Utálni is lehet. Nem is nehéz. Jön a kopogó vagy inkább dörömbölő cipőjében, és dörömböl vele, lábbal üti a ritmust ezen a megdöbbentően poros pódiumon. Mini estélyit vesz föl, pedig a látható részek egyáltalán nem indokolják a lengeséget. Mindez mellékes, és még csodálatosabban mellékes volna, ha a hang mindent megmagyarázna. De az orgánum érezhetően fárad, még a tavalyi fellépéshez képest is romlott, száradt, fent erőtlenebbé vált. Mintha Simone Kermes maga is tudná ezt, úgy énekel, mint akinek már mindegy, látja az út végét, egy év vagy kettő és a boldog visszavonulás. 

Lehet utálni, mert hozza a formáját, riszál a barokk ritmusra, rock sztárban énekli az áriákat, épp csak mikrofont nem tesz a szája elé. Ehhez a lazuláshoz sokkal, de sokkal jobban illene énekelni. Meg a kis ütemes tapsra való ugrabugra sem esik jól. Egyszer majd nyilván leszokik a magyar közönség is arról, hogy rákosista örömujjongással nyugtázzon egy kiemelkedő zenei teljesítményt, de ne Simone Kermes figyelmeztessen rá. Mert ő is ismeri ezt a szép hagyományt, Lipcsében született, 1970-ben. 

Mindegy, maradjunk a kiemelkedő zenei teljesítménynél. Vagyis maradnék, de nagyon sokáig sehogy sem hallom. Mintha csak arra volna jó a koncert, hogy megértse az ember, mit szeret annyira Cecilia Bartoliban. Ami nála a végtelen kifinomultság és a természetesség soha másnál nem tapasztalható egysége, az itt erőlködés és szerep, laza vagyok, csak szét ne essek. És mintha a kellően ki nem dolgozott énektechnika mostanra be is nyújtaná a számlát, melegszik egy kicsit a hang, de vannak nagyon nem éneklésnek tűnő másodpercek. 

Másfelől: nem csak Vivaldit játszanak, de Porporát, Hassét, Zavaterit és Giacomellit. Azon a meglepődésen túl, hogy ezek a kicsinek (vagy annak sem) nevezett mesterek mennyire kifejező és eleven zenéket írnak, jön a másik meglepetés, hogy mindezt mennyire szereti a közönség. Semmi kultúrmissziót nem érezni, ők sem azért játsszák, mert más nem teszi, mi sem azért hallgatjuk, mert eddig még soha ilyet nem tettünk. Ehhez azért valamiféle tehetség biztosan kell, mondjuk olyan, hogy észre sem veszitek, mit hallgattok, annyira idegesítő ez a barock, amit nyomatok. Aztán eljön a pillanat, amikor észre lehet venni, mit hallgatunk, mert annyira tiszta és szép és visszafogott a Giacomelli ária a parasztról, aki sápadtan nézi a felhőt, vajon milyen esőt hoz. 

Mindenkit szeretnék megnyugtatni: nem vihar jön belőle, hanem csöndes, langyos, áztató áldás. 

Alapvetően mindig azt éreztem, hogy ez a közönség feladata. A készenlét. Figyelni, hogy ne maradjunk le a nagy zenélésről. A nagy zenélés pedig lehet egy mű, egy egész koncert. Vagy csak egy tétel, egy ütem. Egy ütemről azért csak a profik nem maradnak le, a rendes közönségnek ilyenkor a háborgás vagy a csöndes elégedetlenkedés marad: ez most nem olyan volt.

Közben az is lehet, hogy mindez a zenészek dolga. Úgy kell felkészülniük, hogy bármikor csoda történhessen. De a csodát már nem biztos, hogy ők teremtik. Legalábbis most így láttam Grigorij Szokolovot. Először csak ámultam, hogy meg meri ezt tenni, nagyon iskolásan játszani Mozart Sonata facilének, könnyű szonátának is nevezett C-dúrját. Úgy játssza, mint aki büszke arra, hogy milyen szépen tempóban tud maradni, hogy őrizni tudja a zene szögleteit, miközben persze minden ujjmozdulatából, a billentyűkre ejtett kezéből érződik, hogy ez neki tényleg nagyon könnyű. Kockázatos, de okos darabértelmezés, nincsenek nagyon sokan, akik ilyesmit megengedhetnek maguknak, de ő biztosan közéjük tartozik. Rugaszkodási pontnak tökéletes.

