Pontosan nem értem az okát, de májusban bejelentik, hogy ki kapja meg októberben a legjobb amerikai humoristának járó MarkTwain-díjat. David Letterman az idei győztes, mondjuk három évvel a nagy rivális, Jay Leno után, de azért remélhetőleg örül neki. 

Én örülök. Emlékszem, amikor először láttam őt a tévében, és egy kissé megdöbbentett, hogy ilyen is lehetséges. Magabiztos, okos, gyors, vicces, de közben nagyon természetes. Pont nem az, amit az ember a tévétől várt. Már akkoriban sem az, most meg már tényleg nem is lehet ezt várni, ezt a meghitt kapcsolatot egy esténként rendszeresen visszatérő fazonnal. Két éve visszavonult, azóta láthatóan nem borotválkozott, talán így jelzi, hogy ne is számítsunk rá, ő már pátriárka, és nem humornyik. Igaz, hogy akkor meg minek díjazzák? 

Messziről indult, valaha időjárásjelentéssel foglalkozott, állítólag akkor is voltak vicces benyögései, aztán stand-upos lett, közreműködő a Johnny Carson-showban, végül ő ült az íróasztal mögött a hülye szemüvegével. Eszembe jut az időjós Horváth Szilárd, akiről azt hittem, megvan benne ez a képesség, a sok hazai dumagép, akikről már igazán ritkán gondolok bármit is, és a hülye tanulság: ezt a tévét, mint műfajt mintha nem nekünk találták volna ki. Nálunk aki nem rossz, az idővel azzá válik, ezt jelenti a karrier. 

Nem értem magamat sem, miért tölt el némi, nem is kevés sötét örömmel az Arthur király bukása. Nem azért, mert megmondtam, hiszen nem mondtam meg, nem azért, mert egy kissé beleszunyókáltam a történetbe, mert van olyan mozi, amelynek már a főcíme is álmosító, és a stáblistája a boldog ébredés. Ahogy mások, én sem nagyon érzem alkalmasnak Charlie Hunnamot egy ilyen főszerepre, túl ostoba a  nézése hozzá, ahogy mások, én is megörültem David Beckhamnek a lovagok között, pedig, ugye, neki is elég buta a nézése. Tartok tőle, hogy Guy Ritchie bukásával a műfaj is bukni fog, nem fognak páncélos filmeket készíteni egy ideig, és ne tévedjünk, ettől csak a hülyeség győz, kamionná változó robotokkal lesz tele a vászon, az meg tényleg nem tudom, kinek jó. Még nem világos, mennyi a veszteség, de sok, több, mint a filmbe ölt pénz, mert sokat költöttek a reklámozásra is, voltak játékok, Amerikában a buszokat is Arthurra festették, hátha. 

Ennek mind képtelen vagyok örülni, nem esik jól, ha mások anyagi károkat szenvednek, még akkor sem, ha miattunk vesztenek, mi nem szánjuk rá a pénzt erre a szürkés-kékes-metálos kardozásra. Mégis úgy érzem, Guy Ritchie azt kapja, amit megérdemel. Ha hülye volna, ha a filmben csak a megvalósítás érdekelné, ha csak azzal foglalkozna, hogyan lehet lassítva képen törölni a másikat, akkor minden rendben volna. De azért van a filmek listáján egy Blöff is,  A Ravasz, az Agy stb, a RocknRolla (elfelejtettem a magyar címét), amelyeknek mind ereje van, tempója, színészei, mondanivalója. Ott vannak a reklámfilmjei, viccesek és szokatlanok. Meg itt van Arthur kardja, és akkor azt mondja az ember, hogy persze, a tehetség arra való, hogy elpocsékolják. De ne erre. 

Ahogy egy tehetséges rendező mondta első filmje végén: tessék fölébredni. 

Ugye, azt szokták mondani, hogy a szépség előny, hogy két egyforma tudású titkárnőből érthető módon a szebbiket fogják választani, és nincs ez másként a művészetben sem. Két egyforma hangból az lesz a sikeres, amelyik a szebbik testben lakozik.

