Meghalt Nicolai Gedda, de ez a nap maradjon az élőké: kilencvenéves Leontyne Price. Nem hallatlan kor, ha valaki Amerikában él, nem hallatlan, még akkor sem, ha énekesnő, és emiatt meglehetősen stresszes a pályája. Licia Albanese a 105-öt is túlhaladta, úgyhogy hajrá Leontyne néni.

 Persze azért leginkább arra emlékezünk, amikor még nem volt néni, csak egy elképesztő fiatal szoprán, és még küzdenie kellett a Metropolitan igazgatójának azért, hogy fölléphessen. Hogy fölléphessen? Bing könyvében benne van, hogy mindig ragaszkodott hozzá, ha valamelyik déli államba mentek, hogy Leontyne Price a legelegánsabb étteremben vacsorázzon az asztalánál. Nagy dolog, mondanánk, de valószínűleg nagy dolog. Nem Leontyne Price volt az első afro-amerikai föllépő a Metben, sőt, a közhiedelemmel ellentétben még csak nem is az alt Marian Anderson 1955-ben, hanem egy táncos, de azért közel vagyunk. A történet szerint amikor Martina Arroyo megérkezett a próbára, hogy Égi hang legyen a Don Carlosban, a portás még nagy tisztelettel köszöntötte, jó napot, Miss Price. Arroyo elmosolyodott: én a másik vagyok, szívecském.

Persze, ma már ilyen nincs, elképesztő  sztárok jelentek meg már a hetvenes években, Grace Bumbry, Shirley Verrett, később Leona Mitchell. Mégis, mégis, melyik szereppel azonosítjuk a legszívesebben Leontyne Price-t? Hát persze, hogy az Aidával, és még véletlenül sem Desdemonával. Szóval: lassú volt ez a folyamat, még akkor is, ha a főhőse ma is él, és ma van a születésnapja.

 A másik történet szerint amikor valaki azt mondta Rudolf Bingnek, hogy áááh, Széll György önmaga legnagyobb ellensége, Bing azt felelte, amíg én élek, nem. Ennek most a fordítottját is el tudom mondani: Leontyne Price azt mondta, hogy tudja, mennyire kínos, de ő annyira imádja a saját hangját. akár akkor, ha énekel, akár lemezről, csak hallgatja, és annyira tetszik neki. Ő a hangja legnagyobb rajongója. Nem, amíg én élek. És még vagyunk így néhányan. Élvezzük, hogy hatalmas a volumen, és közben alapjában véve mégis lírai szoprán, ő is annak tartotta magát, élvezem, ha egy régi felvételen Handelt énekel, és mintha egy hatalmas hadihajóval kellene beállni a balatonfüredi mólóhoz, de ő olyan pontosan beáll vele, hogy csak ámul az ember. Élvezem, hogy ilyen ízlése volt, nem csak a nagy szerepeket oldotta meg, nem csak Verdiben volt királynő, de Mozartban is, Handelben is. És mintha az egész embert éneklésre tervezték volna, hatalmas száj, hatalmas szájüreg, hadd legyen tere a hangnak már a születése pillanatában, még az emberi testben. 

Harminckét éve múlt már annak is, hogy visszavonult, és más dolga sincs, csak merengeni a múlton. Fölteszi a lemezeit, tetszik magának, aztán eszébe jut, ő az a szerencsés, aki akkor is Leontyne Price-t hallgatja, ha mosogat. 

Fent van a Youtube-on az utolsó Aidája, a színpadi búcsúja. Kicsit nehezen mozog, de hihetetlen a hang, ahogy búg a mélységeknél, ahogy visz pianóban is a magasságoknál. Ahogy leül egy pillanatra, amikor azt énekli: mai piú. Soha többé. És aztán amekkorát robban a nézőtér, és ő áll, fegyelmezetten. Egy pillanatra szétesnek a vonásai, a szeme megtelik, sírna, de aztán erőt vesz magán, áll tovább, rendületlenül. Aztán már ő sem bírja, egy másodpercre, kettőre elérzékenyül. Fölveti a fejét, már vagy egy perce bravóznak neki. Menjünk tovább. Menjünk tovább, egészen a mai napig. 

A nyolcvanas évek egyre ritkuló kulturális tévézési lehetőségeinek egyik nagy pillanata volt, amikor az ember láthatta Alessandra Ferrit a Rómeó és Júliában, Kenneth MacMillan koreográfiájával. Akkor is fehér volt a bőre, karikás a szeme, hosszú a haja, így aztán volt benne némi vízi hulla jelleg. De hát úgy táncolt, ahogy egy Júliának kell. Vagy jobban. Azóta meg eltelt az idő, nem táncol úgy, ahogy Júliának kell, viszont a vízi hullaság ezúttal jobban a helyén van. Virginia Woolfot illetve Mrs Dallowayt játssza Londonban és a mi kis Londonunkban, a vigadói közvetítésben. 

