Remélni sem mertük harminc éve, hogy lesz majd 2017-ben egy nagy búcsúturné, amikor José Carreras elbúcsúzhat a közönségétől. Akkoriban, vagyis 1987 nyarán az volt az olasz pletykalapok címlapján, hogy sírva mondta a tenor: ha túlélem, akkor sem tudok többé énekelni. És itt volt, énekelt, ép hangon, erővel, szép színnel, a rajongók azt kapták, amit reméltek, és még az is megadatott, hogy azt mondhassák: miért ilyen korán. 

Csak emlékeztetőül: Pavarottinak is lett volna búcsúutazása a világ körül, de már le kellett mondania. Domingo meg nem búcsúzik, inkább énekel. 

Persze, hogy túl könnyű asszociáció mindig a másik kettőt említeni, de ez nem valami háromtenorizmus. Ez volt a világ, amelyben megtanultam szeretni az operát. Ezek voltak az operalemezek. Amelyiken nem szerepelt valamelyik, az biztos lehetett a piaci sikertelenségben. És hiába próbálták meg így vagy úgy, kényszerből vagy kísérletező kedvből megtörni az uralmukat, képtelenség volt. Se Francisco Araiza, se Neil Shicoff, se Gösta Windergh se Roberto Alagna nem ért oda a negyedik tenor szerepébe. Hárman maradtak. Aztán ketten. Most meg egyedül Domingo. És ő sem tenor. 

De most még maradjunk a római koncert előtt, még hivatalosan nincsenek, csak valaki meséli, hogy itt van Carreras, itt Pesten, az Olasz Intézetben veszik föl a Fedorát. Uzsgyi. Persze, már nincs sehol, elkészült a lemez, csak egy kirajzszögezett papír maradt utána: A PÉNTEKI FELVÉTELEK CARRERAS MŰVÉSZ ÚR KÍVÁNSÁGÁRA A KÖVETKEZŐKÉPPEN ALAKULNAK. Szóval itt volt. A vicces kedvű technikai munkatársak még fölajánlották a rajongóknak a teafiltert. Ebből készült az ital, amit ivott a kis ember. Kösz, inkább nem. 

Aztán jött az Andrea Chenier-re, később a Toscára, hallottam, ahogy a vécében beénekelt, te jó ég. Azért ez egy hang. Közben a betegség, majd tényleg a római koncert, ahol többé-kevésbé kiosztották a szerepeket. Az operavilágban betöltött szerepeket. Domingo a művész, Pavarotti a hang. És Carreras mi? Az esendő. Akit szeretünk. Akit oda lehet állítani melléjük. Ütközőfelület. A kis José. 

Nem mondom, hogy ez nem egy karrier, de a valóság ennél bonyolultabb. Egyrészt mert ott vannak a hetvenes évek, azok az elképesztő élő felvételek, másrészt mert a nyolcvanas évtizedben is voltak szerepek, amelyekben egyszerűen jobb volt, mint a nagy termetű társak. Például a Carmenben. Pavarottit nem is lehetett tizedesnek öltöztetni, nem is énekelte a szerepet, Domingo pedig eleve olyan volt, mint egy tábornok. Carreras meg csak ott ült, ott ül ma is a Zeffirelli rendezésben a Metropolitan színpadán, DVD-n, és az, akinek lennie kell, a tévedés, Carmen tévedése. Azt hitte, hogy ez a szép ember másra vágyik, több annál, semmint hogy egy életpálya végén őrmesterként vonuljon nyugdíjba. Bele is halnak mindketten ebbe a tévedésbe. 