Nem tudom. Bennem most már mindig a gyanú ébred, ha valaki operát énekel és jól is néz ki. Ne nézzen ki jól. Az opera maradjon meg a kövér néniknek és hormonzavaros bácsiknak, ne legyen illúzió, ne érezzük azt, hogy nahát, ez tényleg egy éhező költő. Énekelje el, hogy az, és boldogok leszünk mindannyian.

Aida Garifullina juttatta az eszembe a problémát, aki azért tényleg csinos, tatár hercegnő, és négy éve Operaliát nyert, papírja is van róla, hogy tehetséges. Aztán bekerült az újságokba, mint a visszavonult teniszező, Marat Safin babája, meg bekerült saját jogon is, hogy Bécsben énekel, és milyen szép. Tényleg az, bár egy kicsit kényszeresnek érzem ezeket a fejtartásokat, a bal orcámat tessék nézni, nem tartom oda a másikat. Idén megjelent az első lemeze, kicsit nehéz követni a válogatást, orosz áriák többnyire, de a Szadkóból a Hindu dal is köztük van átiratban. Meg a Lakmé, mert azt énekelte a Florence című filmben (akkor nem nagyon tűnt föl), Júlia keringője, mert azt muszáj.

Együttérzek mindenkivel, akinek harcolnia kell a sztárságért, de azért magammal is együttérzek, akinek hallgatnia kell Aida kisasszony koloratúráit, és úgy érzem, eleve korlátozottak a magasságai, és időnként mintha nyerítene. Azon gondolkodom, hogy ha csúnya volna, akkor is ezek volnának-e az igényeim, vagy megértően azt mondanám, fiatal még, van ideje. Nem ébreszt a szépsége fokozott igényeket, hogy tessék megfelelni ennek a külsőnek?

Persze, tudom. Ha csúnya volna, lemeze sem volna, nem volna miről beszélni.  

Meghalt, 89 évesen Norma Procter, akinek a neve valószínűleg nem mond sokat azoknak, akik nem töltötték fél vagy egész életüket a lemezjátszó mellett. Vagy nem angolok, hiszen Procter az ötvenes évek közepétől a Kathleen Ferrier halálával alakult űr legalkalmasabb pótlójának tűnt, fájdalmas és szép, sötét színű hangjával. Így is kissé távoli emlék maradt, valaki, akinek a nevét folyton olvasta az ember, de nem mondhatnám, hogy a szomszéd szobából, két másodperc után... Főleg, mert a szomszéd szobában sem őt hallgatták.

Halála nekem egy másik halált is eszembe juttat, Bors Jenő, a Hungarotont egykor naggyá tevő igazgató elhunytakor írta Nádori Péter, hogy ha emlékezni akarunk rá, tegyük föl a Mahler 3. szimfóniát Horensteinnel. Egyfelől azt éreztem, hogy ez csodálatos, egy lemezkiadóra lemezzel emlékezni, és az egész embert, az ízlését, érdeklődését, világát elhelyezte ez az egy mondat. Csak hát könnyű azt mondani. Igazán átlagon felüli, vagy annak képzelem a lemezgyűjteményemet, de ez a Horenstein nincs benne.

Azóta, tudjuk, hogy nincs is feltétlenül gyűjteményekre szükség. Amit keresünk, kis szerencsével megtalálható az interneten. Itt zárul a kör, a Horenstein vezényelte Mahler 3.-on Norma Procter énekel. Akinek kevés ideje van, csak az énekelt tételt is meghallgatja, de fönt van a teljes mű. Hogy eszünkbe jussanak.   

A híres történet szerint Karajan egyszer beült Bécsben a taxiba. Hová vihetem, kérdezte a sofőr. Teljesen mindegy, rám mindenütt szükség van. 

