Magnélküli mandarin

Magnélküli mandarin

bartok_1.jpg

Én még láttam Venekei Mariannát A csodálatos mandarinban. Nem állítom, hogy életem mandarinja volt, valamiért sok csővázas szék szerepelt benne, de Venekei… Pimasz volt, kihívó, nőies, egyáltalán nem az az áldozat-lány, nézte és megértette az ember, hogy a Mandarin mitől őrül meg, és miért nem tudja abbahagyni az életet, amíg meg nem történik, aminek meg kell történnie. Még jó, hogy kíváncsi voltam, mi lesz ebből a történetből, ha maga Venekei Marianna készíti a koreográfiát. Ezt csinálja meg, csak másképp, vagy mást csinál meg, de ugyanúgy, mást csinál meg, és másképp, stb.

Mást csinált és másképp, de pontosan nem tudom, mit. Azt értem, hogy elvette a történetből ezt a halhatatlan vágy motívumot, azt is értem, hogy nem a Mandarinra koncentrál, végül is ő csak a címszerep. Aztán itt megáll a tudományom, ha nem erről szól, akkor miről? A lányról, nyilván, ő kezd, ő végez, egy ideig némán megy a történet, szerintem túl hosszú ideig, már azt hittem, sztrájkba lépett az Opera zenekara, így megy le a három balett.

Aztán erőszak. Mindenképpen helyes megfigyelés, bizony erőszakos a világ, a csavargók kitépik a járókelők füléből a fülbevalót, és megruházzák a lány ügyfeleit, de hát… e….eeeee…. Ennyi?

Valószínűleg nem ennyi, de én többre nem jutottam. Az ötletek nem válnak be, sem az, hogy a Mandarin már régen a színen van, és figyel, mert aztán mégis bejön a nagy zenére, sem az, hogy lassított felvételen fojtogatják és rugdossák, mert a jelenet és a zene tempója nem érdekes össze nem hangzásban van, hanem elválik egymástól. Hogy miért jön be valaki, amikor a Mandarint akasztják, vagyis amikor leakasztják, azt nem tudtam megállapítani, úgy értem, hogy valami nem stimmelt, vagy ennek is jelentése volna, ahogy az sem világos, hogy szándékosan eresztik-e rá a lányra a függönyt, hogy félig kilóg alóla a nézőtér felé. Most ezért még egyszer meg kellene nézni az előadást, de nem hiszem.

A meztelenség dicsérete

A meztelenség dicsérete

p1280008.JPG

Tudom, hogy mások úti élményeinél csak a mások étkezési élményei érdektelenebbek, de attól, hogy tud valamit az ember, még nincs védve tőle. Szóval ez most úti is meg élelmiszeri beszámoló. Gnudi.

Az egésznek van azért némi kulturális színezete is, hiszen ignudóknak hívják a Sixtus-kápolna mennyezetén kicsavart pózokban üldögélő pucér fiatalembereket. Nem tudom, miért, olaszul ez nudo volna, toszkánul gnudo, de itt még megtoldották egy i-vel, ők tudják, miért.

A pucérság a lényeg. A gnudi töltött tészta, tészta nélkül. Nálunk is vannak hasonló megoldások, töltött paprika paprika nélkül, vagy töltött káposzta becsomagolatlanul. Lényegében ez ugyanaz, mintha raviolit ennénk csomagolás nélkül vagy gnocchit krumplimentesen. Ricotta, spenót, laza gombócok, vajas, zsályás mártásban, megszórva pecorinóval vagy parmezánnal.

Nálunk szerintem nem lehet kapni. Csak azért meséltem el, hogy jelezzem: az ember alig jön el, máris visszavágyik, de itt meg is állok, és nem kezdek el dicsőíteni a buchetta del vinókat, a firenzei borablakokat, főleg azért nem, mert rengeteget láttam, de egyik sem működött

Palazzo vecchio

Palazzo vecchio

vecchio.JPG

Azt gondoltam, hogy egy szép nap ezt megértem. A tornyot, hogy miért van ott, ahol, és miért épp így jó, ahogy van, miért lesz az egyensúly olyan dinamikus, az ember ránéz, és egy kicsit helyére tenné, de mégsem teszi, mert nem akar lemondani erről a látványról. Hogy ez valahogy a firenzizmus lényege, tudni, hogy ezen mindenki fennakad majd, de azt is tudni, hogy sebaj, ez pont így lesz jó. Mert ha egyszer áll a torony, és ott áll, ahol áll, akkor már nem lehet visszacsinálni, kockázat tehát van az építésben.

