Mindig irigylem a teremőröket, mindjárt elmondom, hogy miért, de előbb csak annyit a Korniss Dezső kiállításról, hogy azért néha egy kicsit túlzásba viszik a furcsaságot. Vagy csak én nem tudom követni a szellemességet, mondjuk ki van akasztva egy szőnyeg, és mellé kiragasztottak egy táblát, hogy szőnyeg. Az egyetlen olyan feliratot, amelynek nincs információértéke, hacsak valaki nem angolul tanul, és innét tudja meg, hogy a szőnyeg angolul carpet. A magam részéről a Száz év magányban éreztem magam, amikor a macondóiak nem tudnak aludni, és ezt egy ideig élvezik is, de aztán rájönnek, hogy szép lassan mindent elfelejtenek, így aztán a tárgyakra kénytelenek ráírni azok nevét, asztal, szék, szőnyeg. 

A teremőrökre visszatérve: álommunka. Nyilván ők nem mindig érzik ezt, de mégis az, mert a kiállításból épp a sietést nem kell érezniük. Mind így csináljuk, mintha volna a kiállításnak valami tempója, elindulunk, sietünk, néha megállunk egy kép előtt, de, főleg külföldön, alapvetően túl gyorsan megyünk, mintha lemaradhatnánk valamiről, vagy volna valami, amit még csinálnunk kellene, nem épp ezért jöttünk volna. Szvjatoszláv Richternek volt egy  módszere, ő egy kiállításon mindig csak hat képet nézett meg. Azt, persze, alaposan, Richternek amúgy is ijesztő memóriája volt, egy városi autóúton vissza tudta mondani a keresztutcák nevét a megfelelő sorrendben, ennek ellenére csak hat képet nézett meg, és ha érdekelte valami, legfeljebb visszatért. 

Ez az, ami számunkra reménytelen, ha így megyünk a Louvre-ba, még mindig semmit sem láttunk volna a világból, csak Mezopotámiát, de a teremőr számára lehetséges, neki az a munkahelye, annyit van együtt a művekkel, amennyit akar. Amennyit kell. 

Mindez most a Galériában azért nehéz ügy, mert az egyébként csodás Korniss tárlatnak koncepciója van. Jogos koncepciója, hogy Korniss voltaképpen Bartók nyomán vagy vele párhuzamosan haladt, a népművészetből nyert inspirációval. Ezt a Bartók-párhuzamot azonban Bartókkal érzékeltetik, az első teremben Bartók mondja a híres felvételen a Cantata profana szövegét. Szerintem már ettől is meg lehet őrülni, nemhogy teremőrként, de látogatóként is, a negyedik után már nem szeretném elölről kezdeni, hogy testéből sarjadzott szép szál kilenc fia, tessék már lapozni. De az igazán súlyos helyzet egy kicsit odébb alakul ki, amikor a Házasodik a tücsök szól a hangszóróból, végtelenítve. Az tényleg olyan, mintha a szomszéd szobában egy tehetséges gyermek készülne a zeneiskolai felvételire, megkeserítve a környezet életét. Nézem a teremőr kislányt, elég jól tudja függetleníteni magát, belemerül a telefonjába, de akármi is a helyzet: nincs megfizetve. 

A fenti szavakkal Takács-Nagy Gábor értékelte a Fesztiválzenekar zeneakadémiai koncertjének második részét, és nem kell félreérteni: a műre gondolt, Mozart Haffner-szerenádjára. Ami tényleg gyönyörű és tényleg szép, mintha egy szimfóniát és egy hegedűversenyt egyesítettek és szórtak volna szét tételenként benne. Azt hiszem, magamtól is Takács-Nagy rajongó vagyok, de amikor olyanokat mond, hogy "azon a bulin (mármint Haffner lányának esküvőjén) azt, amit most Eszter játszott, Wolfgang hegedülte", akkor az ember eufóriába kerül, nem csak azért, mert neki Wolfgang meg Eszter (az előbbi Mozart az utóbbi Lesták Bedő), hanem mert ezek ketten az ő agyában ott állnak egymás mellett, kézenfogva - mondanám, ha nem hegedülnének. Ó, halál, ki vagy te Mozarthoz képest? 