Idétlenséget félretéve: ez olyan csoda volt, ahol jó lett volna, ha a hazai közönség nagy-nagy számban szemtanúskodik, már csak azért is, mert a tánc mellett mindenféle egyéb tanulságok is adódtak.A milánói  Alessandra Ferri tizenhét évesen a Royal Ballet legfiatalabb primadonnája volt. Eltáncolta, amit lehetett, Júliát és Giselle-t, elnyerte, amit lehetett, aztán 1985-ben elszerződött az akkor Barisnyikov által vezetett American Balett Theaterbe. Onnét a Scalába, onnét meg haza, mert ez a táncosok élete. 2007 volt, az a 44. év, ilyenkor szokás azt mondani, hogy többet kell együtt lennem a családommal, mert azt nem szokás, hogy köszönöm, nem bírom, recsegek, ropogok, és soha nem leszek az, ami huszonöt éve voltam. Abbahagyta a lábemelgetést, lazítást, tágítást, mindent. Ez a normális, az emberek megöregszenek, még ha a lelkük vagy szellemük nem. Egyébként az is, csak azt ők maguk nem veszik észre. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna olyan ötven fölötti emberrel, aki ne azt magyarázta volna, hogy ő lélekben csak húsz. Vagy tíz. 

A lényeg, úgy látszik, mégis a test. Alessandra Ferri teste elbírta a henyélést, újra munkára lehetett szorítani, és most ott van a Covent Garden színpadán, ott a világban a közvetítés miatt. Most a társulat majdnem valaha volt legöregebb primabalerinája. És nem királynő, akit betolnak a trónusán, és ő színpadiasan eltakarja a szemét. A láb emelkedik, megáll, ott marad, nem olyan olajozottan, könnyedén és magától értetődően, de ez benne a szép. Nem kislányt játszik, hanem Dallowaynét vagy Virginia Woolfot, a háromfelvonásos Woolfworks két szélső felvonásában, és boldogszomorúan mondom, hogy unom a középső felvonást, pedig az az Orlando, és nyilván senki nem felejtett el táncolni a társulatból. De senkinek nincs annyira kifejező arca, senkinek nincs a mozdulataiban annyi súly, jelentés, élet, mint az övében. Senki nem olyan higgadt a színpadon, mint ő, aki túl van a nehezén, nincs mit féltenie. Mert ez most a lényeg: nem úgy táncol, mint harminc éve, úgy táncol, mint most. Hiszen az a fantasztikus.  

Gondolom, azért nem néztem meg évekig vagy évtizedekig Marton Éva bécsi Turandot-alakítását, mert úgysincs rá szükség. Az ilyesmi beleég az emberbe, az egyik nap még kalap nélkül sétál az utcán, a másik nap meg tudja, hogy van a világban egy sokáig eltitkolt és csodálatos magyar énekesnő. Akkor azért már többnyire tudták, hogy annál nagyobb hülyeség nincs, mint nem venni tudomást róla. Az előadás lemez változatát hamarosan átvette a Hungaroton is, előkeresték a régi felvételeket egy bakelitra, meghívták az Erkelbe Martont a szerepre. Ó, ez utóbbi nagyon vicces esemény volt, eleve mintha poros lámpaernyőkbe öltöztették volna a császárlányt, aztán az ajtó, amelyen átalment volna Kalaf az első felvonás végén, miután háromszor megütötte a gongot, nem akart kinyílni. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy vajon megjelent-e egy láthatatlan ember látható keze, hogy nagy testi erővel szétcibálja a sorsfordító nyílászárót, vagy Molnár András csak arcjátékkal próbálta meg eljátszani, hogy mostantól más ember lesz belőle. Így is le a kalappal előtte, hogy nem rázta közben a röhögés.

Akármi is volt az oka, nem néztem újra a Turandotot, lemezen megvolt, és régi vágású operabarátként alapvetően azt gondolom: az a több. A látvány hiánya érzékenyebbé tesz az akusztikai élményre. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, mindenesetre most megint megnéztem a videót, vagyis most már a DVD-t, és elég nagy meglepetés ért. Például elfelejtettem, hogy nem Marton Éva az előadás egyetlen magyar résztvevője, a perzsa herceget Perencz Béla énekelte, még tenor korában. Csak három hang, de szenzációsan jól fogja, ha mai előadáson hallanám, nem nagyon érteném, miért nem ő Kalaf. A régi előadáson azért lehet látni, hogy Carreras nagyon merev, folyton szétteszi a karját, de drámai a profilja és szuperül énekel, már ami a hangadást illeti. Harmincas évei közepén jár, csúcsformában, és a csúcsot komolyan kell venni, ennél jobb már soha nem lesz. 

Elfelejtettem, hogy Harold Prince rendezte az előadást. Harold Prince? Legendás rendező, csak nem ebben a műfajban. Ő rendezte az első Kabarét, aztán a nagy Sondheim-bemutatókat, a Kis éji zenét, a Companyt, a Sweeney Toddot. A Turandot nyilván csak kirándulás, játék, kísérlet, de annak elég jól sikerült. Ha valaki keresi a rosszat, esetleg annyit mondhat, hogy a színpad közepén a hosszú lépcső olyan, mintha egy repülőgéphez tartozna. Sebaj, ha a gépnek ilyen utasai vannak. 

