Alapvetően élmény a küldetéses emberek látványa vagy közelsége. Akár Vas-Zoltán Iváné is, aki mintha éber álomban vagy látomásban kapta volna az üzenetet, hogy Háy Gyula Appassionata című darabját meg kell mentenie a világnak. Ha jól számolom, ez már a harmadik kísérlete, hogy megmutassa a közönségnek a darabot, volt már Békéscsabán, a Bábszínházban, és most a Tesla Teátrumban a Kazinczy utcában. A történet szerint személyesen az özvegy küldte vagy adta át Vas-Zoltánnak a kéziratot, miután a magyar színházak mellett a külföldiek is berezeltek, hogy egy ilyen erős dráma ártana a nemzetközi enyhülési folyamatoknak. Aha. Még jó, hogy a James Bond-filmeket azért le merték forgatni.

 Mindegy. Ha jól értem a tanulságot, és a tehetséges emberek a művészet és az igazság foglyai, akkor némi rosszkedvvel csak annyit tudok hozzátenni, hogy az előadásban részt vevő színlapi emberek mind szabadok. Talán nem ennyire rossz a helyzet, egyszerűen nem lehet megmenteni a meglehetősen sematikus drámát, amelyben a főhős író nem ír alá semmilyen önelítélést, a főhős zongoraművész nem játssza el az Appassionatát "ezeknek", vár rájuk a tisztesség a börtönben és a nagyvilágban. Azért a meglehetősen vegyes színvonalú szereposztásból érdemes kiemelni Fantoly Nikolettet, én ennyire reménytelen, színpadellenes, egy kézzel gesztikuláló, éles hangon káráló, végig a szerepet nem értő és mellette maradó alakítást még nem láttam. A többiek erejük szerint, Márton András harcol a manírjaival, Tímár Éva a nem is mondom, mivel. Király Attila a hangjára hagyatkozik, amely, furcsa módon otthon is kísért, mert a tévében Jack Sparrow kalandjai zajlanak. A fiatalok iskolás igyekezettel szenvednek, remélve, hogy lesz ez még jobb is. Legalább ebben együtt reménykedhetünk.

Maga a mű 1967-ben született, hat évvel egy másik Appassionata, Szilvási Lajos regénye után. Most majdnem randevút adnak egymásnak, párhuzamos utcákba kerülnek, Szilvási emléktáblája kint van a Síp utcai ház falán, nem tud az ember nem gondolkodni azon, hogy vajon mit találtak a hatvanas években az írók az f-moll szonátában annyira magával sodrónak, annyira forradalminak vagy kérlelhetetlenül tisztának, hogy csodálatos nőalakjaik mind ezt zongorázták. A szonátához nem kapcsolódik semmiféle nagy történet, Beethoven maga nem ütött le senkit a kottával, inkább Brunswick grófnak ajánlotta, aki, remélhetőleg tudta, mi a kötelessége, és megfelelő mennyiségű aranyokkal viszonozta a megtiszteltetést. De ha a társadalmi változások vagy feszültségek leképezését véljük meghallani a zeneműben, akkor nagy valószínűséggel rossz úton járunk. Mintha ez lett volna később Beethoven veszte, ezért esett el utóbb a világ csúcszeneszerzője pozíciótól, ezért kellett átengedni a trónt Mozartnak vagy Bachnak, akik nevéhez nem kapcsolódott semmiféle világjobbító szándék. Vagy az Egmont nyitány dolgozott volna tudat fölött vagy alatt Háy Gyulában, az 56-os rádióműsor, amelyben ő maga is részt vett utóbb, a segélykérés sokévi börtönt érő beolvasásával? Akárhogyan is van, a romantikusan zenei cím egy kicsit kevés a darabmentéshez.      

