Évekig vagy talán évtizedekig nem kapcsolódott bennem hang a névhez. Csak tetszett, ahogy a bemondók szenvednek vele a Bartókon. Többnyire nem is miatta ment le a szám a válogatásokban, hanem valami Joan Sutherland-felvételben szerepelt, névvel, hanggal: Huguette Tourangeau. Vasárnap halt meg, hetvennyolc évesen.

Kanadai mezzoszoprán, fantasztikus hang, bár az ember sokszor ezt nehezen tudja utólag megfejteni, megérteni,  vagy megtapasztalni. Sutherlandnek soha nem állt olyan jól a stúdió, többnyire öregebbnek tűnt a hangja valóságos koránál. Valami ilyesmit mesélt Tourangeau is, hogy csak lemezről ismerte, de amikor az első közös próbájuk volt, Lakmé, és Sutherland belekezdett a kettősbe, Vien, Malika, hirtelen mindent megértett. 

Tourangeau egyébként lemezről is megérthető, csak hát a fénykor a hatvanas évek közepétől kezdődött, mondhatni túl korán. De igazi, izgalmas, lefelé elképesztően szépen kiteljesedő hang volt, fölfelé pedig segített Sutherlandné, Richard Bonynge, tulajdonképpen bármit elénekelt. Majdnem bármit is énekelt, mert amellett, hogy Joan Sutherland mellett énekelte az ellenséges nőket, az első lemeze, jellemző módon az Elfelejtett operák áriái címet viselte. Rá is jellemző módon, és főleg Bonynge-ra jellemzően, aki egyébként vezényelte a zenekart. Olyan szerzőkkel, akikről talán operajárók sem hallottak: Balfe meg Maillart. Volt még egy közös szólólemezük, Massenet-dalok. Ezzel a repertoárral azért elég nehéz bankot robbantani, vagy a hetvenes években biztosan nagyon nehéz volt. Most meg bambul az ember maga elé, amikor hallgatja a lemezeket. Ilyenek is voltak? Ilyen hangok, ilyen különös díszítések, ilyen érdekes öblösítések. Lehet a mai ízlésünkkel egy kicsit csóválni a fejet, hogy olyan mesterséges, csinált a hang, de az a hang tényleg meg is van csinálva. És ha francia az opera szövege, hirtelen még jobban élni kezd a hang, az interpretáció. 

Mielőtt még nagyon mélyre süllyednénk a régen minden és főleg mindenki jobb volt életérzésben, most legyen elég ennyi, hogy volt egyszer egy énekesnő. Nagy énekesnő, talán észre sem vettük, mennyire nagy. Mióta a hangrögzítést föltalálták, nem késtünk le semmiről.  

Május 3-án a MOMkultban játssza a Sárik Péter trió X Beethoven című műsorát. Fölösleges azon szellemeskedni, hogy vajon mikor írt Beethoven  zongora-dob-bőgő felállásra műveket. De talán nem fölösleges megkérdezni Sárik Pétert, hogy egyáltalán miért? Miért hagyják el a saját művek és standardek világát, miért játszanak kétszáz éves darabokat vagy legalábbis dallamokat. 

- Csodálatos zenék. Jazz zenészek vagyunk, adva volt, hogy tanultunk mindig klasszikus darabokat, legalábbis a zongoristáknál ez egyértelmű, és ez egy olyan kincs, amit kár lenne csak azért elhagyni, mert mi jazz zenészek vagyunk.

- De van egy alap eltérés a jazz és a klasszikus zenélés között, az egyik azt mondja, hogy az, és csak az, ami a kottában van, a másiknak a kotta a kiindulás. Hogyan lehet ezt átugrani?

- Úgy, hogy nem vagyok klasszikus zenész, így nincsenek meg bennem ezek a dogmák. Ezzel rögtön meredek pályára is lépünk, hiszen van, akinek ez nem tetszik, vagy nagyon nem tetszik, felháborodik vagy nagyon felháborodik...

- Mi felháborodnivaló van rajta?

- Hogy nem hangról hangra játsszuk a műveket, meg improvizálunk. De régen mindenki improvizált, Beethoven korában ez teljesen normális volt. Aztán teljesen elhalt, annyira, hogy már a kadenciákból is a régieket játsszák. Szerintem ez nem jó.

- Miért halt el?

