És máris itt vagyunk a tegnapi csapdában, hogy Gergijev és a Mariinszkij Színház zenekara úgy játszotta Bartókot, mintha Sztravinszkij volna, viszont úgy játszotta az oroszokat, mintha oroszok volnának, nagy szívvel, széles vibrátóval. Hogyan is jönnék ahhoz, hogy ne tetsszen, amikor ők az oroszok, ez a saját zenéjük. Néha az ember nem érti, hogyan tudják követni a muzsikusok a karmester parkinsonos electric boogie-zását, de követik, és lesütött szemmel veszik át ezt az egész zenés megváltozott tudatállapotot. Valerij Gergijev meg morog, szuszog, sziszeg, és kipréseli belőlük azt, amit lehet. Túl van ez azon, hogy tetszik - nem tetszik, jó vagy nem jó, mert mindenképpen értékes, érvényes, azt játsszák, úgy játsszák, ahogy akarják. Csak Bartók esetében mer megszólalni az ember, hogy talán nem pont így kellene, de Bartók is köztulajdon, mindenkié, ha nekik így szól, akkor így szól. Így is. Hangszeres élmények tűnnek ki az egészen belül, a hegedűs szép, kissé kemény szólói, az első csellista szívmegnagyobbodásos érzelmei. A kürtös, aki számomra láthatatlan maradt, de majdnem mindig túl harsány, míg ki nem derül, hogy talán ehhez a hangerőhöz kellett volna alkalmazkodni a többieknek. El lehet veszni Rimszkij-Korszakov varázsos bőbeszédűségében, rácsodálkozni, hogy a Rachmaninov Variációk szimfonikus műként is fölfogható, úgy értem, van egy eszelős zongoraszólam, de be lehet azt illeszteni a nagy egészbe. 

Közben az ember nagykanállal kapja a Rómeó és Júlia című zeneműveket, előző nap ismételték a Gounod-opera Metropolitan-közvetítését, és akkor is azt éreztem, hogy hát ez nem az. Nem csak én éreztem, de a darab rendezője, jelmeztervezője és díszlettervezője is, hangsúlyozottan nem Veronát építettek, hanem egy barokk várost, a szereplők mintha a Fellini Casanovából jöttek volna. Lehet erre azt mondani, hogy a darab általános érvényét hangsúlyozták, lehet Csajkovszkijra is mondani, hogy ez a szimfonikus őrület és tragédia fejezi ki a legjobban a napi politikába, maffiaharcba keveredett szerelmesek eltiprását. Mondani lehet. Nekem most az egész olyan, mint a 2. világháború alatt hamisított Vermeer-képek, amelyek mai szemmel egy kicsit sem hasonlítanak Vermeerre, mégis el lehetett sütni azokat szép pénzért a náciknak. Az ember csak néz, hogy nyolcvan vagy százharminc évvel ezelőtt mit is láttak azokban a műalkotásokban, amelyek ma is ismerősek, és amelyekről, természetesen, azt hisszük, hogy mi már jobban értjük.

Biztos, hogy nem az a magyarázat, hogy mennyivel okosabbak lettünk, hiszen ők, a régiek időben közelebb is állnak az ihletet adó eredetiekhez. Akkor viszont nincs más megoldás, mint hogy maguk a művek változnak, élik az életüket, és hiába hisszük, hogy vannak, állandóak, ugyanazok a szavak követik egymást a megírás óta.

Alapjában véve ez jó hír. Hogy élnek.   

Semyon Bychkovot hallgatom mostanában, aki minden valószínűség szerint a legvastagabb szájat viseli a világ karmesterei közül, de, mondani sem kell, nem ezért szeretjük. Mert szeretjük, szeretem, nagy élmény volt néhány éve a Müpában, meg egyébként is: sokszor nagy élmény. Most éppen Csajkovszkij projektje van, London - New York, ami logikus, ha az ember orosz, vagy nem is tudom, kissé süsük a koncertszervezők, hogy mindenkiből specialistát próbálnak faragni, ha cseh vagy, játssz cseh zenét, ha magyar, akkor magyart. Kész csoda, hogy Gustavo Dudamelt ezen az elven, vagyis épp az elv megkerülésével be tudták futtatni, mert ha csak venezuelai szimfóniákat játszhatott volna, nagy bajban volna.

