Napra pontosan negyven éve történt, hogy elég vígan ültem a Zeneakadémián, Mozartot játszottak, a nagy g-moll szimfóniát. Annyira különleges hangverseny volt, hogy fölhívták a közönség figyelmét: lemezfelvétel készül. Az alkalomnak megfelelően igyekeztem kiöltözni, zakó volt rajtam, vagyis már nem volt rajtam, mert a Zeneakadémia akkoriban nagyon be tudott durranni, különösen akkor, ha tévéfelvétel is volt, nagy teljesítményű és nagy hőleadású lámpákkal. Szóval a zakót levetettem a koncert második részére, és szépen az ölembe fektettem, aminek az lett a következménye, hogy a zakó zsebében lévő egyetlen darab fémpénz a lassú tétel leghalkabb részénél egyszercsak csörr, kipottyant a földre és elképzelhetetlenül hosszúnak és hangosnak tetsző pörgéssel ért földet.
Nem mondhatom, hogy azt szerettem volna, nyíljék meg alattam a föld, mert a középerkélyen ültem, ha megnyílik, csak a földszinten pironghatok tovább. Utóbb aztán hiába kerestem a tízforintosom hangját a lemezen, ami nem is tudom, mit jelent. Talán annyira mégsem voltak érzékenyek a mikrofonok, vagy igaz, amit a szaksajtó pedzegetett: az, hogy koncertfelvétel, nem teljesen úgy értendő, hogy pont azt hallja a lemezvásárló, ami akkor este elhangzott.
A lényeg már megtörtént, a csata akkor már meg volt nyerve. ez volt ugyanis a Fesztiválzenekar bemutatkozó koncertje. A hivatalos eszme akkor még nem az volt, hogy Budapestnek kell egy új zenekar, hanem hogy hozzunk létre egy klasszikus zenei supergroupot, minden zenekarból jöjjenek a legjobbak, és évente álljanak össze két alkalomra és lemezfelvételre. Jó, de hát azok a zenészek, akik hétfőn unják a belüket az ÁHZ-ban, miért lennének csodálatos művészek szerdán a BFZ-ben? Már ha egyáltalán elengedik őket a szerdai fellépésre. És mi lesz abból, ha a harmadik pultnál ülő hegedűs azt mondja a koncertmesterének, hogy apukám, te nekem ne dumálj, én játszom a Fesztiválzenekarban, papírom van róla, hogy jobb vagyok nálad.
Megoldották így vagy úgy, ez most nem érdekes meg hosszú történet is. A lényeg az fél perc alatt kiderült. Fischer Iván intett, a zenekar elkezdte játszani a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt. Hogy miért pont ezzel kezdtek, nem tudom, én akkor még nem is ismertem a művet. De jó keményen és hangosan koppant az üstdob, aztán elkezdtek száguldozni a vonók a húrokon, és az ember tudta, hogy ilyet még soha életében nem hallott a Zeneakadémián. Még hasonlót sem.
Lehet aztán mindezt a történelem megfelelő fordulatainak megfelelően tovább bonyolítani, hogy ez volt az első vagy egyik első jele annak, hogy eljön még a rendszerváltás a mi életünkben. Nyilván nem a kakas kelti a napot, de azért jó, ha kukorékol, hogy mindenki hallja, új nap kel föl. Jó, ha kukorékol, és a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt kukorékolja.