Nem ezért mentem a Dallas Museum of Artsba, (hanem Berthe Morisot-ért, de róla majd máskor és máshol), viszont ha már ott voltam, akkor csak megnéztem Jonas Woodot, aki amerikai klasszikussá lett, pedig olyan nagyon sok ideje nem volt rá - még mindig csak negyvenkét éves. De fölismerni a stílusát, a fénykép alapú festészetet, a kőkemény vonalakat, telibe viszonzott színeket. A történeteket. Fent éppen egy hipnotizőrnél ül, mert le akar szokni a dohányzásról. Mondjuk azt nem tudom, hogy sikerült-e. Ő a mellényes, kopaszkás, a hipnotizőr meg igazi szélhámosnak látszik, kék dzsekiben, sunyin nézve - bár ez talán már a hipnotizálás része. Nem, nem lehet, arra nem emlékezhetne a festő. 

Hát ilyen problémákkal kell küzdeni a nézőnek. Meg azzal, hogy ha a fényképet felnagyítják, olajjal kenik föl a vászonra, akkor vajon miért lesz sima emléktárgyból nagyon is személyes festmény, életrajz, vagy több is annál, átváltozott életrajz: nem az vagyok, aki akkor voltam, hanem az, aki most nézi a régi önmagát. És vajon meddig mehet ez tovább, fogja-e még Jonas Wood újrafesteni a saját képeit, nem az vagyok, aki nézte a régi önmagát, hanem az, aki nézi a régi önmagát néző önmagát. 

Tudom, nevetséges ebben a korban, és a koron most egyszerre értem a saját koromat és 2019-et, de annyi örömöm van Tristram Shandy életében és gondolataiban, hogy soha nem is gondoltam volna. Magyarul olvasom, Határ Győző bizonyára kongeniális fordításában, bár a kongenialitás ellenére is föltűnik, hogy időnként ő sem tudta, miről van szó. De ilyenkor jön a rutin meg a magyar nyelv fölényes ismerete... mindenesetre elolvasnék egy újabb fordítást is, csak tartok tőle, nem vagyunk hozzá elegen, érdeklődők. 

Így is sokat segítenek az idők, ha a megfelelő korban, mondjuk huszonöt évesen olvasom Tristram gentleman kalandjait, még annyit sem értettem volna belőle, mint most. Mert most mégis utána lehet nézni a dolgoknak a jegyzeteken túl is. Például Tristram úr Toby nagybátyja, jóindulatú ember, ki egész nap a vesszőparipáján (hobby-horse) lovagol, vagyis a harcászattal foglalkozik, ha zavarba jön egy helyzetben, mindig a Lillabullerót kezdi el fütyülni. És mivel magam is szeretnék jóindulatú (bár nem feltétlenül ostoba) emberré válni, gondoltam, megnézem, mi a bánat az a Lillabullerót, hátha én is fütyörészhetném.

Csakhogy az nem annyira egyszerű, mert valószínűleg nem is létezik. Vagy csak Laurence Sterne miatt létezik, de igazából az Lilliburlero, valami angol katonai induló, több változata is van, meg eljátsszák a Kubrick rendezte Barry Lyndonban is. Ez most nem a filmzene.

Nem is nehéz. Menni fog. 

Ez csak egy levél. Vagy ez csak EGY levél, van több száz ilyen William Hood Stewart gyűjteményében, amelyet pár éve a dallasi Meadows Múzeum vásárolt meg. William Hood Stewartot, persze, utálni kellene, óriási cukornádültetvényei voltak a 19. századi Kubában, rabszolgák százai dolgoztak a napon, és a haszon... A haszon egy jelentős része Európába jött, mert William Hood Stewart rajongott a művészetért és a művészekért. Amennyire tudni lehet, a művészek is rajongtak érte, küldözgették a leveleket, rajzokat, ezt láttuk Párizsban, Velencében, akárhol, kedves, jó William. A fenti levelet például Martín Rico y Ortega írta a jótevőjének. Talán igazán jóban voltak, hiszen azt mondta Stewart 1897-ben bekövetkezett halálakor, hogy "nem ismertem nála intelligensebb műértőt, aki hozzá hasonló fáradhatatlansággal kutatta volna a jó képeket, és soha nem kérdezte, mi az áruk". Nyilván ehhez az elismerő mondathoz az is kellett, hogy Stewart ízlése szerint Rico y Ortega maga is kiváló festő volt, és ebben az ügyben most nem mondanék ítéletet, nem mintha teljes képtelenség volna. Mindenesetre rajzolni tudott. És szép a kézírása is. 