Mindenesetre Bychkov neve mellett most Csajkovszkij van, sőt, az is, hogy projekt, meg is jelent a Patetikus-szimfónia, soha nem tudom, hogy ezzel a címmel mit kezdenek az angol anyanyelvűek, hiszen náluk a szó jelentésváltozáson esett át, és annyit tesz: szánalmas. Ezt a szót ismételgeti az önmagát nézegető Füles a Micimackóban, amikor születésnapja van, és két ajándékot is kap. Mondjuk Karinthy (vagy a húga) sem értette, hogy mit jelent a szó, és költői szabadsággal "nagyképűség"-nek fordította, mindegy, úgy is értelmes.

A szimfóniánál és főleg Bychkovnál maradva: az ilyenkor szokásos interjúk egyikében elmondja, amit el szokás, Csajkovszkij rejtélyes halálát, hogy alig több mint egy héttel a Pathetique bemutatója után, és ezért is bevett dolog a szimfónia utolsó tételét halálzeneként értelmezni, belenyugvás az elkerülhetetlenbe. De miért kellett volna belenyugodnia, miért elkerülhetetlen, ha egyszer kolerában halt meg? Ez nem olyan betegség, amit meg lehet előre érezni, napjaim meg vannak számlálva, mindjárt ledönt a kolera. Ugyan. Hanem régóta vannak egyéb elméletek is, nem csak az étteremben megivott pohárnyi fertőzött víz. Lehet, hogy öngyilkosságra kényszerítette a társaság, kiderült a homoszexualitása és a bonyodalmas viszonyai, kiutálták, kiundorkodták  maguk közül. Lehet. Tolsztoj is érezhetően viszolyogva ír az Anna Kareninában két homoszexuális katonatisztről, karkötőt hordanak, fuj. De azért öngyilkosságról nincs szó.

Bychkov csak azért mondja el a lehetőségeket, mert úgy érzi, akár így, akár úgy, semmi oka nincs az ötvenhárom éves (bár korán öregedő) Csajkovszkijnak arra, hogy elfogadja a közelítő halált, nem kell belenyugodni, és, ami fontosabb, nem kell úgy vezényelni a szimfóniát, mintha erről volna szó, vége az életnek, szervusz, világ. Végül is nincs olyan, hogy homoszexuális zene, ha nem tudnánk Csajkovszkij szexuális irányultságáról, akkor is ugyanúgy hallgatnánk a műveit. Nincs más dolgunk ezt olvasva, mint bólogatni, bólongva hallgatom tehát a szimfónia Bychkov vezényelte lemezét. Valaha az első Pathetique-lemezemen Solti dirigált, usánka, műfogsor, műmosoly a borítón, azóta is az van bennem, hogy ezt így kell, ilyen jó bután, ami belefér. Szóljon, ha szólni kell, sírjon, ha sírni kell. Ehhez képest Semyon Bychkov azért meglepő, mert teljesen másképp zenél, mint ahogy beszél a darabról. Nem az utolsó tételben, de szinte végig. Mintha közben az életrajzon morfondírozna, hogy lehet egy ilyen táncos második tételt írnia egy meglett férfinek, haláltól függetlenül, mégis ötven fölött. Valami nincs rendben Pjotr Iljiccsel.

Ez az ami nyomaszt: ha már az oroszok sem értik Csajkovszkijt, akkor ki igen?        

