Szeretném még a látszatát is elkerülni, hogy ez valami leleplező hevületű poszt volna. Szó sincs róla. Csak egy kicsit nehezen értem meg, hogy kulturális hírek gyanánt miért azt a hülyeséget szajkózza a rádió meg a különféle internetes oldalak, hogy "négy magyar művész is a legkeresettebb klasszikus zenészek között". Egyrészt, ha valaki veszi a fáradságot, és odakattint a Bachtrack oldalára, látja, hogy a magyar fordítás egy kicsit túlságosan is jóindulatú, a "busiest" szót magyarították legkeresettebbre, holott csak arról van szó, hogy az internetes oldal adatai szerint ők voltak a legelfoglaltabbak a világban. Nyilván elfoglalt és jó között van némi, nem is csekély összefüggés, de nem annyira szoros, mint azt egy efféle adathalom sejtetni szeretné. Már csak azért is gyanús lehetne az ilyen jellegű következtetés, mert Várjon Dénes, aki véleményem szerint a magyar legjobb háromba se nagyon fér be, ezen a listán három hellyel előzi meg Schiff Andrást, márpedig még a legkeményebb Várjon-rajongók sem mondhatják azt, hogy tényleg létezne ilyen minőségi különbség kettőjük között. Arról nem is beszélve, hogy Grigorij Szokolov rá sem fért a listára, pedig... 

A nem is oly szomorú valóság tehát annyi, hogy a zenei jóság valóban mérhetetlen. Szép volna az életünk, ha egy keresettségi, vagy elfoglaltsági, vagy legalább egy honorárium lista alapján ki lehetne mutatni, hogy ki mennyire jól hegedül, de egy nagy frászt, kedves földhözragadtak. A zene rendületlenül ragaszkodik a maga egyenes derekához, és eszében sincs hajlongani a közgazdasági tények és statisztikai mutatók előtt. Ettől még a kulturális menedzserek és impresszáriók kötelessége marad, hogy megismertessék a világot a tehetséges muzsikusokkal, és ha van valami pozitív hírük velük kapcsolatban, azt nyugodtan szellőztessék csak meg. Csak aki koncertre jár, az lehetőleg be ne dőljön ezeknek a kitűnő híreknek. 

A nagy összeomlás után a New York City Opera most Leonard Bernsteint hívta segítségül, a Candide-ot játsszák, amitől az ember rögtön elkezdi kívánni, hogy bárcsak itt is történne már valami hasonló. A Candide-ot ugyan játszották hol itt, hol ott, de az Operában nem, így a magyar nézőnek nem sok fogalma lehet a mű dimenzióiról, nehézségeiről, szépségeiről. Persze, jogos a kérdés: miért játszanák az Operában, ha egyszer operett a szerző szerint. Miért játszanák egyáltalán, ha már újkorában is megbukott, száz előadást sem ért meg. Mintha Bernstein az összes jó ötletét a West Side Storyba ölte volna, és a többé-kevésbé párhuzamos Candide-nak csak a maradék jutott volna.

Van ebben is igazság, a West Side Story esküvői kettőse, a One Hand, One Heart eredetileg a Candide-ba került volna, de a szerző meggondolta magát. Hajlamosak vagyunk az ő gondolatmenetét követni, az egyikbe kerül minden jó szám, a másikba a forgácsok. Mondjuk forgácsnak kicsit luxusforgácsok, de akkor is. 

Ha már a kérdéseknél tartunk: miért játszana egyáltalán Bernsteint az Operaház. Még ha túl is vagyunk már a problémán, hiszen játszotta a West Side Storyt. De ha valakit a nyolcvanas években kérdezünk: hitte volna? Dehogy. Hitte volna bárki is, hogy Bernstein zeneszerzőként túl fogja élni önmagát? Nem számítva most a West Side Storyt. De az akkor, a maga által vezényelt lemez megjelenése előtt annyira levált róla, mintha nem is ő lett volna a szerző, csak egy névrokona. Bernsteinizmus helyett mennyivel tetszetősebb volt egy laza, kioktató megállapítás, hogy addig játszotta a nagy zeneszerzőt, amíg azt is elfelejtette, amit tudott, és már  jó kis dalokat sem volt képes írni. Megbukott az operájával, érdektelen maradt a szimfóniáival, és a végén már a zenés színháznak sem tudott kitalálni semmit. Ez is egy életút.    