Ha ehhez fogható Carreras-élményt kellene az elmúlt húsz-harminc évből előkeresni, nem volna könnyű a feladat. Eleve mindig benne volt a szorongás, az ember azt érezte, hogy fél a színpadon, ezért aztán ordít. Van mivel, de ordítva elég nehéz kifinomult üzeneteket átadni. Bömbölte a dalokat, minden karácsonykor fölbosszant a lemeze, olyan mereven és értelmetlenül énekel rajta. Nem baj, azért minden karácsonykor meghallgatom, így kerek a világ. Jöttek a nagy gálakoncertek, egymástól megkülönböztethetetlenül, mindig a Granada volt a vége, mindig ugyanúgy, fölemelte a két kezét, megnézte a mikrofont magának, és beleüvöltötte a dalt. Nem mintha ez nagyon zavarta volna a rajongókat, szerették, őt szerették, a hangját szerették, nem a művészetét. Ahogy most is, mosolytalanul, de állva a nagy nyomás alatt, a mandzsettáját igazgatva, még egyszer, utoljára, és aztán vége, járhat Barcelona-meccsekre, meg melegebb éghajlaton, nem kell a hülye európai telekben utazgatni meg énekelni. Boldog és hosszú nyugdíjas éveket, te kedves José.   

Már csak azért is érdemes idegenben operába menni,hogy az ember rehabilitálja a magyar közönséget. Köhögnek? Megszólal a telefonjuk? Tessék már eljönni Rómába. Igaz, telefon nem csengett a Cosi fan tutte alatt, de, mondjuk, a nyitányt itt is úgy értelmezik, mint valami szerzői tévedést: direkt zajonganak, hogy hangosabban kelljen beszélni. A szokott közönségi rendetlenkedés mellé Rómában új formák társulnak. Ilyen a pufidzsekik surrogtatása, mert a ruhatár nem kötelező, a szénsavas ásványvizek palackjainak nyitogatása és elejtése, és, ami számomra a legkülönösebb, sokan voltak, akiknek az előadás alatt jutott az eszébe, hogy elfelejtették bevenni a gyógyszert. Táskacipp, neszeszercipp, aztán a fóliázott műanyaglap zörgetése, a tabletta pukkanó kinyomása. Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak.  

Azért volt előadás is. Zeneileg nem különösebben jelentős, az már a nyitány alatt kiderült, a fiatal karmesternő, Speranza Scapucci ugyan nagy lelki nyugalommal javította a hibákat, rossz belépéseket, ritmusból való kizökenéseket, de az embernek az volt az érzése, hogy ezek a hibák nélküle nem is keletkeztek volna, hogy ez a nagy nyugalom néha az énekesek agyára ment, lüktettek volna Mozarttal, de nem lehetett. Nyilván jobban kellene ismerni a Teatro dell'Opera zenekarának állapotát ahhoz, hogy ezt észszerű kompromisszumként tudja értékelni az ember, az biztos, hogy a kürtösök nem az élvonalból kerültek ki. 

Az énekesek mind olaszok voltak, és az első pillanatban az volt az igazán meglepő, hogy itt a szép hangú emberek választják ezt a pályát, nincs az az érzés, mint otthon, hogy aki nagyon el van szánva, az előbb vagy utóbb operaénekes lesz. A legnagyobb név viszont a rendező Graham Vick volt, aki nagyon színes jelmezekben, nagyon üres és nagyon fehér színpadon dolgoztatta a fiatalokat. A kulcsszó az iskola, amint a darab alcíme is mutatta: a szerelmesek valóban iskolába járnak, rövid gatyás Ferrando, zöld pólós Guglielmo vitatkozik a tanár úrral, aki szemüveges, tweedzakós, és a táblánál magyaráz. Despina a takarítónő. Elég jól megáll a lábán a koncepció egy ideig, aztán már kicsit nehéz követni, hogy a két tanuló minek öltözik fekete klepetusba, talán logikusabb lett volna a tornaterembe átvinni a cselekményt. A második részben aztán a lánykák is dögösítik magukat, flitteres rövid ruhában sétálgatnak, mintha plus size modellek volnának. Elbuknak, mégis boldogok lesznek, lehetne ez valami római üzenet. Vagy lehet az is az üzenet, hogy nem most fogja Róma megszeretni a Cosi fan tuttét. Eddig mindössze ötször játszották az operában, de a legmeglepőbb, hogy 1950-ben vették észre: a mű egyáltalán létezik. Persze, megvannak a saját hagyományaik, a bejáratnál két tenor, Beniamino Gigli és Giacomo Lauri-Volpi bronzszobra néz a vendégek feje fölött a messzeségbe. Gigli nagy fantáziával még elképzelhető lett volna Ferrandóként, de Lauri-Volpi...