- Lustaságból. Vagy nagyon nagy tiszteletből. Folyamatosan küzdök ezzel a dologgal, hiszen én is nagyon tisztelem a klasszikus szerzőket és a zenészeket, nem tudom a töredékét sem eljátszani annak, amit ők. Ők meg látták ezeket a tökéletes alkotásokat, és azt mondták, hogy ennél jobbat úgysem tudnak. Az utóbbi időkben az oktatás is teljesen kettészakította ezt a dolgot. Mindenki ismeri a történetet, hogy a kislány elkezd játszani valamit, és abban a pillanatban ha nem is körmöst de szóbeli feddést kap. Nem tartom szerencsésnek ezt a szoborba merevedett hozzáállást, ami lassan a jazzre is érvényes már, és amivel eltávolítják a közönséget a zenétől. Ezek a muzsikák régen az embereké voltak, most meg áhítat veszi körül a dolgokat. Kicsit olyan ez, mint hogy "a tételek között nem tapsolunk", ami elzár egy teljesen normális emberi reakciót. Majd kiugrok a bőrömből, annyira tetszik, és nem tapsolhatok, mert ez a szabály.

- Voltaképpen te vagy itt a központi gondolkodó? Tudom, hogy azt kell mondanod, nem, nem, mindhárman együtt...

- Az a munkafolyamat, hogy egy ilyen projekt esetében fejest ugrok a zenei könyvtárba. Az az alap, hogy megpróbálom a szerző összes szerzeményét meghallgatni, mert kell egy rálátás, hogy mi az, amit feldolgozzak belőle, mi lehet belőle érdekes. Utána partitúra. Beethovennél nagyon komolyan vettem, hogy a lehető leginkább partitúrahű legyek. Ezt  bejátszom otthon számítógépre, le is kottázom, és ha megtanultuk, akkor már el is térhetünk tőle. Nem kell diplomatikusnak lennem, mert az az igazság, hogy ebben aztán nagyon benne van a zenekar is.

- Érzed azt, hogy ez aknamező?

- Nem is feltétlenül itt érzem, hanem akár a hétköznapokban, hogy a klasszikus zenei lobbi foggal-körömmel védi a saját fensőbbségtudatát. Akár megemlíthetem itt a Liszt-díjat, amit jazz zenész nem kaphat, hanem mondjuk megkaphatja a pop-rock énekesekkel együtt a Máté Péter-díjat. Ami, mondjuk egy olyan előadóművésznél, mint Berki Tamás, azért érdekes, mert én igazán nagy tisztelője vagyok Máté Péternek, de ezzel az erővel ő is kaphatott volna Berki Tamás-díjat. A Beethoven kapcsán inkább pozitív élményeim vannak, az, hogy a Zeneakadémián mutathattuk be a lemezt, tényleg nagy gesztus volt. A közönségnek nincs ezzel semmi problémája, azt hiszem olyan embereket viszünk így be a koncertterembe, akiknek eszükbe nem lett volna odamenni.

- Jó, de ezt elérheted úgy is, ha nem hallgatod meg az összes Beethovent, opus 1-től 135-ig.

- Az már az én bajom. Viccelünk, de nem viccelünk. A színpadon lazák vagyunk, de mire a színpadig eljutunk... Most épp a Bartók-projekten dolgozunk; majd egy éves, kőkemény munka. Épp azért, hogy ne úgy legyek támadható. Mondhatják, hogy ezt nem lehet csinálni, úgy rossz, ahogy van maga az elv. Oké, ez a véleménye. De zeneileg, szakmailag ne támadhasson. Minél több időt töltök a pályán, annál jobban csodálom a klasszikus zongoristákat. Prunyi Ilonával volt mindig ilyen bohózatba való jelenetünk. Én mindig mondtam, Úristen, hogy zongorázol, ő meg mindig mondta, Úristen, te meg hogy improvizálsz. Egy idő után abbahagytuk. Mindenképpen a tisztelet van bennem, csak akkor merek ezekkel a dolgokkal a közönség elé állni, ha minden tudásomat beletettem.

- Érezted már a vágyat, hogy eljátszanál egy Mozart-zongoraversenyt? Ahogy Chick Corea? Vagy érezted már, de leküzdötted?

- Amikor Prunyinál tanultam újra, egyértelművé vált számomra, hogy nagyon messze vagyok a klasszikus zongorázástól. És Chick Coreánál is alig várom, hogy végre a kadenciához érjen. Gyönyörű szépen le van játszva, de nem több.

