Az ébredő sznob azt mondja bennem: végre valami rendes zene. Mert az opera, az persze, hogy nem az, amikor színház is, a szimfónia persze, hogy nem az, amikor karmester is van hozzá. A zongoramuzsikában is mindig van valami virtuóz elem (vagy ha nincs, akkor megette a fene), amitől az egészben lesz valami magamutogató léhaság. De egy zongorás trióban vagy négyesben nincs mit elítélni, méricskélni, kifogásolni. Hárman vagy négyen társalognak szavak nélkül, élik az életük nagy pillanatait hangszerekkel. Ennél följebb már nem vezet a műfajok útja. Talán csak akkor, ha nem játszanak semmit, ha komoly arccal gondolunk csak a zenére. 

Ettől, persze, még új problémák jöhetnek. Mondjuk az, hogy mi közünk hozzá. Leülnek hárman, (a második részben négyen), és zenélnek. Egymást figyelve, egymáshoz alkalmazkodva, egymáshoz szólva, és mi odaülünk negyediknek, mint valami kukkoló és hallgizó, hogy kockázatmentesen beleérdeklődjünk a magánéletükbe. Hogy Várdai a csellónál mennyire tökéletes kamarapartner, mennyire határozott a csellóhangja, ugyanakkor mennyire odafigyel a partnerekre is, keresi velük a kapcsolatot, szemmel, hanggal, arccal, füllel egyaránt. Hozzá képest Baráti Kristóf egy kicsit elborultnak hat, jobban érzem, hogy csak a magáét mondja, és ez a magáé a Haydn-trióban kicsit keménynek hatott. Aztán kiderül, hogy ha vaskosabb minden alatta, már akár a Mendelssohn d-moll trióban, akkor ő is együttműködőbb és szelídebb, meg látni is, hogy van neki külső figyelme is, reagál ránk, akiknek elvben csöndben kellene maradnunk. 

Várjon Dénes egyfelől imponálóan szorgalmas, alapos, másfelől mégis kicsit felőle emelkedik a pódium, ha lehet így mondani, vagyis nem annyira súlyos szeméyiség, mint a másik kettő. Nincs ezzel semmi baj, végre egyszer a vonósok a játék meghatározó figurái, és nem vonókkal kísért zongoraszonátát hallunk, bár a Schumann-négyes esetében egy gondolattal több zongorás jelenlét talán hasznos lett volna. A második részre egyébként a Berlini Filharmonikusok budapesti tagozatának egyik oszlopa, a brácsás Szűcs Máté csatlakozott a többiekhez. Nem kellene csodálkozni rajta, de mégis sikerült, hogy végre hallja az ember a művek (a Schumann mellett Mahler) közepét is. Meg látja, amit talán Szűcs Máté sem tud magáról: hogy mennyit mosolyog játék közben. Hogy szereti ezt a dolgot, amit csinál, amit immár hallgató ötödikként nézünk. 

Szoknunk kell még ezt a jelenséget, hogy zenélni nem csak fájdalomból meg menekülésből lehet. Nem csak kötelességből és önmegvalósításból. Csak úgy, örömből, jókedvből is tudnak. Szokni kell, hogy egy ilyen este nem csak a muzsika csúcsa, de az életé is. És nem csak az ő életüké. 

Operává válik a nyitány, ami csodálatos élmény. Mert a legtöbben csak az első tíz percet ismerjük A tolvaj szarkából. A legeslegjobb esetben van valami halovány lemezélményünk, vagy elolvastuk a történetet egy bővebb operák könyvében. Most meg igazi, még a szarka is igazi, ha annak fogadunk el egy, a színpad fölötti kötélen tekergőző nőt. 

Nem győzök eleget csodálkozni, hogy valósággá és közösségi élménnyé válnak a nagy operaházak műsorai. Jelenleg csak Bécsért kell számítógépezni, de a másik három, a Met, a Covent Garden és a Scala elérhető csoportos kalandként is. A Met a legkiforrottabb, sok helyszínen megy, de be fognak szépen indulni a Pesti Vigadó Covent Garden-közvetítései is, a Scala pedig a Várkert Bazárban talált helyszínt magának. 