Mindenféle okosságra kellene késztessen a béke oltára, az Ara Pacis Rómában. Például, hogy milyen egyszerű is lehetne az élet, ha megmaradt volna a többistenhit, és csak föl kellene újítani a fiatal istennő, a Béke tiszteletét. Mert itt körülbelül ez történt, a sok háború, polgárháború, magántorzsalkodás után azt mondták: elég. Építsük meg ezt a nagy márványoltárt, és jöjjünk ide tógában, nagy tisztelettel. Áldozzunk a békének, amiről vagy akiről mindenki beszél, de a valóságban eddig csak azok szerették, akik a létra tetején álltak. Ők szívesen mondták a többieknek, hogy a legfontosabb: minden maradjon így, és ne bántsuk egymást.

Ha már itt tartunk, Augustus mintha azt is üzenné, hogy nincs semmi baj, ha a család foglalja el az államot, itt az egész rokonság, a történészek néha összevitatkoznak, hogy ki kicsoda, de itt vonul mindenki a családfő mögött, rokonok benősültek, leszármazottak, barátok. Ma azt mondanánk, maffiaállam, de Rómának a fénykor volt. 

Nem, valahogy nem ezt akarom mondani. Nem is ez jár a fejemben,miközben nézem a menetet, hanem azok, akiknek mintha egy óriási rajzszög volna a fejükre erősítve, hegyével fölfelé. A flamenek, Róma papjai, akiknek megtisztelő hivatásuk elég sok kötöttséget hozott. Nem érinthettek fémet, nem lovagolhattak, nem hagyhatták el a várost, nem aludhattak három egymást követő napon más ágyában. Nem mutatkozhattak a nyilvánosság előtt az apex, vagyis enélkül a furcsa sapka nélkül. Egy Sulpicius nevűt meg is fosztottak papi tisztségétől, mert leesett a sapka a fejéről, miközben áldozatot mutatott be. 

Nyilván van valami magyarázat arra, hogy miért kellett egy kihegyezett olívabotot viselni a fejükön, Erich von Däniken feltehetően azt mondaná, vagy mondta is, hogy a régi rómaiak valami űrlényeket láttak, ezért képzelték, hogy az istenekkel csak azok lehetnek kapcsolatban, akiknek antenna lóg ki a fejéből. Vagy azok, akik a márványba faragott kapcsolattartókat nézik? 

És, mondjuk, ezt látom rajta:

Akik freskókérdésben járatosak, talán tudják, mi ez. Pietro da Cortona műve a Chiesa nuova, vagy másik nevén Santa Maria in Vallicella mennyezetén. Nézem a plafont, de nem tudom hosszabban, mint fél perc, megfájdul a nyak, amúgy is elkezdek tántorogni, minden elég messze is van, nehéz pontosan kivenni, hogy egyáltalán mi történik. Valahogy a távolba látni, a kép jobb oldalán mintha egy fekete dinoszaurusz volna, balra egy kék köpeny lebeg. Szép, biztosan szép. 

Ilyenkor azért gyanús, hogy Michelangelo sixtusi sikerének egyik nagy titka, hogy irdatlan nagy alakokat festett, láthatóak az arcok, a vaskos bokák, izmos karok. 

Mennék is tovább, de közben zavar, hogy ez történik mindennel. Az alkotó részletesen, évekig tartó munkával kidolgoz valamit, mi meg megyünk el a sok munka mellett, és most mindegy, hogy mi a műfaj. Verdi azt mondta, egyetlen hangjegye sem a véleten műve, mi meg elfütyörésszük a bajszunk alatt a Traviata bordalát vagy a Va, pensiero kórust, és büszkék vagyunk, hogy nem vagyunk teljesen elveszve a témában. A zongorista esetleg hónapokig tanulja a szonátát, mi meg elalszunk a második tétel alatt.