Onnét lehet tudni, hogy a törökök nem foglalták el Bécset, hogy olyan kedélyes az emlékük. Pipák, turbánok, török indulók. Mozarttól és Beethoventől egyaránt. Nálunk bezzeg nem akadt senki a 18. században, aki valami jópofa zenét írt volna törökös mellékízzel. Ahogy senki nem akadt mostanáig, aki valami jópofa orosz indulóval szórakoztatta volna a lakosságot. Ja, de igen: Bye-bye Szása. 

Mindegy, maradjunk a törököknél. Vagy az oroszoknál? Maradjunk Mozartnál, akinek a Török induló köztudomásúan az A-dúr zongoraszonáta utolsó tétele. Kicsit túl jó lett, homályba borítja a szonáta előző két tételét, de a zseni sem mindig egyformán zseni, van amikor az értőkhöz szól és van, amikor a nagyvilágnak. A Török indulóban éppen a nagyvilágnak. 

A nagyvilágban, persze, benne vannak a törökök is meg az oroszok is, így aztán a Török indulóból az utóbbi időben két pompás átirat is készült. Az egyiket Arkady Volodos készítette, hogy egy kicsit rácsodálkozzanak az emberek, micsoda keze van, micsoda ujjakat mozgató agyveleje, mennyire összetett a zenei gondolkodása, hogyan tudja sűríteni ezt a csodazenét. A másik átirat Fazil Saytól való, ő ráadásul török is, és az átdolgozása inkább jazzbe megy át, amolyan vállrángatós-szájtátós zongorázásba. Mindkettő fenomenális.

És akkor jön Yuja Wang Kínából, és a kettőt kombinálja. Korábban már játszotta a Volodos-változatot, azt is káprázatosan, de most jazz is meg sűrítés is. Olyan bonyolult, hogy egy ideig azt hiszem, ehhez már neki is nagyon kell koncentrálnia, bámulja a saját kezét, motyog a szája, de aztán rájöttem, hogy ez is csak játék, azért motyog, mert így kell dzsesszelni. Kedvenc ráadásdarabja, szólóesten is meg zongoraverseny után is lenyomja mostanában. Arra egészen kiváló, hogy a közönség semmi másra ne emlékezzen, csak erre a koncert után. Nem panaszként mondom, mert csak azt érzem: bár már látnám.   

Azt írja a New York Times, hogy Friedenthal Zoltán alakítása heartbreaking (szívszakasztó? szívszorító?) a Titkainkban. És még írnak egy csomó szép jelzőt a többiekre is, akik Pintér Béla darabjában és társulatában szerepelnek. Kint vannak, és sikerük van, és nyilván ostobaság és udvariatlanság azt mondani erre, hogy ki hitte volna. Nem is arra mondom, hogy ki hitte volna, hogy jók. Tudjuk, hogy jók. Ki hitte volna, hogy ezt ennyire pontosan meg lehet érteni, ha feliratozva van? Ha a közönségnek fogalma sincsen, mennyire igazak a jelmezek és parókák, lehordott kordnadrágok és beléjük tűrt kockás ingek, átvetett tarisznyák, fejbe nyomott kucsmák. Nekem is volt minden. Mondjuk ezt a Halmos Béla-frizurát, oldalt elválasztott, de hosszú hajat nem hordtam, most meg már késő. Késő arra is, hogy a kordnadrágomba tojjak, ha meglátok egy sötét öltönyös, bajuszos embert, aki kimérten és voltaképpen intelligensen magyaráz a kultúráról, enged, aztán megrántja a pórázt, zsarol, játszik, és közben arra is figyel, hogy a másik képzelje azt, hogy ő játszik és ő zsarol. Ki hitte volna, hogy a Titkaink nem csak a mi titkaink, hogy olyan országban is megértik, ahol soha nem kellett Pánczél vagy egyéb fémipari termék elvtársaknak megfelelni. 