Nem mintha tökéletesen meg tudtam volna adni magam a Fesztiválzenekar játékának, egy kicsit olyan fémen fémet húzogattak a hegedűsök, a kürtök meg csak félszívvel voltak jelen, az ember azt hiszi, hogy tudja az okát, Takács-Nagy Gábor mégis vonósnégyesből érkezett, több és közvetlenebb a kapcsolata a vonósokkal. Viszont közvetlen a kapcsolata Haydnnal és Mozarttal is. Jó barátok, félhangokból is megértik egymást. 

Tényleg érti, és mintha mondani is akarná, olyan erős benne a kifejezési vágy, táncol, rajzol, nyög, énekel. Néha az az érzésem, hogy mindez befelé megy, nem a közönséghez szól, hanem a zenészekhez, de akkor kiderül, hogy nagyon is figyel kifelé, egy tétel végére érkező orrfújást is tud értékelni (nyilván, mert a tétel végére jött, lezárva a szimfonizálást). Jó helyen vagyunk, annyi sztárvendéges és zenekihasználó koncert után ez most tényleg az, aminek lennie kellett.  

Tegnap volt hetvenöt éves Kiri Te Kanawa, ez azért tényleg fura, hiszen annyira élénken emlékszem még az ötvenedik születésnapjára. Ami valószínűleg az ötvenegyedik volt, hiszen az ötvenedik születésnapjára adott koncert felvételét hallgattam a szeles utcán, azt énekelte, hogy You Never Walk Alone, és azt mondta a ráadás előtt, hogy fifty is nifty. A niftyt meg kellett néznem a szótárban, elegáns, azt jelenti (ma a Glosbe szerint büdöset is, de nyilván nem erre gondolt). Mondjuk ez illett rá forty meg thirty korában is, az éneklésére is meg a személyére is. Távolságot tartott és kifogástalan volt, főleg Mozart-ügyben, nekem ő volt a legjobb Donna Elvira meg grófné, többé-kevésbé az egész világtörténelemben, éppen emiatt: úgy tudott szenvedni, megbántottnak lenni, hogy közben nem csorogtak az arcán a könnyek. Aztán negyven körül elkezdett mindenfélét énekelni, nyilván nem akart Mozart és Richard Strauss specialista maradni, csak erre már a niftység kevés volt, ezen az alapon nem lehet jó Tosca valaki. 

Nem is volt. Solti belezúgott a jelenségbe, és fölvett vele néhány felejthető lemezt, a Tosca mellett Otellót és Simon Boccanegrát. Nem tudom, ezek a lemezek voltak-e az okai annak, hogy én magam lassan kizúgtam Kiriből (a jelenségből meg a hangból), mire Magyarországra jött énekelni, már nem éreztem azt a régi bűvöletet. Pedig ő volt, keresetlenül és elegánsan, csak valahogy már nem volt elég érdekes, amit csinált. Mintha valaki húsz-harminc éven át csak levezetne, öreg focistaként, vigyázva, meg ne sérüljön. Az első itteni koncertje ennek ellenére nem sikerült jól, betegséggel küszködött, de visszatért, hogy szép maradjon az emlék. Vagy az emlék emléke, ami alapján elképzelhetjük a fénykorát. Amiből kimaradtunk. Ámbár ott a Joseph Losey rendezte Don Giovanni, a Ponnelle rendezte Figaro házassága. Csak hogy tudjuk, mi az, amiről lemaradtunk.   

Nem nyafogok. De most már késő. 

Ralph Brewster könyvét olvasom, Hontalanul Budapesten a magyar címe, az eredeti az, hogy Wrong Passport, rossz útlevél, mivel szegénynek az amerikai nevéhez olasz okmányai voltak a 2. világháború alatt. Harcolni nem akart, hiszen olasznak soha nem érezte magát, így eljött Magyarországra, de a menedék nem tartott ki mindvégig, mikor a könyv kezdődik, épp a szlovák határra kíséri egy detektív a vonaton. Nem mintha Szlovákiában fogadták volna, hiszen vízuma nem volt, vissza is küldték Budapestre. 

Itt találkozik ifjúságom egyik hősével, Selvarajan Yesudiannal, akit ő csak Eddynek nevez. Yesudian tanulni jött Magyarországra, de a tanulás mellett tanított is, ma úgy mondanánk, jógastúdiót vezetett, könyvet írt, amelynek papírkötéses változata megvolt otthon. Ahogy a budapestiek a negyvenes években, én kamaszként néztem irigyen izomzatát, hajlékonyságát, rugalmasságát. Azt, hogy meg tudta csinálni a majur ászanát, beszívta a hasát, megfeszítette az izmát, és a hasizmot valahogy körbe-körbe tudta forgatni. Persze, ez az út vége volt, előbb légzőgyakorlatokat kellett végezni, beszívni, benntartani, sziszegve kiengedni, minden nap egy perccel tovább. Egy ideig apám is próbálkozott vele, de ő is csak addig jutott, hogy "apátok megőrült, alsónadrágban fekszik a földön, és sziszeg". 