 Életút, de nem Bernsteiné. Bár most nem is az életről van szó. Huszonhét évvel vagyunk Bernstein halála után, huszonhét éve nem tudja a személyes varázsával támogatni a művei előadását, de ezek a művek, vagy legalábbis egy részük rendíthetetlenül megmaradnak a repertoáron. A Divertimento népszerű, félkönnyű klasszikus maradt, a Kennedy emlékére írt Misét elő-előveszik. A Serenade-nek legalább tíz lemezfelvétele készült, és csak kettő vele. A West Side Story általános vélemény szerint a musical műfaj csúcspontja. És Candide is, lám, előkerül. Hogy megmenti-e a kisebbik New York-i operatársulatot, azt nem lehet tudni. Leonard Bernsteint mindenesetre megvédi az előadóművészek rémétől, a feledéstől.   

Azt kérdi blogjában a klasszikus zene mérges embere, Norman Lebrecht, hogy vajon melyik zseni gondolta azt a Deutsche Grammophonnál, hogy egy ilyen video segíthet egy lemez eladásában. A video pedig ez volna: 

Egy percre, persze, arra gondolok, hogy ha Mr Lebrecht megtanulna három mondatot kínaiul (koreaiul), nem azt érezné-e, hogy a maga részéről mindent megtett, ami elvárható a nyugati zene népszerüsítéséért keleten. Egy következő percben pedig arra, hogy nekem úgy tűnik, a nyelvi kifejezésbeli nehézség gyakran segítség a zenészek számára. Igaz, vannak nagyon meggyőző kivételek, Leonard Bernstein vagy Kocsis Zoltán, akik igen választékosan, nagy szókinccsel, pontosan és könnyedén fejezték ki magukat írásban és beszédben. De ott a másik oldal, azok, akik nem tudták elmondani, amit gondoltak és éreztek, ezért inkább eljátszották. Akik elveszítették az anyanyelvüket, vagy akiknél ez a kérdés eleve kicsit bizonytalan volt. Toscanini a nagy korszakában angolul vagy angollal kevert olaszul kiabált a zenekarokkal. Ahol nem merték kiröhögni őt, hiszen annyira kiabált. Horowitz mintha minden nyelvet, amelyet használt, idegen nyelvként beszélt volna. Liszt is hol németül, hol franciául, hol olaszul fejezte ki magát. De nyilván legpontosabban a zongoránál. 

Szóval: akármelyik zseni is volt a felelős a videóért, engem meggyőzött. Ebben a kínai koreai fiúban, Seong-Jin Choban lehet valami. 

Tulajdonképpen egyetlen probléma foglalkoztatott Miklósa Erika körül, arról akartam kérdezni. Aztán valahogy beszélgetés lett az egészből, eléggé csapongó, elvarratlan szálakkal teli, de mit lehet tenni. Ez egy nagy pálya, már most is az, és még nincs vége. Az alapkérdés körülbelül ennyi volt: ritka, hogy valakinél ennyire széttartó legyen a fogadtatás. Miközben a szélesebb közönség számára Miklósa Erika az operaénekes, a primadonna, az énekesnő, az operai kemény, hogy finoman mondjam, állandóan a kételyeit fogalmazza meg, a technikára hivatkozik, hangképzési kifogásokat támaszt.

* Mint például te…

* Ezt a hasadást egyáltalán érzékeled?

* Nem igazán. Ilyen fórumokat nem nézek.

* De hát ezzel foglakozol.

* Nem ezzel foglalkozom.

* Úgy értem, kiállsz, és tetszeni akarsz az embereknek.

* Mindig vállaltam, hogy ezen a pályán totális kívülállóként, magányos farkasként vagyok jelen. Aztán mégis, amikor Kossuth-díjat kaptam olyan emberek hívtak fel, akik számítanak. Medveczky Ádám vagy Kovács János. Akik tényleg vad klasszikus zenészek. Egy ilyen egyedi útvonallal, mégis vittem valamire. A hasadást nem nagyon érzem, mert mégiscsak klasszikus zenészekkel dolgozom, másrészt azt is érzem, hogy én nem arra születtem, hogy csak a komolyzene-rajongókhoz szóljak. Pontosan azért, mert mélyről jöttem, soha nem sajnáltam az energiáimat arra fordítani, hogy olyan embereket is megnyerjek, akik nem biztos, hogy kapcsolatba kerülnének az Operaházzal vagy Mozarttal, Verdivel. Nekem ez mindig fontos volt, mert nem úgy nőttem föl, hogy hetente egyszer színházba jártunk volna. Kiskunhalason nincs se koncertterem, se operaház.

* Ez ma már nem probléma, van internet, tévé, rádió, minden.

* Vidéken élek, tudom, hogy az emberekben ez a gátlás benne van. Ahogy benne volt negyven éve is.

* Mit értesz gátláson?

* Nem jönnek föl Budapestre, energiájuk sincs, idejük sincs, pénzük sincs. Ez a másik oka annak, hogy sok vidéki koncertet vállalok. Hogy most Händel Il delirio amoroso című kantátájával bejárjuk az országot a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, keresztbe-kasul.