Persze, kishitűség. Mintha a Mefisztó csak a németeknek szólna. Vagy, ha már itt tartunk, a Mások élete, ami az amerikai kritikusnak is eszébe jut, óhatatlanul. Azt nem tudom, hogy a régi szenvedők vajon örülnek-e, hogy a közös ebtartó távoli helyen is gyűlölt figurává válik, legalább egy színházi este erejéig. Hogy valami kártérítés mégiscsak jár. Nem szenvedtetek hiába, színdarab lett belőletek. Mint Rómeóból és Júliából. 

Akkor is jó, amikor rossz. Azt hittem, ez az alapélmény az Anyám tyúkja 2 körül, hogy igaz. Igaz akkor is, amikor valaki (esetleg váratlanul) bombaízléssel, istenértelemmel mondja el a költeményt, mint Epres Attila, igaz, amikor több még a póz egy fiatal színészben, mint az élmény. Ahhoz elég rövidek a versek, hogy ne érezzük teljesen elveszettnek magunkat ilyenkor sem, hogy tudjuk, két vagy öt perc múlva már egészen máshol leszünk. Ráadásul egy verses est work in progress, tegnap még szavalt, mára átkattant a fejében valami, és mondja, tegnap még nem volt meg benne a tapasztalat, de nyugalom, ma szakított vele élete szerelme, holnap olyan versmondás lesz ebből, hogy csak úgy ropog.

Nem a türelmetlenség beszél hát, csak a lépcsőházi gondolkodó, aki egy héttel a bemutató után azt kérdezi, mi is maradt meg abból az estéből. Majdnem csak a jó, mert ez is igaz, a jól mondott versek maradandóbbak, az üres pillanatok törlődnek. Így aztán Polgár Csabára, Csuja Imrére, Epres Attilára, Nagy Zsoltra, Pogány Juditra gondolok először. Másodszor és harmadszor is. Utánuk pedig mi jutunk az eszembe, mi, közönség, az furcsa viselkedésünk, hogy a legjobban, leghallhatóbban arra rezonáltunk, amikor a versek azt mondták: el kell menni innét. Amikor arról volt szó, hogy van egy szebb világ, ahová vendégnek járunk, de aztán haza kell jönni a hullaszagba. Amikor az derül ki, hogy itt nem lehet kibírni, ez egy tévedés, ami velünk történik, ez a kelet-európai lét, mi nem ide tartozunk. 

Hogyan történhetett meg, hogy újra ezekre a sorokra rezonálunk? Akárhány évvel a rendszerváltás után hogyan jöhettek vissza a nyolcvanas évek? Tudom, hogy bizonyos fokig ezt mi csináljuk magunkkal, mi akarjuk árva, illatos virágnak érezni magunkat, aki felé a patás lábúak közelednek, de biztosan van valami alapja a mélakórunknak, a fehérek közt európait váró vendéglátásunknak. Biztos van valami boldog kényelme a tehetetlenségnek: mi szeretnénk értelmesen és boldogan élni, de itt? Ezeknek?

Lehet, hogy benne vagyunk mindannyian a közös rossz közérzetben, tettestársak vagyunk a búban, de kell valahol tetteseknek is lenni. Mostantól érezzék magukat megátkozva.   

Majdnem  harminc éves, de úgy néz ki, mint aki majdnem húsz, és úgy is játszik, mindenféle szorongás nélkül, nem akad meg azon, hogy az övé legyen a világ legszebb hegedűhangja. A hangszere akár ismerős is lehetne, ex-Kavakos Guadagnini, szóval, ha jól következtetek, valamikor Leonidas Kavakos játszott rajta, talán amikor Nagy Péter volt a szonátapartnere. De eszemben sincs azt sejtetni, hogy megismerném egy hegedű hangját, főleg egy másik játékos kezében, nem is azt figyelem, csak feltűnik, hogy nem zsibongat el a Mendelssohn-koncert. Mi lesz a második részben?  