 Yesudian a könyvben nem épp dicsőséges szerepben tündököl, Ralph Brewster felkeresi őt a Margit körúti lakásában, hogy tudna-e esetleg segíteni neki, bújtatná, vagy valami, mire ő azt mondja, hogy ugyan Ralph, csak gyáva vagy, nem akarsz harcolni a hazádért. Brewster egyébként bölcsebb mint én, mert ha nem is öleli Eddyt a kebelére, belátja, hogy egy indiai hazafi a világháborúban a németeknek drukkol, hátha az ő győzelmükkel fölszabadulhat India. 

Hazafiság ide vagy oda, Yesudian a háború után Svájcba költözött, Zürichben is halt meg 1998-ban, nem olyan nagyon matuzsálemi korban, 82 évesen. Jóga nélkül lehet, hogy még ma is élne. 

Talán furcsa, de úgy gondoltam, ennél nagyobb lehetőséget nem is kaphat David Fray, mint hogy egy nappal Gyenyisz Macujev után lép föl Pesten. Mert a két zongorista, persze, összehasonlíthatatlan zongorázni tudásban, de van más is a világon, mint a zongorázni tudás. Macujev bemasírozott a Müpa színpadára, majdnem beleverte a fejét a szemöldökfába (nem képletesen, hanem valóban), hengerelt Prokofjevvel, lejátszotta a napot, holdat, csillagokat, a ráadásban bemutatta, hogy tud ő úgy is játszani, mintha valami finom zenélőóra volna, aztán megint dörömb, kimasír, szevasztok, leesett állakat kérjük leadni a jegyszedőknél. 

David Fray beténfergett a Zeneakadémiára, lágyan, szelíden és líraian, olyan, amilyenek voltunk vagy szerettünk volna lenni, vagy akibe szerelmesek voltunk, vagy legalább akihez boldogan hozzáadnánk a lányunkat, és aztán fohászkodnánk, hogy mégis boldoguljanak valahogy. Hengerről nincs szó, nem akar uralkodni rajtunk, mi szeretnénk, ha megadhatnánk magunkat neki. 

Minden jó, amíg el nem kezd zongorázni. Goldberg-variációkat? Mégis: hogy gondolja? Még az ária sem szólal meg, nincs valahogy értelme, nem hogy rosszfelé indulunk, hanem nem vagyunk az úton. Nekem fáj, hogy a Goldberg-variációt csak szeretni tudom, érteni nem, de nem tesz boldoggá, ha az is így van vele, aki eljátssza. 

Tényleg: és csak ennyire tud zongorázni? Nincsenek karakterek, a legtöbb tétel olyan kellemes gyakorlótempóban pereg le, mintha David Fray csak meg akarná mutatni, milyen bonyolult zene is ez, és ha a végére ér, akkor majd, szünet után eljátssza élesben az egészet. 

Az kéne még csak.  

A zene kezd összefolyni, annak ellenére, hogy Fray minden variáció után kezet mos, na jó, nem mos, de megtörli a tenyerét, és egyre jobban belemerül az őrült zongorista szerepébe, a végén már dúdol is, meg szertedobálja a karját, majomkodik, pedig nincs joga hozzá, inkább tartaná a tempót. 

Sikernek siker, az est főmajma pedig fölmutatja a kottát, mintha szerényen csak annyit akarna mondani, nem én vagyok az igazi zseni, hanem Johann Sebastian. Ami egyébként igaz. Kapnál is tőle egy nagy fenékbe rúgást, ha itt volna. 

Mint az mezei virágok, mint az buborék, mint az álom, csak olyak vagyunk. 

