Arra, bizonyos kor fölött, mindenki emlékszik, hogy "magyar hangok: Vááárhelyi Endre", már hogy ez volt a Maci Laci végén, legfeljebb kis, ugrándozó szörnyetegekként még nem tudtuk, hogy Vááárhelyi Endre operaénekes. De aztán benövögetett a fejünk lágya, és lelkesen ismertük föl rajongásunk alanyait (vagy tárgyait?), amikor ezek a nagy hangok megszólaltak a tévében, és a rajzolt figurák tátogtak. Mi lett ezekkel a filmekkel? Vagy mi lesz velük? Elvesznek? Miközben olyan kaliberű énekesekről van szó, hogy ma már elképzelni sem tudjuk, valaha beszéltünk velük, vagy köztünk vannak a családtagjaik, akik akkor is hallották őket, amikor csak egy kis sajtot kértek. Polgár László még megvan a Snoopy, gyere haza! magyar változatában, ahogy azt dörmögi, hogy "Nincs itt hely", meg lehet nézni az interneten, de például a Dot és a kenguru című film új szinkront kapott az évek során, és a Banyipról (bunyip - ez valami ausztrál őslakos lidérc) szóló dal ma eredeti változatban hallható. Amikor még a szemesi kertmoziban vetítették, Melis György énekelte, és szaladgált kicsit a hideg a hátamon, remélem csak a szó jó értelmében. És amikor Gregor zúgta a reklámban, hogy "nyár van, nyár"? Kinek a feladata lenne, nem hivatalosan, csak mint őrzőnek, a gyűjtés, az Operaházé? Vagy a Hungarotoné? Lehetne ezekből a felvételekből lemezt kiadni? Vannak kételyeim.

Így viszont hiányérzeteim vannak.   

Mást nem mondhatok, mint hogy pech. Személyes pech, de pont most és pont itt nem nagyon jött be Sergey Khachatryan hegedülése. Annyira igen, hogy azt mondjam: tud, de ennyit megmondhattam volna az előző pesti fellépése alapján is, vagy a nagy, nemzetközi hegedűversenyeken szerzett első (néha és kivételesen második) díjai után is. Foghatjuk a műre, talán az a vihar, szenvedélyesség, amely a Brahms Hegedűversenyhez kell, az rá pont nem jellemző. Tegnap biztosan nem volt jellemző. Foghatjuk a helyszínre is, jó messzire lehet kerülni egymástól a Müpában, szól az egész zenekar, benne az ő jól fölismerhető, de a műhöz éppen nem illő incergése. No lám, foghatjuk a fejünkön billegő vaskalapra, fülünket szorongató vasfejhallgatóra is, nem vettem észre, hogy mennyire más, mennyire új és találó a darabnak ez az értelmezése.

Hát: nem. A kicsiséget vettem észre, hogy igen, ott messze valami parázslik a mezőn, egyszer lángba borítja a világot, de nem most. Valahogy úgy érzem, hogy a Brahms Hegedűverseny ezt a lángokban álló állapotot mutatja. Ezt, ami nem most. Majd egyszer, máshol, más művekkel. Csak el ne feledjem, hogy még maradt bizodalmam.  

Hogy ma Magyarországon csak némi nehézségek árán és rengeteg szerencsével lehet beszerezni a boltban egy lemezt, ha valamiért ellenállhatatlan vágyat érzünk a meghallgatására - rendben van. Nincs rendben, de rendben van. Ehhez szoktunk hozzá, hogy amit meglátunk, azt rögtön haza kell vinni, aztán vár esetleg tíz évig kicsomagolatlanul, mert szocialista piacgazdákodás meg devizahiány, stb. Akkor is Bécsbe mentünk, lemezeket mustrálni, most is. 

Ami nincs rendben, az az, hogy ma már Bécsbe is hiába megyünk. Rudolf Serkin zongorázására vágytam, így aztán szépen elképzeltem, hogy ömlesztik majd rám a megmaradt wiener lemezboltok a sok Serkint, hogy fogom majd elmondani, hogy nem, köszönöm, ez már megvan, ez is megvan, Abbadóval a teljes közös sorozat, és Rosztropoviccsal a két Brahms, míg azt nem mondják, hogy de hát mit akar eigentlich, ha annyi megvan már. Hát azt, ami még nincs.