- Muszáj rákérdeznem, mert már másodszor említed Prunyi Ilonát. Hogyan kerültetek kapcsolatba?

- Az a történet, hogy elvégeztem a jazz tanszakot, harmincnégy évesen benne voltam a jazz életben, és nyáron, amikor kevesebb fellépésem volt, és nagyon sokat gyakoroltam, akkor tudatosult bennem, hogy valami nagyon nagy baj van. Valami alaphiba, képzésbeli hiányosság. Magyarul: hétfőn egy bizonyos tempóban tökéletesen tudtam uralni egy darabot, kedden féltempóban sem (most azért ez erős túlzás). Ez a hullámzás kontrollálhatatlan volt számomra, és akkor különös utakon megtaláltam Prunyi Ilonát, aki elvállalt. Kiderült, hogy annál sokkal nagyobb baj van, mint amit én gondoltam, és akkor ő elvállalta ezt a fajta átprogramozást, ami azért volt borzalmasan nehéz, mert olyan, mintha egy számítógép rendszerét úgy kellene újratelepíteni, hogy nem kapcsoljuk ki, közben dolgozunk rajta. Az lett volna a jó, ha leállunk, és majd két év múlva visszatérek, de nem lehetett, nekem játszanom kellett. Négy évig tartott ez az újraprogramozás, és akkor nagyon sok mindent megtanultam a zenéről és a zongorázásról. 

- Technikai kérdésekről van szó?

- Én is azt hittem, hogy ez technika. Nem tudtam, hogy ami egy énekesnél rögtön kijön, mert a torkában van a hangszer... Nálunk is rögtön kijön. A lélekkel, a magadról alkotott képpel, hittel, önbizalommal, mindennel összefügg. Utána jön a zene is, de amíg valaki egy merevgörcs, soha nem fog tudni kibontakozni, sem a zenében, sem semmiben az életben. Csak mi nagyon hamar lebukunk.

- Átvészelted a négy évet, és akkor most rendben vagy?

- Még nem szólt Prunyi... 

- De figyel?

- Úgy engedte el akkor a kezemet, hogy mehetek. Figyelnem kell magamra, de tudom, mire kell figyelnem. Rossz szakmát választottunk, mert nekünk gyakorolni kell. Szerencsére imádok gyakorolni, imádok zongorázni, és azóta azzal a kontrollal figyelem magam, amit ő tanított meg nekem. Vannak hullámvölgyek, de ez már az a szint, amin minden embernek át kell vergődnie az életben, amin tovább kell menni. Én nála váltam felnőtté, és egy felnőtt embernek kötelessége, hogy nagyjából maga győzze le az élete kudarcait. Nem lehet az óvodába visszamenni az óvónénihez.

- Nekem ez nagyon félelmetes.

- Nekem is. Szerencsére én elég későn érő típus vagyok, talán csak most kezdem el megtalálni a helyem. De gondolj bele, ha valaki sztár, harminc éves, tele a naptárja, és akkor észreveszi, hogy baj van. Borzalmas erő kell akkor mindezt észrevenni, bevallani, és találni egy Prunyit. Nem is tudok senkit, aki ezt elvállata volna, és szívvel-lélekkel, szakmai tudással végigvitte volna.

- Miért vállalt el téged?

- Érdekes történet. Augusztusban hívtam őt fel, Fassang Lászlótól kaptam meg a telefonszámát, mondta, hogy menjek be hozzá szeptemberben. Akkor egy hónapig gyakoroltam valami nyüves Bachot, bementem, végem volt. Mint amikor az ember az ítélőszék elé áll. Tudtam, hogy segíteni tud, ha elvállal.

- Miért volt benned ez a végtelem bizalom iránta?

- Nem ismertem, nem voltam koncertjén. Nagyjából tudtam, kicsoda, de a többit én sem értem. Arra ébredtem azon az augusztusi reggelen, hogy "neked a Prunyi Ilonához kell elmenned zongorázni". Fölébredtem, és azt kérdeztem, ki az a Prunyi Ilona. Tudom ki az, rendben. Odamentem a számítógéphez, beütöttem, hogy Prunyi Ilona, és a negyedik cikkben ott volt Fassang Laci neve is. Ez csoda volt, amit nem tudok megmagyarázni. Ennyi.

- Ez az, amit ő is megérzett?