És Rossini és A tolvaj szarka. Nem kell magunknak szemrehányást tenni az elmaradásért, a Scala is kivárt kétszáz évet a bemutató után a felújítással, pedig első rangú zene, és első rangúan játsszák. Riccardo Chaillynak szívügye a darab, ezt mondja, és úgy is vezényli, a zenekar kiválóan felkészített állapotban húzza-fújja. A rendezés küszködős, mintha érezné, hogy a cilinderes kari tagok önmagukban nem sokat jelentenek, de a marionett figurák sem adnak nagyon sokat hozzá a történethez. Mondanám, hogy az énekesek között nincsenek nagy nevek, csak Michele Pertusi ismerős, de maga a gondolat kezd elavulttá válni. Azelőtt az volt nagy név, akit megtámogattak a lemezkiadók, akiket esetleg csak hang alapján ismertünk, de elképzelni sem tudtuk, milyenek a színpadon. Mostanra megváltoztak az idők, lehet, hogy lemeze soha nem készül egy énekesnek, de láthatjuk, hallhatjuk, akár így, akár a tévében. Ami az ártatlanul megvádolt Ninettát illeti (mert, ugye, nem ő lopta el a kanalakat, hanem a tolvaj szarka) Rosa Feola szép hangon, természetesen és könnyedén énekel, a bokavékonysága pedig párját ritkítja, legalábbis énekesi körökben. Tenor szerelmese, Edgardo Rocha nagy odaadással vonyítja ki a magasságokat, Pertusi pedig oly gonosz, amilyennek csak lennie kell. 

Ha valaki elégedetlenkedni akar az élettel, kénytelen azon keseregni, hogy miért csak most? Miért csak most jöhettek létre ezek a közvetítések? Miért nem láthattuk havi gyakorisággal Callast, Warrent, di Stefanót? Hogy ők vajon akkor is azok maradnának-e, akikké mostanra váltak, hogy Callas, Warren, di Stefano volnának-e, arra persze nem lehet válaszolni. Arra mindenképpen jó az ilyen gondolkodás, hogy elegánsan lemaradjunk a saját korunkról. 

Melyik estére kéri a jegyet, kérdezte a pénztáros, én meg azt mondtam, mindegy. Mire rájöttem, hogy nem mindegy, már késő volt: arra adott, amelyiken a tévé is kint volt. Nem is tudom, melyik tévé, mert valami koprodukciónak látszik a közvetítés. Nincs éles kép, ami magyar kamerákra utal, viszont kétnyelvű a stáblista, és Humphrey Burton a rendező. Körülbelül ismerős minden beállítás és képkivágás: tudta a felelős, milyennek akarja láttatni magát a karmester. Videomagnó? Hol van az még. Így aztán kettő helyett csak egyszer láttam a koncertet. Viszont most, a húsvéti ismétléskor (m3) elmondhatom, hogy én is ott voltam. Jobb hátul, az erkélyen.