Nem nagy poén, de tény: nekik sincs felhozataluk. Se Rosztropovics, se Abbado, de más se nagyon. Az egyik boltban aztán megtaláltam a Casalsszal közös Beethoven-szonátákat. Nem az eredeti kiadóval, de úgy látszik, ez már köztulajdon, más is rávetette magát, Casals húzónév ma is, digitálisan felújított változat. Hm. Voltaképpen megvan, de kazettán, és kazettát hallgatni ma bonyolult dolog, én leginkább autóban tudok. Nem olcsó, pedig annak kellene lennie. Vegyem, ne vegyem? Olvasom a hátlapon a szöveget, rövid ajánló, hogy a nagy csellista és a Magyarországon született, Bécsben tanult zongorista. 

Na, álljunk csak meg? Magyarországon született? Az biztosan nem stimmel. Nem tudom, hol született, de nem Magyarországon, az biztos. És hogyan bízzak meg egy olyan kiadványban, amely már a hátlapon is téved? Lemez maradt, rosszkedv nőtt. 

Csak itthon jöttem rá, vagyis nem rájöttem, hanem megnéztem, hogy bár valóban téved a lemezborító, alapjában véve színvonalasan téved. Rudolf Serkin a cseh-német határon lévő Chebben született, a város német neve sokáig Eger volt, magyarul Éger. A kettőt összetéveszteni igazán nem főbenjáró. Nyilván csak azért nem tévesztettem össze magam is, mert Égerről nem is hallottam. Cipolla, még ha mellétalál is, bizalomkeltő módon teszi. 

Most akkor vissza kellene menni? Amíg van miért? 

Elvacakoltam a vetítés alatt, hogy vajon Paulette Goddard táncosnő volt-e valaha vagy sem. Mert a lába szára nem annyira izmos vagy szép formájú, de hogy mezítláb játszik egy filmben, az utcai jelenetekben is... Meg az a kis balett-bütyök. De igen. De nem. Aztán, körülbelül a film felénél a vízbe pottyant Chaplinnek nyújtja segítségképpen a lábát, és a spicce annyira professzionális, hogy muszáj, muszáj volt valamikor táncolnia.

Újra látható moziban a Modern idők, ez a különös, a maga idejében is túlhaladott technikával készült film. Vannak benne feliratok, a szereplők nagy gesztusokkal és erős szájmozgással játszanak, de már 1936-ot írnak, már Magyarországon is réges régen hangosfilmeket forgatnak. Igazi búcsú ez Chaplin részéről, talán maga sem tudta, hogy lesz a folytatás, vagy ő is eltűnik a többiekkel, a csöndes mozi sztárjaival. Az utolsó jelenetben mintha búcsúüzenetként mondaná nézőknek és a szereplő társnak, hogy smile, mindig csak smile, soha ne add föl, és ellenfényben elindul a végtelen úton. Utoljára játszotta a keménykalapos, sétapálcás, bakancsos csavargót.

Azért sokszor megakadtam Paulette Goddardnál is, és mint igazi rossz fej, azon agyaltam, vajon mibe került neki ez a szerep. Mert hát szép, és nem is csak szép, hanem modernül szép, mai módon, frissen, vagy kortalanul. Láthatóan jóval fiatalabb Chaplinnél (huszonegy évvel), és a film nyilván ebben a korai állapotában sem volt feltétlenül erkölcsrendészet. De minden rosszmáj ellenére: Paulette Goddardot Chaplin feleségül vette, még ebben az évben. Amúgy sem lehetett ezen a téren tehetségtelen: az első házasságát 17 évesen kötötte egy igen gazdag emberrel, aki többé-kevésbé megoldotta az anyagi gondjait, majd jött Chaplin, Burgess Meredith, aki utóbb a Rocky-filmekben az öreg edzőt játszotta, végül Erich Maria Remarque. Majdnem Goddard kapta az Elfújta a szélben Scarlett szerepét, de Vivien Leigh-vel még ő sem konkurálhatott. Maradt élete nagy szerepe a Modern időkben a lány. Svájcban temették el, Remarque mellé a roncói temetőben. Ránk hagyta a mosolyát, a sziluettjét, ahogy elindul a távolba a görbe lábú csavargó oldalán.

Rudolf Bing, akinek a vezetése alatt végleg ledőltek bizonyos szimbolikus falak a Metropolitan Operában, mesélte, hogy ő csak egyetlen esetben emelte föl a szavát a színes bőrűek szerepeltetése ellen. Ellenezte, hogy egy arisztokrata bécsi özvegynek két fehér és egy afro-amerikai gyermeke legyen. A darab nyilván A rózsalovag volt, a három árva, akik énekelve kérnek egy kis támogatást a tábornagynétól.