- Nem. Bementem, és halál sápadtan ott álltam. Halál jó fej volt, üljek le. Elkezdtem a Bachot, és úgy tíz másodperc után mondta kösz. Lehet, hogy volt húsz is. Valami sajátot. Elkezdtem játszani jazzt, azt meg fél perc után állította le. Morfondírozott, nem tudta, hogy elvállaljon-e. És akkor egyszer csak elmosolyodtam, mert hát amúgy mosolygós, pozitív ember vagyok, csak ez akkor nem derült ki. Az a mosoly volt, ami adott neki reményt. Akkor elkezdtük. Elmondta, hogy sokáig fog tartani, két év lesz minimum, amíg valamit fogok érezni. És tényleg így volt, két év után kezdett el a dolog mozogni, és négy év után mondta azt, hogy szerinte okés. Minden a jazzbe ment át, nem hiszem, hogy jobban játszanék ma klasszikust, jazz-zongorázni lett könnyebb.

- Visszakanyarodva...

- Visszakanyarodva azt mondom, hogy borzasztóan sajnálom azokat, akik nem tudják leállítani ezt a hazugságfolyamot. Elképesztő nyomás lehet, a világ nagy pódiumain játszanak, és belül tudják, hogy baj van. Tudod, hogy nem tudod. Csak nem tudod a megoldást.

- Te mindig tudod, hogy nem tudod?

- Akkor tudtam. És nem az a nem tudás, hogy mondjuk fogtam a 9. szimfóniát, leírtam a partitúrát zongorára, és tudtam, hogy van egy menet, amit nem fogok tudni lejátszani, vagy annyi munkát kellene belefektetni, ami egyszerűen nem éri meg. Akkor egyértelmű volt, hogy nincs más megoldás, írtam valami egyszerűbbet belőle. Az nem ez a helyzet volt, hanem az, hogy mindennek vége, ha valaki nem segít. 

- Mondtad, hogy be akarsz vonzani egy új közönséget, de közben a lemezeladási adatokból az derül ki, hogy a jazzt még kevesebben veszik, mint a klasszikust. Olyanokat akarsz megnyerni, akik még kevesebben vannak, mint az alap klasszikus közönség.

- Ez azért nem a lemezpiacon dől el. Egyébként meg mi csomó mindent csinálunk. Tavaly jött ki a saját számokból álló album, van a jazz-kívánságműsor. Nem ez van bennünk, hogy mennyi embert érünk el. Csak utólag fejtettem föl, hogy amit csinálunk, abban van valami hídépítés, de nem azért kezdtünk bele, hogy ezt csináljuk, hanem rájöttem, hogy ezt csináljuk. Ehhez kell a zenekarom, nyitottak és jó fejek. Kellek én, aki nyitott vagyok, és jól tudok kommunikálni az emberekkel. Meg én nem beszélek mellé. Őszinték vagyunk, nem használjuk a klasszikus viselkedési formákat, a Zeneakadémián is viccelek a közönséggel, és ott minden poén háromszorosan jön ki. Most a Beethovenhez plusz csavarral hozzátettünk egy vonószenekart, és ez még közelebb húzza a klasszikushoz. Próbáltunk valamit hozzáadni, így nem szimfóniarészleteket játszik a zenekar, hanem a zongoraszonáták kaptak vonóskíséretet. Szerintem nagy az átjárás a két közönség között. Hiába húzunk itt falakat. Meg a jazz zenészektől is megkapjuk a magunkét.

- Tényleg? Ők mit mondanak?

- Hogy "nem jó, érted? Nem jó." A legrosszabb a világon a korlátoltság. A Föld meg a természet nem bírja a korlátokat, erre jön az ember, és elkezd definiálni. Annyira aranyos történetem van Gonda János professzor úrral. Nem hozzá jártam eleinte, aztán átkértem  magam hozzá. Eltelt egy-két-három óra, a negyediken leült velem szemben, volt egy jellegzetes tartása, ahogy a mutatóujját az arcának támasztotta,csóválta a fejét, aztán megszólalt: Péter! Igen, tanár úr? De hát maga gyakorol. Valahogy betett engem abba a fachba, hogy ez egy tróger. És őszinte volt a megdöbbenése. Akkor is azt gondoltam, hogy a fene egye meg, a világ így működik. Hogy a jazzisták valami sötét, füstös helyiségben játszanak, és gyanús alakok. A klasszikus zenészek kívülről nézve meg másik közhely, kövér operaénekesnő ordibál, és alig várjuk, hogy vége legyen. Miközben annyira más, más ez az egész. 

