Valószínűleg nem végezték az alkotók tökéletesen a munkájukat, ha a végén arra jut a néző: talán mégis jobb lett volna, ha valaki kijön egy könyvvel és felolvassa. Amit olvasnia kellett volna, az A félkegyelmű, nem könnyű jobbnak lenni nála, így aztán nincs olyan nagy baj. Rossz ötlet volt, nem lett fényes a végeredmény, de diszlexiásoknak így is könnyebb megnézni a Pesti Színház előadását, mint kínlódni szavakkal meg szóképekkel. 

Nem a munka hiányzott, az biztos, amit lehetett, az beletették, koszt, nyomort, gazdagságot, szépséget, őrületet. Zenét, abból sokat is, Wunderlich József hegedült meg loopolt, mindenki énekelt, valamiért angolul. Csak hát itt vannak a figurák a fejünkben, bonyolultak és regényesek, és akármilyen szívesen nézem meg hatodszorra is, hogy Vecsei Miklós meredten néz a semmibe, most ez kevésnek tűnik. Nagyon kevésnek. Akármennyire hosszú lábú is Petrik Andrea Nasztaszja Filippovna szerepében, épp az a szédítő és lélegzetelállító vonzerő nincsen meg benne, amit még Miskin is érzékel, ami őt sem engedi nyugodni. Lehet, hogy épp emiatt mérsékeltebb Aglaja Ivanovna jelenléte, de az mégsem jó megoldás, hogy a rózsaszín mellé fehéret festünk, hátha az pirosnak látszik. Sorolhatnám még, ki nem eléggé az, aminek lennie kell, de van azért egy az is, Orosz Ákos tényleg Rogozsin, félnék vele egy színpadon. 

Ha már így fölhelyeztük a nézőséget a színpadra: végül is ez a tanulság. Hogy van benne munka, gondolat, szándék, nem sajnálták az időt, a saját idejüket, meg a mi időnket sem, így aztán közös a veszteség, együtt sírunk, együtt nevetünk. Most épp együtt nem csináljuk egyiket sem. 

Van egy pszichikai határ, aminek már nem lehet ellenállni. Emlékszem, egyszer Padovában megvettem egy Beethoven 3. - 4. zongoraversenyt Goulddal és Bernsteinnel, mert 3,99-be került. Semmi értelme nem volt, megvan a teljes sorozat, azóta is celofánban van a CD, de nem lehetett tétlenül kibírni, hogy az emberiség nagy, közös kincseinek egyike ennyiért beszerezhető. Akkor legyen ingyen. Vagy legyen százmillió dollár, az sem túlzott ár, de ennyi ne. 

Most is valami hasonló történt, Németországban a farsangi kellékek mellett ott volt egy raklap Cigánybáró-lemez. 2,99-ért. Nem teljes, csak keresztmetszet, de mit számít. Robert Stolz vezényel, nem éppen fényesen, mint utólag kiderül, de egyébként operai szereposztás, Rudolf Schock, Benno Kusche, Eberhard Wachter. És Szaffi szerepében... ők azt írják, Erzebeth Hazy. Szóval Házy Erzsébet. Németül énekel, meglepően szép kiejtéssel, és nem túlságosan operásan, mint a magyar nyelvű felvételen. Sajnos csak egy versszakot hagynak meg Szaffi dalából, de az abszolút rendben van, nem is rendben van, hanem ebben az emelt környezetben is magabiztosan jó, a hangütés pontos, és mégis van benne valami szomorúság. A 64-ben forgatott filmváltozat zenei anyagáról van szó, nyilván azért olyan furcsák a húzások, miközben az első felvonás fináléja teljes. Itt forgatták a filmet, aztán elfeledték, nyilván 2,99 volna a sugárzása az M5-ön, vagy melyik nálunk a kultúrcsatorna. Lehet, hogy képekkel együtt rémes. De a hang azt mondja, hogy Házy tényleg akkora-akkora nagy énekesnő volt, mint amilyennek emlékeznek rá. Nem csak a messzeség szépíti. 