Észre sem vesszük ma már az ilyen keveredést, Carmen lehet szőke, barna, fekete, a kórusban mindenféle bőrszín képviselteti magát, azért is ülünk a színházban, hogy a lényegre figyelhessünk, és ne akadjunk föl színeken és éveken. Éppen ezért meglepő, hogy az Edward Albee jogait őrző és képviselő Albee Estate a napokban visszavonta az előadási jogot egy oregoni színháztól. Nem járulnak hozzá, hogy a Nem félünk a farkastólban Nick szerepét afro-amerikai színész játssza. Nyilván innét nehéz volna érdemben hozzászóIni a történtekhez, ők azt mondják, hogy igyekeznek Albee szándékait tiszteletben tartani. A drámaíró maga is igen figyelmesen követte a darabjai szereposztását, sokszor kért fényképeket a szereplőkről, nem feltétlenül értett egyet azzal sem, amikor Martha szerepét afro-amerikaira bízták. A darabjai meglehetősen realisztikusak, de az, hogy egy fehérek által látogatott egyetem rektora (Martha apja) a hatvanas években színes bőrű lett volna, az meglehetősen nem realisztikus. 

Most nem a főszereplőkről, csak Nickről van szó, akinek egyébként nem hangzik el a neve a darabban, de sokszor utalnak a szőke hajára meg a kék szemére, hogy árjának is elmenne. Hogy változtattak volna-e a szövegen, vagy inkább új humorforrást kerestek, az most már nem derül ki. Ahogy szokás, mindenki Albeera hivatkozik, hogy ellenezné-e vagy épp jóváhagyását adná. Csak előadás nem lesz, annyi bizonyos. Ennél bénább megoldás meg aligha elképzelhető. 

Miért éppen Callas? Mitől más ő, mint a 20. század összes többi operaénekese? Miért elképzelhetetlen, hogy a Müpa A puritánok előadásának néma szereplője mondjuk Renata Tebaldi legyen, vagy Leyla Gencer, de akár Joan Sutherland? Mert felismerjük? Felismerik? De hát aki Callast ismeri föl, az leginkább Audrey Hepburnt ismeri föl. Callas rá akart hasonlítani, és nem kevés sikerrel fogyott is le hozzá. Ahol lehetett, mert az ember lába sokszor nem engedelmeskedik még a vasakaratnak sem.

Ezt a képet használták A puritánokhoz kitalált Callas- alakhoz, kis fekete és magassarkú, a gyöngy a nyakból a csuklóra került. Nyilván Callas maga nagy győzelemnek könyvelte volna el, hogy egy balett-táncos játszotta, nem hiába koplalt. Az előadáshoz passzoló kiállítás volt a rézsűn, az épület legholtabb holt terében, Callas-képekkel, így aztán az is részesült valami primadonna-élményben, aki ott sem volt, csak bégetett. Vagy akik úgy foglalták össze az előadást, hogy szép zene, de pokoli hosszú, már fél 11 van. 

Senkiről sem szeretnék felülről nyilatkozni, már csak azért sem, mert én is gátlástalanul használtam ki Callast és a művészetét, amikor egy csapat tehetséges filmest kellett valamiféle zenei alapismeretekre megtanítani. Próbáltam így és próbáltam úgy, és volt, ami ment, volt, ami nem ment, leginkább félálomban hallgattuk a zeneirodalom legnagyobb alkotásait. Aztán föltettem nekik a La mamma é mortát, az André Chénier-ből a szopránáriát, Callasszal. Gondoltam, hogy ez valami filmes dolog, a Philadelphiában hallgatja Tom Hanks, de ezek rendes filmes művésznövendékek voltak, azt sem tudták mi fán terem a Philadelphia. Callast viszont tátott szájjal hallgatták. Úgy éreztem magam, mint valami jó pásztor, akarom mondani, jó csordás, aki elkapta a bika orrában a karikát, és most oda húzza magával a nagy és kiszámíthatatlan állatot, ahová csak akarja. 