Tudom, az egész mögött gyakorlati megfontolások álltak, volt ott egy még régebbi palota, és annak volt egy tornya, a tornyot és a palotát elbontották, de az alapozáshoz nem nyúltak, csak körbeépítették, csakhogy ezek az egyszerű okok mégis idevezettek, hogy évszázadok múlva az emberek tátott szájjal, merev nyakkal bámulnak fölfelé.

Egy szép nap megértem, és akkor nem kell többet Firenzébe menni, úgyhogy nem is tudom, várjam-e azt a szép napot.

A titkos szoba szerelme

A titkos szoba szerelme

img_8943.jpeg

Valami ürügy azért kell, hogy az ember elinduljon Firenzébe a tél közepén, valami, ami csak most, csak itt. Ez az ürügy volt a titkos szoba, a stanza segreta, egy, a hetvenes években fölfedezett szoba, hosszú és keskeny, és állítólag Michelangelo itt töltött némi időt, eltűnve a Medici szemek elől. Ez a fele tény, el volt tűnve, és azt lehet tudni, hogy ebben a San Lorenzo plébánosa segítette őt. Vagy ha tudni nem is lehet, a plébános maga ezt állította.

A szoba úgy került elő, hogy a Medici-kápolnához akartak valami jó kis vészkijáratot szerkeszteni, és arra vezetett egy út, csak át kellett törni a falat, és akkor ott az utcaszint, arra lehet szaladni. Csak van közben egy szoba, ami hosszú és vékony, háromszor tíz méter és nincs benne semmi különös, de ez mégis Itália, vigyázni kell, egy vakondtúrás is értékeket hozhat a felszínre, nézzék meg a szakemberek. Megnézték, és két réteg festék alól rajzok kerültek elő. Hogy Michelangelo-rajzok, azt most sem lehet tudni, de az biztos, hogy Michelangelo-motívumok. Legfeltűnőbb a szomszéd szobában, magában a kápolnában látható szobor, Giuliano de Medici lába. Hogy van-e annak értelme, hogy Michelangelo a szobrához a vázlatot a falra rajzolja, azt nem tudom. De van Éva anyánk a bűnbeeséskor, tükörfordításban, van Léda anyánk (nem is a mi anyánk, hanem a szép Helénáé), hattyú nélkül.

Lehet ez minden, titkos szoba vagy méretes turista lehúzás. Az utóbbira készültem, november elején kellett bejelentkezni ahhoz, hogy január utolsó napjára, reggel kilencre legyen időpont. Betódulunk majd negyvenen a csőszobába, negyedórát lehet bent lenni, utána háromnegyed órán át szellőztetnek.

A tódulás azonban elmaradt. Kilencre még ketten gyűltek össze egy brüsszeli nő meg egy bizonytalan nemzetiségű fiú, Birkenstock papucsban. Plusz a vezető, aki meglepően hasonlít az Al Pacino játszotta Serpicóra. Meg is kérdeztem, hogy lefényképezhetem-e, de azt mondta inkább ne. Azért köszöni, hogy megkérdeztem.

Ha le is húzzák az embert, rokonszenvesen teszik. Nem állítanak semmit, éppenséggel lehet Michelangelo is, vagy részben Michelangelo, ha tényleg három hónapot töltött volna itt, akkor az egész jobban hasonlítana a Sixtus-kápolnához, meg hát milyen titkos szoba az, amelyiknek az ablaka az utcára nyílik. De hát ki vagyok én (mondja ő), hogy ebben állást foglaljak, nem vagyok művészettörténész. Tényleg nem az, amikor a brüsszeli nő valami bonyolultabbat kérdez, bevallja, hogy nem tudja a választ, majd fönt megnézi a könyvben.