Addig, persze, könnyű, amíg az ember csak ír meg olvas. De ha beszélni kell... Hogy is hívják ezt az ír lányt, színészlányt, aki talán Oscar-díjat is kap vasárnap? Saoirse Ronan. Ügyes is, helyes is, de valahogy nem nyomasztóan helyes. Ha ismerős, akkor már meglepően régóta ismerős, mert már tíz éve, abban a vicces fimben, Anyád lehetnék a címe, már ott is elképesztően tehetséges volt, Michelle Pfeiffer lányát játszotta, és Alanis Morisette dalt énekelt arról, hogy meglepődnek a kisfiúk szülei, amikor Michael Jacksonnal buliznak a gyerekek, és furcsa élményekről számolnak be. Aztán játszott a Grand Budapest Hotelban, volt egy furcsa, nagy anyajegy az arcán. Most is van valami az arcbőrével, vagányul, alapozó nélkül játszik kamaszlányt a Lady Birdben, kell a hitelességhez a saját gyulladás. 

Huszonnégy éves lesz lassan, itt az idő, hogy csúcsra érjen, ha nincs ott máris, de nem ez a baj, hanem a neve. Hogyan is kell mondani? A legautentikusabb forrás szerint valahogy így: 

Mondjuk: szörse. Körülbelül. És akkor ott van a kellemetlenség, hogy ha az ember esetleg helyesen mondja, akkor összeröhögnek a többiek, ez milyen hülye. Mintha fanhohot mondana vangóg helyett. 

Jobb írni, mint beszélni

A havazás már csak olyan, hogy különböző zenéket indít el az emberben, bennem leginkább azt, hogy Hull a hó a kéklő hegyeken, másban meg nyilván mást. Őket általában irigylem az ízlésükért meg a zenei memóriájukért, mert nekik, mondjuk, a Borisz Godunov koronázási jelenete zsibong az agyukban. Na de most idén én is kitettem magamért, talán mert a Kovács Kati-dalban a fecskék messze délre szállnak, nekünk meg már lassan indulnak vissza, illetve, mint tudjuk, Zoltán, a gólya már jövetben van. 

Debussy ugrik be Kovács Kati helyett, a Prelűdök első kötetének hatodik darabja, Léptek a hóban. Előbb csak összevissza hallgatom, aki jön, és közben velük jön a régi Debussy-probléma is, hogy egyáltalán hogyan is kell őt játszani. Azokkal a pasztell-színekkel, amitől az impresszionista kifejezés a zenére tapadt, vagy ez is épp fordítva van, mivel impresszionistának mondják a zenét, elkezdik halványkékben és lilában játszani. Akik hallották Debussyt, azt mondják, lágyan és színekkel játszott. De ha meghallgatjuk a gépzongora felvételeit, azok sokkal határozottabb és keményebb billentésről tanúskodnak.

Határozott és egyértelmű megoldás híján végül kikötök Arturo Benedetti Michelangelinél, ő szaktekintély, még ha nem is pont a Prelűdök esetében, de tetszik a határozottsága és az, ahogy nem megy sehová. Annyira nem megy előre a zene, annyira csak pillanatra jön a pillanat, hogy teljesen értelmetlenné válik a mű címe, léptek helyett inkább harangoznak, csak a tétovaságot érezni, meg az elmúló percet. 

Nem lehet továbblépni. Az ember nem akarja kiengedni ezeket a pillanatokat, úgyhogy mint akinek beakadt valami a fejében, újra és újra elölről játszatom a Lépteket, mert ha továbblépek, tényleg elveszik. Aztán, sokadikra végül Kocsishoz fordulok, az ő sokat emlegetett keménységéhez, szárazságához, gyorsaságához. 