Olyanokról beszélek, akiknek többé-kevésbé nem volt fogalmuk, kicsoda Maria Callas, nem az segített, hogy jaj, ezt a nevet már annyiszor hallottam, legalább megtudom, hogyan énekelt. Nem tudtak az életéről, haláláról, szerelmeiről, fogyókúrájáról, nem tudták, miről szól az opera. Semmivel nem jutottam velük közelebb a válaszhoz, hogy miért éppen Callas. De éppen Callas. 

 Azt szerettem volna elmesélni, hogy én már olyan öreg vagyok, hogy láttam Eliahu Inbalt akkor is, amikor még volt haja, de rájöttem, hogy nem így van. Amikor először láttam, akkor már ugyanez a madárember volt, csak sötét hajaszálakkal. Csak volt egy lemezem, Schumann-művek, amelynek a hátlapján volt látható Inbal hajjal. Szóval egyszer majd olyan öreg leszek, hogy elmesélem majd, láttam Vörös Szilviát, amint  a Mahler 3. szimfóniában énekelt, és nagyon tetszett a hangja gazdagsága, az előadásának tisztasága és komolysága. Hallottam a szimfóniát is, és majdnem nagyon tetszett az is. Már maga a folyamat is, hogy beszédelgett a zenekar, a Nemzeti Filharmonikusok, és nagyon elveszettnek látszott, egyáltalán nem keltették azt az érzést, hogy egy csapat kultúrgladiátor most nekiesik a leghosszabbnak mondott szimfóniának, és a fülünknél fogva rángatnak be a mennyországba, vagy legalább a komponisták Parnasszusára, ahol Mahler elnököl, és azt magyarázza Beethovennek, hogy...

Mert tényleg Beethovennek magyaráz. Meg saját magának is, aki Beethovent követte a 2. szimfóniában, eljutva a végsőkig, a teljes zenekarig, és addig, amikor ez már kevés, meg kell szólalnia az emberi hangnak is, világgá kiabálva, hogy Feltámadunk, feltámadunk! A zene soha nem az ötlettől, hanem a megvalósítástól lesz zseniális, de nem ártanak az ötletek sem. És itt vannak. Például ez, hogy vissza lehet venni a szót az emberi hangtól, hogy nem a teljesség az, ahová megyünk, hogy lehet tenni még egy lépést tovább. És akkor jönnek a vonósok, beszélnek, de mégsem beszélnek, nincs szöveg, csak a szívet feszítik húrnak, és a mennyországban hívőknek azt mondják, hogy ne féljenek, onnét is van tovább. A mennyországban nem hívőknek meg azt mondják, innét is van tovább. Akinek életközepi válsága van, az hallgassa meg a 3. szimfóniát, és elmúlik tőle. Egy időre, legalábbis.

Akkor is elmúlik, ha épp azt akarnám elmesélni, hogy Inbalnak ez a végső lépés most nem sikerült. Nagyszerűen elirányította a zenekart, nem hagyta, hogy a Müpa által odaszervezett gurulós videokamera dorombolása kizökkentsen bárkit is, ebben az óriási hangszeres kavalkádban biztos kézzel teremtett rendet, idemutat, odamutat, ha kell, ráénekel, mint egy hatkezű rendőr a Piazza Venezián, ezt engedi, azt megállítja, gyorsabban, lassabban, vagy pont így. Csak amikor a szimfónia ötödik tételének meg kell szólalnia, akkor lesz ez hirtelen kevés, akkor nincs az a meleg szín, a bensőséges és megnyugtató hang, a szeretet zenei kifejeződése, az érzet, hogy hiába hisszük, hogy az emberi hang a csúcs, az emberek leginkább szavakat énekelnek, és a szó bizonyos pillanatokban kevés. Még az énekelt szó is. 

Hát jó, gondoltam, akkor ma csak bepillantottunk a mennyország kapuján. Nekem igazán nem sürgős. 

Összetöröd. Vagy valami egyéb szörnyűség történik. Elveszítünk mindent. Nem azt mondom, hogy egy opera, akár egy klasszikus opera minden hangját tiszteletben kell tartani... Illetve ezt mondom, de nem komolyan. Még a Figaro házasságát sem szoktuk teljes egészében hallgatni, Marcellina és Bartolo áriáját kiveszik, különben soha nem érne véget. Tessék úgy dolgozni, mint Wagner, hogy annyi fáradság zökkenés nélkülire meghúzni az operáit, hogy inkább nem is teszik. De egy zárt számokból álló műnél szinte elkerülhetetlen, hogy meg ne induljon a szabás-varrás, ezt egy kicsit kivesszük, ezt ésszerűsítjük, mindenki jól jár. Az alap magatartás így is az szokott lenni, hogy a 20. századiakat békén hagyjuk. Nem lesz vége a Kékszakállúnak az ötödik ajtónál, mert utána úgyis csak szomorodik a történet. 