Semmi sem annyira szép, mint lehetne, de attól még szép. Itt van például ez a csodálatos valami, még csodálatosabb, mint amilyennek látszik, mert mozog. Hullámzik egy vízzel teli medence fölött, pedig vagy harmincezer kiló súlya van a százvalahány acél és bronz tömbnek. De könnyed és nehéz egyszerre, nyikorog, de lágy, mozog, de stabil, szilárd, rendületen. A tervezője Santiago Calatrava, spanyol építész, ezért a Hullám ott van a dallasi Meadows múzeum előtt, amelynek a legszebb spanyol gyűjteménye van közel s távol. A víz a medencében texasi és spanyol, maga János Károly király és neje hozta magával a spanyolvizet a 2002-es átadásra. Azóta, ahogy illik, egyszer már lerobbant a hullám, de most újra él: nyekereg és örökmozog.

Mondhatni, hogy Santiago Calatrava az a szerencsés ember, aki nemcsak a vizet tervezhette meg egy városba, de a hidat is. Az ő munkája a szépséges és elegáns Margaret Hunt Hill Bridge, ami oly jól sikerült, hogy Calatrava újabb megbízást kapott, ráadásul egy újabb Margit-hídra. A Margaret Dermott gyalogosoknak és kerékpárosoknak készült, viszont a sikertörténet itt véget ért, legalábbis átmenetileg: a híd annyira ingadozik a szélben, hogy biztonsággal nem lehet átkelni rajta. Sem gyalog, sem kerékpárral. Két éve kellett volna átadni a hidat, most ott tartanak, hogy kellene még hétmilió dollár. És plusz három év. 

Amúgy szép volna ez is, csak ezek a nyomorult gyakorlati szempontok...

Ha már Dallas, meghalt Ken Kercheval, de hiába várta az ember, hogy kiteszik a városban a fekete lobogókat, Dallas nem a Dallasszal határozza meg önmagát. Csak azt lehet olvasni róla, amit mindenhol, hogy valaha azt hitték, ő lesz az új James Dean, bár ennek akkor már nem sok jelét lehetett látni, amikor a sorozatba került. Színpadon kezdte, szerepelt egy-két filmben is, többek között a Nyúlcipőben... A Nyúlcipőben? Nem is tudtam, hogy van filmváltozata, mondjuk az előzetese alapján nem csoda, hogy nem hozták el Magyarországra, nem lehet épp hű interpretáció, ha egyszer James Caan játssza Nyulat. Kercheval miniatűr szerepben közreműködik, a hosszú előzetesben csak egy villanás, ahogy nevet az asztal mögött, nem ilyen fekete metszőkkel. Na jó, ő legalább nem Nyúl.

A Dallas eljött érte, és Larry Hagman mellett ő volt az egyetlen, aki minden részben játszott, más érdekeset nem is tudnak mondani róla, de hát ez a színészélet, éled az egyik életet, játszod a másikat, vagy magad sem tudod, talán épp fordítva van. 