A három szóból egyedül a gyorsaság igaz, egy perccel rövidebb a mű vele, mint Michelangelivel. De lágyabb, levegősebb, sokkal erőteljesebben megformált. Ahogy ő játssza, úgy van ennek a harminchat ütemnek eleje meg vége. Van intimitása, érti az ember, mire gondolt Debussy, amikor azt mondta, hogy a Léptek a hóbant csak négyszemközt volna szabad játszani. Négyszemközt, vagyis most éppen két fül közt, az ő régi ujjai és az én mai fejem. És áldom azt a láthatatlan kezet. 

Elmúlt az éjszaka, itt van a reggel. Még mindig ugyanaz szól a fejhallgatóban.  

Van egy logikai kérdés az emberben, hogy ha a holland komponistáról, Wassenaerről azt mondják a kortársak és a mai értők, hogy "majdnem olyan jó, mint Corelli", akkor vajon miért nem Corellit játszik a Fesztiválzenekar barokk felállása? Mert azt azért nem mondhatnám, hogy Corelliben annyira jó vagyok, hogy nekem már nem lehet a horizontomat tágítani. 

Végül, persze, mindegy, hiszen ha van Handel is a műsoron, ő úgyis tarol, és legfeljebb azon lehet vitatkozni, vajon ennyivel jobb-e a kortársaknál, vagy ennyire képes hozzánk szólni. Most is tarolna, csak azt nem érti az ember, hogy már szól a Silete venti kezdetű kantáta, és sehol nincs a szólista. De még valami kottatartó sincs kitéve, mindjárt jön a fejreállás. 

Aztán nem jön, az énekesnő jön, Sophie Junker, felfokozott állapotban, és különböző pózokba vágja magát, miközben énekel szelekről, virágokról és pálmaágakról. Barokk gesztusokkal dolgozik, feltételezem, hogy mindezt kikutatták az értők, jelen esetben Sigrid T'Hooft, és nem csak festményekről meg metszetekről veszi a figurákat, de a hatás szempontjából majdnem mindegy, egy kvázi-őrült nőt szorít formákba a gesztusok sora, amelyeket mi is könnyedén le tudunk olvasni vagy meg tudunk fejteni, most virágot szed, most koszorú van a fején, most rázza a két kezét. 

És énekel. Nagyon szép hangon, határozottan, pontosan, jó ízléssel, mégis bátran díszítve. 

Mikor visszatér a szünet után, és a Julius Caesarból ad elő két áriát, már nincs ez a döbbenetes hatása, talán hiányzik az is, hogy jelezze, nem igazi tébolyodott, csak korhű, de ebben sem  vagyok biztos. Az egész estet így is uralja az emberi hang, Kleopátra biztat, hogy meg lehet őt ölni, de akkor kísérteni fog. Csak az húzzon ujjat vele, aki ezt is kibírja.   

Nem vettem észre, hogy bárki ájuldozott volna Paul Plishka megjelenésén a Metropolitan Bohémélet-közvetítése során, pedig elég nagy szenzáció volt. Az előadás maga kissé bágyatagon zajlott, aligha potyogtak bárkinek is a könnyei, Plishka pedig Benoit és Alcindoro kettős szerepében volt látható. Meg hallható. Úgy kettős a szerep, hogy az egyik figura az első, a másik a második felvonásban látható, összesen is pár perc az egész. Némileg meglepő módon Plishka nem csak ottmaradt a végső meghajlásra, de vissza is öltözött Benoit-nak, talán mert így ki tudta mosni a hajából a festéket, amit Alcindoróként kapott - nem tudom. 

Ötven éve énekel a Metropolitanben, ami önmagában is elképesztő szám, benne van a színház első tízében az össz-előadásszámokat illetően. Mostanra már nehezen jár, az álla alatt pulykanyak jelzi, hogy alaposan lefogyott, és amikor kicsit halkabban kérdez tőle valamit a műsorvezető Kelli O'Hara, vissza kell kérdeznie. Nem lehet büntetlenül hallgatni Jon Vickerst vagy Leontyne Price-ot testközelből. De nem csak ezért különös a pálya, nem csak ezért öröm látni Plishkát, hanem mert sok esélyünk épp nem volt rá: 2012-ben egyszer már visszavonult, megünnepelték a Tosca Sekrestyéseként, köszönjük. Aztán két éve visszahívták erre a két szerepre, és most itt sompolyog a veterán basszista. 