Az a baj, persze, hogy nem is kerestük. Én biztosan nem kerestem. Tökéletesen megelégedtem a hírrel, hogy Natalie Dessay visszavonult, nem énekel többet operaszínpadon, színésznő lesz, ha igaz. Végül is: kaptunk tőle eleget. Rengeteget. Nekem ő volt a favoritom, még akár Netrebkóval szemben is, mindig mélyebbnek, izgalmasabbnak, megrázóbbnak találtam az éneklését, a hangját, az alakításait, ha ugyanazt a szerepet énekelték, például Manont, vagy főleg: ha ugyanabban a rendezésben lehetett látni őket, mint a Metropolitan Lammermoor-i Luciája. Legyen Annácska a népé, Natalie-cska meg azoké, akik egy barázdával már beljebb vannak a lemezen, akik máshogyan, másutt izgatódnak föl az operai láztól. 

Ha azt mondta, befejezi, biztos tudja, mit beszél. Én is tudom. Netrebkónak szerencséje van, meg nagyon ért önmagához, így pontosan tudta, mikor kell váltani, és mennyire kell váltania, miközben a fél világ azon sápadozott, hogy Leonóra lesz a Trubadúrban, meg Lady Macbeth, ő tudta, hogy ezeket a csatákat sem fogja elveszíteni. Nem is veszítette. Dessay viszont úgy járt, mint ahogy most Renée Fleming, csak néhány évvel hamarabb. Nem súlyosodott meg a hangja, nem tudja a Netrebko-utat végigjárni (és most azért gyorsan hozzátenném, hogy Netrebkót egyebek mellett ezért is csodálni kell: a rövid operai karrierek idején ő végig tud szaladni egy nagy-nagy pályát), egy idő után az ember saját magával versenyez, és nem csak a közönség mondja azt, hogy régebben mennyivel jobb volt, de ő maga is ezt érzi. 

Ahogy egy interjúban mondta: nem én fordítottam hátat az operának, hanem az opera fordított hátat nekem. 

De hát nem csak jelmezekben  lehet énekelni a különböző operaházakban, van pódium, vannak egyéb műfajok. Fleming jövőre a Carouselben lép föl, a Molnár Ferenc Liliomból készített musicalben, amiről azt hittem, hogy már befejezte földi pályafutását, de kiderült, hogy jövőre felújítják New Yorkban. Natalie Dessay Michel Legrand-nal énekelt, és szerepet vállalt a Cherbourgi esernyőkben, meg egy Sondheim-darabban is. És közben jelennek meg új lemezei. A Pictures of America musical-válogatásban érezhetően Barbra Streisand nyomában megy, ahogy lent énekel, visszafogottan, aztán a szenvedélyesebb pillanatokban az orrába nyomja föl a hangot. Tulajdonképpen jobb mint az eredeti, csak hát így nem eredeti. Megjelent egy Schubert-dallemeze is, szigorúan nézve az sem épp siker, nagyon erőlteti a tökéletes német kiejtést, a szó végi r-ek torokba fojtását, de valahogy folyton erre is figyel az ember. Már ha nem arra, hogy jaj, ez már nem az a hang, nincs benne a könnyedség, az a hihetetlen megbízhatóság, hogy úgysem tud zeneszerző olyasmit kitalálni, amit én ne tudnék elénekelni. 

Tulajdonképpen meg kellene a szívnek szakadni. De nem teszi. Mert nyilván vége van a dalnak (a dalnak még nem, csak az áriáknak), soha nem lesz az belőle, aki volt, de azért esély van. Meg is hívhatják Magyarországra, egy-egy új lemezre még van remény, és ha nincs, ott vannak a régiek, ahogy a Tornami a vagheggiart énekelte Handel Alcinájában, ahogy elfújta Kunigundát a Candide-ból, ahogy kánkánozott az Orfeuszban. Találkozás egy régi szerelemmel, ahogy Kovács Kati mondaná. Nem gyógyítható. 

Ha jól emlékszem, a vitatott Sosztakovics (ön)életrajzban van egy emlék Glazunovról, ahogy szivarozva áll a tanítványok között, és irigykedik: nekik még minden zene új. Ő már, sajnos, mindent ismer. 

Ha valami biztató van a saját zenei életünkben, akkor az az, hogy velünk ilyesmi biztosan nem történhet meg. Évtizedek óta hallgatom a Négy évszakot, és mindig fel tud lelkesíteni. Évtizedek óta hallgatom a 9. szimfóniát, és még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan is van ez, Beethoven viszonyulása a fafúvós hangszerekhez. Hogy az 5. kezdetekor, ami az emberek többségének úgy él a fülében, hogy na, ott aztán szól az egész zenekar, kürtök, trombiták, üstdobok, a valóságban csak a vonóskar játszik, és egy klarinét. Klarinét? Vajon miért? Vajon ki hallja, vajon milyen színt ad hozzá az összhatáshoz? 