Ez történik mostanában Yannick Nézet-Seguinnel. Negyvenkét éves, szóval bírnia kell, de ha végignézi az ember két hetét.. Kezdi egy Bolygó hollandival a Metben. Utána átrepül Philadelphiába, mert ő a zenekar vezető karmestere. Koncert. Vissza a Metbe, a nagy gálára. Vissza Philadelphiába, újabb két koncertre. Másnap újabb Hollandi. Utána megint a Philadelphia Orchestra, de legalább most ők repülnek, a karmester marad New Yorkban, vendégszereplés a Carnegie Hallban. Nincs vége, mert indulnia kell Montréalba, ahol szintén ő a zeneigazgató. Nemhogy karmesterként, de hallgatóként is meggondolnám: kell ez nekem? És ha igen, vajon mire?

Sok mindent megért ilyenkor az ember Karajanból. Hogy néha az ember kénytelen trükközni, pózolni, zárkózni, mert szétesne különben. Vagy ha szét nem is esne, azt az érzetet nem tudja fönntartani, hogy a közönség most a zseni közvetlen közelében van, és ez a közelség minden fillért megér, mert az élet kivételes pillanata, mit majd mesélni lehet, amelynek hatása a hétköznapokban vagy a nehéz percekben is előkerül. Csak közben a világ is változik, ez a Karajan-féle felsőbbrendűség nem nagyon megy. Ha menne is, Yannick Nézet-Seguinnek biztosan nem állna jól. Viszont jönnek a kérdések: vajon mikor próbál, ha ennyit utazik? Persze, kimagasló zenekarokkal dolgozik, de ha már itt tartunk: vajon mennyi öröme van benne? Mi az, amit ebből még át is tud adni a közönségnek?

Lehet mondani, hogy ifjú még, 42 éves, habzsol. Most kell megalapoznia magát, ráér a nagy öreget játszani. Csak erős a gyanúm, hogy a koronának elég egyszer leesnie a fejéről. Vissza lehet tenni, de a horpadások megmaradnak. Aztán lesznek egyre többen.

2020-tól Nézet-Seguin a Metropolitan zeneigazgatója. Tervei szerint megtartja mellé a philadelphiai állását.    

Áprilisi hír, hogy Kölnben elhunyt Agnes Giebel. Agnes Giebel? Sejtelmem sem volt róla, hogy még él, élhet egyáltalán, 96 éves volt, és tudjuk, amit tudunk, az énekesi pálya sokszor lopja az éveket. Izgalmak, szenvedések, szenvedélyek, színházak. Ámbár Agnes Giebel soha nem énekelt színpadon, és ha elég sokat kérdezgették, akkor egy idő után hajlandó volt elárulni, hogy miért is nem. Nem volt kedve hozzá. 

Így is örök barátságban maradunk, hiszen olyan lemezeken énekel, amelyek, mint a porszívó, minden rendesebb háztartásban megtalálhatóak, például a Klemperer vezényelte h-moll misén. Giebel halálával már csak egyetlen szólista maradt életben, Janet Baker, reméljük, hogy minél tovább, és jó egészségben. 

Mit csinálhat mást az ember, előkeresi a régi lemezt, fölteszi, hallgatja, mondjuk a Domine Deust. Kettős Nicolai Geddával, fuvolaszólóval. Egymásba csavarodó szólamok az Atyával egylényegű Fiúról. Lassú, mai füllel szokatlanul lassú, nem is csak mai füllel, de régi tüdővel is, a fuvolista, mire a sorok végére ér, érezhetően szeretné már befejezni a dallamait, vagy ájultan bukik le a kottatartó alá. Klemperer viszont egyre bizonytalanabbul lengethette a pálcát, mert Giebel és Gedda lassul. Klasszikus felvétel, de egy pillanat alatt lefújódik róla a por. Az alapeset, hogy szeretjük, de nem hallgatjuk, hirtelen valami nagyon is eleven küszködésnek adja át a helyét, a szigorú arcú karmester előtt izguló, ha nem is reszkető, de alárendelt énekesek facsarják ki magukból a legtöbbet. Kétszer halnak, először, mert elfelejtettük őket, másodszor, mert tényleg. Mégis élnek. 