Mert ez volna a lényeg. Marton fantasztikus? Annál sokkal fantasztikusabb. Viseli a császári köntöst, tényleg ő viseli, a császár csak valami tógát hord, viseli az ezüst álarcot, aztán leveti, hogy végre énekeljen, és nem hiszi el az ember, hogy ez valóság. Hogy ilyen hang emberi torokból előjöhet, elképesztő erővel, kicsit sem bizonytalankodva, egyáltalán nem kérve kegyelmet, megértést a magasságokon. Gyönyörűen megáll, talán kicsit lassít is, diadallal. Mert erről is szól a Turandot, erő ellen erő, egy egész színpadnyi énekes kell ahhoz, hogy a drámai szopránt legyőzze. Egy lehetséges ok lehet ez is a darab befejezett befejezetlenségére: a drámai szopránt nem lehet legyőzni. Martont biztosan nem, ha a színpadi igazságot nézzük. 

Negyven? Az semmi. Ha ötvenéves elmúltál, egy éjjel fölébredsz, és nem tudsz elaludni. Semmiségekkel babrálsz, semmiségekkel, amelyeknél nincsenek is fontosabbak, például hogy miért is tűnt olyan üresnek, ahogy Gálffi mondta a Szeptemberi áhítatot az Anyám tyúkja 2-ben. Miért nem rezzent meg semmi odabent? Tényleg ő tehet róla? Vagy nagyobb a baj? Ahogy az ember eléri, elhagyja Kosztolányi korát, egyre kevesebbet érnek a versei? Lehetséges ez? El lehet veszíteni azt, akit hordtam a zsebemben, olvastam buszon, szerelmesen, szavakba, színekbe, történetekbe szerelmesen? Van egy tárcája, amelyben találkozik a régi osztályfőnökével, és észreveszi, mekkora hülye szegény, milyen ócska a ruhája, kopott a cipője, fárasztó a szövege. Hogy vagy, barátja az erénynek, kérdezi tőle a tanár, és ő döbbenten érzi, hogy ennek vége, egy ideállal kevesebb. Hogy lehet ezt kibírni?

Hogy lehet ezt kibírni? Hogy ne a felfoghatatlan írót lássam benne, aki nem tud suta mondatokat írni, hanem, hogy úgy mondjam: értsem őt. Értsem, amikor szavalja Gálffi a Szeptemberi áhítatot, értsem, hogy igen, meg van ijedve, és kétségbeesetten akar írni valami nagy verset, valami összegzést, valami kötelező tananyagot arról, hogy kóvályogtam az esőben, szerelemre kényszerített szívvel, és valaki Beethovent zongorázott. Szörnyű ez a kétségbeesés, ez az életrajongás, mert nem hallatszik igazinak, csak bizonygatásnak, hogy igen, nekem még mindig az élőkhöz van közöm, nem a semmihez. El lehet veszíteni Kosztolányit? Ki lehet nőni? Mi lesz velem, hogyan éljek az ideálom nélkül?

Ötvenéves elmúltam, nem is a minap, még jó, hogy nem szipogok, nem könnyezek, csak fölébredek, és siratom magam, azt a régit, aki olvassa, olvassa, és nem tud betelni vele. És akkor leesik végre a tízfilléres, hogy nem baj, egyáltalán nem baj. Nem kell félni. Csak arról van szó, amit az a másik költő, a Kosztolányi szerint kiállhatatlan poseur írt: ifjú szívekben él. Szeressék mások a Szeptemberi áhítatot, rájuk hagyom. Marad elég, amit nem adok.

Most akkor a fal felé fordulok és megint elalszom.

Nem a megfelelő embert zaklatom a kérdéseimmel. Ez az első érzésem, miközben Pertorini Rezsőt, a Nemzeti Filharmonikusok cselló szólamvezetőjét hallgatom. Ha Kocsis Zoltán betegségeiről, testi szenvedéseiről akarok többet megtudni, vagy inkább a betegségek zenére gyakorolt hatásáról, nem ő fogja megmondani, hogy mi történt. Másfelől viszont éppen a megfelelő ember zaklatom, azt, aki negyven éve játszik a zenekarban, Ferencsikről is tud mesélni, és rajta keresztül egy zenei intézményről, amely ebben a formájában több mint egy ember, több, mint változó emberek közössége, önállóbb, sokgenerációs jelenség, amelyről mindenki el tudja dönteni, mennyire fontos neki, mennyire kötődik hozzá.  

- Nagyon régóta ismerem Kocsis Zoltánt, nyolcadikos korom óta. Ő ugyan más osztályba járt, de az énekórák nemek szerint össze lettek vonva, mert a mutálás után a fiúk nem akartak énekelni a lányok előtt. Így se énekeltünk nagyon. Aztán a konzervatóriumba kerültem, bár akkor sem jártunk együtt, Zoli magántanuló volt, de a szünetekben bejárt Ránki Dezsőhöz, aki egy évig a padtársam volt.

