az ügyben, amikor Brünnhilde és Siegmund társalognak, aki engem lát, az már nem sokáig húzza, így Brünnhilde, de az ember már csak olyan, okosabb akar lenni, és hiába próbálom elkönnyelműsködni a jelenetet, mert vérfagyasztó, más dimenzió, mint ahol a mindennapjainkat éljük. 1969 március 1-jei előadás, Metropolitan. Ez volt az a Ring, amit Karajan nem csak vezényelt, de rendezett is, ennek következtében az opera teljes elektromos rendszerét le kellett cserélni, mert nem bírták a terhelést a vezetékek és a biztosítékok. Nem mintha fényárban úszott volna színház, de Karajan elképzelése az volt, hogy elképesztő erejű reflektorok elé sokcenti vastag üveglapokat helyez el. Ahogy az igazgató, Rudolf Bing mondta, nem nagyon érti, mi lett volna a különbség, ha kevésbé erős reflektorok elé vékonyabb üveglapokat tesznek, de nem vitatkozott, megszerezte a pénzt és fizetett. 

A kérdés az, még ma is, hogy vajon az ilyesmi jobban megérteti velünk Wagnert vagy eltávolít. Hogy behelyezi őt valami luxuskategóriába, milliárdos költségvetés alatt el sem érdemes kezdeni a vele való foglalkozást, vagy csak épp a megfelelő helyre teszi, ez jár neki.  

Nem fogom tudni megválaszolni a kérdést, csak épp eszembe jut egy Walkür első felvonás, valahol a Várban játszották, egy udvarban. Három énekes (Temesi Mária volt az egyik), egy zongora, Salamon Suba László épp csak rendezésnek nevezhető rendezése. Akkor nem hiányzott semmi. De lehet, hogy ma hiányozna, elkényeztettek.  

Ma este elesek, gondolom, a Siegfriedre el szoktam hullani, végül is kiálltam hét vagy nyolc óra wagneri pergőtüzet, előbb vagy utóbb ki kell tűzni a fehér zászlót, és holttestemen át fúvó  paripák száguldoznak majd zeneszóra. De tegnap még eszemnél voltam, és tisztán emlékszem, hogy milyen nevetségesnek és szörnyűségesnek éreztem a Walsung-vér áradását, hogy vannak vagy tízen a színpadon, és szinte mindenki mindenkinek a testvére. Aki nem az, az az apjuk, vagy a még meg sem született unokatesójuk, aki majd ma este nőül veszi a nénikéjét. És a recsegő trombiták hangjára Karinthyék jutottak eszembe, hogy az én gyerekem meg a maga gyereke veri a mi gyerekünket. Az én gyerekem meg az én gyerekem épp szerelembe vegyül. A feleségem őnagysága ezt ellenzi.  

Egy ideig tényleg nem tudtam, mi lesz ebből. Megint A Rajna kincse, felújítva, ami körülbelül azt jelenti, hogy kivették a rendezésből, ami igazán érdekes és helyspecifikus volt, az istenek lakhelye immár nem a frissen megépült Müpa volt, hanem valami simán az Alpok, szivárvánnyal. Nem tudom, hogy ez valami túlzott óvatosság-e, nehogy bárki ráismerjen a történetben saját magára, mi vagyunk a törpék, akik bányásszuk az aranyat, az istenek pedig bevonulnak az ebből épített palotába, mert, milyen érdekes: a Rajna kincse is el tudja veszíteni közpénz jellegét.  

A baj nem a rendezéssel van, abban csak nincs semmi jó, de a zenében sincs sok jó, Wotan arra játszik, hátha nem tűnik föl senkinek, milyen kevés a hangja, a többiek meg úgy elvannak, elvagyogatnak, nem dúlják föl a szíveket. Mintha a felújítás azt jelentené: poroljuk le emlékeinket, és jöjjünk rá, hogy nem volt ez azért olyan nagy szám a múltkor sem. Mintha a ráncfölvarrás legnagyobb hatása mégis az, hogy észrevesszük, mennyire megöregedett a drága. 

Aztán valahogy a harmadik szín táján az ember rájön, hogy csak bele kell jönni. Nekik is idő kell, amíg belerázódnak, nekünk is, amíg fölvesszük ezt a tempót. Idő meg van. Ez mégis Wagner.  

Arra gondoltam, hogy ha valamit meg akarunk szerettetni, akkor azokhoz kell fordulnunk, akik nagyon szeretik azt a valamit. Amikor tavasszal elolvastam a Tristram Shandyt, nem csak a könyvet szerettem meg, de Kiss Zsuzsa utószavát is, mert az is olyan lelkes volt, lehetett érezni a lelkesedést, itt ez a könyv, és egyrészt minimum százötven évvel megelőzte a korát, másrészt... - nem is tudom, mi a másrészt. A többi már gyerekjáték, kideríteni, hogy Kiss Zsuzsa ma N. Kiss Zsuzsa, fordító, elhívni beszélgetni, aztán elrontani az időpontot, remélni a megbocsátást. Új találkozó, most sem annyira egyszerű, mert épp zárva a kiválasztott kávéház, de bementünk a Könyváruházba. Talán nem a zaklatott körülmények miatt zaklatott a beszélgetés, rendetlen és összevissza, viszont ebben az állapotában illik Sterne-höz, vagy legalább egy olyan regényhez, amelynek főhőse az első kétszáz oldalon még meg sem születik. 