Ahogy nézem, kialakul lassan egy új irodalmi műfaj, a hazajövős könyv, amelyben megírják a kalandorok, miért jobb mégis otthon. Eszemben sincs ezen gúnyolódni, hiszen irigylem őket a bátorságukért, és egyébként is valahogy úgy tűnik, hogy ez a természetes menet, elmenni és hazajönni, hozni haza, amivel gyarapodott kint az ember. Még akkor is, ha az elmenők nem úgy indultak, hogy majd megjönnek. Elég, ha csak a kérdéseket nézzük. Azelőtt, ha két menekült magyar találkozott, mindig azt kérdezték egymástól: maga mikor jött ki? Mintha most épp mindketten kint lennének, nem bent, mintha az egész valahogy mégis valami átmeneti forma volna, ami esetleg életfogytig tart, de mégis: kintlét. Kint élünk, kint lakunk. Közben meg lakni mégis csak bent lehet, ez a normális. Ma azt kérdezik a hazatérőtől: miért jöttél haza, mintha nem volna a kérdésben benne a válasz is.

Donáth Mirjam könyve után most olvastam Surányi P. Balázsét, ő nem olyan menő helyre ment, nem New Yorkba, sikeres ösztöndíjasként, csak Winnipegbe, dolgozni, menekülni a kézenfekvő és belátható elől. Mondhatni: egy másik kézenfekvőbe és beláthatóba, kisvárosból kisvárosba. Túró Ruditól a túróruditlanságig, pirosaranytalanságig, illetve még ez sem igaz, küldeni ma már mindent lehet. 

Pici a könyv, és olvastam volna többet is belőle, de azt már nyilván nem Surányi P. Balázs írta volna, mert benne megvan az önmagára legyinteni tudás is, nem én vagyok fontos, nem fogom most órákon át mesélni a számítógépes rendszereket, amiket megjavítottam, de még a kanadai éjszakát sem, a mínusz negyven fokot. Ez nem Jack London, bár néha még érezni azt is benne, az óriásra nőtt bennszülötteket, a karjuk akkora, mint másnak a combja. 

Akár Donáth Mirjámé, Surányi P. Balázs története sem kudarc. Semmilyen értelemben nem az, kint is boldogultak, itthon meg most épp sokkal jobban érzik magukat. Annyira, hogy rossz állampolgári közérzet ellen valószínűleg ez a legjobb terápia, kimenni, hazajönni. Ábel jut eszembe, Tamási Áron Ábele, aki Amerikában tudja meg az elgázolt embertől, hogy miért is vagyunk a világban. Hogy valahol otthon legyünk benne.  

Szívesen  mondanám, hogy pedig mennyire tetszett Einstein letolt gatyában, de igazából az sem tetszett. Az első részt megnéztem, és gyorsan elfelejtettem, mikor is lesz a következő. A NatGeo Picasso-sorozata csak annyiban más, hogy dupla résszel kezdődött, így a második kezdését el sem lehetett felejteni. Mégsem láttam. 

Az egész mérhetetlenül röhejes, szegény Antonio Banderas folyamatosan mereszti a szemét, hogy olyan legyen a pillantása, mint a nagy honfitársnak, mégsem olyan. Viszont ezek az hiperidétlen parókák, megmaradnak, mint a magyar filmkészítés örök szerencsétlenségei. Hátul elállnak, egyébként is túl vaskosak, ha Picassónak ennyi haja lett volna a Guernica festésekor, nem kellett volna így fésülnie. Tényleg nem akarok most azzal jönni, hogy pedig Andy Vajna valaha parókakészítéssel is foglalkozott, de ez valami visszatérő filmbetegség nálunk, már ez Evita alatt is úgy volt szőke Madonna, hogy a barna hajszálak kilógtak alant. 