- Különleges gyerekek voltak?

- Hihetetlenül kiemelkedtek a mezőnyből. Zolira akkor is jellemző volt ez a különös akaraterő, ami talán kétélű dolog. Én is tudtam, milyennek kellene lennem, de valahogy soha nem tudtam olyan is lenni. Engem is lekötött, amit csináltam, de azért más dolgok is foglalkoztattak. Talán nem is akaraterő kérdése ez, csak egyszerűen őt egy életre lekötötte egy foglalkozás, egy pálya, művészetág, hivatás, és nem is nagyon tud mást csinálni. Amikor szünet volt a zenekarban, már a Nemzeti Filharmonikusoknál, Kocsis leült és zongorázott. 

- Emellett azért sokoldalú volt, nem? Olvasott ember, érdekelte a képzőművészet...

- Az, hogy az agy űrfogata nagyon nagy volt, és más dolgokat is magas színvonalon tudott csinálni, az egy speciális dolog. Mondjuk egy Bernsteinnél fordult elő ilyesmi. Ez az ő szerencséje. A zene, az nála teljesen külön élet volt. Így aztán a betegségének olyan nagyon sok jelét én nem tapasztaltam, bár az utolsó két hónapban, amikor rohamosan gyengült, én pont nem játszottam. Előtte ugyanazt éreztem: hallatlanul pontos volt, végig ő tartotta a próbákat...

- Ez az új betegség a zenekar számára mikor lett nyilvánvaló? Volt , ugye, az aortarepedés, az operáció, de abból fölépült. Közönségként úgy éreztem, hogy valami változott, nem találtam a régi Kocsist, aztán váratlanul szikrázott föl újra, mondjuk egy Mozart-misében.

- Zongorázásában is szikrázott, halála előtt nem sokkal játszott egy Mozart-zongoraversenyt, ami az egész fiatalkori énjét visszahozta. Egy hangszerjátékosnak a színvonalat megtartani is nehéz, mert egyre többet kell dolgoznia érte, és aztán lehet, hogy éppen azzal árt magának, fizikailag az rontja. Törést semmiképpen nem éreztem nála, inkább azt, hogy ez viszi előre. Talán jobban kellett volna kímélnie magát, de ő nem nagyon hagyta, hogy beleszóljanak a dolgaiba, rendkívül önálló személyiség volt. Tanácsot nem lehetett neki adni. 

- Beszélt veletek az állapotáról? Hivatalos tájékoztatást kaptatok? 

- Mikor az első betegsége kitudódott, a felesége bejött, elég kétségbeesetten, és tájékoztatott minket. Nagyon megható és jól sikerült gesztus volt. A zenekar 97%-a Zolit nagyon szerette, azt pedig mindenki tudta, hogy egy különleges képességű emberről van szó. Ezt a legnagyobb ellenségei is tudomásul vették.

- Látogattad őt a betegség idején?

- Jártam a kórházban többször is, más jellegű egészségügyi problémáim miatt, de nem mentem föl hozzá. Meg is mondtam neki, hogy nem látogattam meg, mert azt gondoltam, hogy ha nekem volna valami bajom, és folyton bejárogatnak hozzám, annak nem örülnék. Azt felelte, ne is mondd. Van, aki minden nap meglátogat. Van az ágyam fölött egy angyalka, arra gondoltam , hogy beviszem, hátha segít neki, de aztán nem mertem. Ha valami baj történik, mindenki az angyalkát szidta volna, hogy nem tett jót. Nem tudom, hogy a zenekari tagok látogatták-e, nekem senki nem mondta, hogy bent járt volna nála.

- Féltetek tőle?

- Soha nem féltem a Zolitól. Meg egyáltalán a főnökeimtől nem kellett félnem, Ferencsikkel és Kobayashival is a lehető legjobb volt a viszonyom. Zoli nagyon értékelte, ha valaki komolyan vette a zenével kapcsolatos tevékenységet. El is mondta, hogy vannak zenészek, akik jók, játszanak rendesen, fölkészülnek, aztán hazamennek és rádiótechnikával foglalkoznak vagy kiskertműveléssel. Aztán vannak olyanok, akik minden idejüket a zenével töltik. Nagyjából én is ebbe a kategóriába tartozom, és meg tudtunk beszélni új felvételeket vagy zenei problémákat. Egyébként is mindenkire nagyon jól emlékezett, nem tudtam soha olyan kollégát szóba hozni, akire ő név szerint ne emlékezett volna.

- Elmúlt az első krízis, a szívbetegség. Mikor jöttetek rá, hogy nincs idő fellélegezni, krízisből krízisbe visz az út?

- Lehet, hogy ez furcsa, hiszen a zenekarban vagy a próbák során elég közel ültem Zolihoz, de hát szemüvegben játszom, nézni kell a kottát, és azon túl nem látok valami jól. Én semmi parókát vagy ilyesmit nem vettem észre. A hölgy kollégák persze észrevették, hogy egy rövid eltűnés után így tért vissza.