* De ez most egy második karrier nálad. Fiatalon mentél a legnagyobb operaházakba a világban. Ez most újradefiniálása a hivatásnak, nem?

* Amikor a Metropolitanben voltam három-négy hónapig, akkor nyilván nem tudtam elmenni Békéscsabára. A kislányomnak köszönhető, hogy kivontam magam két évre a forgalomból.

* És van visszaút?

* Nem visszaút van. Út van. Egy kisgyerek után nem mondhatom azt, hogy visszautat keresek. Én sem tudtam előre, hogy egy gyerek mit vált majd ki belőlem. Azt tudtam, hogy mivel örökbefogadásról volt szó, nem akarom, hogy a gyereket bébiszitterek és nagymamák neveljék, vele akartam lenni, amennyit csak tudok. Innen nagyon nehéz visszamenni. Nemrég jött Bostonból egy felkérés, hogy 2019-ben énekelnék-e majd ott. És el kellett gondolkodnom, hogy van-e nekem kedvem Bostonban énekelni? Már nem az van, mint régen, hogy fú, de jó, Bostonban még nem voltam, hanem ki kell találnom, hogy, főleg ha jön a második gyerek is, mert azon is gondolkodunk, akkor lesz-e kedvem.

* Válaszoltál nekik?

* Még függőben van. Mindegy. Nem lényeges már. Ha van egy gyereked, akkor nem ez a lényeges. Már csak azért sem, mert megettem már a kenyerem javát. Mindenütt voltam a világon, mindent átéltem, amit operaénekesként át lehet, filmet csináltam…

* Akkor tulajdonképpen levezetsz már?

* Nem levezetek. Teljesen új szakasz nyílt az életemben. Az, hogy az Éj királynőjét énekelhettem huzamosabb ideig, és nem véletlenül ezt a szerepet, és el tudtam énekelni ötszázszor hiba nélkül…

* Nem bosszúság ez neked? Hogy mindig ezzel az egy szereppel azonosítanak?

* Ha valakiről azt mondják kétszáz év múlva, te, tudod, ki volt az, aki a legtöbbet énekelte az Éj királynőjét? Miklósa Erika. Legalább emlékeznek rá. Hogy a Lammermoori Luciát vagy a Traviatát elénekeltem jól vagy rosszul, szerettek benne vagy nem, arra senki nem fog emlékezni. De hogy Claudio Abbadóval vagy James Levine-nal megcsináltam, és még nyoma is van… Nagyon sok koloratúrszoprán örülne, ha tíznél többször el tudná ezt énekelni, mindenféle idegi és egyéb meggyengülés nélkül.

* Ez a „megmaradni” ennyire fontos neked? Nem arról van szó, hogy a színház aznap este érdekes és érvényes, másnap új előadás jön?

* Ha belegondolok, és egy percre visszatérünk a kiindulási ponthoz, azt hiszem, hogy az utálatot, vagy ha nem is utálatot, de az idegességet, amit kiváltok bizonyos emberekből, az is okozhatja, hogy bár a pályám és az életem nagyon ad hocnak tűnik, nálam senki nem volt tudatosabb.

* Akkor mégis észreveszed az ellenérzéseket.

* Hát persze, azért hülye nem vagyok. Csak nem foglalkozom velük, mert nem tudok rajtuk változtatni. Akkor tudok hatni másokra vagy segíteni, ha hiteles ember vagyok. Nálunk a családban ez volt a fontos, segíteni másokon.

* Ezt hoztad otthonról. Nem a kultúrát, mert…

* Az operába járást nem. Azért a zeneszeretet ott volt a családban, nem voltak elutasítóak.

* Nem is jöttél annyira mélyről?

* Nem úgy mélyről. Csak szegény családból. Más kiskunhalasi perspektívából nézni a dolgokat, mint egy pesti, 13. kerületi családból, ahol az egyik szülő bölcsész, a másik orvos.

* Nem bántál meg semmit? Nem érzed azt, hogy minden túl gyors volt, nem volt időd megtanulni valamit…

* Nem. Mert ti voltatok, akik előre lökdöstetek a pályán. Ezek a megnyilvánulások, hogy velem riogatják a Mátyás templomban a turistákat…

* Az én voltam? Nem hiszem el.

* De, de te voltál. Meg ha írták, hogy recseg-ropog a hangom, ahogy szokott. Röhögtem, vettem egy nagy levegőt, legszívesebben behúztam volna egyet az illetőnek, de nem baj. Ez van, én meg megmutatom. Holnapután végem lesz? Ez volt a leggyakoribb. Bekerültem az Operába, és mindenki azt mondta, hogy jaj, ez a kis taknyos, négy év múlva meglátjuk, mi marad a hangjából. Nem is négy, három.