A többi történelem. Vagy lehetne történelem is, született Malagában, meghalt Mougins-ban, közben történt vele egy és más, csak nem lehet normálisan elmesélni, hiszen a sztárnak szerepelnie kell már a történet elején is, nem lehet az ötödik részig izgatni a kedves nézőket, hogy még másfél hónap és jön Banderas, így aztán ravaszul összerázták a cselekményt, vagy keresztbe vágták, vagy nem tudom, hogy mondják, lényeg, hogy még a minimumot sem sikerült teljesíteni, hogy honnét jutottunk el hová. Mondhatni: Picasso egyelőre ellenáll a filmes feldolgozásnak, de azért ott a Picasso kalandjai, valamit lehetne kezdeni ezzel az élettel és ismerősi körrel. Ennél biztosan többet. 

Valószínűleg nem kötötte le a teljes agykapacitásomat a tegnapi operabemutató, Az álarcosbál, mert időnként az egyik salamonbélás kabaréjelenet jutott az eszembe, A tízes. Nincs a kettőnek semmi köze egymáshoz, vagy talán mégis van. Ami ránk maradt tévéfelvétel, egy kicsit fáradt főhőssel dolgozik, Salamon Béla úgy mondja föl a szöveget, mint aki már ezt ezerszer megtette, tudja, mi a jó benne, mit szeretnek az emberek. Mellette Viola Mihály mint egy haját veszített Kepes András és Lengyel Gizi a mellékszál, de tényleg Salamonnál maradva: zenél. Énekel. Énekelve zenél. 

Sokszor keressük a zene jelentését valahogy a szavakban, a beszélt nyelvben, hogy talán azért hat ránk olyan erősen, mégis megfoghatatlanul, mert valami, létező vagy nem létező szöveget helyettesít. Közben meg talán éppen fordítva van, a szöveg helyettesít valami létező vagy nem létező zenét. Amit mindig mondanak, az ember maga is tapasztal, hogy a poén nem elsősorban elmeél kérdése, és nem is feltétlenül a váratlanságé, csak a ritmusé, a szünet megfelelő hosszúságáé. Meg az ismétlésé, ahogy Salamon újra és újra elmondja a kulcssorokat. A jelenetben (ha valakinek nincs idege végignézni) a vezérigazgatót kell emlékeztetni, hogy három hete kölcsönkért egy tízest, így aztán Rosta kartárs mindenféle marhaságot mond, amiben benne van a szó, Hófehérke és a tíz törpe, hadd adjak tízet (tüzet) stb. Az egész jelenet egy magas hangon világgá kürtölt felkiáltással végződik, mint valami tenorária, csak nem azt mondja, vincero!, hanem hogy a fene a metaforáját magának. Amire azért lehetne éppenséggel egy áriát is alapozni. Vagy a jelenetet operásítani? De minek, ha egyszer úgyis az.  

Kicsit talán erőlködésnek tűnik, de fölteszem a kérdést: lehet-e túl jónak lenni a színpadon. Nyilván ha túl rossznak lehet lenni, akkor ennek sincs különösebb akadálya, ha valaki akadályozza, hogy a néző a történetre figyeljen, mert valami magánakcióba kezd, vagy nem is kezd, csak jelen van, de olyan erővel van, hogy másra sem lehet nézni... Csak hát ezzel azt teszi, ami a kötelessége, mutogatja magát, dolgozik a nézőért, hogy porhüvelyünket hátrahagyva egy másik történet részeseinek érezzük magunkat. Inspirálja a többit, hogy gyertek, legyetek ti is erőteljesebbek, nem lógunk. 

Onnét jutott az egész az eszembe, hogy a Katonába volt jegyem, más darabra, nagyon nem bántam meg, csak elkezdtem megint babrálódni a Háztűznézővel. Novemberi előadás, de mennyire eleven... Mennyire eleven? Négyen szeretnék elvenni a lábujjhegyen tipegő Agafja Tyihonovnát. Köztük a legfontosabb Padkaljoszin, a főhős. Aztán vannak hárman, körülbelül egyforma súllyal a történetben. Rántotta, a végrehajtó, na jó, így könnyű emlékezetesnek lenni. Aztán itt jön a kérdés, hogy vajon Keresztes Tamás túl jó-e,mert egyrészt az egész előadásból leginkább rá lehet emlékezni, másrészt azt érzi az ember, hogy Gogol otthagyott egy nagyon vicces lehetőséget, Zsivakin és Agafja Tyihonovna szerelmét, a pipihús és a fogatlan farkas nagy találkozását. A harmadik pedig... 