Nézzünk föl újra a plafonra. Jó, nem dinoszaurusz, hanem valami fekete csuhás, ősz szerzetes emeli a kezét, most már tényleg menjünk. Egyébként a jelenet fontos a templom szempontjából is, amikor az itt korábban álló épületet bontották, megingott a mennyezet, de Szűz Mária (övé a kék köpeny) megjelent, és megvédte az imádkozó híveket, nem omlott rájuk a tető. Az ősz szerzetes Neri Szent Fülöp, ő, illetve az általa alapított oratoriánusok kapták meg a templomot XIII. Gergely pápától, amit aztán átépítettek. Középen az ég, mert arra nézünk még az omladozó mennyezet esetében is. Mellettük összeér festészet és valóság, nagyon kell figyelni, hogy meglássuk, mi van festve, mi van faragva, míg el nem jutunk az ablakokig, azok már biztosan igaziak. 

Azt akarom mondani, hogy esélytelenek vagyunk. Ez csupán egyetlen kép a templomban, pedig Pietro da Cortona is festett még hármat, azokat már meg sem nézzük, vagy ha azokat nézzük, akkor ezt nem, úgyis ez van a legkényelmetlenebb helyen. Közben meg egyre inkább azt érzem, hogy ideális esetben annyi ideig kellene néznünk egy képet, amennyi ideig az alkotója foglalkozott vele. Ámbár nekünk nem kell kitalálni semmit, legyen a fele, csak hogy meglássunk mindent, ami ott van. Az ennél a freskónál bő egy év, 1664-től 1665-ig dolgozott rajta Pietro da Cortona, annak a fele fél év, napi nyolc óra, vasárnapi pihenéssel. 

Csak egy szép, hosszú élet kell hozzá. 

Nyilván annál nincs is rosszabb, mint amikor valóban elvész a kincs, az előbb még ott volt, de jött a bomba, földrengés, aszteroida, és nem maradt, csak a helye. Az emléke, fényképek, múlt. De nem sokkal jobb ez a változat. Volt egy szobrunk, egészen 1972-ig, amíg egy ausztráliai hazánkfia, Tóth László, kezében a kalapáccsal azt nem kiabálta, hogy ő a feltámadt Krisztus, és elkezdte ütni a márványt. Szerencse, hogy a kő elég kemény, tizenöt ütéssel is csak Szűz Mária karját és orrát sikerült letörni. Volt már sérülése a Pietának, a bal kéz ujjai nem az eredetiek voltak, de ekkora bántódást addig nem szenvedett. A jelenlévők pedig pont azt tették, amit, félek, bármelyikünk tenne: zsebre tették a letört darabokat. Valakinek a világban van egy eredeti Michelangelo-orra.

A restauráció, persze, csodákat tett, a hátból kivett darabbal az orrot is pótolni tudták, de a szobor azóta golyóálló üveg mögött nézhető. Csak hát nem nagyon látható, nem is az üveg, hanem a távolság meg a magasság miatt. Jézus arcát protekció nélkül nem nézheti meg senki, még protekcióval is elég nehéz lehet megmagyarázni, mit keres ott a létra a Szent Péterben. Nem maradt más a szoborból,mint a ténye, hogy ott van. Nem is nagyon lehet vele mit kezdeni, mint eléállni, és magunkra fordítani a telefont: itt is voltam. Még maradt az a hihetetlenül puha duzzanat Jézus hónaljánál, hogy ilyet tudott Michelangelo. 

Tóth László aligha a feltámadt Krisztus, de furcsa módon ítéletet mondott. Nem utolsót, de mégis az egész emberiségre vonakozót: nem vagyunk méltók.  