Van egy hasonló pillanat, de ott a fúvós hangszer tényleg nagyon markánsan hallatszik. Ezerszer hallgattam már, de csak tegnap éjjel gondolkodtam el rajta, hogy egyáltalán miről lehet szó, vagy szó van-e valamiről egyáltalán. A negyedik tétel elején járunk, már el vannak utasítva a korábbi témák, és akkor a csellók elkezdik játszani az Örömóda-dallamot. A csellók zúgnak, és fölöttük a fagott valamit bakugrálgat, az is, meg nem is, mindenesetre határozottan elkülönül a csellószólamtól. Ha a miértre az a válasz, hogy mert így szép, azzal is tökéletesen beérem, és közben azért szívesen ájuldozom Beethoven belső hallásának tökéletességén, hogy ekkor is tudja, melyik hangszert kell választania, amikor már régen nem hall semmit. De a negyedik tétel annyira történetes, annyira mondani akarja a szavakkal is körülírhatót, hogy nem lehet kizárni, valami mégis volt Beethoven fejében a zenén kívül is. Mert a fagott bakugrálgat, jelzi, hogy ő csak amolyan különálló része a nagy egésznek, de aztán csatlakoznak a csellókhoz a brácsák is. És mintha ez megadná a jelet a fagottnak is, hogy most nem a megfelelő pillanatban van különvéleménye. Ne most, fagott fiam. Van, tényleg van pillanat, amikor mindenkinek azt kell mondania, amit a többiek mondanak, néha tényleg az angyalok kara szól, és ahhoz kell csatlakozni. Ahhoz csatlakozni kell. 

Az már egészen más kérdés, hogy vajon felismerjük-e a pillanatot, vagy tényleg csak együtt vonítunk, jobb ötlet híján. 

Június elején nyílik Helsingborgban a Bukások Múzeuma, a termekben csupa olyan dolog lesz, amely ránézésre jó ötletnek látszott, bele is öltek egy csomó pénzt, meg is valósult, de a nagyközönség mégsem kért belőle. Azt gondolná az ember, hogy ehhez aztán bőven tudnánk mi magunk is anyagot szolgáltatni, de a múzeum terveit nézve elég meglepő dolgok kerülnek majd be. Olyasmik, amelyek nálunk nem számítanak bukásnak. A Segway például, ha mond ez a szó valamit. Az a kétkerekű taliga, amelyből annyi szaladgál a Belvárosban, lusta emberek ezeken nézik a műemlékeket. Csak hát a cég nagyobbra tört, azt gondolta, hogy forradalmasítja majd az emberi közlekedést, az egész világ fog ezeken a szekereken száguldozni. Ez tényleg nem jött össze, pedig azt a tényt elég szemérmesen kezelik, hogy a Segwayt is gyártó cég tulajdonosa, James W. Heselden maga is a találmány (nem a saját találmánya, mert a Segway Dean Kamen nevéhez fűződik) áldozata lett: a természetjáró változattal próbálta nem járni a természetet, és végül szakadékba zuhant.

Ott lesz a kiállításon a Google szemüveg, amelyről én még azt hittem, hogy folyamatban lévő dolog, és nem befejezett múlt, aztán a Coca-Cola blak, amely koffeinben gazdag kávépótlék lett volna, de valamiért az emberek maradnak a hagyományos, szénsavmentes változatnál, és, még egy meglepetés, a Harley-Davidson parfümök, pedig azt gondoltam, a hazai ujjatlan trikós társadalom  nagyra értékeli. Ha már a motort nem engedheti meg magának, legalább az illat legyen az övék és a környezetüké.

Ha van tanulság, akkor épp a fordítottja az előfeltevésnek: nálunk még az is megy, ami másutt kiállítandó bukta. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok. 