Kész, le is telik a negyedóra, nem kell kimenni, a jegy érvényes a Medici-sírokra is. És azok biztosan eredetiek.

 

M vagy N?

M vagy N?

davidfej.jpeg

Nyilván nem okozok nagy meglepetést és nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a Dávid ma Európa vagy talán a világ egyik legnépszerűbb szelfi-pontja, naponta emberek százai várják ki a sorukat és fizetik meg a belépőjegyük árát azért, hogy elkészíthessék önmaguk fényképét a szobor előtt. Azelőtt ez valamiért iszonyatosan idegesített, most, persze, látom, hogy ha önmagukat is fényképezik, azért a szobor is benne van a látóterükben, valamilyen módon mégis a műalkotást szemlélik. De legalábbis fényképezik. A mobiltelefonokba épített kamera végre megoldotta azt a kérdést, hogy mihez is kezdjünk a műalkotásokkal: fényképezkedjünk velük. Talán így nem telepednek a lelkünkre a szörnyű súlyukkal, nem kérdeznek, nem kérnek számon.

Már csak azért sem kárhoztathatom a fényképezkedőket, mert nekem is gép lóg az oldalamon. És ha nem lógna, akkor sem hiszem azt, hogy amit épp most csinálok, a műtárgyról vagy a műtárgy környezetéről írás nagyon más volna, mint valami megúszási kísérlet. Mondom, mondom, hogy ne halljam.

Ami a Dávidot illeti, azért van még egy biztos elterelő hadműveletem. Megkeresem a lábán a betűt. A szobor 1873-ig a szabad ég alatt állt, és bár akkor még nem volt őrült divat önmagunk megörökítése, azért valaki kihasználta a lehetőséget, és Dávid jobb vádlijába véste a monogramját. Nem is tudom, mi volt az. N? Vagy M?

Némi szemmeregetés után megtaláltam. Mindkettő.

mvagyn.jpeg

Az Isten lába

Az Isten lába

szet3.jpeg

Bizonyos kor fölött az ember már ismételni jár Firenzébe, átvenni újra az anyagot, viszontlátni, közölni a remekművekkel, hogy élek ám, és sokat gondolok rátok. Persze, kell azért valami ürügy is, valami újranyitás vagy megtisztogatás, de a lényeg ez: ők nem változnak, mi meg változunk. Nincs is nagy tragédia, ha egy-egy találkozás elmarad, épp elvitték a képet egy másik kiállításra vagy nem fér bele az időbe az odaséta, jövünk még.

Derűs szívvel ballagtam hát a Santa Maria Novella felé, lelkemben égtek kis rőzsedalok, a rám váró élmények anyagi vonzatán töprengtem. Amikor először jártam itt, még hallatlan gondolat volt, hogy pénzt kérjenek azért, hogy az ember bemenjen egy templomba, odasétált a látni vágyó, belépett, és maradt, amíg akart. Ez tényleg már a mi életünkben történt meg, a templomok múzeummá válása, voltam a Santa Maria Novellában azóta, három euróért, talán négyért is, mindig nőtt a tét, vajon most mennyi lesz?

Hét ötven. Hát mindegy, ha már itt vagyok, legyen. Van bent anyag, Ghirlandaio, Giotto, Brunelleschi. És főleg, főleg, Masaccio, a Szentháromság a két donátorral, alapvetően mindenki ezért jön. Úgyhogy talán mégis szólhattak volna, hogy Masaccio nincs, restaurálják, el van takarva állványokkal és nejlonfüggönnyel, arra van rányomtatva a kép, ezt lehet nézni.