- Azért hallottad, hogy beszélnek róla?

- Először nem is hittem el. Egy más zenekarban játszó kolléganő kérdezte, én meg mondtam neki, hogy nem dőltök be valami pletykának?

- Mégis, egy idő után...

- Nem éreztem azt, hogy hanyatlott volna. Ha nem mondják a többiek, nem jöttem volna rá, hogy beteg. Periódusonként egy kicsit mások vagyunk, én sem hasonlítok a régi fényképeimre. Amikor az utolsó turnéra nem tudott elmenni, az nyilván világos helyzet volt. Én nem voltam ott, de a zenekart sokkolta, amikor Kínában megtudták, hogy meghalt Zoli. Én úgy vagyok vele, mint egy régi barátommal, aki fiatal korunkban meghalt. Utána még sokszor elindultam a telefon felé, hogy fölhívjam és megbeszéljek vele valamit. Aztán rájöttem, hogy nem lehet. Azóta az ember öregedett, az érzés már nem annyira ismeretlen, de Zoli halála folyamatosan foglalkoztat, megnézek régi filmeket vele, a koncertjeit a YouTube-on. Van két vonatjegyem még a Fesztiválzenekar legelső hangversenyéről, amikor bejött kalauzruhában, és jegyeket osztogatott.      

- Azt azért észrevetted rajta, hogy szenved, fájdalmai vannak? 

- Ezt is mások mondták. Talán érzéketlen voltam, vagy nagyon lefoglalt a zene, nem tudom. Egy kolléganő mondta, hogy az utolsó koncert előtt megkérdezte tőle: Zoli, miért nem ülsz le? Azt válaszolta, hogy akkor nem láttok. De Zoli, üljél le nyugodtan, látunk attól. Egy nagyon őszinte kolléganőről van szó, akinek a tisztaságát ő is ismerte, tudta, hogy nem azért mondja, hogy mondjon valamit. Tőle elfogadta ezt a tanácsot, és az utolsó koncerten leült. Semmi értelme nem volt, hogy álljon. Ferencsik egyébként végig tudta még az utolsó Parsifalokat állni, sőt, a legutolsó koncertjén a Fantasztikus szimfóniát nagyon jól bírta. Pont, amikor bejött a koncertre, hallottam, hogy megkérdezi tőle a Hatvani Lajos nevű portás: hogy van, karnagy úr? Azt felelte, hogy nagyon rosszul, úgy fáj itt, meg itt, és a torkára mutatott. Azután jött ez a Fantasztikus szimfónia. Ha én kérdeztem volna, lehet, hogy azt felelte volna, jól.  

- Tartania kellett magát? 

- Az utolsó Ferencsik-turnén egy angliai kisvárosban is játszottunk. Gyönyörű vidéken vitt az út egy ronda szállodáig, egy egészen kis emelkedőn. Ahogy mentem, láttam, hogy az utca másik oldalán fekete kabátban, fekete kalapban vánszorog egy ember, végig a kerítésbe kapaszkodva. Ahogy egy vonalba értünk, láttam, hogy az a fekete ember Ferencsik János. Átmentem hozzá, hogy nem tudok segíteni? Jaj, olyan magas ez a hegy, mondta, pedig tényleg csak egy kis emelkedő volt. Belém karolt, és elindultunk. De ahogy a hotelnál látótávolságba kerültünk, elengedett, és próbált egyedül menni. Kiszogáltatottan is képes volt a turnéját végigvinni, eldirigálni az összes koncertet. 

- Három nagy karmester vezette azt a zenekart, amelyben játszottál. Hogyan emlékezel vissza rájuk?

-  Ferencsik klasszikus értelemben vett karmester volt, aki nagyszerűen értett a bécsi klasszikus darabok hagyományához. Nem csinált világkarriert, itthon maradt, és ezzel magára vállalt egy szerepet, amelyet tökéletesen el is tudott látni. Kobayashit teljesen alulértékelte a magyarországi kritika, nem vették észre, hogy mennyi új dolgot hozott be a magyar zenébe. Ilyen például a természet szeretete, hogy úgy szólal meg a 9. szimfónia lassú tétele, ahogy talán csak egy erdőben lehetne hallani. A francia zenéből olyan szerzőket vezényelt abszolút zseniálisan, új színekkel, ahogy meg sem közelítette abban az időben senki sem. Melodikacentrikus volt, de nagyszerű ritmusa is volt, sokat köszönhet a zenei élet neki. Sokan miatta jártak el hangversenyre. Hallottam, hogy búcsúkban kint volt a fényképe, filmben is szerepelt. A kritika egy darabig támogatta, de mintha csak azért, hogy bizonyos személyekkel végezzen, és amint azoktól megszabadult, már nem volt barátságos Kobayashival. Zoli egy más színvonal volt, más szintű tudás volt a birtokában, annyi darabot ismert, annyi partitúrát tudott kívülről, és folyamatosan tanult is. Néha voltam bent nála, a számítógépen ment a partitúra, ő nézte, de közben tudott beszélgetni is. Mondjuk az is előfordult, hogy bementem hozzá, és ment a számítógép. Ahogy odaléptem, láttam, hogy kis kacsákat kellett egy tóból kirángatni. Zoli fölkészültebb volt Kobayashinál és Ferencsiknél, viszont az utóbbi nagyszerű operakarmester is volt. Kobayashi kevésbé volt jó kísérő, Zoli pedig nem is próbálkozott az operai rutinnal