Könnyebben tudnék érzékeny pályaképet festeni róla, ha úgy igazán szerettem volna a művészetét, de egy kicsit mindig furcsa volt ezt a gyomorból jövő basszushangot hallgatni, mindig volt valaki, aki jobban érdekelt volna a szerepben. Most, sajna nincsen, de ilyen ez a világ. És mielőtt még továbblibegnénk a sok  Borisz és Fülöp között, volt egy rendezés, amelyben Plishka túlzás nélkül nevezhető zseniálisnak, Zeffirelli Falstaffja. Vicces, sőt, nagyon vicces, meg komoly, sőt meghatóan komoly, egy nagy pálya csúcspontja. Egyébként ő is a Falstaffot mondta a legkedvesebb szerepének az interjúban. 

Az élet nem volt annyira kedves hozzá, mint a színház, meghalt a felesége, meghalt az egyik fia a háromból, a másikat gyilkossággal és szexuális erőszakkal vádolták meg - végül fölmentették. De ha valaki kételkedne, melyik a jobb hely: a színház vagy az egész világ, Paul Plishka valószínűleg tudná rá a választ. 

Mindig azt hiszem, hogy az Álmodozások kora a kedvenc Szabó István-filmem, aztán leadják a tévében, és rájövök, hogy tényleg. Nem tudom abbahagyni a nézését, nyilván mert nem is akarom, mert mindig van benne valami, ami új. Meg van, ami régi, a város, a hó, a nap, s az évnek ama  szaka, órája, perce. Vagy hogy azt mondják, te mikor születtél? 38-ban. És te? Én is. Megnéztem gyorsan, egyik színész sem született 38-ban. Szabó István született 38-ban, mint mindannyian tudjuk, hiszen ezért vetítik most a filmjeit a tévében. 

Szeretem, ahogy fölfedi a kártyáit, ahogy narrátort alkalmaz, mint a Jules és Jim, de közben el is viszik a háttérben a 400 csapás plakátját, nehogy már ne értsük, ki vezeti a rendező kezét. 

Vezeti, nem vezeti, olyat tud a film, amit csak nagyon kevés másik, miközben a régi világból szól át, valahogy nem csak a régi világot őrzi, hanem a mai fiatalságot is, mindenki bájos, hogy egy ilyen régi kifejezést használjak, de tényleg az, még Murányi László is. 

Első film, és ennek a súlyát cipeli vidáman, amikor még nem lehet tudni, lesz-e második film is, úgyhogy gyorsan mindent el kell mondani a világról, amit tud az ember. Erről eszembe jut egy másik első film, ami ugyanezt viszi a vállán, ugyanilyen könnyedén, Enyedi Ildikótól Az én XX. századom, ami megint a legkedvesebb számomra az életműből. Kisebb az életmű, mint tudjuk, nem függetlenül a pálya során meghozott kompromisszumoktól, de most, hogy Enyedi is ott ül, amikor a borítékokat bontogatják, az embernek mégis eszébe jut, hogy valaki megírhatná a magyar film Párhuzamos életrajzait. Makk és Bacsó, Latinovits és Cserhalmi, Szabó és Enyedi. 

Hülyeség?  

Pontosan emlékszem, mikor hallottam először John Adams Short Ride in a Fast Machine című művét. A címet nehéz lefordítani, mármint nehéz megmondani, mire gondolt machine-ként a szerző, de valószínűleg a Rövid utazás sportkocsin megteszi. Semmiképpen nem az, amit a Pannon Filharmonikusok műsorfüzete javasolt, hogy rövid lovaglás. Habár kattognak benne, és lehet, hogy ez volt a becsapós, a Gyalog-galopp tökei. Na de hát annak a filmnek sem Walking Gallop a címe, hanem Monty Python and the Holy Grail.