Aztán mintha nem rugaszkodnánk sehová. A további Mozartok, a c-moll fantázia és a szonáta nem az, amiben reménykedni lehetett egy ilyen meghirdetett programot látva, egy ilyen kezdést tapasztalva. A koncert második része, két Beethoven-szonáta, és mintha ugyanott maradnánk, mint ahonnét indultunk. Vagy egy kicsit hátrébb. Szokolov mindent eljátszik, bár a második részben nem annyira makulátlanul, mégsem ez a fő baj, inkább az, hogy leginkább csak a hangok sorát lehet érzékelni. A készenlétet, hogy ő mindent megtett, de az angyal nem jön le a mennyből, lekéste a csatlakozást. Hosszúvá válik a hangverseny, és viszonylag kilátástalanná. Tudom, hogy nincs igazunk, amikor állandóan azt várjuk el egy ilyen zongoristától, hogy állandóan legyen csúcsformában. Ha másutt nem, akkor nálunk legyen a legnagyobb. Holott őt a saját legnagyobbsága biztosan nem érdekli, csak játszik, és közben talán ő is az angyalt várja, aki nincs sehol.

Attól még működnek az automatizmusok, lelkesek a tapsok, bekiabálások, jönnek a ráadások. Közben oszlik a közönség, ami különös látvány egy Szokolov-koncert végén. Pedig van értelme lelkendezni, mert a harmadik ráadásra megérkezett az is, akit mindannyian vártunk. Szervusz, angyal, legközelebb indulj el korábban.  

Valószínűleg a legtöbbünknek ez jut az eszébe, ha Berek Katira gondol: Sarolt. István anyja a rock operában, ahogy belekezd: édes fiam, rejtsd jobban el nyugtalan érzéseid. Szinte próza, szinte mondja, mély hangon, mint afféle fejedelmi anyós. Mint Agrippina vagy Zsófia főhercegnő, aki uralkodót farag a gyermekéből. Nem kell alakítania, csak mondani, lenni, és mindez megmarad egy-két-három nemzedékben. Akik a jövőben a nemzeti klasszikus musicalt felújítják, mindig őt fogják keresni, a közönség mindig őt akarja majd hallani, mert ő volt az igazi. Mindenki más csak másolat. Legjobb esetben. Ennyi a színészi halhatatlanság. És nem is kevés. 

Berek Kati lemezei. Maradandó anyagon, bár erős kételyeim vannak afelől, hogy újabb generációk forgatják a bakelitokat. A Nagy László versek, a Menyegző, a képek sora, amit csak mondott, mondott, míg az utolsó barázdáig nem ért el a tű.  A kalapos József Attila-lemez, Sebőékkel. Ahogy fölteszi a kérdést: vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. Mert, ugye, Öcsödön rossz volt, kellett volna két kis ló, kis kasza, kis búza, minden arányosan hozzám. Ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz. 

Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van. Mindig Berek Kati hangján hallom. Csak most jöttem rá, mennyire örülök neki. 

Kicsit hamis csak, és időnként, pillanatokra, szóval ne higgyen senki sem a címnek. Annyira hamis, amennyire szabad, ha az ember úgy csellózik, mint valami megszállott. Mintha negyed óra múlva már a vonóval ketté is fűrészelné a gordonkát.  A látvány sem a megszokott, frakk helyett bő szárú, fekete betyárnadrág, meg Issey Miyaki gyönyörű, skarabeuszkék selyeminge, könnyű, nem sül meg benne és szabadon tud mozogni. Igaza van, mi talán még jobban tudjuk, hogy mennyire igaza van, mennyire hülye dolog az egyenruha. Maisky nem volt katona, de két hónapig üldögélt a pszichiátrián, hogy ne is legyen. 

Szerencsére egyáltalán nem kell ilyesmin agyalni, most ez jó így. Vagy a mérsékelteknek nem jó, mert túlságosan elementáris a játéka. Elképesztően szépen szól a hangszer, egy Montagnana, ha már lassan és jó okkal megtanuljuk a nagy csellókészítők nevét. Tigriscsíkos hátú szépség, szép, férfias, erős hanggal - bár Maisky szerint az ő hangszere nő. Nagy vibrátóval, húrokat, vonót cincálva játszik, nem is történik más a pódiumon, csak ő, pedig a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséri. Nem tudom, valaha is modern volt-e ez a felfogás, ma biztosan nem, nyilván ezért hívják romantikusnak a játékmódját, játsszon bármit is, talán némileg negatív felhanggal. Neki meg az a dolga, hogy ne figyeljen ezekre a felhangokra, ha miattam jönnek, engem hallgassanak.