Egy hete van még, szegénynek, és vége, jövő vasárnap leveszik a műsorról az Amélie-t New Yorkban. Márciusban indult, szóval még egy musical a zenés darabok nagy temetőjében, pedig filmből van, tehát más is, meg ugyanaz is. Pedig a pénzes emberek igyekeznek minimalizálni a kockázatot, voltak próba előadások, minden okuk megvolt azt hinni, hogy ez végre össze fog jönni. Pedig tétje is volna a dolognak, folyton a musical megtorpanásáról beszélnek, beszélünk, hogy nem lehet bemutatni semmi újat, nem hisz a közönség a dalokban elmesélt szenvedélyben. 

Tényleg nem hisz. Mondjuk, én sem hinnék, mert engem már a film is halálra idegesített a bájolgásával meg Audrey Tautou betegre meresztett szemével, de a musical a nagy korszakában éppen ezt a naivitást szerette. Hogy van még egy sarok a színházi világban, ahol barátság, szerelem, e kettő kell nekik. Ahol ilyeneket lehet mondani, hogy ha egy ujj az égre mutat, csak a bolond nézi az ujjat. Igazi álbölcsesség, mert nyilván épp az a nem bolond, aki az ujjat nézi, aki mást lát, mint a többiek, de az ilyesmit hazaviszi a közönség, és elmondja a vasárnapi ebédnél. Mi több, az Amélie profin megírt zene, ennek minden előnyével, vagyis úgy szól, mint egy musical, és minden hátrányával, vagyis úgy szól, mint bármelyik musical. Na, majd mindjárt nem szól. 

Ilyenkor szokás a műfaj haláláról elmélkedni, itt kezdődik, amikor már nem kellenek az új darabok, a közönség megelégszik a régiek újra elmesélésével, átértelmezésével, új szereplőkkel és új rendezésekkel. Csak hát az opera sem halott, az operett is éldegél, hatalmas a kincsesláda, amelynek tetején üldögélünk. Eszembe jut Solti György, aki azt mondta, úgy halok meg, hogy Bach kantátáinak csak elenyésző töredékét ismerem. Miért volna ez baj?  

Van viszont mindentől függetlenül egy nagyszerű hírem: Fejérvári Zoltán megnyerte a montreali versenyt. 

A dal ugyanaz marad, mondta  a Led Zeppelin, itt meg épp a fordítottja történt: minden ugyanaz maradt, csak a dal nem. A dal Csajkovszkij, a helyszín megint a Márványterem, és négyen váltják egymást (már ha nem duettet énekelnek), Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett, Fokanov Anatolij és Pataki Bence.

Az utóbbi igen fiatal, kellemesen puha a hangja, de sok kifejezés még nem fért az éneklésébe. Van ideje. De az alapvető érzés megint csak az, hogy miért ez a hangerő. Itt vagyunk, egy kis teremben, amelynek valóban márványborításúak a falai, az akusztika igen kemény, semmi ok nincs a fortéra. Nyilván vannak arra való helyek és művek, de más egy szónoklat a Forum romanumon, hogy temetni jöttem Caesart, nem dicsérni, és más valami csöndes vallomás az éjszakai légbe, hogy látlak a bálban, látom a szemed, vajon te is szeretsz-e. Egyszerűen nem értem, miért nem érzik ezt a különbséget az énekesek, miért hatástalanítják azzal a műveket, hogy nagyon hatásos hangerővel próbálják meg interpretálni.

Nem is bírják. Csak Sümegi Eszterben van annyi anyag, hogy legalább a saját hangerejével lépést tudjon tartani, Wiedemann esetében kifejezetten értelmetlennek és csúnyának tartom ezt a rikácsolásközeli állapotot. Fokanov anyanyelvén énekel, nem az oroszra gondolok, hanem Csajkovszkijra, akinek a zenéjével Anyegin korában is mindig egy magasabb szintre lépett - nyilván nem függetlenül a nyelvtől. Mégis úgy érzem magam, mint akit behívtak egy szép kertbe, és még külön is kedveskednek neki, a legszebb virágokat akarják átadni. Letépik a kis mezei buzérokat, csinos kis csokrétát kötnek belőlük, aztán az egészet, piff-puff az arcunka vágják, nem is egyszer, de hússzor.   