Rosszabbra emlékeztem. Bernstein csodálatosan kézben tartja a Schumann-szimfóniát, nincs egy pillanat, amikor kihagyna a figyelme, viszi magával a zenekart. Megkockáztatom, hogy akkor is föl lehetne ismerni a művet, ha hang nélkül adnák - már akinek van szeme az ilyesmihez, és elég jól ismeri Schumannt. Teátrális? Igen, és ha valaki nagyon szeretne problémázni, akkor hozzáteheti, hogy Bernstein nagyon Mahler felől közelítette meg a darabot, főleg a harmadik tételt, de Schumann szimfóniáihoz egyébként is annyira nem egyszerű megtalálni a kulcsot, hogy örülhetünk. Olyan, mintha értenénk. Emlékszem még a könnyű nevetésre, amely végigsuhant a közönségen, amikor a második tételbe kezdtek: akkoriban ez volt a Tv-Híradó második kiadásának zenéje, erre mutatták a hízlaldában sétálgató kommunista vezetőket. Egy ismerősöm így maradt le a koncertről: a kádban ülve azt hitte, még a híradó megy a szünetben. Mire gyanút fogott, már a ráadásnál tartottak. Brahms 6. magyar tánca, rock and roll változatban riszáló maestróval. Előtte látni, hgy nincs tökéletes fizikai állapotban, nagyon izzad, nagyon kell törölgetnie magát, kimerült, időnként szinte elhervad az arca, de újra és újra erőt merít a zenéből, és ilyenkor érti meg az ember: ha teátrális, akkor azért, mert először saját magán kellett segítenie. Eljátszani a mosolygós, boldog és örökké ifjú, mozgékony karmestert, akinek kimeríthetetlenek az energiái. Közben meg arról beszél a szünetben, hogy megmondta a Prédikátor is: háromszor húsz év és még tíz. Ennyi az ember élete.

Hatvanöt éves volt. Visszajött Pestre, az 1948-as sikereit felidézni. Amikor a közönség a második részre már megtöltötte a Zeneakadémiát, amikor előadást rögtönzött a koncert után az öltözőben, amikor vállukon vitték el a szállodába. Talán ebből is erőt merített: valaha ennyire szerettem a zenét is, az embereket is. A műsor is majdnem ugyanaz volt, mint akkor, csak a Ravel-zongoraerseny helyett vezényelte a Divertimentót, saját művét. Szóval: látni a szomorú szórakoztatót, akit szorongat a halál. Talán nem is a halál, csak az idő, az öregség. Most jut eszembe: a Schumann-szimfóniát a Zeneakadémián is póbálta a növendékekből alakult zenekar élén. Egy pillanatban leugrott a pódiumról, hogy a széksorokból hallgassa, hogyan szól a zene. Amikor vissza akart mászni, valaki odalépett, hogy segtsen neki, de ő elhárította. Egyedül is megy.  

Háromszor húsz év és még tíz. És még kettő. 

Legyőzni önmagunkat. Mondják, mondjuk, szeretjük, tiszteljük, de ha legyőzzük önmagunkat, akkor vajon ki nyer? Nem ez volna a legnagyobb hiúság, nagyképűség, a legfölöslegesebb harc? Hiába veszítek, nyerek. Vagy ez a legnagyobb alázat? Hiába nyerek, veszítek?  

Végre lement a tévében is, amiről már két hete beszélnek, és okkal beszélnek, Simonyi Balázs filmje a Spartathlonról. Aki a két hét ellenére mégsem tudná, miről van szó: 36 órán belül kell lefutni a két város közötti 246 kilométeres távot. A kiindulás, Pheidippidész futása. Miltiádész Leonidászhoz intézett segélyhívása számomra egyértelműen nem valóságos történelmi esemény, mezítláb vagy saruban, aszfaltozatlan, vad utakon, kutyák között, segélyállomások nélkül ezt aligha lehet teljesíteni. Még akkor sem, ha a mai profik esetleg tíz órát is faragnak az időből, és van olyan, aki, játékon kívül, oda-vissza is megfutotta a távot. Mindezt semmiért, vagy nem semmiért, hanem a legtöbbért, egy olajág koszorúért. 