Nem mondom, hogy az ilyen úgynevezett lenyűgöző személyiség ellen nem tiltakozik a hallgatóban valami, kezdi is gyűjtögetni a rossz pontokat, hogy nem mindig tiszta a játéka, néha reccsen a hangszer, de aztán eljön a megadás ideje. A Rokokó variációkat bármikor meg lehet hallgatni. Maiskyt csak ritkán, és idővel nyilván egyre ritkábban. Köszönjük, Cziffra Fesztivál. 

Persze, hogy intézmények esetében nem annyira fontos a kor, de ha már épp így jött ki, örüljünk neki. Idén 175 éves két nagy szimfonikus zenekar, a Bécsi Filharmonikusok és a New York Philharmonic. Meg is ünneplik magukat, New York Pestre is eljön az ügy érdekében tavasszal. Amúgy is van néhány dolog, amely összeköti a két társulatot. Leginkább Gustav Mahler, aki mindkét zenekarban volt zeneigazgató, egyikben sem hosszú ideig. Bécsben piszkálták, szakmailag és származásilag. Csak a szakmait mondom, és közben tisztában vagyok vele, hogy a régi viccet ismétlem meg. 

A vicc egyébként így hangzik: "Elmegyek Magyarországról, mert Pesten üldözik a zsidókat és a fodrászokat. A fodrászokat? Miért? Na látod, épp emiatt a kérdés miatt megyek el." 

Mahlernél maradva: a szakmai kifogások úgy hangzottak, hogy átírta a Beethoven-szimfóniákat, pontosabban áthangszerelte őket. Amire ma csak annyit tudunk mondani, hogy bárcsak néha meghallgathatnánk azokat az áthangszereléseket, koncerten vagy lemezen, mert engem érdekelnének.

A közös évforduló örömére kiállítást rendeztek New Yorkban, hogy közös tárgyak is előkerüljenek. Vagy éppen ne kerüljenek elő, csak egy bejegyzés a New York-i zenekar könyvtárában: Bruckner 4. szimfóniájának partitúrája nem található, mert a zeneigazgató úr magával vitte Európába, ahol meghalt. Ez Mahler adóssága. Az ő művének, a Dal a Földrőlnek a New York-i partitúráján viszont a Bécsi Filharmonikusok pecsétje van, mert Bernstein a sikeres bemutatkozás után véletlenül magával vitte Amerikába. 

A két zenekar közül egyébként a bécsi az idősebb, március 28-án játszottak először, Beethoven 7. szimfóniája volt az első szám. New Yorkban az 5. szimfóniát játszották december 7.-én. Mondhatjuk, hogy nem nagy fantáziára vallanak a programok, de nem csak arról van szó, hogy akkor Beethoven volt a legnagyobb valaha élt zeneszerző, de maguk a zenekarok is azért jöttek létre, hogy méltóképpen őrizzék a komponista emlékét és művészetét. Többnyire azért ez sikerült is nekik.

Ha viszont valaki arra a következtetésre jutna, hogy két zenekar közül mindig az idősebb a jobb, hiszen náluk nagyobb a hagyomány, ők még látták Mahlert vagy Hans Richtert, vezényelte őket Brahms vagy Dvorák, azért megfontolásra ajánlom a tényt, hogy a világ öt legrégebbi, ma is működő zenekara közül csak egy igazi nagyágyú van, a Staatskapelle Dresden. Az viszont már 1548 óta működik. A Dán Királyi Zenekar még száz évvel idősebb nála. 

Vagy ha jobb érv kell, jöjjünk Magyarországra. A Fesztiválzenekar kölyöktársulat a maga 34 évével. Még a Rolling Stones is idősebb nála. Vagy az Omega. Vagy a Hungária. Igaz, az utóbbiak már nem aktívak, de az ördög nem alszik.  