Marad Alexandra Soumm, ez a majdnem harminc, aki majdnem húsz, Nemzeti Filharmonikusok és Kovács János, és a teljesen váratlan élmény: Mozart A-dúr hegedűversenye. Hogy mennyire friss, mennyire él, mennyire megmozgatja a zenekart is, Kovács János arcáról sem tűnik el a koncentráció és a derű. Mennyire ritkán kapunk ennyire eleven Mozart-játékot szimfonikus koncerteken. Egy régi koncert jut eszembe, azzal nyitották meg a Müpát, és ott érezte talán utoljára ennyire jól magát a modern együttes és a régi mester. 

Abbahagyom a mesterezést is meg az emlékezést is. Én abbahagyom, de Alexandra Soumm nem, mikrofont kap meg egy papírt, magyarul olvassa föl, amit mondani akar. Három éve volt itt utoljára, Kocsis Zoltánnal zenéltek, és persze, hogy az ő ötlete volt a mai koncert programja, hogy két hegedűversenyt játsszon el. A Mozart A-dúrt nyilvánosan most először, talán ezért tudott annyira új lenni (ezt az utóbbit nem ő mondta). De szeretné elmesélni, hogy amikor itt volt, bementek a zeneigazgatói szobába, ott volt a zongora, hogy akkor eljátsszák a programot, a Sibelius Hegedűversenyt. Kocsis kinyitotta a kottát, mármint a Sibelius-kottát, és az egyik Brahms-szonátába kezdett. Tulajdonképpen nem is értem pontosan a történetet, hogy azt játszotta, ami a fejében volt, kottától függetlenül, vagy tesztelte a vendéget, mennyire tud reagálni, mennyire ismeri a saját repertoárját, mit tesz egy váratlan helyzetben. Akárhogyan is, megint ott volt közöttünk, csak azt ne higgye senki, hogy ettől kevésbé hiányzik. 

Soumm eljátszott egy Sarabande-ot Kocsis emlékére, a Nemzeti Filharmonikusok a Haffner szimfóniát, hivatalosan nem emlékezve, de úgy, főleg a két szélső tételt, mintha Kocsis is hallaná. Ezt a "minthát", ezt kellene elfelejteni. 

Tetszik, majdnem minden tetszik a Jurányiban játszott előadásban. A fura a címe, Benedict Wells írta, regénynek, nem tudom, honnét jött az ötlet, hogy színdarabbá kellene átvariálni. Mert ez pont nem tetszik: maga a darab. Azt sem tudom, hogy az ötlet rossz-e, vagy Fekete Ádám munkája, inkább az ötlet. Egyszerűen más egy fiatal regényíró világlátása, főleg, ha arról ír, hogy ő egy fiatal regényíró, aki hasztalan próbálkozik, pedig tehetséges. Színdarabhoz nem lehet önimádni. A lírai én tényleg csak arról szeret beszélni, hogy én, én, én, és nyilván, ha a fiatal regényíróról kiderül, hogy lángelméjű, akkor majd érdekes is lesz ez az én, én, én, és egy csomó másik fiatal regényíró keres majd reményt és talál majd erőt a harcaiban. Addig meg azt mondom, azért adják vissza a kéziratod, mert az egész világból senki más nem érdekel, csak te, te, te, aki ülsz a pincelakásban, és nehezen kelsz, nehezen fekszel. 

Mindez drámában még könnyebben esik le a padlóra, hiszen csak arról van szó, hogyan mennek az idegekre a nem kellően figyelmes barátok, hogyan akarnak megszerezni maguknak a méltatlan szerelmek, idősebb okosok és fiatalabb buták. Hol vannak itt a többféle igazságok, a párbeszédek lehetőségei? A nézőember vagy fiatal regényíró, de akkor nem megy színházba, vagy idősebb néző, akkor meg örül, hogy ezt a korszakot ép bőrrel vagy legfeljebb kisebb sebesülésekkel, de megúszta. 