Van egy Kurtág-lemezem, van rajta dedikáció, de nem Kurtágtól, hanem az énekestől, Sziklay Erikától. A dátum 2004 március 4. Tudom, hogy történt, Breuer János hívott föl, hogy Sziklay Erika hetvenéves lesz, és meg kellene emlékezni róla a Népszabadságban, mert ő annyi mindent tett a magyar zenéért. Tényleg rengeteget, száz körüli, talán száz fölötti bemutatón és lemezen énekelt, többek között a Bornemisza Péter mondásain. Telefon, időpont egyeztetés, beszélgetés nála, a Szent István parkra néző lakásban. Meg ez a fönti fénykép, amiből talán látható az egész Sziklay-paradoxon, hogy van egy ilyen asszony, tökéletesen polgári és rendezett, pulóverre fölvett kardigán. Ránéz az ember, és azt gondolja róla, hogy ő ezeket a nehéz, sikoltozós, jajgatós darabokat meghallgatni sem volna képes, de nem hogy meghallgatja, hanem éppen ő az, aki jajgat és sikoltozik. Hogy ez sokkal megdöbbentőbb, mintha bőrszerelésben csápolna Johnny Rotten koncertjén. 

Tíz napja halt meg, február 25-én. 

Virág az ember.  

A Rozsdatemetőt olvasom, nyilván nem függetlenül a közelgő Katona-bemutatótól, és leginkább arra gondolok, hogy mennyire nem irigylem Tasnádi Istvánt. Ő ugyanis folytatja a történetet, a színháznak nem elég a Fejes Endre által feldolgozott ötven év, amit egyfelől, persze, értek, másfelől elég veszedelmesnek tartok. Nem is Fejes írásművészetére gondolok, mert annak jó része el fog párologni a színrevitel során, hanem azt, ahogy a történetet és a szereplőit a valóságba ágyazta. Nem lesz könnyű utánacsinálni. Mondjuk az idősebb Hábetler János épp egy dísztemetésen szolgál, a nagy őségben a kandeláber mellett áll vigyázzban, dől az arcáról a verejték, miközben Nagy Pál vezérezredest temetik. A szertartás után a menet elindul a tiszti kaszinóból a Kerepesi temetőbe. Végig a Rákóczi úton szól a katonazenekar Fricsay Richárd vezetésével. 

Akit érdekel a katonazene, az tudja, de aki ezzel nem foglalkozik, annak talán meglepetés, hogy Fricsay Richárd valóságos személy volt. Ma leginkább nem is saját jogon szerepel a zenetörténetben, hanem mert ő volt Fricsay Ferenc apja, az utóbbi pedig szegedi indulás és budapesti átszállás után nagy, nemzetközi karriert futott be, megdöbbentően és sajnálatosan rövid idő alatt. Még a Houston Symphonyt is vezette egy évadon át, de alapjában véve Berlin volt a legfontosabb működési területe, ott készítette a ma már legendássá vált lemezeit, ott készült az az elég fantasztikus film is, amelyen Smetana A Moldva című művét próbálja. Az ember látja, milyen a zenekari próba a legmagasabb szinten, amikor már eleve úgy kezdenek, hogy mehetne akár élesben is, koncertként, de Fricsay nem nyugszik, és javít, javít, javít. 

1962-ben, amikor a Rozsdatemető megjelent, még élt, de már nagyon beteg volt, alig hinném, hogy tudomást szerzett arról: a papa is szerepel egy új magyar regényben.  

A képen Michael Volle látható, MRI kontrasztanyaggal feltöltve, amint a Dal az Esthajnalcsillaghozt (Dalt az Esthajnalcsillaghoz?) énekli. 

Tegnap ugyanő énekelt a Müpában, kontrasztanyag nélkül, de egyébként elég hasonlóan, csak Bachot. Alapvetően a két ismert vagy megszokott Bach basszuskantátát, az Ich habe genugot és a Kreuzstab-kantátát, nem épp vidám darabok. Vagyis épp ezt kellene tisztázni: szerintem igenis vidámak. Életelhagyók, vagy elvágyódók, de nem azért, mert olyan nagy a nyomorúság, hanem mert olyan klassz lesz odaát. Ezt a klasszra való várakozást nem sikerült megmutatni, lehet, hogy nem is volt cél, most elég annyi a böjt előtt, hogy a világ elég hervasztó. 