Amíg nem tudtam, hogy alapvetően nagyon finom, mandulás sütemény, azt hittem, nagyon utálom Ricciarellit. Azért, mint afféle okostojás, gondosan kijavítottam mindenkit, aki "Kátyának" mondta a nevét, hogy olaszban az -ia végződés esetében az i-n van a hangsúly, pizzeria, Ungheria, hiába mondjuk rosszul itt, "Ungériában". Mondjuk a tévében láttam én is, hogy azt mondják rá: "Katía", de mióta tudom, hogy az anyakönyvezett neve Catiuscia, vagyis Katyúsa, lehet, hogy ez sem igaz, olyan Katia ő is, mint Tompos Kátya.  

Annyi lehetőséget adott az utálásra, hogy csak győzze az ember sorolni. Először Az álarcosbál licenc lemezén, ahol mindenki fenomenálisan énekel, egyedül ő az, aki üveghangon sipog. Hogy kerül egy ilyen szereposztásba? Majdnem mindig ez volt az alapélmény vele: hogy kerül ide? A Marton Évás Turandotba Liuként, a Karajan vezényelte Carmenbe Micaelaként, a Trubadúrba Leonoraként, a Toscába címszereplőként. Turandotba címszereplőként!!! Ezekkel a magasságokkal. Még ha hozzászámítjuk, hogy Karajan ekkor már különmeccseit vívta az énekesekkel, mindenkit igyekezett rávenni, hogy olyasmit énekeljen, amire nem képes. Így énekelt Agnes Baltsa Donna Elvirát, José van Dam Sarastrót, Ricciarelli Turandotot. Kedvenc énekesei voltak, aztán mindegyikkel összeveszett, hogy na lám, mégsem elég jók. Ricciarelli talán csak abban különbözött, hogy ő már előtte sem volt jó.  

Vagy ez sem annyira egyszerű. Aki még emlékszik a botrányos Aidára a Népstadionban... Amikor egy nemzetközi operaszélhámos, Giuseppe Raffa ígért egy szuperprodukciót, előtte a Dunán úsztatták föl a díszleteket, sokezer ember ment el megnézni az aranyra festett szfinxecskéket. Ricciarellit ígérték a címszerepre, és valóban, itt is volt. Az már okot adott a gyanakvásra, hogy a főpróbán nem énekeltek, csak az Abbado-vezényelte lemezre lemozogták az előadást. Néhányan meg is tapsolták a tenort, egész jó hangja van. Persze, hiszen Domingo volt a hangfelvételen. Aztán jött az előadás, halk volt és visszhangzott minden, a közönség a Radames-ária alatt fütyülni és fújolni kezdett, Ricciarelli már színre sem lépett. A jegyeket visszaváltották... illetve dehogy. Becserélték a másnap Misura Zsuzsával gond nélkül lement előadásra, vagy megígérték, hogy visszaadják a pénzt. Úgy emlékszem, nem adták vissza, én mindenesetre Misurát választottam. 

Előtte viszont belógtam az Operaházban  tartott zenei próbára, így aztán azon kevesek közé tartoztam, akik Ricciarellivel is látták ezt az Aidát. Elég egyértelműnek látszott akkor, hogy ebből akkor sem lesz teljes előadás, ha technikailag minden rendben lesz. 

Volt ő az Operában másik alkalommal is, zongora mellett énekelt. Szinte semmire sem emlékszem az előadásból, csak az egyik ráadásra, Rossini Canzonetta spagnuola című dalára, de arra azért, mert minden hangi probléma ellenére annyira kerek, szép, stílusos előadás volt, amilyet csak a legnagyobbak tudnak. Most akkor Ricciarelli is odatartozik, csak hangja nincs? Vagy elment, és mire kiderült róla  végig kellett énekelnie ezt a sok főszerepet? 

Megmaradt rejtélynek. Néha látom, hogy sorozatokban feltűnik, prózában, mellékszereplőként, egy filmszerepért még Ezüst szalagot is nyert. Tíz éve elindult az olasz Farmon, de nem nyerte meg. Könyvet írt magáról, azt senkinek sem ajánlom. Az utolsó felvételen, amit hallottam tőle, dögös, mély dizőzhangon énekli a La vie en rose-t, aztán nem bírja ki, szopránra vált, hogy igazából ez vagyok én. Ez ő. 