- Mik az alap Kocsis-élményeid? Nyilván van egy csomó próba, amiről a közönség nem is tudhat, de milyen zene, melyik koncert jut eszedbe róla? Emlékszem, egy Eroica után mondtad, hogy valószínűleg ez volt a legjobb, amit életedben játszottál.

- Nekem az első közös együtt játszás az volt, amikor vásárolt, a mai napig emlékszem, 8 forintért egy Mozart Fagottverseny partitúrát. Neki is új volt, akkor vette. Megpróbáltam eljátszani neki, mondjuk nem igazán csellószerű a szólam, de fagottost nem talált, ő meg blattolta a kíséretet. Az Eroicát nagyon jól tudta, de én a legmagasabbra a Berlinben dirigált Brahms 4. szimfóniáját tartottam. Azt éreztem, hogy valami olyan fantasztikus időbeosztással adtuk elő a darabot, amilyenről nem is gondoltam, hogy lehetséges. Elképesztő, hogy milyen jó volt, pont a Berliniek termében. 

- Nem érzed azt, hogy bármilyen alaposan is dokumentált Kocsis pályája, mégsem tudják az emberek, ki az, akit elveszítettünk?

-  Sok ember nem fog erre rájönni, de ez nekik rossz, mert kihagytak az életükből valamit. Meglepő volt, hogy amikor búcsúztattuk a Zeneakadémián, és vettem én is az Oktogonnál tíz szál virágot, a virágárus azt kérdezte: maga is a búcsúztatóra megy? Miért, jól megy az üzlet? Azt mondta, igen, nagyon sokan vesznek virágot. És tényleg sokan voltak, eljöttek, akikről nem is gondoltam, hogy veszik a fáradságot. A szakmából és civilek egyaránt. Van, aki életében nem megy el koncertre. Beszélgetek velük, mondom, hogy muzsikus vagyok. Jaj, ő is hogy szeretne elmenni a Zeneakadémiára. Menjen el, mondom neki. Vagy majd valamikor el akar menni az Operába. Miért nem megy el holnap? Nem is olyan drágák a jegyek. De ő tervezi egy életen keresztül, és aztán nem megy el. Lehet, hogy nem lehet elvárni az emberektől, hogy minden érdekelje őket.  

Ránéz az ember a szereplők listájára, két oldal. Köszi. Annyi színészük nincs is, mindenkinek több szerepet kell játszani. Két szünet, és 11-ig tart, pedig 6-kor kezdenek. Pláne köszi. Mi értelme van ennek, tele a világ színdarabokkal, miért kell még regényeket is dramatizálni? Úgy is az lesz az első mondat, hogy mélységes mély a múltnak kútja.

Aztán nem az az első mondat, mondjuk sokat azért nem kell várni rá, de akkor már örülni lehet neki. Meg már nem nagyon élnek a kérdések. Csak a tátott száj marad, hogy ez él, érvényes, egyszerűnek látszik, hiszen csak egy ház a díszlet, Jákob háza, vagy azé, akit illet. Kavarog a történet, örvénylik, visszatér és előrenéz, értelmesen dolgozták föl a szöveget és egyszerre néznek előre meg hátra, Noéig vissza és Jézusig előre, és kezdi a ciklusokat újra és újra. A tömörítés miatt a szerkezet jobban érzékelhető, és amit elveszítünk, az valahogy egyáltalán nem hiányzik. A nagy ajándékok mellé szép kis aprók is leesnek. Újra könnyű lelkesedni Kerekes Éváért, Putifárnébb az igazinál. Csodásan színvonalas bukás lehetett volna kísérletből. És most, hogy csodásan színvonalas siker, egy pillanatra elfog a féltékenység. Valaha volt saját Józsefem, saját Putifárom, fáraóm, Ráhelem. Most mind közkincs.

Egyszer biztosan földolgozza valaki a hanglemezek zenére, a zeneszerzésre gyakorolt hatását, vagy, ki tudja, talán már föl is dolgozta, hiszen elég kézenfekvő téma. Nem csak az olyan, talán nem is biztos, hogy igaz mesékre gondolok, mint hogy Puccini azért írta volna a tenoráriákat két perc közeli hosszúságra, hogy Caruso azokat szépen föl tudja énekelni a 78-as fordulatszámú korongok egyik oldalára. De itt van például Philip Glass, akinek az édesapja lemezeket árult, és a kevésbé fogyó zeneműveket szépen hazavitte, hadd játsszon velük a gyerek. Így alakult volna ki Glass zenei ízlése, a kései Beethoven vonósnégyesektől Bartókig és Sosztakovicsig. Valószínűleg ez is inkább csak jó sztori, bár ki tudja, valakinek talán épp most formálódik az ízlése az ő eladatlan lemezein. 