Fáj, fáj, fáj. 

Ezt a történetet mesélte Susan Graham az 50 éve a Lincoln Centerben a Metropolitan Opera című gála szünetében.

Közös koncertet adtak Renée Fleminggel Bostonban, és az ő egyik ráadásszáma a La vie en rose volt. Hogy átvegye gyorsan a dalt, leült a zongorához, elkezdte énekelni, amikor belépett Fleming, elkerekedett szemmel. Te tudsz zongorázni? Úgy értem, hallottam, hogy tudsz zongorázni, de... tényleg tudsz zongorázni??? 

Nem olyan nagy ügy, C-dúrban van. De Fleming már vérszemet kapott: akkor így kell előadni a dalt. Kísérd te magad, hadd csodálkozzanak. Így aztán Graham teljes magasságával, álcigivel a szájában egy kis dizőz-produkcióvá változtatta a számot. Lehet, hogy így nem a legszívhezszólóbb az előadás, de az ember csak néz, hogy közben, feltűnés nélkül mennyi mindent csinál a hangjával, halkít, hangosít, gazdálkodik a levegővel, jelzi, amit Fleming is mondott egy interjúban: mi vagyunk az utolsó artisták, akik a kupolában, biztosítókötél nélkül, igazi veszélyben művészetet próbálunk létrehozni. 

Susan Graham egy másik alkalommal elénekelte a La vie en rose-t, a Met mezzoszopránjával, Stephanie Blythe-tal. Az utóbbi ukulelén kíséri. Nem nagy ügy, C-dúrban van. Nem is koncerten történt, hanem az öltözőben, és csak a bariton Dwayne Croft rögzítette az eseményt a mobiljával. 

Azóta a felvétellel zsarolja őket. 

Mindjárt vége az évadnak, nem nálunk, hanem New Yorkban, pedig ez különleges évad volt, ötven éve költözött új házba a Metropolitan Opera, így nagy gálával ünnepelték az évfordulót. Ezer dolláros jegyek egyfelől, rádióközvetítés másfelől. A Met negyven énekese, múlt, jelen és jövendő. Kinek összejön, kinek nem sikerül a három-öt perc, amennyi a rendelkezésére áll, mindenki azt a következtetést vonja le egy ilyen eseményt hallva, amit szeret: az opera haldoklik, vagy már meg is halt. Az opera agyonverhetetlen, amíg jönnek az új és új tehetségek, akik énekelni akarnak, mert valamiért úgy érzik, erre van szükség. Vagy nekik, vagy a világnak. Mindegy. Megy a gála, váltják egymást az énekesek és a karmesterek, és egyszerre csak a színház vezetője, Peter Gelb lép színre. Taps, ő meg csak annyit mond, hogy: nem hittük volna, de minden valószínűség ellenére most kérem fogadják a szeretett Dmitri Hvorostovskyt. 

Hogy a jelenlévők hogyan reagálnak, azt csak hallom. Tényleg nem hittük volna, Hvorostovsky idén mindent lemondott, kiújult a tumor, meg valami tüdőgyulladásról is szó volt. A magam részéről a sötét lakásban, éjjel fél kettőkor páros lábbal ugrálom végig a Rigoletto-áriát, két kezem a fejem fölött, amíg a szegény atya ordítva könyörög a lányáért. Soha ilyen megindító Cortigianit nem hallottam, soha nem lett tőle ilyen fényes kedvem. A szünetben Susan Graham elmondja, hogy ugyanez történt a művészbüfében, bámulták a monitort, és ordítottak, tapsoltak, sírtak, nevettek. 

Azt akarom csak mondani, hogy lehet, hogy ez valami hisztéria, amely műholdon keresztül is terjed, de alapvetően azt hiszem, hogy az opera egy nagy bazi család. Nem kell szeretnünk egymást, de a végén mégis.