* Nem aggódtál? Arra emlékszem, amikor megláttalak, mondjuk az Albert Herringben, azt hittem, hogy ez egy gyerek.

* Mai fejjel aggódnék. Akkor azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ha tudom, tuti, hogy összeomlok. Fölhúztam a napellenzőket, és azt mondtam: valamit el akarok érni. Amíg lehet szorgalommal, kitartással csinálom. Én szeretnék lenni a világ egyik legjobb Éj királynője. Mert nekem azt mondta az a hölgy, aki felfedezett, és rávett, hogy tanuljak komolyzenét. Ez a világ egyik legjobbja, ez érdekelt. Mert sportoló voltam.

* Ez a sportszellem szerintem mindig benned volt. Megmutatni, hogy neked van igazad.

* Nem azt, hogy nekem van igazam, hanem hogy így is lehet. Hogy vannak, akiknek nem az az útjuk, hogy beteszik őket a rendszerbe. Aztán ott emésztődnek föl. Ez nem jelenti azt, hogy mindez tanulás nélkül menne. Ha nincs meg az embernek a belső nyugalma, hogy eleget gyakoroltam, akkor az egészet cseszheted.

* Egy csomó ember beletehetné ugyanezt a munkát, és mégsem viszi semmire.

* Azzal is tisztában kell lennie az embernek, hogy hol a határ. Mi az, amit álmodhat.

* De ezt te sem tudhattad. Visszanézve nyilván más.

* Sajnálom, hogy már nem él az a hölgy… dr. Maday Lilláról van szó, aki odajött hozzám, amikor tizenhét éves voltam, és azt mondta, hogy ha követem az ő útmutatásait, akkor hat év múlva, konzi, főiskola után Éj királynője leszek. Azt nem tudhatta, hogy mindez ennyire gyorsan történik majd. Ezt sem én akartam, küszködtem a konzervatóriumban, unalmas volt minden, függetlenül attól, hogy ötösre vizsgáztam mindig. Berdál Vali tanított, és ő mondta, hogy látta a tévében, előéneklés van az Operában. Jövő csütörtökön mehetek. Jó, megrántottam a vállam és kész.

* Várjál, menjünk vissza egy percre Maday Lillához.

* Ő volt, aki hitt bennem. A szüleimmel épp elég mélyponton voltunk. Lesérültem előtte egy évvel, és hirtelen minden elromlott. Addig én voltam a mintatanuló, mintasportoló, mintagyerek, és attól, hogy sikertelenné váltam, rossz volt minden. A rehabilitáció hosszúra nyúlt, apám mondta, hogy belőlem semmi se lesz, föladtam ezt is, a sportot, miért nem küzdök, de hiába küzdöttem, és napi kétszer edzettem, nem ment úgy, mint előtte. Akkor jött dr. Madai Lilla, és az életemet változtatták meg a szavai és hogy hitt bennem. És én is ugyanúgy benne.

* Aztán bekerültél tizennyolc évesen az Operába. Nem volt az, amiről mostanában beszélnek, vagy mindenki tud, de senki sem beszél róla, a szexuális kizsákmányolás?

* Ez mindenkit ér, minden munkahelyen, de én jól tudtam kezelni. Ebben én nagyon kemény voltam és vagyok. Vannak, akik nyitnak kapukat – én sosem. De ezt észre is vették, bár egyszer fegyelmit kaptam, mert kisétáltam a próbáról, hogy én nem enyelegni jöttem. Életem első kis szerepe volt, Ceprano grófnő. De az erkölcseim rendben voltak. Nekem ez munkahely volt. Lehet, hogy tetszett valaki, vagy szimpi volt, végül is szabad voltam. Csak nekem nagyon fontos a hosszútáv.

* Mik voltak a nagy csúcspontok az életedben?

* Bekerültem az Operába. Aztán Hamari Júliának köszönhetően kikerültem a nemzetközi piacra. Szerencsés énekes vagyok, mert végigéltem ezt a régi fajta operabizniszt. Ma biztosan nem tudnám ugyanezt végigcsinálni. Bár Éj királynőjét mindig keresnek, kevés olyan van, aki stabil. Régen egy karmester vagy egy rendező vitt egy énekest. Ma ez személytelenné vált. Régebben, ha egy karmester azt mondta, hogy csak ezzel az énekessel tudja elképzelni az előadást, akkor kész. Őt szerződtették. Ma az ügynökségek uralják a pályát, ők mondják meg, mi lesz a szereposztás. Nekem még Julie Taymor azt mondhatta, hogy csak velem akarja az előadást. Nem arról volt szó, hogy nem szerettek, ötven Éj királynőjét énekeltem a Metben, de ragaszkodtak volna az angol anyanyelvű énekeshez. Julie Taymor meg azt mondta, hogy nem csinálja meg a filmet, ha nem én vagyok benne. Ez is a karrierem egyik csúcspontja. De nem tudom melyik az abszolút, egy csomó nagy pillanat volt.