Látom, hogy jó, ami jó, meg van rendezve, el van játszva, Rada Bálintban benne van a főszereplő tehetsége, talán a formátuma is, de érezni csak azt érzem, hogy hú, még csak két perc telt el az egészből, és csak annyi biztos, hogy ez jó nem lesz.

Mondjuk tényleg nem is lesz, ha ez vigasz.  

A Netflix saját gyártású új sorozatában, One Day at a Time a címe, Rita Moreno is játszik. Rita Moreno? Honnét is ismerős a név? West Side Story? Nem, az Chita Rivera volt. De mégis, West Side Story, csak a filmváltozat, abban játszotta Anitát. Világoskék ruhában, így: 

Oscar-díjas alakítás. A szöveget a filmváltozatra megváltoztatták, soha nem értettem, hogy miért, mert jobb nem lett, de biztosan van valami magyarázat. Ami Rita Morenót illeti, nem csak Oscar-díjas, de a tizenkettőből ő az egyik. Az egyik, akinek megvan mind a négy: Emmy, Grammy, Oscar, Tony. EGOT. Élő legenda, nyugodtan pihenhetne, vagy nyugodtan kerülhetné a nyilvánosságot, hogy úgy maradjon meg az emberekben... hogyan is? 

Puerto Rico-i lányt játszott a West Side Storyban, most amerikai-kubai nénit játszik, és nincs mire panaszkodnia, de azért azt mondja, nem volt nagy fantázia a rendezőkben. A West Side Story előtt csupa mellékszerep, egy lány a sok közül, fekete hajú és szexi. Játszott az Ének az esőben (-ben), de ki emlékszik rá, aztán a The King and I-ban, ami nem tudott betörni Magyarországra, és eléggé úgy tűnik, hogy már nem is fog, eljárt az idő. Azt gondolta, hogy az Oscar után nagyobb lesz a változatosság, de alapvetően nem változott semmi. Ma is , nyolcvanhat évesen ilyesmivel vacakol, hogy kubai akcentussal beszéljen, ami biztosan különbözik valamennyire a Puerto Rico-itól, de ezen itt a távolban nem tudunk annyira jól szórakozni. 

Amin a távolban is jól lehet szórakozni, az az, amikor meséli, hogy Elvis nem volt valami jó szerető. Igaz, csak azért találkozgatott vele, hogy féltékennyé tegye Marlon Brandót. Mert hogy ő volt az a mázlista, aki Brandóval kavart nyolc éven át. Aztán Anthony Quinn is megvolt. Denis Hopper is. Szóval csak ne panaszkodjon, hogy túl egyformák voltak a szerepei. 

A Játék a kastélyban visszatérő poénja, amikor a frissen tollbamondott "Sardou"-drámát szidja Gál Turainak, az meg visszaszól: te ne tanítsd Sardou-t darabot írni. Különös, mert mintha a Tosca keletkezéstörténete másról sem szólna, mint hogy Sardou-t tanítják darabot írni. A darab készen volt, siker volt, Sarah Bernhardt is volt. Verdi volt, aki sajnálkozott, hogy ő ezt már nem tudja megzenésíteni. És ott volt Puccini az új szövegíróival, akik folyton igazítottak valamit a cselekményen, hogy az operában hatásosabb legyen. Addig igazgattak, amíg Sardou azt nem mondta, hogy talán az volna a legjobb, ha Tosca az Angyalvárból a Teverébe vetné magát. De hát az túl messze van. Sardou csak legyintett, és az ember hajlamos neki adni igazat: hogy jön ahhoz a valóság, hogy közbeszóljon, amikor egy operáról, egy OPERÁRÓL van szó. 