Ki? 

Ahogy mindenki, én sem nagyon hiszek az évfordulókban. Miért lenne valaki érdekes attól, hogy születésnapja van? De néha beleszalad az ember, hogy jé, tényleg, születésnap, kerek szám. És akkor azt csinálja, amiről azt gondolta, hogy már soha nem fogja: egész nap Zuzana Ruzickova lemezeket hallgat. Megvolt ennek a maga ideje, a hetvenes évek, amikor a csehszlovák kultúra boltjában vette az ember a korongokat. A fura szagú borítókban voltak különlegesen népszerűek, mint a Jeanne d'Arc a máglyán, a Wozzeck vagy a Don Giovanni, és voltak az eredeti Supraphon felvételek, amelyekért azért érdemes volt leszurkolni a hatvan forintot: Josef Suk és Zuzana Ruzickova. (Megint csak elnézést a helyesírásért, az u-ra kellene egy karika, a z-re meg a c-re egy felfordított háztető.) Eltelt azóta néhány tíz év, és eléggé megelégedtem azzal a viszonyulással, hogy Ruzickova fölött eljárt az idő. Nem az élete, hanem a művészete fölött, így ma már nem illik csembalózni, ilyen bődült csörömpöléssel, ennyiféle hangszínnel, túlzott változatossággal. Megtette, amit meg lehetett a hangszer  túléléséért, tovább vitték gondolatait a tanítványai, a híresek közül már Christopher Hogwood is a múlté. Szomorú, de van ilyen, senki nem zenélhet az örökkévalóságnak.

Egyébként is könnyű az ő esetében keverni az életet meg a művészetet, hiszen annyira szörnyű, amit át kellett élnie. Alig volt olyan rossz, amiből kimaradt a 20. század során. Talán csak az yperni gáztámadás. De volt helyette gettó, Auschwitz, hamburgi kényszermunka a bombázások alatt, Bergen-Belsen. Tizenévesen. Aztán kommunizmus, mellőzés, ez a furcsa, szocialista világhír, hogy lehet utazni, de nem akárhová, nem akármennyit, nem feltétlenül. Miközben ő volt a világ leghíresebb csembalistája, Prágában nem lehetett professzor a zeneművészeti egyetemen. A végén özvegység, visszavonulás, jelenleg éppen rák és kemoterápia. Játszani már nem tud, élni, szerencsére, még igen. Tegnap volt kilencven éves. 

Jó ötletnek tűnt hajnalban hallgatni egy kis Wohltemperiertes Klaviert, csak a tisztelet kedvéért. Aztán kiderült, hogy mégsem jó ötlet, mert nem lehet abbahagyni, olyan, mint az Angry Birds, jaj, még egy szintet, na, csak még egyet. Csak még egy prelúdiumot, hogy azt hogy csinálja. Csak még egy fúgát. Csak még egy prelúdiumot. És így tovább. Mire elfogyott a 48, jött a többi, hiszen a Warner újra kiadta a teljes Bachot vele. A G-dúr francia szvit Loure tétele. Aztán megint a régi Supraphon-felvételek. Amikor elhiszem neki, hogy a férje, Viktor Kalabis nagyon jelentős zeneszerző, annyira jól játssza a csembalódarabjait. Aztán, amikor a hegedű-csembaló szonátához érnek Sukkal, akkor kiderül az igazság. 

Mindenesetre van egy jó kis tanulság, hogy néha át kell néznünk az előítéleteinket. Hiába volt olyan Ruzickova, mint a körzeti doktor néni, hiába hiszi azt az ember, hogy ma már így nem lehet. Mert lehet, a tegnapi élhet ma is, elevenen, hibáival vagy téveszméivel is hitelesen. Hiába szól néha úgy a csembaló, mintha valami szintetizátort kötöttek volna rá, máskor meg úgy, mint lanton méla húr, Bach szól belőle. Vagy Viktor Kalabis. 

Mindenért hálás vagyok. És boldog születésnapot. 