* Mesélj. Mondjuk milyen volt Abbadóval dolgozni?

* Az is egy csúcspont. Majdnem négy éven át dolgoztunk együtt. Nagy turné, lemez és sok koncert.

* És érezted, hogy most a csúcson vagy? Hogy na, befutottam, elértem, amire vágytam?

* Ilyet sosem éreztem. Tudod mikor volt valami hasonló? Amikor egy éven belül Kossuth-díjat, Fair Play-díjat és Prima Primissima-díjat kaptam. Én azt túl soknak, és sokkal ijesztőbbnek éreztem, mint bármi mást.

* Mitől ijesztő? Azt érzi az ember, hogy már megöregedett?

* A felelősség. Hogy mostantól nehezebb lesz, tudom-e legalább tartani a szintet, vagy tudok-e fejlődni. Ilyenkor fontos, hogy kik vannak az ember körül. Nekem ilyen fontos ember a korrepetítor, Harazdy Miklós. Atyai jó barátom, mesterem, edzőm, minden. Mindig a helyes úton tartott, és mindig úgy foglalkozott velem, hogy nem tudtam sem sallangos lenni, sem arra gondolni, hogy hú, de nagy énekes vagyok, én vagyok Magyarország legnagyobb operaénekese, vagy Budapesté vagy Kiskunhalasé. Semmi. Mert mindig csak rám pöckölt, hogy na, azt még ott ki kell tisztázni, holnap mikor találkozunk, tegnap jó volt a koncert, de dolgozzunk. Ő mondta azt, hogy ezt a szorongást felejtsem el. Elkezdtem szorongani, hogy nem fogok megfelelni, hogy vissza kell adnom valamit, amikor ezeket a díjakat kaptam. És akkor ő mondta, hogy na, ez egy marhaság. Ha majd hetvenöt évesen nem érzem, hogy fejlődök, akkor hagyjam abba.

* Az a furcsa, hogy vannak embereid. Edzőid. Azt mondod, hogy magányos vagyok, kívülálló vagyok, de mindig vannak, akik ott állnak mögötted.

* Engem az inspirált, ha megdorgáltak. De ez a sport-mentalitás, hogy micsoda? majd én megmutatom, megharapom, megeszem. Ha nem így mész neki, akkor véged.

* Észreveszed, ha eltűnik ez a tűz? Közben anya lettél, vannak fontosabb dolgok a világban…

* A színpadon most sokkal jobban érzem magam. A mostani Lucia számomra sokkal magától értetődőbb volt, nem kellett arra figyelnem, hogy mikor emelem meg a kezem. Ez a fajta színpadi létezés most sokkal fontosabb számomra, mint korábban.

* Hát jó. Közben persze semmit sem mondtál Abbadóról.

* Mert nem hagytad. De tényleg, erre sem lehet azt mondani, hogy csúcspont volt, mert blokkok voltak az életemben. Hamari Júliának köszönhetően Mannheimben kezdtem a karrierem, és akkoriban még a kisebb ügynökségek képviselői járták a színházakat. Odakerültem, egy düsseldorfi jó ügynökséghez, és akkor már nem volt nehéz Németországban elindulni. Szerettek, befogadtak, megtanultam a nyelvet is, beénekeltem az országot.

* Éj királynője?

* Volt Szöktetés, Stuttgartban egy csomó Frasquita. Huszonhárom éves voltam. Onnantól kezdve nyíltak a kapuk, jött Olaszország. Megkeresett egy bécsi ügynök, és onnét bekerültem az A vonalba. Salzburg. Jöttek a jó karmesterek, jó rendezők.

* Egy énekes mit tud tanulni egy karmestertől?

* Rengeteget. Nézzük akkor Abbadót. A legfontosabb az alázat. Előtte volt tapasztalatom Riccardo Mutival, aki úgy hatszáz méterről odaintett, hogy „ungherese, vieni”. Azt hittem nem jegyezte meg a nevemet, de most nyáron találkoztam vele Ravennában, mondtam neki, hogy biztos nem emlékszik rám, ő meg azt mondta, hogy Erika. Szóval tudta. De sose szólított Erikának.

* Ez egy módszer, frászban tartani az énekeseket. Abbado nem ilyen volt, gondolom.

* Addig is meglehetősen jó karmesterekkel dolgozhattam, de ő teljesen más dimenzió volt. Folytak ki az ujjai közül a hangjegyek, a zene, a tudás, a műveltség.

* Hogy tudod ezt tovább vinni?