Amit akkor még nem tudhattak, talán sejthettek, hiszen a 19. század legvégén járunk, hogy elindul majd a turizmus, az emberek utazni fognak, folyton utazni, világot látni, és ebbe a rendszertelen világnézegetésbe néha kell valami elv. Régebben megvolt, azért megyek Rómába, hogy meglátogassam a hét főtemplomot. Ma meg csak kóválygunk, antik és modern, reneszánsz és barokk között. És akkor jön a mentőötlet: fussuk le a Tosca helyszíneit. Ebben is van antik és reneszánsz, Angyalvár a harmadik felvonás, Farnese palota a második, oda többnyire nem lehet bemenni, és mi is az első? Sant' Andrea della Valle. Nagy, aranyló, üres tér, ide szaladt volna Angelotti az Angyalvárból, mert itt rejtettek el neki női ruhát. Szóval rongyosan, szakállasan menekült volna át a városon, hogy fölvegyen egy szoknyát, és mint valami Benny Hill női ruhában rohant volna tovább. Szerencsére a rendezők nem használják (vagy eddig még nem használták) ki a jelenetben lévő komikumot, de - csak ne tanítsd Sardou-t darabot írni. Tulajdonképpen mindig csak azon csodálkoztam, hogy ha valaki tudta, merre van, vagy egyáltalán, hogy van  Sant' Andrea, az hogy lehet, hogy nem tudja, hol folyik a Tevere. 

Nem is ezt akartam mondani, hanem hogy az idő Sardou-t igazolta. Voltak közben nagy Tosca-rendezések, amelyek ragaszkodtak az eredeti helyszínekhez, volt a tévéközvetítés, amely ott és akkor játszódott, ahol a librettó előírta, és az opera mintha legyőzte volna a valóságot. Ma az útikönyvek nem csak a templom egészére mondják, hogy itt játszódik a Tosca, de külön meg is jelölik a Barberini-kápolnát, hogy ez az a hely, ahol Cavaradossi a Madonnát festette. Nem Attavanti, hanem Barberini, de ennyi szabadság jár a költőnek. 

Mekkora szerencse, hogy Puccini és társai nem engedtek Sardou-nak az Angyalvárat illetően. Most arra folyna a Tevere. 

Mi, persze, ezt ismerjük. Pár ezredév gúláidat elássa. Nincs örökkévalóság, még emberi léptékkel sem. De Rómában minden arról szól, hogy pár ezredév semmit sem számít, állnak a régi kövek, repedten, mohosan, de állnak. És akkor jön William Kentridge, és hozzá mer tenni ehhez valamit. 

Ötszáz méteren át húzódik a fríz a Tevere partján, körülbelül a Magyar Intézettel szemben, a másik oldalon. az antik formának megfelelően menetelnek, nincs eldöntve, hogy diadal- vagy gyászmenet, leginkább mindkettő egyszerre. Róma van a képeken, a római művészet a kezdetektől, az anyafarkastól, akinek a teje két csuporba folyik, és hozzávetőlegesen Fellini a vége, Ekberg és Mastroianni a Trevi-kút helyett egy fürdőkádban öleli egymást. Nézi az ember, amit eddig látott, Jeremiás prófétát, a fejjel lefelé keresztre feszített Szent Pétert, húzzák-vonszolják a műkincseket. Egy agyonütött emberen fekszik egy másik, azt hittem Romulus és Remus, de valószínűleg Pasolini a halott. Ezt és így és ide, mélységes tisztelettel a művészet története iránt, és mélységes tisztelettel önmaga művészete iránt, hogy igen, megtehetem, Kentridge vagyok Dél-Afrikából, utódja a régi nagyoknak. 

És a technika. Grafikák, amelyeket úgy hoztak létre, hogy lefedték a piszkos falakat, aztán megtisztították mellette a követ, szürke alapon sötétebb szürke, nyilván már szürkült valamit az egész újkorához képest, dolgozik a sok kipufogó, a városban mocorgó egymillió autó. Pár ezredév? Pár évtized. Már most is belefirkáltak itt-ott kék festékszóróval. Vagy megvédik mind az ötszáz métert, plexit tesznek rá, konzerválják. Fényképezik. Végül is: ez Róma. Őrzött és használt múlt, itt mindenki tudja, honnét jött és hová tart.