Az irodalom mindenek felett? Vagy mindenek alatt, hiszen ő adja sokszor a többi művészetnek is az ihletet? Nincs opera szöveg nélkül (vagy legalábbis ritka), de a 9. szimfónia sem született volna meg schillertelenül. Ahogy a rengeteg kép sem, amely bibliai történetet mesél el, az angyali üdvözlettől a keresztről való levételig. Tulajdonképpen ez is bibliai témájú kép, itt festette Dallasban egy ember, nevezzük Ignatius Vagabundusnak, hátha nem akar magyar blogban szerepelni. De ez a kép nemcsak a történetét kapta a Bibliától, hanem a formáját is. Az Énekek énekéből van, a hatodik vers megfestve. Ha magyar volna a festő, ez állna rajta: Az ő bal keze az én fejem alatt vagyon, és  az ő jobb kezével megölelt engemet. Már ha nemcsak magyar volna a festő, de Károli Gáspár fordítását szeretné a legjobban. 

Akármekkora is a kép önértéke, odaáll mögé a Biblia, megnézi az ember, aztán rákeres a megfelelő két sorra, aztán hozzáolvassa a többi verset, és hozzáadja a maga bal kezét vagy fejét, amelyik épp ideillik, századokat és évezredeket, és a tanulságot, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb. 

Egy interkontinentális repülőútnak az a legnagyobb előnye, hogy hirtelen tényleg rengeteg idő lesz. Meghallgattam az új Kiszin-lemezt, kétszer, és semmi, még talán az óceán fölött sem járunk. Megnéztem hozzá egy korai Buster Keaton-fimet, még nem is ő a főhős, hanem Fatty Arbuckle, és még mindig rengeteg idő maradt. Megnéztem a van Gogh-filmet Willem Dafoe-val, és még mindig sehol sincs a röpcsi. És akkor belevágtam a Carmina buranába, a Tiltott városban készült a felvétel, kínai karmester, a pompásan felkészületlen Ludovic Tézier, aki kottából énekelve is elég különös és kifejezéstelen tud lenni. És Aida Garifullina. 

Mindenki látja, amit lát, újabb válasz az Anna Netrebko jelenségre, csinos is, föl is tud öltözni, nyírott fehér nerc, ha jól tippelem, mondjuk peches, mert az énekléstől pislognia kell, de nem ez a baj. Hanem hogy semmilyen. Hogy koloratúr szoprán szólamot énekel, de a magasságok nem jönnek, ettől joggal nyugtalan, de tényleg nem múlna semmi rajta, ha valami lenne az éneklésében. Valami amitől tudná az ember, hogy miért énekel, és miért ő énekel. Mert így marad valami bokréta az egész előadáson, nincs benne semmi jó, de csak menő fejek engedhetik meg maguknak élőben, a kevésbé menők meg nézegethetik a repülőn. 

Pedig a kis, halványkékbe öltözött kínai gyerekek, amint latinul éneklik, hogy o, o, o, totus floreo nagyon aranyosak. 

Hosszabb távon Michelangelo nyert. És most nem a valós versengésre gondolok Leonardo és őközte, hanem tisztán testkulturálisan nézve a Szépművészeti Michelangelo rajzkiállítását. Sok Michelangelo (na jó, nem rengeteg, de szépségesek, és köztük a Léda-tanulmány, amiről joggal mondja az írás a falon, hogy talán az egész reneszánsz legszebb rajza. De a testkultúránál maradva: amikor egymásnak háttal festettek a Palazzo Vecchióban (tudom, nem volt ilyen pillanat, de jól esik elképzelni) a lágyabb formákkal, nőiesebb férfialakokkal dolgozó Leonardo ugyancsak húzta az orrát a kidolgozott izomzatú, nulla százalékos testzsírral tündöklő Michelangelo-aktokra. Mintha egy-egy zsák dió volna mindegyik ember, csupa dudor a test. 

Elteltek a századévek, és Michelangelo lett a győztes, a mai ideális férfitest egy zsák dió. Vagy egy zsák krumpli, netán görögdinnye, Leonardo dús hajú, égre mutató puhányai kimentek a divatból. Nagy, marha testekké váltunk, és nem tudom, benne van-e még a bőrkötésben a lelkünk. 