New Yorkban, a Heartbeat Operában most nekiestek a Pillangókisasszonynak, hogy a darabot csak úgy lehet megmenteni a jövőnek, ha alaposan átdolgozzák, mert a szövegkönyv annyira ósdi, annyira sztereotip, csak a szenvedő kis keleti nőt mutatja meg, aki vár és vár, és hagyja, hogy a világ menjen a maga útján, ő meg kiszáll, négy évig csak éhezik, végül eldobja magától az életet. 

Sztereotip, de hát ez volt az akkori nyugati gondolkodás, tulajdonképpen már az nagyon szép, hogy valakinek feltűnt, a japánok is emberek. Mondjuk most és mondjuk mi. De persze attól még a közhely közhely marad, a keleti emberek a nyugati színpadon most is probléma. Mint ahogy ma hüledezünk azon, hogy Mickey Rooney játszotta a japán lakót az Álom luxuskivitelben filmváltozatában. És hogy. Vagy hogy Stahl Judit parókában, szemüveggel, fogsorral hunyorgott a tv2-n, hogy ő japán riporter. Nem akarok utólag sem felháborodni rajta, viszont ma ilyen műsort aligha lehetne elkészíteni. De jó, hogy változunk.  

Mindez vajon miért nem érvényes az operára? Az új Pillangókisasszony a második felvonással kezdődik, nincs ez a jól eső haha-hehe, hogy de hülyék ezek a népek a ruháikban, meg a bonc nagybácsival. Nincs öngyilkosság sem a darab végén, mert miért is ölné meg magát Butterfly, pláne így, szeppuku, meg a papa kése.

Jó, minden jó. Csak egyet nem értek pontosan: miről szól akkor a darab? Mert ha tűrhetetlen a történet, akkor nem kell hozzá Puccini sem, ő pont ezt a tűrhetetlent zenésítette meg. Vagy fordítva: ha Puccini kell, akkor el kell viselni  sztorit, el kell viselni (ha nem is feltétlenül) az áljapán szemfestést, a fehérre mázolt arcot. A jövő mégiscsak a múlt. Lehet, hogy kettős tükrözéssel, és azt éljük át, amit a 20. század első harmadában éltek át a nézők, és magunkban tudjuk, hogy félre lettek informálva, azon bőgnek, ami soha nem volt. De Júliával sem úgy történtek a dolgok, ahogy Shakespeare meséli, mégis rá akar hasonlítani minden szerelmes.   

Solti azért néha úgy föl tudja idegesíteni az embert, hogy azt hiszem: megérdemli azt az elképesztően ronda szobrot, amit a Zeneakadémia elé állítottak neki. Aztán, persze, továbbgondolom. Nincs ember, aki olyan szobrot megérdemelne. Meg azért mégis született a lemez-életműben egy Mahler 8., meg a Ring, természetesen. Meg ezek a borús pillanatok, hogy néhány hétig elhittem, a Zarathustrát kinőttem valahogy, azért nem szól már semmiről, azért vagyok képtelen legalább három percig odafigyelni rá. Pedig csak a CD volt olyan. Vagy a La mer, amit mostanában megint a fülemre tettem, és mindig csak azt éreztem, ennél közelebb nem tudom az agyamhoz vinni Debussyt, nyilván akkor az agyamban van a hiba. Nem akarok klasszikus ostobaságokat mondani, hogy nem hallom, nem látom, nem érzem a tengert (ez volt az egyik korai kritika rövid kivonata), mert nyilván nem is kell, Debussy sem a tengert bámulta komponálás közben, hanem a kottapapírt. Akkor sem találom a pillanat különlegességét. Hallgatom, olvasom hogy Solti perfekcionista volt, de hol itt a perfekció? Csak a szorongást érzem, hogy minden szólaljon meg, és minden meg is szólal, hiszen a Chicago Symphony játszik. Megint Solti javára kell szólni: nyilván nem tőle függetlenül lett ilyen a zenekar. 