Vagy várjunk csak... Lépcső vezet föl a műanyag függöny mögé, a lépcső alján jegyszedő ül, és tényleg, további egy ötvenért föl lehet most menni, és olyan közelről, olyan magasságból lehet látni a képet, ahogy soha. Ahogy Masaccio festette, és azóta csak a szerencse fiai, és leányai, restaurátorok, hivatásos fényképészek látták. Az egész okoz egy kis térérzékelési zavart is, mert Masaccio a földön állóknak festette a képet, az oszlopokat és a boltívet alulnézetből lehet látni, az alakokat inkább szemből, de az Atyaisten elnéz a fejünk fölött. Most is elnéz. De látom a szöget Jézus kezében, nemcsak a szöget, de a szög árnyékát is, jobbról jött a fény. (Nem a szög árnyéka. Jézus vére.)

szo_g.jpeg

Körülbelül szemmagasságban lóg ki a köpeny alól az Atyaisten lába. Hát azt megfogtam. Mármint képletesen.  

Priscilla de Frász

Priscilla de Frász

priscilla.jpeg

Az a baj, hogy én Sofia Coppola művészetét akkor sem tudtam értékelni, amikor illett volna. Nekem az Elveszett jelentés unalmas és fölösleges filmnek tűnt. Aztán a Marie Antoinette-ben legalább az tetszett, hogy a történelemkönyvből valami mást tudott kihozni, és ez a más jobban hasonlított a Marie Antoinette-et ábrázoló festményekhez, mint a győztesek által írt történelemhez. De most ez a Priscilla... Szörnyűségesen unalmas, nyilván azért, mert valóságos, és ennek megfelelően két teljesen ostoba ember szerelmét meséli el. Lehet, hogy Sofia Coppola nem ostoba, de akkor miért ezt a filmet rendezte meg? 

Dróthaj

Dróthaj

sting.jpg

Az egész úgy kezdődött, hogy találtam, borító nélkül egy Sting-lemezt. Borítója nem volt, de a címke a közepén azért elegendő felvilágosítást adott, előadó, album címe, kiadás éve, Nothing Like The Sun, és 1987. A címet magamtól úgy fordítottam volna, hogy Semmi sem olyan, mint a nap. Egy létige ugyan hiányzik ehhez a megoldáshoz, de miért én legyek kicsinyes, ha ők nem azok, a mai szövegek romlanak, és why can’t the English teach their children, how to speak.

Csakhogy a szöveg nem mai, még csak nem is tegnapi, hanem Shakespeare, a 130. szonett. My mistress’ eyes are nothing like the Sun. Akkor hát mi is a lemez címe? Szabó Lőrinc persze nem sejtette, hogy a fordításnak címként is meg kellene állnia a helyét, nem is állja meg: (Úrnőm szeme) nem nap, sehogyse. Nem cím, sehogyse. Szász Károly és Győry Vilmos fordításában (nem tudom, ők együtt dolgoztak-e vagy felosztották a szonetteket) Szépem szeme nem lángol, mint a nap. Ez címnek jó, de kicsit beszűkíti a sort, nem azt mondja, hogy kicsit sem hasonlít a naphoz, hanem csak nem lángol úgy. Varró Dániel azt írja, „Hölgyem szeme a nappal föl nem ér”, icipicit zavaró csak ez az irány, a föl, hogy egy pillanatra azt érzi az olvasó, a naphoz föl nem ér, de tényleg ne legyünk már kicsinyesek, ha ő sem az.

Akkor hát körülbelül ez. Csak hát az ember mégsem egy sort olvas el egy szonettből, és van valami, ami sokkal jobban zavar. A dróthaj. Azt írja Szabó Lőrinc, hogy „Drót a haj? A haja fekete drót.” Lényegében ugyanezt fordítja Varró Dániel is, de hát miért is lenne drót a szép haj? Szász Károlyék óvatosabbak a drótot illetően: „sötét haja selyemmel föl nem ér” Az eredetiben tényleg wire a szó, ami tényleg drót (hacsak nem távirat, akkor fekete távirat nő az ő fején, William, William, elszabadult a fantáziád). De egyáltalán létezett drót Shakespeare korában? A fémek megmunkálása eljutott arra a szintre, hogy ilyen sűrű, kemény, kefének való masszát állítsanak elő? És akkor ezt szépnek tartották női fejen? Ráadásul Shakespeare mintha nem is a drót állagán, hanem a színén volna megakadva, a hölgyé fekete. Arra gondolok, hogy itt inkább valami arany szálról lehet szó, amihez a szép hajszálakat akkoriban hasonlították, de ez sem passzol a szonettek fekete hölgyéhez, hiszen ő a haját illetően fekete.