Valami személyes kalandom nekem is volt Philip Glass-szal, nevetséges is, meg talán komoly. Akkor még nem volt nyolcvanéves, talán még hetven sem, interjút kellett vele készíteni a TV3 számára. A Zeneakadémia művészszobájában várt ránk, a szokásos pepecselés egy kicsit idegesítette, de hát kit nem. Lámpák, kamera, itt legyen a szék. Közben szép lassan elkomorodott, keresztbe tette a lábát, megcsodáltam csodás, puhának látszó, hernyótalpas bakancsát, igazi amerikai művészszerkó. Valahogy becsomagolta magát, keresztbe tette a zakóját, ült, mint valami rosszkedvű varjú, lehetett sejteni, hogy nem most alakul ki az örök barátság közöttünk.

És tényleg nem. Kurtán válaszolt, tőmondatokban, setét homlokkal. Oké, gondoltam, én sem vagyok annyira oda érted, ha hülye vagy, én még hülyébb. Végül is ez csak egy ajánlóműsorba lesz, kétperces anyag, nekem ennyi is elég. Mondtam, hogy köszönöm, végeztünk, egy élmény volt. 

Furcsa módon ettől valahogy életre kelt. Már minden mindegy volt, világítás, kamera kikapcsolt, de ő érezte, hogy itt valakit nem győzött meg a művészetéről, és odajött a zongorához, elkezdte magyarázni a zenéjét, a kompozíciós módszerét, miért úgy és miért az. Egy pillanat alatt ledobta ezt a sorsverte fazonját, és nyilvánvalóan már nem a tévének és a szélesebb nyilvánosságnak beszélt, hiszen egyértelmű volt, hogy nem veszi senki a szavait. Egyszerűen csak meg akarta győzni a hallgatóságot, azt az egy embert, aki ott volt, hogy oka és értelme van a hangjegyeinek. Olyan szempontból persze fölösleges volt, hogy ma már azt sem tudom, melyik darabról beszélt, azt meg végképp nem, hogy mit mondott. De a gesztus megmaradt. 

Valaha megláttam ezt a képet, és csak annyit szerettem volna, de rögtön, hogy valami közöm legyen ahhoz, aki a képen van. A szép antilop-szeméhez, a magabiztosságához, nyugalmához. Túl sok lehetőség nem volt rá, Eric Dolphy meghalt abban az évben, amikor születtem, de lemezek maradtak utána, bőven. Egy kis időbe beletelt, amíg rájöttem, hogy a hangszer, amit a vállán tart, nem nagybőgő, hanem basszusklarinét, de utána már jó irányban keresgéltem. 

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy néha a kép visz közelebb a zenéhez. Ha jó a kép. 

Ez éppen jó kép, Chuck Stewart készítette, aki ugyan megpróbált zongorázni, de nem sikerült neki. Viszont kapott a tizenharmadik születésnapjára egy fényképezőgépet. Lefényképezte vele Marian Andersont, az első afro-amerikai nőt, aki föllépett a Metropolitanben, és meglepődve tapasztalta, hogy ebből meg lehet élni. A fényképésznél, ahol előhívatta a képet, meglátták a művét, és az emberek vásárolni kezdték. Keresett két dollárt, talált egy karriert.

Kell, hogy legyen valami egyéb titka is. Nyilván észrevétlen tudott maradni, nem jutott eszébe akkor kattogtatni, amikor forogtak a magnótekercsek, szerette a zenészeket. Hagyták dolgozni, nem vették észre, el tudtak mellette bambulni, igaz arcokat mertek mutatni.

Ő volt ott az A Love Supreme felvételén. Aztán elfeledkezett néhány filmtekercsről, így sikerült három éve friss szenzációt keverni a John Coltrane-ről készített, tényleg csodálatos, misztikus és sötét képekkel. Ha valaki azt gondolja, hogy a lemezborítón is biztosan Chuck Stewart műve van, persze, téved. Azt a képet Bob Thiele készítette, a lemez producere. Mondanám, hogy ez mekkora hülyeség, ha egyszer ott volt egy profi is, de az is elég jó kép. És Coltrane-nek nincs szüksége fényképi támogatásra. 

Charles Stewart 1927 - 2017

Nem akarok senkit sem hamis illúziókba ringatni, úgyhogy nem is teszem. Ha valaki már alig várja a jövő heti filmeket, sajnos van egy rossz hírem. Tényleg meglepően rossz film a Jackie, nem történik benne semmi érdekes, de közben amolyan lelki alapokra helyezkedik. Fojtott hangon beszélnek benne kosztümös nők, és közben nem tudok másra figyelni, csak hogy Natalie Portman három szál hajából hogyan próbálnak tupírcsodát kreálni. Nehezen.