* Ezt sehogy. Talán úgy, hogy bennem van. Én már a betegsége után találkoztam vele, és ez biztos sokat változtatott rajta. Nem volt érinthetetlen, mégis éreztük, hogy hol a határ, amit nem szabad átlépnünk. Közben velünk ebédelt, vacsorázott, sétált, bohóckodott. Emberien tudott viselkedni, és észre sem vetted, hogy közben átadta a tudását. Megcsináltad rögtön amit kért, mert úgy kérte. Vagy mondott egy koloratúra megoldást, ami addig eszembe sem jutott. Azt gondoltam róla, hogy egy isten, aztán rájöttem, hogy nem isten, de pont az a jó benne.

* James Levine?

* New York azért csúcspont, mert egy operaénekes számára annál magasabb polc már nincs. Az is kalandos volt, ahogy odakerültem.

* Mert?

* Ott még nem úgy van, hogy az ügynökség ajánl, hanem ők kezdeményeznek. Kötelező a meghallgatás a nagy színpad, a tér miatt. Elhívtak a meghallgatásra, és félelmetes volt. Semmi nem volt a színpadon, rám irányítottak egy nagy reflektort, és nem láttam, azt sem tudom, hányan voltak. Levine, az akkori igazgató John Volpe, John Fisher meg Julie Taymor biztosan ott volt. Én azt gondoltam, hogy nem énekeltem rosszul, de nem is voltam olyan jó. Lényeg, hogy nem annyira tetszettem nekik. Nem én leszek az első szereposztás, hanem L’ubica Vargicová. Kimentem a próbaidőszakra, és hogy, hogy nem, L’ubica Vargicová összeomlott. Pedig csodálatos énekesnő volt.

* Azt hogy kell érteni?

* Összenyomta a Met súlya. Az előéneklése jól sikerült, és ami ott volt, sajtó, meg minden, annyira elbizonytalanította, hogy rá sem lehetett ismerni. Nem is mentem be többet próbára, nehogy rám is átragadjon ez az idegesség, rám is szóltak, hogy ilyet nem szabad, ott kell ülnöm. Inkább kint sétálgattam a foyer-ban, olvastam valami könyvet, és jött az első zenekari-színpadi próba. Természetesen nem én énekeltem, és nem tudom mi történhetett, de jött John Fisher, hogy be vagy énekelve? Mondom, mindig be vagyok énekelve. Akkor nagyon gyorsan gyere, mert most énekel a L’ubica, és James Levine azt szeretné, ha utána rögtön te is.

* Kivégzés.

* Amerika. Hallgassuk meg őket egymás után, és döntsük el, ki a jobb.

* Ezt is fel kell dolgozni, hogy kinyomod a kolléganőt? Vagy ez már tényleg nem a te hibád.

* Lehetett volna fordítva is. De én inkább lemondtam volna, ha érzem, hogy baj van. L’ubicánál ez akkora sokk lehetett, hogy teljesen ki is szállt a nemzetközi szereplésből. Találkoztunk Madridban még, de ott sem ment neki jól.

* Nem utált meg téged?

* Nem, dehogy.

* Na jó, és hol vannak a nagy pofonok?

* Nem mondtam eleget?

* Nem. Elkerültek? Vagy szeretnéd elfelejteni?

* Nem tudom, mi számít nagy pofonnak.

* Amit annak éreztél.

* A negatív dolgok, amik értek, nem szakmaiak voltak, inkább a privát életemből jöttek. Nekem egy dolog volt fontos, hogy milyen a közönség visszajelzése. Mert aki nem ért hozzá, az tudja a leginkább megmondani, hogy valami tetszik-e neki vagy nem.

* Azért megvannak az embereid, akikre hallgatsz.

* Vannak kollégák, akiknek a véleményét ki szoktam kérni. Van Harazdy Miki, aki nem elfogult. De ő is csak egy fül. Ilyen még nekem Tokody Ilona, valószínűleg azért, mert ő is Berdál-növendék volt, hasonló iskola, Komlósi Ildikó, Wiedemann Bernadett. Karmestereknél Kovács János és Medveczky Ádám, a fiatalok meg azért jók, mert inspirálóak. A Liszt Ferenc Kamarazenekar pedig az etalon nekem, taknyos korom óta dolgozom velük. Az a jó, ha vannak emberek, akiknek a reflektorára nem azt mondom, hogy inkább becsukom az ajtót.

* Visszanézel az életedre, és azt mondod, egy sikersorozat, nem? Elindult egy sportsérüléssel, és ez jött ki belőle.

* Minden kijött, ami lehetett.

* Nem félsz a jövőtől? Hogy eddig még ment, ment, de mi lesz holnap?

* Félek. De odaállok a zongorához, elkezdek gyakorolni, és azt mondom, hogy jaj, de hülye vagyok. Majd ha nem érzem, hogy van kedvem hozzá, ha unottan csinálom, majd akkor félek igazán. 