Van még tizenkét sor a versben, de azokkal most nem küzdök tovább.

 

Atom az anyjuk szíve

Atom az anyjuk szíve

atomheart.png

Pink Floydot hallgattam az éjjel, angyalom, ragyogóm, csillagom. Pótlás jelleggel, ez olyasmi, amiből pont kimaradtam. Mikor nyolcadikos voltam, ez a zene még túl nehéz volt, mire elsős lettem, már túl könnyű, mégis amolyan gitárzene, egy zenekarral, amelynek leginkább egy normális énekesre lett volna szüksége.

Ez az akkori álláspontom. A mostani az, hogy nem egy szörnyű csapás az egész, vagy az egészet nem tudom, csak a Meddle és az Atom Heart Mother alapján mondom, ámbár bevallom, az utóbbinak még a címét sem értem. Hogyhogy atom a szíve? Olyan kicsi? Vagy mi? De egyébként is nagyon érdekes a történet, úgy értem, azt hívják progresszív rocknak, amikor a rock a klasszikus zenéhez közelít, szviteket zenélnek el, és hagyományos hangszereket alkalmaznak, rézfúvós kart meg csellót. És mindez akkor fut be igazán, amikor végképp szakít minden progresszivitással, úgy értem, a Wish You Were Here minden szépsége ellenére mégis csak egy teljesen hagyományos popdal, amit alig-alig leplez a feldolgozás, hogy eleinte mintha a rádióból szólna a kíséret. Aztán a zenéjük kifut a The Wallra, ami mégis egy musical, vagy azzá lehetett varázsolni. Most úgy tűnik, hogy ez a Pink Floyd, hosszabb úton jutottak el ugyanoda, ahová mások is igyekeztek.

Nem állítom, hogy ez a megfejtés, de most itt tartok.

Uncle Charles

Uncle Charles

harcsa.JPG

Nem azt mondom, hogy nem lehet Ives-dalok nélkül élni… Még azt sem mondom, hogy eddig Ives-dalok nélkül éltem volna, a Memoriest énekelte Kathleen Battle egy régi lemezre vett koncertjén (James Levine kísérte zongorán, és ő kiabálta be németül, hogy függönyt fel!), Susan Graham-lemezek is az eszembe jutnak, de csak a lemezek, nem a dalok.  

Ez tegnap valamicskét megváltozott. A Három holló volt a helyszín, a kávézó alagsora az Erzsébet-híd mellett, a három holló pedig három zeneszerző volt, Dargay Marcell, Dinyés Dániel és Horváth Balázs, ők viselték szívükön Ives (nem ív, hanem ájvsz) sorsát, dalesetet rendeztek az Átlátszó Fesztivál keretében. Elmondták, ki ez a pasas, válogattak a dalai között, válogattak a lehetséges előadók közül. Nagy szűrővel merítettek, hogy ne egy sima és korrekt unatkozás legyen az egészből, hanem tényleg furcsa ötlet, más műfajok (bár nem is tudom, mi pontosan Ives műfaja) képviselői, Herczku Ágnes, Németh Juci, Pátkai Rozina, Harcsa Veronika, Falusi Mariann. Kakukktojásként és beugróként Kolonits Klára, őt egy kicsit a többieknek is ki kellett heverni, ahogy Annus Réka mondta, nem kicsit para egy világhíresség után énekelni. Tényleg más kategória, a mikrofonosok között mikrofon nélkül, a levegő, a dinamika, a szövegmondás (jó, neki könnyebb volt, latinul kellett énekelnie), te jó ég. De a többiek is megtették a magukét, és közel hozták, közelebb a szerzőt. Nem akarok nagyon sokat mesélni arról, amit az emberiség nagyobb hányada tegnap este elmulasztott, de hátha lesz még ilyen, mert ez túl jó és túl fontos volt ahhoz, hogy egy este, és vége legyen.

süti beállítások módosítása