De az beszéljen a futásról, aki tud is róla valamit, és a filmben éppen ez történik: Simonyi Balázs négyszer teljesítette a távot, volt, hogy éppen csak szintidőn belül, volt, hogy bő két órával volt gyorsabb a kötelezőnél. Ő rendezi a filmet, ami már azért is nehéz, mert akkor neki magának nem csak futnia kell, de szerepelni is, beszélni a kamerának, még ha nagyon mást nem is tud mondani az agyvérszegény állapotban, mint hogy ez hülyeség. De megy, rakja a jobbat a bal elé, a balt a jobb elé, dühöng, sír, de megy. A többi szereplő csupa dráma, vagy jobban látható dráma, egy német asszony, akinek meghalt a gyermeke leukémiában, és ahogy mondja, ezt a terhet is vinnie kell magával. Viszi is. Ázva, reszketve. 30 kilométerrel Spárta előtt mondja ki, hogy most nem megy tovább. Egy idősebb francia férfi, aki reméli, hogy egyszer majd megérti, miért is fut, meg a fia, aki enyhe értelmi fogyatékossággal küszködik. És Szabó Béla, akinek már ötször nem sikerült, nem is indulhat a hivatalos versenyen, egy nappal később startol. A célba nem ér oda, úgysincs már cél, de a hegyre, a futókat minimum megtizedelő Parhenio csúcsára most először fölfut.

Mindannyian Szabó Béla vagyunk. Ezt ő is tudja, mondja is, hogy ebből a névből tizenöt oldal van a pesti telefonkönyvben. Persze, nincs belőle. Telefonkönyv sincs. De Szabó Béla azért van, semmihez sincs tehetsége, mondja, csak szorgalma. Javítok: bár mindannyian Szabó Béla volnánk. Mikor húsz kilométerrel a cél előtt kiszáll, azt mondja, oda akartam tenni magamat. Aztán egy hosszú másodperc után folytatja: de oda is tettem. Ő egyébként a film utolsó kockája is, megváltoztatták a szabályokat, 2016-ban újra indulhatott a hivatalos versenyen is. Mivel a célba érkezéséről nem mutattak képet, azt feltételezem, hogy megint nem sikerült.

Nekem ez a film lényege. Sziszüfosz boldogsága, hogy legurult a kő, mehetek vissza. Kezdhetem elölről. Nyerni annyira közönséges. Célba érni annyira logikus, ha már elindultunk. De odatenni magunkat, elbukni, fölállni, az soha véget nem érő kaland. 

Közben nem felejtem el, hiszen erről akartam írni, hogy az amatőr futók állandóan elkeverednek a maguk teremtette világban. Emlékszem, amikor Moós Gergely blogjában (remélem, az övében, és nem valaki máséban) olvastam, hogy ő szívesen meghalna futás közben. Láthatóan elkapta a gépszíj, ha ilyeneket mond. Azért kezdett el futni, hogy lefogyjon, hogy egészséges legyen, hogy ne haljon meg. Még ha változnak is a célok menet közben, ennyit nem változhatnának. Mindent el lehet felejteni, csak azt nem érdemes, hogy a legnagyszerűbb futás is csak futás. Nem erről szól az élet, már ha nem vagyunk sportolók. Csak modellezzük magunknak a veszélyt, a feladatot, a teljesíteni való célt. De nem cél a cél, csak edzés. Hogy pontosan mire edzés, azt nem tudom megmondani. Talán úgy vagyunk vele, mint az önvédelmi sportok mesterei: azért ütjük a levegőt, mert azt reméljük, hogy így elkerüljük a legrosszabbat, és nem kell embertársunk testét ütni. 

Nem erre kellene gondolnom, de másra meg nem tudok: a húsvét és környéke a régizenészek számára olyan, mint a fotósnak az esküvő. A munka ünnepe, nyomatni kell, de mindenkinek van feladat, nincs rendes város Európában, ahol ne játszanának passiót, Mátét vagy Jánost. Ha nem tudnak megrendülni, nem önmaguktól, hanem Bach zenéjétől, vagy akár az eseménytől, amely emlékére a mű íródott, akkor ez lesz belőle. És hogyan lehetne kétnaponta megrendülni.