Van a szabály vagy szokás, hogy főpróba alapján talán nem illik nyilatkozni, de talán mégis. Mégis lehet annyit látni, hogy mi az, ami javul, a szöveg bizonytalanságai hogyan tűnnek majd el, ettől hogyan tudja a színész magabiztosabban hozni a figurát. És van, ami nem javul, nem is javulhat, mert ahhoz elölről kellene kezdeni a teljes próbafolyamatot, és talán más emberekkel. Ha a gerely már régesrégen másfelé száll, mint amerre a cél van, talán nem nagy kockázat azt mondani, hogy mellé, még ha a hegye nem is fúródott bele a földbe. 

Mert körülbelül ezt érzem: mellé. Kicsit mellé. Nem azokat látom, akiket kellene. Nem azt mondják, amit Örkény mondani akart a hatvannégy éves Sulyok Máriával, az első (pesti) Orbánnéval. Nem a szerelem kortalanságáról beszélnek most, nem a csodálatosan közönséges nő nagyszerűségéről és energiájáról, az öreg testbe zárt fiatalságról. Lehet, hogy ez a Macskajáték örök csapdája, hetven körüli színésznőnek kellene megjegyezni végtelen mennyiségű szöveget. Lehet, hogy ezt úgy kell megoldani, hogy ötven körüli színésznőre azt mondjuk, hogy hetven körüli. De ha ötven körülire azt mondjuk, hogy ötven körüli, főleg, ha ötven az új negyven, akkor kihúzzuk a szőnyeget a történet lába alól. Aztán lehet helyette más szőnyegeket tuszkolni, ügyeskedni a videokamerával, hogy telefonok helyett Skype-beszélgetéseket nézzünk, és közelebb kerüljön hozzánk a történet időben. Nem fog elég közel kerülni, mert mindig maradnak félmondatok, amelyek az eredeti kort idézik. Egy kalap-átalakítás, amelyre ma már aligha kerülhet sor. 

Lehet ötvennégy éves Orbánné, csak akkor nem fog egyik lábán fűzős magas szárú cipővel szaladgálni a macska után, mert ugyan, honnét szerezne ilyesmit. És miért nézegetne 1918-ban készült fényképeket magáról, ha akkor még nem is élt. Nem szeretnék ezeken a dátum-problémákon elakadni, hiszen nyilván ezt akarná kiváltani az egész előadás alapkoncepciója, hogy ez csak színház. Előttünk ölelik át egymást a színészek, mielőtt kimennének a színpadra és kezdődne a játék. Oldalt ülnek, takaratlan takarásban, és várják a jelenésüket. Rendben, kint van az idézőjel. De attól még lehetne következetes mindaz, ami a jelen belül van. Vagy lehetne elevenebb. Sokszínűbb. Hogy ne csak a vergődést lássa az ember Orbánnéban, hanem az egészet, magát az asszonyt, az öregséggel harcoló vagy éppen nem harcoló, mégis győző embert. Önmagát. Orbánné, c'est moi. 

Közben azért nem szeretném elfelejteni azt sem, hogy mindig azt érzem, az egész darab csodálatos az utolsó percet leszámítva, hogy ez a nyávogás, macskajáték nem elég meggyőző lezárása a történetnek. Most meg az, mert a játékból cicaharc lesz, egymásnak ugranak, Orbánné győz, becsomagolja Egérkét a szőnyegbe, a közönség nevetgél, lekerekedik a történet. Végül is az ember nem egyetlen Macskajátékot őriz magában, és a többhöz a budaörsi előadás is hozzáteszi a magáét. 

Ha tényleg egy új korszak kezdete, akkor kicsit talán lehetne jobb film. Márpedig gyanús, hogy itt valóban összefog a két óriás, hogy piacot taroljon. Hollywood viszi Matt Damont, Kína adja a helyszínt, viszi a rendező Zhang Yimout. A költségeken megosztoznak. Meg a bevételen. Meg a nézőkön. Attól még ez film marad, vagy film is, nemcsak vállalkozás, és ha azt mondjuk, mennyire nagyszerű, hogy sikerül egy forgatást teljes egészében Kínában lebonyolítani, akkor azt is mondjuk: nyilván pokoli nehéz egy olyan forgatókönyvet összehozni, amely érdekes az amerikainak és a kínainak egyaránt. És az is lehet, hogy ha ezt összehozták, akkor azzal már nem tudnak foglalkozni, hogy érdekes legyen a magyarnak is. Mert hogy szép is, a maga módján izgalmas is A nagy fal, de ez a maga módján azt jelenti, hogy tíz éven felülieknek nem ajánlott.