Egyetlen, kínzó kérdés fogalmazódott meg bennem Wim Wenders Ferenc pápáról készített filmje után: hogyan lehetséges, hogy bár ilyen menő filmrendező és a stábja felelős az egészért, mégis a legtöbbet használt interjúban a kamera rosszul van beállítva, a pápa egy kissé életlen. Nincs ennek semmi extra üzenete, egyszerű technikai hiba, mégis, vagyis éppen ezért furcsa. 

Maga a film nem furcsa, nem is nagyon elmés, bár Wenders leforgatta hozzá a maga némafilmes Szent Ferenc-jelenteit. Alapvetően azért beszélnek a filmben, bizalmas hangú narrátor, és természetesen a főhős, ám nem mondanak semmi furcsát. Ferenc pápa mosolygós és rokonszenves, de nem kiemelkedő értelem, nem mond mást, mint amit bárki mondana, akit foglalkoztatnak a katolikus egyház és a világ problémái: leszerelés, környzetszennyezés, pedofília, család, szegénység. Az ő trükkje nyilván az,hogy nem csak beszél, de az elveinek és elképzeléseinek megfeleően próbál cselekedni is. Pápaként nyilván ez még nehezebb, de nem akarom magunkat sem fölmenteni: azért megpróbálkozhatnánk vele. 

A lényeg talán láthatatlan, és ha így van, nem Wenders a hibás, hogy nem sikerült láthatóvá tennie. Annak idején Assisi Szent Ferencen is csodálkoztak, akik ismerték: se nem szép, se nem különösebben okos, nem szónoklol csodásan, és mégis őutána mennek az emberek. Meg a madarak is, mint tudjuk. 

Lehet, hogy csak arról van szó, amit Eufémia nővér mond, Ferenc pápa régi ismerőse a film elején, minden kornak olyan pápája van, amilyenre szüksége van. Ez még nem jelenti azt, hogy minden pápának olyan filmese van, amilyet megérdemel. 

Edinburgh-ban történt, 1947-ben, hogy Kathleen Ferrier hangja elcsuklott, amikor Mahler Dal a Földről című szimfóniájában az utolsó dalt énekelte. Van ilyen, vannak ilyen énekesek, erőt vesz rajtuk az érzelem. Elcsuklott, így aztán kicsit félve ment a koncert után a karmesteri szobába, Bruno Walterhoz, aki azonban  csak annyit mondott: kedves Miss Ferrier, ha mind olyan nagy művészek volnánk, mint ön, mindannyian sírtunk volna. A zenekar, a közönség és én is. 

De hát tényleg valahol itt volt Kathleen Ferrier titka, a könnyek körül. Hogy a hangjában mindig benne volt a felindultság, ez a majdnem sírás, ami időnként a majdnemből valósággá is vált, és ami megmutatta a hallgatónak is, hogy miről van szó. Mit kellene érezni. Mint amikor a komikus előre nevet  poénján, hogy jelezze a közönségnek: vicc jön. Ferrier nem sírt, vagy ezek szerint egyszer-egyszer mégis, de könnyű a hangjából kiérezni az emelkedettséget, most nem jut jobb szó az eszembe, mint hogy a kicsomagoltságot, tedd oda a nyamvadt szívedet, még ha csak hallgató is vagy, nincs mire várj, nincs mitől félteni magad. 

Ismertem Kathleen Ferrier hangját a rádióból már kamaszként is, de az első nagy Ferrier-élményem 1983-ban ért, egy katonai sátorban. Körülöttem hálózsákban szuszogó, hortyogó, álmukban beszélő férfiak, én a tüzet őriztem, és csöndben bekapcsoltam a rádiót. Kathleen Ferrier énekelte a h-moll miséből a Qui sedest. És nem azt érezte az ember, hogy ez most elég béna helyzet itt a sáros januárban, alvás helyett a tüzet őrizni, de majd vége lesz ennek is, hanem hogy már vége is van. Nem úgy, hogy én már itt se vagyok lélekben, testben, akárhogy, hanem nagyon is itt vagyok, de ennél jobb hely most nincs a világon.  

Ma van a születésnapja, a százhetedik.