Percekig nem jut az eszembe. Amivel nem is volna semmi baj, ők hárman csak a cselekmény bonyolítói, nem az a Háztűznéző története, hogy négyen akarnak elvenni valakit, és mi lesz belőle, hanem hogy a vőlegény hezitál, majd az kiugrik az utolsó pillanatban, úgy menekül a házasság elöl. Aztán eszembe jut Vajdai Vilmos is, és nem is az a kérdés, hogy ő miért nem, csak ez, hogy vajon Keresztes Tamás túl jó-e, és ha igen, az baj-e.  

Most épp szőke. Kicsi, nagyon vékony, mégsem törékeny, mert olyan a bicepsze, hogy bármikor elcserélném a magaméra. Az első részben hagyományos, bár nagyon dekoltált a ruhája, a második részben valami jópofa flamingós-papagájos valamit visel. És nem indul a program, ő csak venné a levegőt, de a zongorista, Philippe Cassard a Happy Birthdayt kezdi el klimpírozni. 

Azt hiszem, meg is vagyunk. Dessay olyan pompásan játssza el a köszi-köszit, mi meg olyan vidáman verjük össze a két tenyerünket az ötvenharmadik születésnapra, hogy ebből már baj nem lehet. Neki tovább kell játszania, most már bejárt úton, mert Cassard tovább alakítja a megvadult zongoristát, nem a Rózsaária ismert bevezetőjét játssza. Mikor Dessay eljátssza, hogy akkor ő akár ki is mehetne, akkor vált a pianista, és jön Figaróné áriája. Nem azt mondom, amit illik, hogy évek óta nem énekel színpadon, pedig mennyire csodás és intakt a hangja. Évek óta nem énekel színpadon, de nincs is rá szüksége, itt van egyedül, és kerek a történet, érzékelhető a szituáció. A hang ellenőrzés alatt van, ezt abból is lehet érezni, hogy néha kibukik onnét, és van egy-egy másodperc, amikor nem hagyja magát, nyikkan, vagy csak zörren. De tényleg csak pillanatokra, hogy érezzük, micsoda munka ez, lazulni, énekelni, kifejezni, és közben száz százalékosan koncentrálni. Mozartok között egy adag Schubert-dal, végigjátszva mindet, nagy gesztusokkal, mégsem lehet még csak megkérdőjelezni semmit sem, ez pont így jó, pont ennyit bírnak el, pont így kell. Neki pont így kell, így átélhető nekünk is az ifjú apáca kapaszkodása a mennyei vőlegénybe, vagy Margit, ahogy elfogja a nagyon is testi vágy a szép fiatalember iránt. Majdnem zavarba hozza az embert, ahogy végigsimít magán. 

Ugyanez a Margit énekli a második rész végén az Ékszeráriát Gounod-tól, ó, ha így látna. Utána néhány Debussy, közben egy szép adag halálos ítélet, Pfizner dalai, nincs ember, aki ezt sikerrel tudná elénekelni. Most meg majd bárki műsorra tűzi, azzal kell szembesülnie, hogy rendben van, vagy akár jó is, de hol van mindez Natalie-tól. 

Hol van bárki, Natalie-hoz képest?  

Kár, hogy Respighi nem folytatta a római szimfonikus költemények sorát, pineák, kutak, ünnepek, és lehetett volna még egy oszlopok is. Ugyanúgy végigjárhatná az ember a helyszíneket, valami legalább rendszerezné a kóválygásait a városban, Medici-kút, katakomba, Marcus Aurelius-oszlop. Ha épp az lett volna a választott, nem a Trajanus. 

Persze,a legcsodálatosabb ezekben az oszlopokban épp a funkcióvesztés. Valaha azért álltak, hogy tartsanak valamit, most meg azért, hogy legyenek, mert csodálatos módon megmaradtak, nem építették be sokkal-sokkal fiatalabb templomokba őket, kint maradtak az utcán, eső, nap veri,a szél koptatja, de ha csak ennyi a baj, elég vaskosak, marad belőlük néhány századra való. 

Funkciótlanok? Mintha éppen az eredeti funkciójukat kapták volna vissza, mesterséges fává váltak, alattuk összegyűlnek az emberek, leteszik a feneküket, kicsit beszélgetnek, hiába nincs árnyéka az oszlopfőnek. Nagyon megértem, aki a világ iránt érzett elragadtatottságában fákat ölelget, de oszlopot ölelni még több értelme van, az nem nő (úgy értem: növekszik), nem korhad, nincs élete, de jelzi a mások életét, a faragóét, az alatta valaha is üldögélőkét. 