Emlékszem, kik játszották először Budapesten, a Birmingham Symphony Simon Rattle vezényletével a Zeneakadémián, és érezte az ember, hogy ebben az öt percben benne van a századvégi klasszikus lehetősége. Bonyolultabb, mint amilyennek kinéz vagy kihallatszik, közben mégiscsak rövid, lehet érteni, hogy miről van szó, lendületes és mégis megadja a hallgatónak azt az érzést, hogy valami nagyon menő dolgot hallgat. 

Eltelt talán húsz év, inkább több, és nem is kell magyarázat hozzá, ha a Pannon Filharmonikusok ezzel kezdik a koncertjüket a Müpában. Jó kis zene, összhatásában ugyan erősen emlékeztet a Petruska kezdetére, a vásári forgatagra, de ebben van egy kis megszállottság, a kattogó ostinato. Varga Gilbert igen elegánsan és könnyedén vezényelte el a darabot, talán épp az őrület hiányzott belőle, hogy jó ég, benne ülök valami szörnyűségesen száguldó szerkezetben, és hogyan fogok ép bőrrel kiszállni belőle, de ha ez meglett volna, akkor valószínűleg a zene maga veszett volna el. Örök probléma az őrületes zeneműveknél, hogy mihez ragaszkodjunk az őrülethez vagy a műhöz. 

Talán így volt jó, hiszen ezzel kezdődött a koncert, nyitány helyett fanfárral, fanfárként ezzel a Rövid utazással. Ne feledkezzünk meg a címről sem, nyilván ezzel a sorral jobban érti a hallgató, hogy mit is akarnak tőle, mintha csak azt mondták volna Ostinato-Fanfare vagy bármi hasonlót. A cím maga csak akkor volt akadály, amikor valaki valóban röviden utazott egy gyors szerkezetben, így például Diana hercegnő halála után le kellett mondani a londoni előadásról.

Ettől függetlenül: itt van velünk a darab, és egyre népszerűbb, nekünk meg el kell altatnunk a gyanúnkat: nem biztos hogy rossz, csak azért mert jó. 

Mondjak valami iszonyatosat? A fogaim puhák. 

Nem tudom, miért épp ez jutott elsőként az eszembe, amikor a helyzet épp elég iszonyatos, nem is kell mást mondani, csak hogy meghalt Tahi Tóth László. De talán jól van így, arra szerződött, hogy másokat szórakoztasson, időnként kifejezetten arra, hogy megnevettet, és ez vicces. Vicces volt. Az ő hangján mondta Robert Redford a Mezítláb a parkban című filmben, vagy inkább az ő hangja mellé tették Redford arcát, nem a hangi, hanem a fizikai  hasonlóság alapján. 

Nem lett belőle magyar Redford, inkább játszotta sokáig a világban kevergő értelmiségit, leginkább a filmeken, még az Egri csillagokban is ő volt az egyetlen értelmiségi, Tinódi Lantos Sebestyén. És a Szerelmes biciklistákban a szabad magyar ifjú, aki lekarikázik a Balatonra. És ez , és az, de mintha soha nem lett volna igazán kitalálva, mi is. Amikor elfogyott a türelme, komikusnak állt, és sikeres is volt a gegjeivel, a savanyú arcokkal, pukkanó poénokkal. 

Amikor utoljára a Vígben láttam, Dvornicsek Jánost alakította a Játék a kastélyban előadásában, neki sorolja föl hosszan-hosszan Turai, hogy mit kér reggelire. (Ez a poén köszön most vissza a Fantomszál című filmben.) Érzékeny szívű lakájt játszott, miközben úgy nézett ki, mint egy megöregedett Árgyélus királyfi. Az volt az érzésem, nem érzi jól magát ebben a bőrben. Mintha nem foglalta volna el a trónt, hanem viccesen melléült, hadd nevessünk, aztán egyszer csak nem volt ott a trón.