Ha Brucknert hallgatok, akkor értem meg, hogy mennyire szeretem Mahlert. Az a baj a mondással, hogy nem csak szellemes, de igaz is, tényleg így viszonyulunk a szimfóniákhoz. Mahlert értjük, érteni véljük, szeretjük, ráismerünk a századra és a mi századunkra. Neurózis, katonazene, komplexusok. Szervusztok, nálunk otthon vagytok. Bruckner meg csak zene, nincsenek hozzá történetek, átélt szörnyűségek, elvakart sebek. Lehet, hogy Bruckner ebből a szempontból absztraktabb, zeneibb, szimfóniább, de ki kíváncsi a zenére?

Így fordulhat elő, hogy egy 6. szimfónia, úgy értem, egy Bruckner 6. után a közönség egy kicsit tanácstalankodik. Ez már a vége? Nem is volt olyan hosszú. Vagy igen? Végül is ritkán lát az ember ennyi műsorfüzetbe mélyedő fejet, a lelkesebbek már a támogatói klub névsorát is megtanulták. Aztán egyszerre abbamarad a zene, tapsolni kezdenek, de aztán elbizonytalanodnak, a koncertmester, Eckhardt Violetta jelzi, hogy lehet nyugodtan, ez ennyi volt.

Furcsa módon a Fesztiválzenekar is először játszotta a művet, most is vendégkarmesterrel, Robin Ticciatival, aki igazolta is magát meg nem is. Kétségkívül nem az az ifjú oroszlán, akitől összerezzen a zenekar. Mosolyogva vezényel, mint akinek örömet okoz a vezénylés, öröm a zenekar, a mű maga. A zenekar eleinte kétségkívül öröm, bár a Lohengrin előjáték kezdete felidézte bennem az Erkel Színház Aidáját 1987-ből, Lukács Ervin vezényletével. Elkezdtek nyígni, cincogni a hegedűk, és nagyon nehéz volt elhinni, hogy ennek tényleg így kell szólnia. De talán most túl közel ültem, nem állt össze a teljes hangkép, nem éreztem a szokásos, sokat emlegetett ezüstös hatást. Persze: ez a zenekari játék szépsége és értelme: ha egyedül vagyok, csak egy vonóval-húrokkal küszködő lény vagyok, együtt meg csöndesen (vagy hangosan) kinyitjuk a mennyek kapuját.  

A közel ülés gyönyörei akkor mutatkoztak meg, amikor jött a vendégszólista, a kürtös legenda, Radovan Vlatkovic, és egyenesen a fejem tetejére fújta a hangokat. És micsoda hangokat. Richard Strauss hangjait, aki öregen, a világháború közepén, fordulata alatt írt valami nem mélyet és mégis bonyolultat, nagyon Mozartot, és még inkább Richard Straussot, derűs fájdalmat. Mint valami hajótörött a deszkákról, úgy üzent, Vlatkovic meg úgy játszotta, mintha nem volna ebben semmi bonyolult, egyetlen gikszer nélkül, hadd szóljon a zene, abban benne van minden. 

Ez a hozzáállás egyébként a fiatal karmestertől, Robin Ticciatitól sem idegen, nem keresi a feszültséget, szépen, tisztán üt, irányít, de egyben ő az első számú hallgatója is a zenének. A zenekar szereti, legalábbis a hölgytagok, miért is ne szeretnék, soványka, kedves arcú, fürtös hajú fiú, és olyan művet hozott magával, ami új, mégsem fáj. Biztos van jobb szórakozás péntek estére, de nem jut az eszembe, mi az. 

Már csak néhányat kell aludni, hogy végre kiderüljön... Nem csak az derül majd ki, hogy miért Trainspotting a film címe. Bár az is, jobb későn, mint soha. Egyébként trainspottinggal Dvorák is foglalkozott Amerikában, kijárt a vasútállomásra, és fölírogatta a vonatok számát, csak ő tudná megmondani, hogy miért. Aztán, amikor átkerült egy másik városba, ahol vagy nem volt pályaudvar vagy túl messze volt, a kikötőbe járt, és a hajók számát írta föl.

Ami a filmet illeti, nem csak a címe derül ki azoknak is, akik nem olvasták a könyvet vagy könyveket, de hogy érdemes volt-e befejezni. Vagy egyáltalán: hogy ez befejezés-e, vagy húsz év múlva még visszatérnek, ha a színészek mind életben lesznek. Kapunk közben új feladványt is, amire talán a harmadik részben válaszolnak, hogy a Beteg fiú miért Beteg fiú, és ha az volt, akkor most miért válik belőle egyszerűen Simon.