- Szereti még Tristram Shandyt? 

- Hát, amikor foglalkoztam vele, mint szakdolgozó, először Swiftet akartam, de valaki más már írt róla, és akkor nyergeltem át. Azt hiszem, még nagyon buta és nagyon naiv voltam hozzá, a szakdolgozatom címe is az volt, hogy Some Aspects of Laurence Sterne and Tristram Shandy. 

- Angolul kellett megírni?

- Igen, de ez nem okozott problémát. A bécsi angol iskolába jártam három évig, és angliai intézetekben is tanultam, mert az édesapám Bécsben dolgozott az atomenergia ügynökségen, így ajándékba kaptam az angol nyelvet. Nemcsak az angolt, a németet és a franciát is. 

- Honnét tudta, hogy a nyelv lesz az élete vagy a pályája?  

- Nem tudtam. Járt hozzánk nyelvet tanítani az Édi néni. Ratkó korszaki gyerek voltam, rengetegen voltak az osztályban, én folyton mindenemet otthon felejtettem, úgyhogy az Édi néninél villogtam inkább. Amikor a bécsi iskolába kezdtem járni, akkor rájöttem, hogy nem tudok angolul. De ez nem baj, honnan is tudnék, és a nagy zabszem kiment belőlem. Az iskola szeretetére neveltek is, de láttam is, milyen jó dolog. Átéltem, hogy milyen jó iskolába járni, és akkor voltam oda, ha taknyos lettem, és nem mehettem. 

- Vagy év vége jött. 

- Nem szerettem a nyarat. 

- A Tristram Shandy akkor sem volt benne a köztudatban, ugye? Azt érti az ember, ha valaki Swiftet választja, mert "kacaja fülünkbe csikordul az évszázadokon át"...

- Swiftnek azért a versei... A Verses on the Death of Dr. Swift című opust is tanulmányoztam annak idején, és az az öniróniának olyan... 

- Szóval Swiftet sem ismerjük. Akkor hogyan jött Sterne? Olvasta a regényt? 

- Olvasgattam. És láttam, hogy egy dokumentum, még ha a szerző nem is annak szánta. Dokumentum arról, hogy az angol regény a 18. századra annyira kialakult, hogy lehetett vele humorizálni. Most, hogy újra beleolvastam, láttam, hogy ez egy könyves könyv. Egy olvasott ember könyve, aki érett korában tört be vele. Kiforgatja a realista regényt, játszik az arányokkal. Nem teljesen előzmények nélküli, hiszen maga is megnevezi Cervantest, Rabelais-t, Montaigne-t. 

- A hőseit megnevezi. 

- Azokat, akik maguk is ugyanezt csinálták. Ezért is fontos a könyv címe: The Life and Opinions of Tristram Shandy Gentleman. Opinions, vagyis a vélekedései. Vállaltan szubjektív. Lehet mondani, hogy esszéregény, de regény, mert alakot teremt. 

- Attól regény?

- Attól. Antitörténete van, de közben mindent elmond, még azt is, hogy a bába, aki világra segítette, hogyan került a pályára, és ki szponzorálta. A hétköznapiság a műfaja. 

- Miért lett ebből siker már a megjelenéskor? 

- Kiszámíthatatlan. Aztán már a divatoknak is van története, valaki megtalálta benne az elődjét, és kiemeli a feledésből. Őt  is meglepte a siker. Írogatott, de hát nagyon sokan írogattak. Hogy egy nagyot ugorjak, Jane Austennek az összes hajóskapitánnyá lett kiváló fiútestvére is írt, a mamájuk is verset költött. Mindenki írt. 

- A jó írókat az termeli, hogy mindenki ír? 

- Kalkuláljuk bele, hogy nem volt tévé, rádió, semmi egyéb. De olvasni sem tudtak még annyian. A 19. század táján vált ez kardinális kérdéssé Angliában, hogy a munkaerő kiképzéséhez szükség van az olvasásra is. 

- Sternre visszatérve... 

- Ugye, nála sem lehet tudni, mi a fősodor és mi a kitérő. 

- Stílusban maradunk. Szóval mikor megtalálta... 

- Gondolkoztam, hogy miről írjak, és Ruttkay tanár úrhoz akartam szakdolgozni, és ezt gondoltam ki. De nagy falat volt kicsit. 

- Akkor már megvolt Határ Győző fordítása? 

- Igen, persze. Mondjuk én nem nagyon tudtam, ki Határ Győző, és amikor beleolvastam a magyar szövegbe, nagyon archaikusnak éreztem. 

- Én is így látom. És félek, hogy ez eltávolítja az esetleges olvasókat. 

- Szerintem az újrafordítás vagy az adott köznyelv használata olyan, mint egy elemlámpa. A régieket jobban megértjük a fényénél. Egy archaikus szövegnek bája van. Minél jobban világítunk az elemlámpával, annál érdekesebbek a homályos részek. 