Azt azért biztosan tudta, mennyien szeretik. Nem a szerepeit, nem a színészt, őt magát, a jelenséget az utcán vagy színpadon, aki véletlenül éppen színész. Egy régi vetélkedőben összeeresztették a civileket és a művészeket, és akkor kérdezte a műsorvezető viccelődve, hogy jaj, annyi itt a név, hát hogyan szólíthatunk. Tóth vagy Tahi? Laci, vágta rá. Így is szólította a játékos, Laci művész úrnak.   

Egyszer találkoztam vele, tévéstúdióban ücsörögtünk, felvételre vártunk. Nem volna túlságosan érdekes, csak épp az agyról kérdeztem, hogy szerinte is akármeddig terhelhető, vagy érzi azt, amit az idősebb színészek, hogy több szöveg már egyszerűen nem megy bele, mert annyi van benne a régi időkből, betelt a tárhely. Azt mondta, nem telik be, mindig marad kapacitás. 

 Mindig. 

Próbálom a rossz oldaláról megfogni a koncertet, azt nézni, ami kifogásolható volt Arkadi Volodos koncertjén, de hát... - mindjárt kiderül. Aki szívózni akar, azt azért elmondhatja, hogy Volodosnak mintha a nagyforma nem volna az erőssége, mintha Schubert utolsó előtti, A-dúr szonátáját kissé fölaprította volna, a négy tételen túl kisebb összefüggéseket keresett, és így elveszett valami fenségesen tragikus, ez az egész téli utazás érzet, hogy megyünk, masírozunk a boldogtalanságban, és a végcél a halál. 

Nem tagadva el a nagy formák és formátumok érdemeit: ez annyira nagy baj? Úgy értem: ez nem valami schuberti közeledés a zenéhez? Hogy a kicsik majd kiadják maguktól a nagyot, összeadódnak és egymást erősítik, mint egy dalciklus dalai, amelyek önállóan is teljes élményt nyújthatnak. 

Költői a kérdés, azt gondolom, igen a válasz. Mármint a kérdés második felére, az első felére meg az, hogy nem, vagyis nem baj, és tényleg ilyen Schubert, ilyen is tud lenni, ami engem illet, így könnyebben tudom befogadni. Ez volt a kiindulás nála, leült a szobában, és eljátszotta a haveroknak az új művet, ők meg vagy értették, vagy sem, ez már legyen az ő gondjuk. Ezt a szoba- vagy szalonhangot megteremteni önmagában is rendkívüli teljesítmény, főleg itt, a Müpában, nagy vagy nagyként számon tartott zongoristák is elvéreztek már ebben a légköbméterben, nem tudták, kivel társalogjanak, a közönséggel, a hangszerrel, a szerzővel vagy saját magukkal. Ezen túlmenően az ember gyakran érzi a nagyszabású Schubertnél a szorongást, nem, nem hagyom abba, mert ez az egyetlen pillanat, amikor beszélhetek, amikor rám figyeltek, és nincs olyan sok dobásom az életben. Nem hagyom abba. Csakhogy ez a fajta szorongás és a formátumosság az esetek nagy hányadában egymás ellen dolgozik, és nem hogy egy kezemen, de két-három ujjamon meg tudom számolni azokat, akik fel tudták oldani az ebben rejlő ellentétet, és valami teljességről tudtak szólni. Ha nincs meg ez a teljesség a maga egészében, akkor nem sokkal jobb, ha részenként, de mégis megkapjuk? 

Megint csak költői a kérdés, hiszen arról akarok beszámolni, hogy hiába keresem a rosszat, végtelenül szerencsésnek érzem magam a tegnap esti ottlétért, hogy ezt a Schubertet hallottam, és így, belemerülve, fejjel repülve a hókupacba, és az nem dob vissza, nem enged át, megfog, szervusz, öcsém, nézd, mennyivel boldogtalanabb emberek is vannak nálad.