Ilyen hanghoz talán érdemes volna megtanulni énekelni is. És most nem csak az énektechnikára gondolok, bár feltehetőleg ott is vannak hiányosságok, de lehet, hogy mindez csak baleset, kis hurut, amely rosszkor jelentkezik, amikor ott ül a közönség, Cser Krisztiántól két lépésnyire, és be vannak kapcsolva a mikrofonok is. De ettől függetlenül, is végig azt érzem, hogy a daléneklés lényege nincsen meg. Ezt talán nem tanították, nem is gyakorolták, nem tudatosították. Mi a különbség, milyen intimitásra volna szükség, hogy mindenki nyitott szemmel, füllel, szívvel figyeljen, hogy azt érezze, ez most neki szól. Lehet magyarázkodni, hogy ez világjelenség, hol van ma bárki is, aki Dietrich Fischer-Dieskauhoz vagy Hermann Preyhez fogható volna. 

Nem számít. A művek ott vannak, és valakinek el kell énekelnie őket. Nem csak elénekelnie, értelmeznie és átélhetővé tenni. Hogy a Petrarca-szonettek szerelmes dalok, és nem a lelki tompaság kifejezései, hogy Richard Straussért külön meccset kell vívni, mert őt még a közönség se szereti. Azon az alapon nem volna szabad műsorra tűzni, hogy ilyen is van, én sem nagyon értem. 

Nincs vereség egy koncerten. Nem lehet, hogy közben az énekesnek elmenjen a kedve, megrogyjanak az idegei, mert elrontott vagy elromlott valami. Minden dal új mű, mindig elölről lehet kezdeni (ahogy egyébként meg is történt a ráadásként megismételt Ádám, hol vagy?-gyal, és másodszorra a szavakat is lehetett érteni). Minden három perc után újra lehet kezdeni, ahogy az életet is minden napfelkeltével újragondolhatjuk. Nem hibázhatunk el végleg semmit. Ez is tanulság, bár optimális esetben nyilván nem erről szólt volna a koncert a Márványteremben.   

A kérdés az, hogy vajon elég nagy ember-e ahhoz Bob Dylan,hogy bármit megetehessen. Jó értelemben bármit, nem arról van szó, hogy húsz dollárért megvehetjük a legújabb lemezét, amelyen fogat mos. Bár, ha utánagondolok: ehhez is elég nagy. Csak azt azért olyan nagyon sokat biztosan nem hallgatnánk. De a Triplicate album így is elég különös. Harminc dal, és abból egyet sem ő írt. Amerikai daloskönyv. Ilyesmit azok szoktak megjelentetni, akiknek szépséges vagy legalább iszonyat dögösen karakteres a hangjuk, és kifogytak a saját számokból. Eljön az idő, hogy elhelyezzék önmagukat a világban, és azt mondják, ezt a hagyományt folytattam a hangommal. 

Bob Dylan hangja, ugye... Karakteres, de biztosan nem szépséges. Amikor az egyik első Dylan-kazettámat kölcsön adtam valakinek, azt mondta, hogy képzeljem, tönkrement a magnója, húzza a szalagot, és mintha egy nő énekelne. Orrhangú nő. Sejtettem a megoldást, de azért meghallgattuk együtt is a The Times They Are A-Changinget, és komoly bólogatások kíséretében meg kellett mondanom, hogy ez ilyen. Ilyen hang, így énekel. 

Ahhoz az ötvenhárom éves felvételhez képest a mai Bob Dylan igazán férfias hangon zeng. Csak hát a nagy énekesek ellen indul, mondjuk Sinatra vagy Nat King Cole ellen. Amely mérkőzést nem lehet megnyerni. 

Nem is nyeri, szépen elfogy a hang egy bizonyos magasság fölött. Legfeljebb a felszabadító hatásról beszélhetünk: ha ronda a hangod, énekelj. Csak határozottan. 

Meg az első kérdésről, hogy vajon elég nagy ember-e ahhoz Bob Dylan, hogy ennek is örüljünk. Hogy valahogy elhelyezi magát az amerikai dalok között, hogy tripla albumot jelentet meg, amelyen összesen 90 perc zene van, alig több, mint egy jól kihasznált szimpla CD-n. De hát valamilyen elvek szerint válogatott, és úgy látszik, az elvek külön lemezen jobban érvényesülnek. Különben is, kussolj szívem, örülj, hogy van új Dylan-lemez. 