Eszünkbe jut, akit nem is ismertünk. Fyvush Finkel. Emlékszem, mikor láttam először. Itzhak Perlman klezmerről szóló filmjében, az In the Fiddler's House címűben. Ez amolyan promóciós dokumentumfilm volt az ugyanezt a címet viselő lemezhez, de látható, eleinte mennyire zavarban van Perlman a műfajjal, ülnek valami krakkói kertben, a zenekar játszik valami alapot, és Perlman először a Mendelssohn Hegedűverseny harmadik tételét játssza rá. Mondjuk az is megél, meglepő módon. 

Ebben a filmben szerepelt a puha arcú színész, még a nevét sem értettem, eszegettek, beszélgettek a régi zsidó színházról, aztán egy bejátszásban középre perdült, és előadta ezt, ami itt is látható. Rögtön látta az ember, hogy bolond. Vagy zseni, a szórakoztatás zsenije és megszállottja, aki addig nem hagyja abba, amíg valami hatást nem vált ki a közönségből. Még akkor is, ha a közönség épp csak egy operatőr, egy technikus, esetleg a rendező. Tetszésvágy, nyilván, de meg is fordíthatjuk: szórakoztatni vágyás. Szolgáltatás. Szolgálat.

Hiába látjuk meg benne, innét, Magyarországról a tökéletes Tevjét a Hegedűs a háztetőnből, a Broadwayn nem látták meg ugyanezt. A kocsmárost játszotta a 64-es sorozatban, aztán a nyolcvanas években Lazar Wolfot. Amúgy sem kapott nagy szerepet, sorozatokban néha megjelent, dülledt szemű ügyvéd, az áldozat rokona, vicces képű járókelő, de nem volt ezzel semmi baja. Hiszen már a kezdet kezdetén megtanulta, milyen a bukás. Az első fellépésein beültette a nézőtér bal oldalára az apját, a jobb oldalra az öccsét, hogy ha mond egy viccet, ők indítsák a nevetést. Amiből az lett, hogy a dermedt nézőtér két oldalán két őrült hahotázott.  

Szép, hosszú élete volt, 93 évig tartott, de ahogy az már lenni szokott, egyszer ennek is vége lett. Tavaly augusztusban. 

Van az a régi vicc. Talán nem is vicc, csak történet. Londonban mesélik a magyar emigránsok, hogyan is volt nálunk a felszabadulás: és akkor bejöttek az oroszok, betörték az ajtót. Elvitték az összes órát, a nagymamámat fejbe verték, nagyapámat agyonlőtték. Anyámat megerőszakolták, apámat elvitték kényszermunkára, és csak öt év múlva láttuk viszont...

Nem értem, kérdezi a háziasszony, kezében a teával. Miért nem írtátok ki az ajtóra, hogy magánlakás? 

Körülbelül ez jut az eszembe, amikor azt olvasom, hogy Sosztakovics 2. csellóversenyének bemutatója után az angolszász sajtó az új művet jelentéktelennek találta. Tényleg, mi is lehetne, mint jelentéktelen, ha valaki segítségért kiabál. Vagy még az sem, már tudja, hogy elmerült, nincs segítség, de ha egy arra járó a holttestét esetleg megmentené a varjak elől, és elásná a közelben, akkor legalább valami nyom maradna arról, hogy született, elvegyült, kivált. Olyan ritkán érezni, hogy egy zeneszerző és itt még az általa az ősbemutatóra kiválasztott csellista, Msztyiszlav Rosztropovics mondana valamit, valamit magáról, világról, a sajátjáról, ami, természetesen, nem a sajátja, hanem a rákényszerített, hogy különleges megbecsülésben kellene tartani a művet. 