- Gyakori élményem, mondjuk, ha 19. századi angol költőket olvasok, hogy az eredeti szöveg egyszerűbb, mint amivé a fordítás során válik. Nem is egyszerűbb, inkább természetesebb. 

- Mert szerencsére Shelley nem azon törte  fejét, hogy mivé válik ez a vers egy távoli, egzotikus nyelvű ember kezében. Ez magára a fordításra is érvényes, lehetetlen, meg minden, de valami értelme mégis van. 

- A Tristramnál is azt érzem, hogy magyarra válva nehezül a szöveg. 

- Az eredeti is archaizál. Pontosabban játszik ezzel, van mindenféle okmány meg jogi szöveg, amiről azt gondoljuk, hogy modern meg posztmodern, mint T. S. Eliotnál, hogy akusztikus élmény. De a Tristram mintegy rövidülésben mutatja, hogy ez az egész irodalom kéregjelenség. 

- Hogy érti, hogy kéregjelenség?

- Az agy is úgy fejlődött ki, hogy elkezdett a búb hátul nőni, és a végén az agykérgünkkel működünk. Van ennek is visszája, hogy ez is csak egy srác volt. Oké, rendben van, őt is anya szülte, de azért ácsi. A regényre azt mondják, hogy rendszert rak a valóságra. Van egy világa, és összefüggéseket mutat, meg jellemfejlődéseket, történeteket, van eleje meg vége. Egy rács, amit rárakunk a valóságra, ezzel kicsukunk egy csomó dolgot, de így tudjuk megközelíteni. 

- Ez ott is érvényes, Mert a Tristram annyira egyszemélyes. A rács maga nagyon kicsi, nem az van, mint egy Victor Hugo regényben, hogy van ezer ember annak van ezer ismerőse, de a végén mégis minden mindennel összesodródik. 

- A Tristram részletekben vagy kötetekben született. Ették, és akkor csinált nekik még egy adagot. Lehet, hogy mellesleg föltalálta a nyitott formát, amit akármeddig lehet folytatni. 

- Folytatta volna, ugye? 

- Folytatta volna, de lecsapott rá a kaszás. 

Bízom benne, hogy nem vagyok félreérthető, és nem azt akarom mondani, hogy egy költő halála egyben irodalmi verseny is, a nekrológírók egymást licitálják fölül, és a végén jöhet az ítélethirdetés, a győztesek megnevezése. Inkább csak arról van szó, hogy eléggé kétségbe voltam esve, egészen az Élet és Irodalom megjelenéséig, hogy már megint ott tartunk, mint Esterházynál, mindenki arról ír, hogy igen, nagy ember volt, és engem mennyire nagyra tartott. Én vagyok az örökös. Nem, nem te, inkább én. Vagyis: bárcsak én volnék érzéketlen, és nem a világ. 

De  a világ sem az, mert végül az Ésben egy nagyon is vállalható oldal jelent meg, normális és költői harmóniákkal, valószínűleg Kemény István hosszabban is megmarad bennem, hogy a felhők már egy hete (tényleg, még tegnap is) más irányba haladnak, keletről úsznak nyugat felé, mintha vissza akarnák fordítani az időt. 

Hanem amíg ez megjelent! Megint csak nem az eredményhirdetés szándékával, csak a legeket megnevezve: Péterfy Gergely vitte el a legstupidabb szerző díját, rögtön az elsőnek megjelent nekrológgal, amelyben Térey haláláért a politikai rendszert tette felelőssé, nem becsülték meg kellően, nem élhetett rangjához méltó módon. Mintha Orbán Viktor személyesen intézett volna el egy szívbetegséget a világ érzékenyei számára. Amit talán Péterfy észre sem vesz, hogy nagy elkeseredésében politikai ügyet próbált farigcsálni az ennél sokkal súlyosabb tragédiából, hogy az egész szörnyűséget oda vitte, ahol annak valami haszna és értelme van, miközben ennek a halálnak sem követhető értelme, sem haszna nincsen. Lehet, hogy neki ettől könnyebb, nekem olvasóként szörnyűbb, nem halhat meg senki magának, a családjának,a szeretteinek, mert jönnek, és föl akarják használni. 

A másik főszörnyeteg Karafiáth Orsolya, aki a személyességet érti valahogy félre, és képes magáról mesélni hosszan és kimerítően a Narancsban, mintha az ebben a pillanatban is mérhetetlenül fontos volna, hogy rá hogyan hatott leánykorában Térey. Nem tudok mást mondani, mint hogy figyelj, majd ha te halsz meg, akkor ezt elmesélik, akik rólad írnak, addig bírd ki, hogy most nem rólad van szó. Közben, persze, tudom, hogy ebben sincs rossz szándék. Csak jó ízlés sincs. 

Miközben ezen háborognék, eszembe jut, hogy ez talán mindig így volt. Firenzében haltak az emberek, és a pestis elől menekülők vidám és pajkos történetekkel szórakoztatták egymást a Dekameronban. A betű az élőké. A túlélőké.