Biztos, hogy a siker kétségbe tud ejteni még egy ilyen nagyon magabízónak és parancsnokinak látszó embert is. Biztosan van egy pont, amikor megfeledkezik arról, miért is kell elvezényelnie a La mert, csak a nemzetközi kritikusok és igényes zenebarátok hadát látja maga előtt, ahogy lesben állnak, és rá akarnak mutatni valamilyen hibára: na, ezért nem. Hát nem adok nekik abrakot, mondja Solti, és csipogtatja a hülye metronómját hogy a tempó az legyen, aminek lennie kell. 

Legfeljebb a hallgató esik kétségbe, hogy nem tudja kinyitni a Debussy Tengerére nyíló ablakot. Végképp nem lehet elrontani a dolgokat, átváltottam Carlo Maria Giulinire, és nem azt mondom, hogy végre értem, de legalább tudom, hogy nem reménytelen a helyzet. 

Nem tudok szabadulni a szombati Rózsalovagtól, nem mintha nagyon szeretnék, kellemes a rabság. Hallgatom a klasszikus Karajant, értem a klasszikusságát, csak azt nem, hogy miért épp Christa Ludwig Octavian, amikor olyan nőies a hangja, hogy akusztikailag soha, egy pillanatra sem tűnik fiúnak. Annyira nem, hogy ő a Tábornagyné a Bernstein vezényelte, kissé harsány vagy mondjuk így, erős színekkel festett változaton. Igaz, az viszont eléggé nehezére esik - érződik, hogy Bernstein sem Straussban, sem az operában nem otthonos.

Az igazi kaland azonban az olasz énekes. Egyetlen ária, meg annak némi folyománya, amíg rá nem reccsennek, hogy hagyja már abba a kornyikálást. De az ária kéjesen szép, amolyan ostobácska szöveggel, hogy próbálja magát felvértezni a szerelem ellen, de hiába, két szép szem sugára áttör a páncélon. Hogy ebben a picike dologban mennyi csoda van, azt talán nem is kell mondogatni, Strauss egy legyintéssel mutatja, hogy tudna ő, ha akarna, népszerűnél is népszerűbb olasz operát írni, de akármilyen megalkuvó is a természete, ebben az egy kérdésben, a zenében nem ismeri a ravaszkodást, azt írja, ami ő, amit csak ő tud. Tetszik vagy nem tetszik. Nálunk, ugye, inkább nem tetszik, Richard Straussért még mindig lehet harcolni - ha nem is pont A rózsalovagért. 

A kérdés az, hogy vajon a lemezkiadók és szereposztók mennyire jönnek rá az ebben rejlő lehetőségre. Meg lehet hívni egy sztártenort, aki miatt esetleg jobban veszik a lemezt, aki egy percre máshová emeli a történet mellékes pillanatát. Ebben is rendkívüli volt a Metropolitan előadása, Matthew Polenzani a fehér öltönyében, Puccini-bajuszával elképesztően énekelt, majd szignálta a klasszikus, törékeny anyagból készült lemezét, és úgy távozott. Nem ment messze, ő volt az előadás házigazdája, kék öltönyben, ősz hajjal, aztán meghajolni a darab végén, két felvonás múlva visszaöltözött. 

Nyilván nagy sztárt nem könnyű meghívni erre a két percre a színházba, de lemezen - miért is ne? Solti Pavarottival énekeltette az áriát, szándékai szerint gúny nélkül, de mai füllel hallgatva van benne némi fricska: jön egy manus, és ordít, mint a szakadt szamár. És közben a szakadt szamár mégis elképesztő technikával ereszti ki a hangját, süvít, száll, mindent betölt, és nincs mit magyarázni rajta. Olasz énekes, a szó legjobb értelmében. Ha bután interpretál, annyi baj legyen, amíg így szól. Mindez 1968-ban, amikor még de messze is volt a három tenor. 

Bernstein válasza rá Domingo, három évvel később. Nagyon fiatal a hang, de nagyon szenved ezzel a magas fekvéssel, végig azt érzi az ember, hogy engedje el már valaki ennek a szegény tenornak a torkát, mert így nem lehet normálisan énekelni. Persze, hogy lehet, de megint azt érzem, hogy nem is az a csoda, hogy Domingo ma is énekel, hanem hogy 1972-ben is tudott, mert úgy nyomja, szorítja, kínozza magát, mint akinek már csak hónapjai vannak hátra a színpadon.   

A hónapokból évek lettek meg évtizedek. Tudjuk, mennyit nyertünk velük, de azért jobb,hogy az olasz énekes nem maradt Domingo repertoárján.