Az Akademie für Alte Musik, Berlin meg nem állt a napokban.  Frankfurt, Barcelona, Gdansk, Párizs, Budapest. Pech, hogy mi lettünk a vége, mindenki húzna már haza a családhoz sonkavacsorára vagy -reggelire. Vagy ha nem is mindenki, haskörfogat alapján tippelve a karmesterük, René Jacobs biztosan. El tudom képzelni, hogy a turnénak voltak kiemelkedő pillanatai. Nem is kell nagyon elképzelni, kiemelkedő pillanatai, percei a budapesti előadásnak is voltak, csak a passió egésze volt fáradt, rutinos, lelketlen, unalmas, dögletes stb. és stb. Jacobs álmatagon lengeti a kezét, az énekesek meg jellegtelenek és jelentéktelenek. Ez volna a szertartás lényege? Ha nem unalmas, akkor nem is passió? Vagy ez a korhűség? Bachnak is be kellett érnie a lipcsei bestoffal? Nem akarom belehergelni magamat utólag sem. De lassan vége a Tavaszi Fesztiválnak, és egyik tasliból szédelgünk a másikba, ez sem jó, az sem jó, ez nem érte meg, az meg pláne nem. 

Legalább nem mondjuk jövőre, hogy a tavalyi jobb volt. 

A szokott nagypénteki kérdés: Parsifal vagy passió? Néhány éve majdnem sikerült egyeztetni a kettőt, Parsifal és ha nem is passió, de Feltámadás, Handel korai oratóriuma. Akkor jól sült el, de nem egészséges a rohangálás. És ott volt a veszteség is, az Operaházban Polgár László volt Gurnemanz, mint kiderült, utoljára. Most Bretz Gábor volt, és óvatosan fogalmazva is figyelemre méltóan, egy romhalmaz előadásban; lásd az Amfortast és Klingsort is éneklő Pavlo Hunka puszta megjelenését. És nem lehet tiltakozni, hiszen ez a Parsifal-sors, évente két előadás, amiatt fölösleges új rendezést fizetni, akinek nem tetszik, csukja be a szemét. A díszlet egyébként is vállalható, és már ez is csoda, 1983-ban volt a bemutató. Ez van vagy ez sincsen, akkor inkább legyen ez.

Szóval Parsifal az idei választás, mert Máté-passió ma is lesz, kecske, káposzta, opera és oratórium, péntek és szombat. Nem panaszkodom. Csak azon gondolkodom, hogy miként is került ez a két mű egymás mellé. Nyilván a nagypénteki varázs az egyik ok, a történet a másik ok, nincs is rajta mit gondolkodni, de közben ott van a terjedelem is. Persze, Wagner mindig hosszú, Bachnak meg sok mindent kell elmesélnie, de lehet, hogy ünnepelni csak hosszan lehet? Ha egy missa egyben solemnis is, akkor a zene önmagában is legalább egy órát kell tartson, különben mitől volna ünnepi? De az is kérdés, hogy így mitől ünnepi. Van az ünnepnek valami terjedelmi kikötése vajon? Át kell kerülnünk egy másik tudatállapotba, amelyben már nem személyek vagyunk, hanem a közösség része, ünneplő tömeg, kedves egybegyűltek? Ehhez kell az idő? Van valami ki nem mondott igény, hogy ne egyedül ünnepeljünk, hanem a nagy egész megilletődött részeként? Mi csak az angyalok karának karrá változott nézői és hallgatói lehetünk?

Nem tiltakozom, csak kérdezem: nem a tömeg volt az, amelyik Barrabást kiáltott Jézus helyett? Nem úgy volt, hogy egyenként mindenki Jézust mond, de együtt mégis Barrabást?   

Volt azért egy olyan jó, vagy legalábbis biztató húsz másodperc Ivo Pogorelich zeneakadémiai hangversenyén. Ahhoz képest, amennyit vártunk rá... Hiszen először talán a nyolcvanas évek elején volt meghirdetve a fellépése, úgyis lemondja alapon vette meg az ember a jegyet vagy a bérletet, és lám, tényleg lemondta. Most meg itt van, és tényleg ő az, a régi frizuráját Rachmaninov-stílusra változtatta, és a Dante-szonátát játssza, jó nagy hangon, súllyal, ahogy nagy és nehéz kezét ráejti a klaviatúrára. Hohó, ebből lesz valami.