Ötven éve, a mai napon halt meg... azt mondanám, ifjúságom vagy gyerekkorom egyik bálványa, de ezzel úgy tennék, mintha ma nem volna bálványom, pedig nagyon is az: Széchenyi Zsigmond. Az egyetlen magyar író, akit oda mernék tenni fényképen a következő generációnak, hogy tessék, nézd meg, így néz ki egy író. Vagy: ha jól írsz, sokat és szépen, akkor te is ilyen leszel. 

Nyilván nem lesz ilyen, pedig mennyire jó volna ilyen emberek közt élni, de inkább mintha ő lett volna a tévedés, egy filmsztárt véletlenül idepottyantottak, a bajszos magyarok közé. Egy mai, hasonló adottságokkal bíró fiatalember nyilván azon törné magát, hogy valahogy helyrehozza ezt a hibát, Széchenyi Zsigmond meg büszke, és egy ideig talán boldog magyar is volt. Akiben benne van a nemzethalál, az esetleg bólogathat: a boldog és büszke magyarok azért, ha tehették, hónapokat, féléveket voltak távol az otthontól. Úgy talán könnyebb. Széchenyi elviselte, hogy elvész a világ, elviselte a börtönt és a keszthelyi fűtőséget, és legfeljebb annyit mondott, hogy "a Zsiga ment volna, de a Széchenyinek maradnia kellett". Ez is egy hazai tanulság: ennyit kell szenvedni azért, hogy kokárda kerüljön az ember sírjára. 

Nyilván van, aki azt mondja rá, hogy vadászíró, nekem író, aki többnyire a vadászatról írt, de mindig szeretem azokat, akik csak arról beszélnek hivatalosan, nyomtatott formában, amihez értenek, és itt kezdődhetne valami önmarcangoló zárójel, de inkább most kihagyom. Csak megemlítem, hogy azért a legszebb fejezetei nem a lelőtt állatokról szólnak, hanem, mondjuk a termeszekről, a régi világról, a gyermekkorról, a nevelőkről, a fehér vadászokról. A legszebb képein, mármint írott képein nem kafferbivalyok vannak, hanem a határőr, akin zubbony van és vörös fez, csak nadrág nincsen rajta. Azt biztosan vasaltatni küldte.

Nem muszáj Széchenyi élvezetéhez érteni a vadászatot, én is csak annyit értek belőle, hogy ha acélgolyó repül egy állat testébe, akkor megváltoznak a tulajdonviszonyok,  azelőtt a vad mindenkié volt, de leginkább önmagáé, utána a fegyver kezelőjének lesz a tulajdona, oroszlánom, elefántom, addaxom lesz belőle. Régimódi gondolat, de meg lehet érteni, el lehet fogadni. Régimódi a történet, elmúltak azok az idők, amelyben játszódtak. Széchenyi könyvei meg nem múlnak el. Szeretném legalább az egyiket elővenni az évfordulón, de nem merem, mert akkor vége a napnak, este kelek csak föl a heverőről.

Olyan hülyeséget mégsem mondhatok, hogy boldog halálnapot.   

Nem tudom, mennyire tudatosult a közgondolkodásban, de tegnap különleges nap volt. Recordstore Day, A lemezboltok napja. Immár a tizedik. 

Ezen azért elgondolkodik az ember, már hogy minek is a napja, van-e még olyan egyáltalán, hogy lemezbolt. Műszaki bolt van, ahol a pöcök és drót mellett lemezt is árulnak. Lemezbolt nem sok jut az eszembe, ami azért különös, mert azelőtt egy ötszáz méter sugarú belvárosi körben éppenséggel több is volt. Egy a Vörösmarty téren, egy a Szende Pál utcában, egy a Szomory Dezsőn, meg a Rózsavölgyi. Rózsavölgyi még van, de nem hiszem, hogy a lemez volna a főcsapásuk. Másutt sem jobb a helyzet, Bécsben bezárt a Caruso, sokkal korábban az aluljárói bolt, meg az az üzlet egy kapualjban a Grabenen, ahol első Klemperer-kazettámat vettem 95 schillingért. Az Eroica volt, és a Gyászinduó tételt elfelezték rajta, A oldalon kezdődött és B-n lett vége. Még megvan a Gramola meg az EMI, de az utóbbi is árul koncertjegyet meg lemezjátszót. Ravennában is ismertem egy finom kis többszintes boltot, de sajnos a múlt időn van a hangsúly. 