Nem hiszek nekik. Nem azért, mert annyira gyönyörűen zenéltek volna, Volle és az Akademie für Alte Musik Berlin. Jól zenéltek, de egy nagy szóló a hegedűn mintha kötelezően hamisodna el a húrok elhangolódásával. Így is olyan orgonista és csellista dolgozott a zenekarban, hogy bárcsak hetente lehetne velük találkozni. Volle szintén úgy énekel, mint a hegedű, néha elmászik a hangja, aztán visszatalál, de alapvetően mintha nem volna tökéletesen megbízható a hallása vagy a hangszála. Kicsit olyan, mintha vadászni indulna egy olyan fegyverrel, amiről tudja, hogy időnként csütörtököt mond, és csak reménykedik, hogy épp egy fürjet céloz, és nem a medvét. Azt is tudom, hogy sokak számára ez a klasszikus zene lényege, összegyűlünk, elbúsulunk, mire hazaérünk, felderülünk. Mindenesetre az elbúsulás most elég jól ment, rokonszenves gyászhuszárok húzták a nótánkat, aki nevetgélni akar, menjen a kabaréba. 

Utoljára és legutóbb szeptemberben énekelt Pesten Emma Kirkby, nyavalygott az ember, hogy kellett-e ez neki, a hangnak még a maradéka se nagyon volt hallható, de kellett, most már tudom, hogy kellett. Azóta megünnepelték a hetvenedik születésnapját (február 26), készült vele interjú, a Gramophon oldalán meghallgatható, bár nem nagyon színes az egész. De van egy-két jó kérdés, egy-két jó ötlet, hogy mit érdemes meghallgatni vele, egy-két nagy pillanat egy énekesi pályán, ahogy hirtelen világsiker lesz a Hildegard von Bingen-lemez, és egyszerre, nem miatta, de tőle nem is függetlenül érdeklődni kezd a világ egy 1098-ban született szent iránt. 

Megkérdezik, hogy van-e kedvenc lemeze, amire nyilván nem könnyű válaszolni, ha az ember 100 kiadvány fölött van. Még hallgatóként sem könnyű erre válaszolni, pedig mind a száz nekem nincs meg. Tudom azt is, hogy van, aki agybajt kap ettől az egyenes, vibrálatlan hangtól, meg azt is tudom, hogy van, akinek ez az éneklés, egyszerű, természetes, ahogy az elkezdődött. És van, aki félúton álldigál, ezt is szereti meg azt is szereti. Szóval kérdezik a kedvenc felvételeiről, és Emma Kirkby, némileg kitérően, a kedvenc helyszíneit mondja, különböző templomok, különböző visszhangok, aztán mondja azt is, ami számomra is mesés. És másoknak is az volt, mert azt mondja, hogy emlékszik a mosolyra a hegedűsök arcán. Ez volna az: 

Boldog születésnapot, Emma Kirkby. Boldog születésnapot mindenkinek, minden nap. 

Néhány éve... - így akartam kezdeni, de aztán rájöttem, hogy az a néhány, az már harminc. Szóval: harminc éve a nemzetközi kritika finom elragadtatásba esett egy Verdi: Requiem lemeztől. Fricsay dirigálta az élő előadást 1961-ben, ekkor vezényelte utoljára a darabot. Aztán a felvétel előkerült, kiadta a Deutsche Grammophon, a világ meg ámult. Ámult Fricsayn és a zenekaron, de ámult az énekeseken is. A négyből három Budapesten született (egyébként Fricsay is), Maria Stader volt a szoprán, Carelli Gábor a tenor, Ivan Sardi a basszus. Carelli az egyetlen, akinek itthon is van utóélete, Staderről nem szokás tudni, hogy valaha Molnár Mária volt, Ivan Sardiról meg most jött a hír, hogy Berlinben elhunyt. 

Eléggé szégyellem, hogy akkor tudom meg róla, hogy még élt, amikor már nem él. Pedig valamikor volt itthon, fellépett az operában, mondjuk, akkor még én nem éltem, és, főleg Fricsaynak köszönhetően sokszor hallottam a hangját lemezről. Oratóriumokban, a Don Giovanniban Masettóként, és ebben a már emlegetett Reqiuemben. 

Szepes Ivánként született 1930-ban, a háború után ment Bolognába tanulni, és egy ideig úgy tűnt, olasz karrier vár rá. Kisebb operákban énekelt, de jó szerepeket, Bresciában, Genovában, Nápolyban. Eljutott a Scalába is, aztán átköltözött Németországba, előbb Münchenben lépett föl, majd Berlinben lett tag. Ez lett az otthon, ide nősült, innét ment nyugdíjba, itt halt meg február 23-án. 

Meghallgatom újra a Verdi Requiemet.