Valami lett, de az számomra rettenetesen idegesítő. Barátságtalan, az rendben van, vagy talán nincs rendben, de mindenki maga választja meg, mivel akarja leigázni a hallgatóit. Neki ez a módszere, a távolságtartás, mintha nem lehetne eléggé kihasználni a hallgatók mazochizmusát és megalázottság utáni vágyát. Én vagyok összeköttetésben a szebb világgal, örüljetek, hogy egyáltalán beengedlek titeket, szem- és fültanúk lehettek. De minek vagyunk szem- és fültanúi? Pogorelich egyszerűen unalmassá válik, mindent lassan, nagy jelentőséggel, bombasztikusan zongorázik, mintha a végrendeletét olvasná föl. Közben meg végig azt érzem, hogy ez nem választás kérdése nála, úgy igazán tempósan, sok színnel, egy mű minden oldalát és összetettségét bemutató technikával és változatossággal nem is tudna játszani. A második részben, Mozart c-moll fantáziája alatt ez szinte már komikussá válik, szétesik az egész darab, ahogy a zenei pillanatok függetlenednek egymástól, Rachmaninov 2. szonátája az ő előadásban már teljes hülyítésnek hat, aztán ráadásnak még Sibelius Valse triste, nesztek, ha búsulni akartok. Berúgja a zongora alá a széket, mély fájdalommal az arcán távozik. Mély megkönnyebbüléssel megyek haza.   

Hát ez meg mi? Mindig arra gondolok, hogy reménytelen vendéglők és szerencsétlen kiállításnak otthont adó intézmények ajtajára ki kellene ragasztani valami matricát. Állítsuk meg a Capa Központot. Mert az ilyesmiért, ami a Vittorio Storaro kiállítás, igazán nem illik jegyet szedni. Illetve jegyet még csak-csak. De belépti díjat!

Storaro tényleg minden mozijáró hőse volt a sárgás fényeivel, meg a színészekkel, akiknek az arcát filmezhette, Brando és de Niro, Depardieu és John Lone. Meg Maria Schneider, bár ő talán nem is annyira az arca miatt. Ezekből a filmkockákból készültek a montázsok, olyanok, amilyenek, de még vászonra is nyomtatták őket, iszonyatos kereteket kaptak. Mintha valami átlag körüli-alatti lakberendezési bolt kínálatát néznénk. Vagy a bevásárlóközpontok alagsorát. Hozzá lírai szövegek, meg Caravaggio- és Carpaccio-reprodukciók, hogy miből lett az operatőrbogár. Önmagában ez nyilván érdekes volna, hogy a festészeti örökség hogyan hatott az olasz filmesek fantáziájára, de nem így. Nem így. 

Virág az ember. Mindenki tudja, akit érdekel a zene, hogy kitől való a sor: Bornemisza Pétertől. Az ő mondásait használta Kurtág György ihletnek és szövegnek a hatvanas években készült művéhez. Szép, veretes szöveg, és amolyan késleltetett borzalom, mert a sor magában csak egyszerű humanista hitvallás, a folytatásával együtt már ijesztőbb, hiszen arról a vékony kis szálról, szárról beszél, amely az élethez köt minket. Jön egy nagy, ismeretlen úr, és esetleg szórakozottságból lecsapja sétabotjával a fejünket, aztán sírhatnak a túlélők. 

Virág az ember. Elég nagy meglepetés volt számomra, amikor a Vígszínház költészetnapi délutánján Vecsei Miklós ezt a sort mondta el. Ráadásul jól mondta, vagyis hogy éppen rosszul mondta, bele is zavarodott, meg is állt. Hogy is van, kérdezte nyilván magától, mert nem hiszem, hogy sokan tudtak volna segíteni rajta. Pedig Petőfi, Az őrült című vers. Terrorista hevület: ha holnap sem lesz végítélet, beások a Föld közepéig, lőport viszek le, és a világot a levegőbe repítem. Nem nagy csoda, ha inkább az Anyám tyúkját választották az általános iskolai tananyagba. 