Ami még szörnyűbb, hogy közben Portman végig az Oscar-díjon gondolkodik, érzi, hogy éppen nagyot alakít, egyszerre drámai és mégis híven utánozza a néhai elnöknét, ez ám a bravúr. Csak minek.

Közben azért közönségmagunkon is kénytelenek vagyunk elcsodálkozni: miért fontos nekünk egy számunkra ismeretlen, és ismeretlen helyzetbe kerülő asszony vívódása. Csak a neve és a First Ladység miatt? Eszembe jut Dallas, egy aszfaltra festett X jelöli a helyet, ahol az elnököt lelőtték. Mindig áll ott néhány ember, ki tudja miért. Ráléphetnek a történelemre? Abban bíznak, hogy talán őket is lelövik ezen a kitüntetett pontján a világnak? Vagy hogy meg nem történtté tehetik az eseményeket? De akkor meg sem tudnának ott állni.

Nem a magasabb értelem beszél belőlem, bennem is megvolt a vágy, hogy álljunk meg, szálljunk ki, megnézném azt, amit nem lehet látni. Szerencsém, hogy parkolni nem olyan könnyű, így ma nyugodtan csóválhatom a fejem az emberi balgaság miatt. Hanem a Jackie tényleg dögletes. Érzem, hogy csak néhány év, és jön Clintonné élete, színesen és széles vásznon.  

Legalább négyszer elmondják a Caruso-féle szellemességet a londoni közvetítés során, hogy egy jó Trubadúr nem bonyolult eset, csak a világ négy legjobb énekese kell hozzá. Azt azért nem állítják, hogy épp a világ legjobb négy énekese volna a Covent Garden színpadán, még ha Anita Rachvelishvilinél sokkal meggyőzőbb Azucena aligha van a világban. Szép hang, érezhetően be is tölti a színházat, érte lelkesednek leghangosabban az angolok, és a masszív őszítés ellenére is csak alig húsz-huszonöt évvel tűnik fiatalabbnak a saját fiánál. 

Ilyenkor szokás nyavalyogni a tenorhiány miatt, Gregory Kundénál sokkal alkalmasabb Manricót nehéz találni, odaadó és szorgalmas. Nyilvánvalóan nem ösztönös színész, idétlen és túlmozgásos, de a híres helyen, a harmadik felvonás végén öreg hangon bár, de úgy elfújja a két áriát egymás után, ahogy kell. És igazolva van Domingo, aki azt mondta, hogy mindenütt szívesen Manrico, csak a Covent Gardenban nem, mert nem tapsolnak az áriák után, szusszanásnyi pihenést sem engedélyeznek az énekesnek a nézők. Ráadásul a Di quella pira a Verdi által előírt módon megy, ismétléssel, bravó, Mr Kunde. Milyen furcsa, hogy ennyire későn fedezték őt föl a londoni operában, tavaly debütált, hatvankét évesen. 

Még mindig a világ legjobb énekeseinél maradva, Dmitry Hvorostovsky itt is lemondásra kényszerült, pedig a figurát mintha az ő alkatára, ősz hajára álmodták volna. A helyette éneklő Vitaly Bilyy sokat hoz belőle, a hang nemességét mindenképpen, de ilyen a helyettesek sorsa: mindig eszébe jut az embernek, hogy az eredeti jobb volna. Akkor is, ha nem. 

Nincs itt a világ négy legjobb énekese, és nagyon hiányzik a világ legalább az átlagosnál jobb karmestere, mert az alacsony vérnyomású Richard Farnes semmit sem tesz hozzá a drámához. Így aztán a rendező és a díszlettervező viszi a vállán az előadást. Az előbbi, David Bösch német, az utóbbi, Patrick Bannwart svájci. Az álmuk pedig egy éjszakai Trubadúr, ez még adná magát, de egy hideg Trubadúr is, tél van, havazik, a világ színtelen, a ruhák feketék vagy fehérek, leszámítva Manrico fantasztikus, ocelotmintás ingét. A cigányok igazi, angol cigányok, amilyeneket a Blöff című filmben látni, lakókocsiban élnek, cirkuszosok, vándornépek. Azucena kegyetlen, ön- és gyerekpusztító viselkedésére is megvan a magyarázat: őrült. Egész életében kísérti az anyja halála és a gyilkosság, amit elkövetett, babakocsit tologat, babák vannak a lakókocsijára fölakasztgatva. Elég nagy ugrás az ártatlan kis Leonórától, hogy ebbe a világba házasodik a sajátja helyett. 

Mintha az egész történetet, a spanyol romantikát párosították volna a Kurázsi mamával, de, azt hiszem, igazuk van. Jobb újra és újra elmondani, hogy a háború rossz, megöli a szerelmet, vagy ha azt nem tudja, akkor a szerelmeseket, kegyetlenné teszi az embereket, mosolyogva ölik egymást, nevetve nyomják el a másikon a cigarettát, és ha ölni kell, már húzzák is elő a rozsdás bökőt. Addig kell mondani, amíg béke van, amíg csak a színpadi látványtól kell borzadni, szép estén, a Vigadóban.