Szóval, ha megkérdezik, hogy jó-e, nem mondhatok mást, mint hogy jó. Úgy jó, ahogy a Keresztapa folytatásai, hogy a nem megnyugtató befejezésekből nem megnyugtató folytatás következik, mintha valami alapvető szerzői gesztus volna, hogy a bűnből nem származhat boldogság és nyugalom, nem hagyhatjuk annyiban. Igazságot kell tenni. Ha Istent játszunk és embereket találunk ki, akkor kénytelenek vagyunk ragaszkodni a szerephez, és a bűnhöz a bűnhődést kell társítani.

Lassabb, szebb, nyugodtabb. Vagy megfordítva: kevesebb lendülettel, öregesen, néha kifulladva pereg a film. Nem sima második rész, ahhoz túl sok idő telt el, és a könyv sem csak azért készült el, hogy folytassa a sikert. De az is öröm, ha újra látjuk a régieket, edinburgh-i barátainkat. Még mindig az utcán rohangálnak, de most már nem csak a rendőrök elől. A képek csodálatosan szépek, a színészvezetés kevésbé csodálatos, Spud folyton a szemét mereszti és forgatja, Jonny Lee Miller pedig annyiszor néz keserű lekicsinyléssel és lebiggyedő ajakkal, ami egy teljes színészkarrierre is elegendő volna. Mindegy. Várom a harmadik részt. Akár már tíz év múlva.

Február elején nyílt meg Milánóban, a Via Durinin egy Callas-kiállítás: Private Callas címmel. Callas-kiállítás? Kiállítják a hangját? Az ember, már ha azt gondolja magáról, hogy rendes, keményvonalas operabarát, azonnal tiltakozik. Ne hagyjátok. Ne hagyjátok félrevezetni magatokat. Maria Callas nem ikon, nem jelkép, nem egy kor megtestesülése, hanem operaénekesnő. Viccből mondhatják divának vagy divinának, de nem ezért szeretjük. Nem azért, mert odafestette a szemére ezt a "virgola di Callas"-t, a tussal kihúzott kis kunkort. Nem azért, mert képes volt ötven vagy hány kilót fogyni, azt remélve, hogy így majd jobban hasonlít Audrey Hepburnre. Ami egyébként elég jól sikerült is, leszámítva a lábát, de ha már itt tartunk, miért nem Audrey Hepburn kiállítást rendeznek Milánóban, a via Durinin? 

Nem mondom, hogy egy-egy fénykép nem árul el sokat Callas temperamentumáról, színpadi vagy pódiumi viselkedéséről, de az igazi relikviák ott vannak mindannyiunk otthonában. Lemezek, CD-k, az a kevés mozgókép, kétszer egy felvonás Tosca, meg a Pasolini-film, a Médea. Most menjünk be, és tájékozottságunkat fitogtatva nevezzük néven a kutyáját, Toyt, bökjünk rá a szarukeretes szemüvegre, ez Onassisé volt. Nézzük a hihetetlen ékszereket, ruhákat, ruhaanyagokat? Emlegessük a Biki becenévre hallgató Elvira Leonardi Bouyeure-t, aki Callast öltöztette reggelente? Amúgy őt még akár emlegethetnénk is, akkor sem saját jogon, hiszen Puccini unokája volt. 

Mi egy ilyen kiállítás célja? Ereklyéket mutogatnak. Ez (nem ez, de ilyen) volt a fekete ruhája a Traviata második felvonásában. Ezt a halacskás nyakláncot kapta Pasolinitől. Ez egy Christian Dior-tervezés. Ez egy fénykép, amelyen dohányzik. Mi a tanulság? Olyan, mint mi? Nem olyan, mint mi? Már ha nincs halacskás nyakláncunk vagy nem dohányzunk. 

Nem olyan, mint mi. Ez az örök tanulság. Talán mássá tud tenni, de a hangjával, zenéjével, a folyton a közelben maradó interpretációival, hogy nem azt érezzük: így énekeltek 1953-ban, hanem hogy így kell énekelni, ha azt akarjuk, hogy érezzék, ez most róluk szól és nekik szól. 

Ezzel pedig kattan is az ördögi karperec: ha az éneklése ilyen szinten érdekes, akkor mindene érdekes, ruhája, cipője, fürdősapkája. Így aztán a kiállítást bezárják ugyan márciusban, de tervezik, hogy viszik át a gyűjteményt Veronába, állandóra. 