Mennyire szerettem, hogy a nyolcvanas évek végéig a Woody Allen-filmekben a lemezboltban összefutás egy lehetséges élethelyzet volt. Egy darabig irigyen szerettem, hogy ott állnak mindenféle kincsek előtt, és úgy beszélgetnek, aztán úgy szerettem, mintha rólam, rólunk szólna, ott állunk mindenféle kincsek előtt, és marhaságokról... 

Tudom, tudom, a kincsek megvannak, Toscanini most is vezényel, csak nem papírtasakban, nem műanyag dobozban lakik, hanem mindenféle zsebben hordozható zenekönyvtárakban. És van válaszcsapás, megint divatba jön a bakelit, egyre nagyobb szelet az egyre kisebb tortából, de tényleg nem akarok belekeveredni a dologba, ne a hordozó legyen a fontos, hanem a tartalom. 

Csakhogy a hordozó maga alapvetően változtatta meg a zenehallgatási szokásainkat. A bakelithez le kellett ülni, mert ha kóválygott az ember a lakásban, a tű nem volt biztonságban. Le kellett ülni hozzá, de ha nem, akkor is végig kellett hallgatni egy egész oldalt a régóta várt percekért. Nem a Fülöp király-áriáról szólt a Don Carlos, vagy a követekről, hanem összefüggésbe kerültek a klasszikus zenei slágerek, a kiemelkedő pontnak volt honnét kiemelkednie. Nem volt ugrálás a számok között, nem volt beletekerés, nem tíz másodperces részleteket mutogattak egymásnak a megszállottak, hanem félórákat. Cserébe nem volt pattogás, ugrálás, kétségbeejtő elakadások, hullámok a korongokon. Azt hittük, megéri. Azt hittük, jó dolog, hogy a CD minőségvesztés nélkül másolható. Pedig hát úgy jártunk, mintha kiderülne, hogy az aszfalt alatt végig-végig arany van. Ja, akkor nem is olyan értékes.

Nem baj, nem akkora a baj, hiszen újra fölment az élő zenélés értéke, mert ott megint élnek az eredeti formák, megint végig kell hallgatni a műveket, megint nincs beletekergetés, alkalmazkodnunk kell a szerzőhöz és az előadóhoz, és többnyire azért ők tudják jobban, hogy mire vágyunk. Csak a lemezek imádata, az hiányzik, és nem is kicsit. Jó ég, egy Gould-lemezzel a hónom alatt a nyolcvanas évek elején azt éreztem, hogy az egész utca irigyen bámul. 

Erre talán jó egy Recordstore Day. Újra, magunkban kiállni a régi kicseink mellett. Hiába esik most éppen az ázsiója, azért nincs nagyobb kincs a korong formátumú zenénél. Szatyorban hordoztuk a glóriánkat. Fénylik az, legalább egy napig.

Hát ez tényleg, tényleg olyan jó, mint amilyennek remélte az ember. Nánási Henrik a karmester, öt perccel a világhírnév előtt vagy után, ezt nehéz megmondani, mindenesetre a megfelelő helyen. A zenekar a berlini Komische Operé, a mű Korngold Hegedűversenye, és Michael Barenboim hegedül. Azon egy kicsit lehet elmélkedni, hogy előny vagy hátrány a pályán, ha az ember Daniel Barenboim fia, nyilván ez is, az is: könnyebben kerül helyzetbe, de nehezebben lő gólt, nehezebben győzi meg az embereket. Nem akarván kilógni a sorból: egy kicsit vaskosnak, kásásnak éreztem a hegedűhangját, egy kicsit súlyosnak a ráadás-Paganinit, de ami a lényeget illeti, a mű megvolt, a furcsa, össze nem illő tételei ellenére is. Westernnel zárul, bonyolultkodással indul, és közben még egy szép lassú tételt is kapunk, mintha Korngold az egész pályafutását szerette volna ebbe az egyetlen darabba belefoglalni. 