Truls Mørk egyébként így is tett, nagyon tisztán, szenvedélyes okossággal vagy okos szenvedéllyel csellózott, mint aki tisztában van minden olyan este jelentőségével, amelyen felléphet, játszhat a közönségnek. A Fesztiválzenekaron ezt az ünnepi hangulatot nem éreztem, de nekik cserekarmesterrel kellett helytállniuk, és Pietari Inkinen inkább a baj nélküliségre törekedett, és nem a nagy pillanatokra. Nem születtek meg a hátborzongások, miközben nagydob és cselló kergette egymást, miközben az indulóban benne lehetett volna az a kommunista hátborzongatás, amely már akár nekünk is ismerős lehetett. A mű bemutatója 1966-ban volt, nem Sztálin ellen tiltakozott, csak az élet mindennapi gyakorlata ellen. 

Nem is szabad ezen nagyon sokat elmélkedni, a 2. csellóversenyt annak is kell tudnia szeretni, aki esetleg a korbács vidámabbik végénél állt. Nem arról van szó, hogy ki a bűnös, hanem hogy milyen a világ, és mekkora balszerencséje van annak, aki rossz időben, rossz helyen akart csellózni. Mekkora szerencséje van annak, aki mindezt csak hallgatja, és nem éli. 

Az ember, akit imádunk gyűlölni, alapvetően, természetesen Erich von Stroheim, aki olyan bámulatosan hideglelős Rommel tábornagyot alakított az Öt lépés Kairó felé című filmben. Mondjuk elég régen, még 1943-ban. A baj az, hogy Stroheimet nem imádtuk gyűlölni, nem gyűlölni imádtuk, hanem félni tőle, örülni neki, hogy ilyen szörnyű ellenségünk van, akit a végén mégis le tudunk győzni. Nagyok voltunk mostanáig. 

Akit gyűlölni szeretünk, az olyan, akinek összejönnek a  dolgok, laza és tenyérbe mászik, minden nőt megkap, sikeres, és még nem is szakad bele a sikerességbe, orrunk alá dörgöli, hogy neki mennyire könnyen megy, amiről mi még csak álmodni sem merünk. Árpa Attila, mondanám, hogy ő aztán igazán szúrja a férfiszemeket, miközben valami reklámban illegeti magát, és sejtjük, hogy ezért az illegésért mi pénzeket kapott és még az ügynökség és a filmforgató cég összes munkatársnője elment a forgatásra, hogy testközelből láthassa. Alig várjuk, hogy jöjjön az igazság pillanata. 

Az igazság pillanata pedig az, amikor az élet kedvence a művészet felé nyújtja kezét, még csak nem is éri el, csak felé nyúlkál, mi meg tudjuk, hogy a múzsák kegyes gazdáink, és mindjárt akkorát csapnak a kezére, hogy puff, csatt, úgy kell neked. A művészet a miénk, pajtili, a veszteseké, akik végre könyvek lapjain írhatják meg, mennyire terhükre vannak a szép nők, akik mind őutána vágyakoznak, vagy színpadon jeleníthetik meg a sikeres író szenvedéseit. Szóval: alig várjuk, hogy egy ilyen Árpa Attila színpad után vágyjon, hogy egy rendező vagy színigazgató az ő népszerűségével próbálja becsábítani a nézőket, ő meg szépen belesüljön a szövegbe, hamis legyen a hanghordozása, és lecsússzon róla a gatya, miközben a nagymonológot mondja.

És akkor itt a lehetőség, Árpa Attila játssza az írót a Tortúra színpadi változatában a Karinthy Színházban. Meghívás kivégzésre. Vagy pont nem. Mert az a szomorú igazság, hogy kifejezetten ügyes. Nem érezni, hogy torkában dobogna a szíve, természetesen beszél, lehet érteni a szavát, de mégsem szaval. Nem megy olyan egyszerűen mindaz, amit éveken át kellene tanulni, a grimaszok, a félre, a közönségnek mutatott szájelhúzások, de alapvetően teljesen rendben van, amit tesz, úgy viselkedik, mint akinek ott a helye. Vagy még úgy sem, egyszerűen csak nem ő a legbénább színész az országban.

Marad a remény, hogy hamarosan nekilát regényeket írni, és majd a papír ledobja őt a hátáról, ha már a színpad nem teszi.