Vecsei Miklós azonban annyira jól mondja. Hátradől egy széken, tarkója mögé kulcsolja a kezét, és csak mondja, sajátként a szöveget. Aztán belezavarodik abba, hogy virág az ember, de ez is annyira színvonalas zavar, hiszen a szavak és mondatok értelme körül keletkezik, és nem a sorrendjük miatt. Abban sem vagyok egészen biztos, nem volt-e szándékos, csak hogy aláhúzzon vele egy fontos gondolatot. A hatása mindenesetre ez lett. Virág az ember. Petőfi két lehetőséget is ad. Virágnak gyökere, amely fönn, a mennyben virul. Vagy virág az ember, amelynek gyökere ott lenn van a pokolban. 

Ez a kérdés. 

Az emlékekkel, persze, körültekintően kell bánni. Emlékszem, egyszer elmeséltem, milyen érzés volt először elmenni az Ésbe, bekopogni egy ajtón. Odabent voltak az újságírás menő fejei, többek között Megyesi Gusztáv, akiről én éppen nem tudtam, hogy Megyesi Gusztáv, csak egy sovány férfit láttam, hosszú, oldalt elválasztott hajjal, csúnya színű garbó pulóverben, és csodáltam. Leginkább azért, hogy egyből írógépbe ütötte a szöveget, nem papírról idézte föl a saját gondolatait. Ez a profizmus. 

Nem sokkal később írt Megyesi Gusztáv, hogy nem nagy ügy, de azért elmondja, hogy soha életében nem viselt garbópulóvert, viszont az írás nála mindig kézzel írást jelentett, képtelen volt rögtön gépbe ütögetni a szavakat. Szóval csak óvatosan az agyban rögzült képekkel és jelenetekkel. 

Óvatosan mondom hát, hogy az első költő, akivel kezet fogtam, nagy-nagy valószínűséggel Géher István volt. Az iskolában tanultuk a versét (ha már itt tartunk: éppen Sipos Pál tanította), Gyermekeimnek volt a címe, és egy sorból állt. "Hamuban sültem." Nyilván nehéz volna ezzel a verssel megnyerni a Ki mit tud?-ot, de attól még kétségtelenül vers, sűrű és igaz és megható. Költő írta. Egyik évben aztán kiderült, hogy ők is éppen Szemesen nyaralnak, az Ady Endre utcában. Ők, azt úgy értem, a költő is meg a vers címzettjei is, a gyermekei. Úgy derült ki, hogy akkor még nem is sejtettem: az első költőm mellett ott a második költőm is, a szőke kisfiú, aki a húgommal együtt hegedül, szintén verseket ír, vagy majd írni fog, G. István László néven publikál majd. 

Át kellett menni hozzájuk, biztosan azért, mert ott voltak a gyerekek, és húgomat haza kellett hívni,  mondjuk vacsorázni. Be kellett menni az idegen kertbe, ahol (legalább) egy költő volt található. Hát nagy levegő, és bementem. 

Géher István nyilvánvalóan sehogy sem felelt meg annak az ideának, amit egy gimnazista a költőkről épít föl önmagában, nem volt heves, kócos, rendetlen vagy lánglelkű. De mindjárt kialakított egy másik ideát, ahogy ült a nyugszékében, kezében könyvvel, fehér ingben. Halkan, szelíden, szemüvegesen, olvasva. 

Ennyi az egész történet, kezet fogtunk, megmondtam a nevemet, hazahívtam a húgomat. És azóta tudom, hogy... Szóval, hogy Bécsben, a Ring két oldalán egymással szemben van a két szobor, Schiller és Goethe. Schiller áll, mint nálunk Petőfi Sándor, Goethe viszont egy karosszékben ül. Mint nálunk Arany János. Géher István óta tudom, hogy az is költő, aki ül.