Nagyon jó, az egyértelmű, de a lényeg a második részben jött, a Mahler 4. Egy bő hónapja játszotta a szimfóniát a New York Philharmonic, és igazán nagyon szépen, de most mintha arról szólt volna az előadás, hogy szépnek lenni kevés. A szépséggel, a pontos játékkal, jól kimért tempókkal csak karcolni lehet a mű felszínét, csak valami nagyon elegáns szórakozássá lehet alakítani - nem mintha nagy baj volna a kulturált és elegáns szórakozással. A New York-iakhoz képest a berlini zenekar tényleg olyan, mint a Skoda a Cadillachez képest (úgy értem, a régi Skoda a régi Cadillachez képest), nem kérdés, melyik a kényelmesebb, de csak ez a kicsit zörgős szerkezet visz el a célhoz. Végig a szimfónián,  gyerekálomtól a gyerekálomig, a száncsengőtől a mennyei életig. Minden kedvező tényezőt próbálok beleszámítani vagy leszámítani, hogy a Zeneakadémián a hangzás körülvesz és beburkol, a Müpában, már csak a méretek miatt is külső szemlélők maradunk, de beszámítva vagy leszámítva is azt érzem: ez volt az igazi. A karmester apródfrizurás legény, de magabiztos, szép mozgású, oldott, belefeledkezik a műbe, viszi végig a négy tételt, a zenekar csügg rajta, és a látványos pontok mellett nagyon jók a mélyvonós szólamvezetők,  az első cselló és az első bőgő. Hogy meg tudják-e tartani ezt az állapotot Nánási Henrik után, az már az ő gondjuk. A miénk az, hogy el ne felejtsük ezt a koncertet.

Megoldjuk. 

Hány évnek vagy évtizednek kell még eltelnie ahhoz, hogy ne hozzon senkit zavarba a szovjet művészet? Jevgenyij Jevtusenkóra gondolok, mert annyira egyszerű volt az élet, amíg nem gondoltam rá. Hogy igen, megvannak az érdemei, történelmi érdemei meg leginkább a zenei érdemei, szöveget írt Sosztakovicsnak, persze, nem ezzel a szándékkal, de az ő sorai szólalnak meg a 13. szimfóniában. Ami akkor veszedelmes volt, az is zavarba hoz ma: amikor valaki úgy tiltakozik az antiszemitizmus ellen, hogy gyorsan leszögezi: ő nem érintett, nem önmagáért emel szót. "Bennem zsidó vér csöpp sincs." Nem veszi észre a visszásságot?  

Régebben egyszerűbb volt. Amikor A mama és a neutronbombában sorolta az új fegyver által megkímélt dolgokat, hogy hiába a nercbunda meg az ékszer, ha nem marad élő ember, hiába a dán dobozos sör... Az ember a régi jó magyar kultúrfölénnyel mosolygott, ez még itt tart, a dobozos sörnél. Mintha mi nem ott tartottunk volna, mintha Ötvös Csöpi nem azzal királykodott volna A pogány madonnában, hogy vitorlásról vitorlásra dobálták Hansival egymásnak a sörkonzerveket. 

Régebben egyszerűbb volt, legalábbis annak, akinek nem kellett vele foglalkoznia. Mert erős a gyanúm, hogy amikor Áprily Lajos fordította Jevtusenkót, nem tudta másképp hangsúlyozni a különvéleményét, mint hogy ezt a címet adta: A hullámból kiszállt az ifjú nő. Még ma is olyan, mintha valami orosz avantgard őrület volna, pedig csak a vízre gondol. A víz hullámjára, onnét szállt ki a nő, nem a vízihullából. Egyszerűbb nem gondolni Jevtusenkóra, ahogy egyszerűbb Majakovszkijra sem gondolni. De hát többé-kevésbé ezt is tesszük mindkettőjükkel. Tapasztalatból mondom: lehet nélkülük élni.