Róma is szereti a saját oszlopait, bár túl sokat nem tudnak róla a rómaiak. De nem falazzák be őket, nem tesznek rá vakolatot, ott állnak a sarkokon, bejáratok mellett, a cipőboltban. Megengedi, hogy lefényképezzem? Persze. De tudja, hogy az egy nagyon régi oszlop? Talán már több száz éves is megvan. 

Santa Maria ad martyres. Ez a neve ennek a templomnak. Éppen eső után vagyunk, beázott odafönt, de ezt senki nem bánja, így ázik már lassan kétezer éve, az oculoson át, a fényt beeresztő lyukon. Mert van a templomnak népszerűbb neve is, az, hogy Pantheon. Kikeresztelkedett az épület, benne nyugszik ma két király meg egy híres festő, Raffaello, és talán néha miséket mondanak benne, bár csúcsidőben elképesztő zaj van, folyamatosan próbálják csitítani a vendégeket, akik jobban érzik a pogány világot, mint az elmélkedési lehetőséget. 

Nem is erről a templomról akartam igazán beszélni, hanem a közelben lévő Santa Maria dell'Anima nevűről, amely most a németek temploma Rómában, holott azelőtt a hollandoké volt, ezért is van benne eltemetve a holland pápa, VI. Adrián. Bementem, ragyogóan sütötte meg a nap a szentélyt, emeltem a fényképezőgépet, aztán meggondoltam. Inkább nem. Mi értelme van otthon nézegetni a képeket, és gondolkodni, hogy ez hol is készült? Mi a templom neve? Merre is volt? Következtetni a mellette lévő képekből, hogy hol is járt aznap az ember.  

Ilyen templombőség mellett úgy érzi magát az ember, mint az eurovíziós dalfesztiválon. Jönnek, van két percük, hogy fölhívják magukra a figyelmet, mennek, aztán dönt a közönség. A templomok nem jönnek, az ember megy hozzájuk, benéz, aztán tetszik, marad, nem tetszik, nem marad, a végén csak a sztárok őrződnek meg emléknek. Nagy építészek küzdenek a kegyeinkért, mi meg elkényeztetetten biggyesztünk, ah, Bernini, ez oké, oh, Borromini, jöhet, erről tanultunk az iskolában, hogy a kupola, ha teljes gömb lenne, éppen érintené a földet. 

Van az a régi történet, hogy a pápa elé mennek különféle emberek. Meddig marad Rómában? Egy hétig. Hát igyekezzen megismerni a várost. Ön meddig marad? Egy hónapig, szentatyám. Ajjaj, nehéz dolga lesz, ha meg akarja ismerni a várost. És ön mennyi időre jött? Egy évre. Szegény ember, soha nem fogja megismerni Rómát. 

Két éve adták át William Kentridge római művét a Tevere partján. A címe az, hogy Triumphs and Laments, Diadalok és siratók (mondjuk). Ötszázötven méteren át menetelnek a nagy rómaiak, császárok és színészek, apostolok és városalapítók. Nyilván nem az örökkévalóságnak készült a mű, erről a technika maga is gondoskodott. Kentridge letakarta a falon a későbbi hasznos részeket, és a környezetüket lemosta nagy nyomású vízzel, így voltaképpen a piszok meg a korom helyettesíti a festékanyagot. Az összerajzolt falak szinte természetes módon hívogatják a falfirkálókat, így már tavaly is botrány volt, hogy a vandálok így meg úgy belerondítottak a műbe, rárajzoltak, feliratokat helyeztek el. Mikor ezt látja az ember, csak azt nem érti, hogyan maradhattak viszonylag épségben meg az egyéb műemlékek, hogyan vészelhettek át évszázadokat a közterek, házak, kutak, szobrok. 

Közben viszont a természet és légszennyezés is követeli a maga jogait, látható, hogy a forgalom a felső rakparton halad, a kipufogás meg szépen ereszkedik lefelé, így a rajzok felső része egyre kevésbé látszik. Mindemellett a fal hasadékaiban megtelepednek a fűcsomók, százszorszépek. A kérdés most már az, hogy mik a szándékok. Végignézik, hogyan rombolunk és hogyan rombol az idő, vagy menteni kell a menthetőt, hírt adni magunkról az utódoknak: itt jártunk, és szerettünk itt járni.