Az a baj, hogy nem emlékszem, honnét ismertük egymást. De ismertük, felszínesen, köszöngettünk, valamiért folyton a Petőfi Sándor utcában futottunk össze. Megkérdeztem, épp mit csinál, ő meg elmesélte. Egyszer mondta, hogy egy politikust fotóz, mert amikor először látta, úgy érezte, hogy meghatározó egyéniség lesz mindannyiunk életében. Mint tudjuk, igaza volt, és akik nem szerették vagy egyáltalán nem gondolkodtak érdemben Burger Barnáról, azt mondták rá: Orbán Viktor udvari fotósa. Az mintha senkinek nem jutott volna eszébe, mennyivel többet is jelenthetnek ezek a képek. Nyilván nem sokat változott a miniszterelnök úr keddről szerdára, de az évek alatt talán le lehet olvasni az arcából nem csak az éveket, de egyéb dolgokat is. Mondjuk a lezüllés folyamatát, vagy az eszközöket, amelyek szentségtelenné teszik a célt, vagy az elveszett illúziókat, vagy az eszmék változását, akármit. Rengeteget. 

Egyszer azt mesélte, hogy több projektje közül az egyik egy előtte-utána sorozat, különböző embereket fényképez le egy esemény előtt és után. Sportolót, színészt, apácát. Egy apácát mi előtt és mi után, kérdeztem, és éreztem, hogy kaján a hangom, de ő nem volt vevő a kétértelműségre: ima előtt és után. Ha vállalnám, alkalomadtán, lefényképezne engem is. Opera vagy koncert előtt és után. Mit mondhat erre az ember: megtisztelsz. Közben meg érzi, hogy közeleg a frász. Mi lesz, ha elkezdek arcokat vágni, rám ilyen nagy hatással volt az előadás. Persze, ez legyen az ő gondja, nyilván vannak rá technikái, hogyan kerülje el. És mi lesz, ha rám is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a miniszterelnök úrra, nem látok majd a portrén mást az előadás után, csak lezüllést, elveszett illúziókat. Ürességet. Milyen lesz azzal szembesülni, hogy már régen nincs jogom a művészetről írni, beszélni, gondolkodni, mert semmit nem jelent számomra, legfeljebb megélhetést. 

Majd azt mondom: rossz volt az előadás. 

Fenomenális Sulyok Mária a Macskajátékban, újranézhető volt a tévében az 1977-es, százötvenedik előadás, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy legalább egyszer fordítva is megpróbálhatták volna. Ahogy nem ennyire régen, de azért jó régen az örök musical-Jean Valjean, korábban örök Júdás Colm Wilkinson könyörgött a producereknek: legalább egyszer hadd legyen Jézus a Superstarban. Nyilván annak még külön bukéja is lett volna, hogy ugyanannak az éremnek van két oldala. Őt sem engedték. 

Saját klasszikusunknál maradva: fenomenális Sulyok Mária, de valahogy kemény, szigorú, nem olyan, aki könnyen elveszíti a fejét. Attól még színésznő, ha ezt kell játszania, hát eljátssza.

Csakhogy Bulla Elma is színésznő, aki már a negyvenes években is szenvedett attól, hogy drámai vérmérséklete helyett az arca szelídségének és szeme kékjének hisznek, így gaz csábító helyett ő a szegény asszony, akitől csábítanak. Akkor kikeveredett még a skatulyából, később már nem, Makk Károlynál is Giza a filmben, Székely Gábornál is a színpadon és a tévében.

Nem igazi panasz, mert hát Sulyok. Szigorával ijesztő, de dühében abszolút nemezis. Hirtelen gyereknek érzi magát az ember, akire olyan félelmetes lények vigyáznak, mint a nénik. Követhetetlen gondolkodású és ijesztő félig emberek, félig medvék a ráncaikkal, szoknyáikkal, feldagadt lábaikkal. Nyilván nehezen elképzelhető róluk az őrület, hogy felkapják a levesestálat, és hozzávágják életük elhízott, gusztustalan szerelméhez. Akármilyen tűzzel, a rossz fogsor akadályait leküzdő lélekkel sistereg Sulyok, nehéz elképzelni róla a tébolyt, a nevetségességet...

Nem is kell elképzelni. Négykézlábra ereszkedik a színpadon, és ordítva nyávog versenyt Halász Judittal. Nem kell a varázslatos őrületért beleereszkednünk a darabba, ott van a színházban, központi helyen, húsból, vérből, szemüvegből.