Lehet, hogy csak a szívünk lett érző az idők során. Egy hatvanas években készült szuperprodukcióban még lehetett volna egy jó kis rassz-csatát vívni, aprítottuk volna a vágott szeműeket, és hősi lett volna a halál. Ma már nem nagyon tudunk lelkendezni embertársaink pusztulásán. De régen is volt, hogy boldogan dobálhattuk a nácikat kézigránátokkal. Ma már az sem könnyű, hogy ezeket a nyáladzó szörnyetegeket, akik a filmben az emberiség vesztére törnek, dicsőségben nyilazzuk halálra. Hiszen fegyvertelenek. Csak éppen sokan vannak. Meg olyan hüllőszerűek. De minden agyonlőtt példánnyal kevesebben vannak. Senki sem sziget. Még a nyálas hüllők sem.   

Legalább kétszer mondta azt a világ, hogy jó, jó, de ki ez a Georges Pretre? (Az e-n szerencsés esetben van egy kis háztető, de ez most nem szerencsés eset.) Ami a furcsa, hogy a két alkalom között eltelt úgy negyvennégy év. Először akkor csodálkoztak rá, amikor a hatvanas évek közepe táján ő vezényelt, és Callas énekelt. Koncerten, Normában, aztán két lemezen is: a második Toscán és a Carmenen. Persze, a figyelmet akkoriban némileg elterelte az énekesnő hangi állapota, hogy már nem volt olyan, mint régen (a Tosca esetében), illetve hogy klasszikus mezzoszoprán szerepet énekel. Így aztán a világ 2008-ban megint csak azt kérdezte, ki ez a Pretre, aki az újévi koncertet vezényli. Mert amúgy kedves öreg, mosolygós, széles vállú, és nyilván karmester, hiszen pálca van a kezében, de mit lehet tudni róla?

És akkor a kérdezett azt felelte, hogy hát ő vezényelte a párizsi Callas lemezeket, a Toscát és a Carment.

Csapda? Alig hinném. De tény, hogy a szélesebb közönség nem tudott sokat Georges Pretre-ről, pedig addigra már járt itt, Budapesten is, pedig ő volt az EMI French connectionje, igyekeztek rábízni a francia operarepertoárt. Valahogy mindig úgy alakult, hogy a fény soha nem rá esett, pedig a lemezek között van a Faust Domingóval, A gyöngyhalászok Cotrubassal, a Werther Geddával. És közben olyan zenetörténelmi eseményeken közreműködött, mint Poulenc operájának, Az emberi hangnak a bemutatója. 1946-ban vezényelt először nyilvánosan Marseille-ben, és hetven évvel később, tavaly októberben búcsúzott csókokkal a közönségtől, Bécsben. Kész csoda, hogy sikerült többé-kevésbé ismeretlennek megmaradnia a szélesebb közönség előtt. Annyit mindenesetre elért, hogy 2010-ben, amikor másodszor dirigálta az újévit, nem azt kérdezgették egymástól a tévé előtt, hogy ki ez, hanem azt mondták, ja, igen, ő volt már múltkor is. A francia. 

Georges Pretre (1924 - 2017)

Forgatom a fejem, kik is jöttek ma moziba? Egyáltalán mennyire mozi ez? A helyszín biztosan, vetítenek és nem sugároznak, de azért más műfaj. A Művészet templomai sorozatban a pápai bazilikák. Az idősebb korosztály van jelen, gyereket, diákot nem is látok, eleve délutáni az előadás, mintha ezek a csöndesebb örömök, hogy jaj, de szép az Isten háza harminc alattiaknak csak csöndes volna, de nem öröm. Talán nekik van igazuk, ők majd megnézik eredetiben, nem töltik azzal a délutánt, hogy nem is nagyon távoli helyekről számoljanak be nekik, mikor építették, kinek a sírjára. 

Belföldi turizmus ez is, utazni sem kell érte. Közben így is eszébe jut az embernek a saját turista volta, amit elvben szégyellni kellett volna, felnőtt ember nem turista, hanem utazó, nem látogatja végig a könyvekben megjelölt helyeket, hanem kóborol, mint valami Krúdy-hős, meg figyel és főleg eszik. Nem műemlékeket fotóz, hanem a vacsoráját, azt küldi el az ismerősöknek, hogy irigykedjenek. De ez a film mintha turista voltunkra akarna emlékeztetni, amikor kezünkben volt  könyv, és fojtott hangon olvastuk föl, hogy mit is kell tudni a Santa Maria Maggiore alaprajzáról. 

Hová lettek ezek a könyvet bújó emberek, akik csak néha néztek föl a lapokról, hogy egyeztessék a valóságot és az írott igazat? Akiken nevettek a bennfentesek, és ha jól emlékszem, nem csak akkor, nem csak a közelmúltban, már Szerb Antal is azt írta, hogy az igazi nagyképűek azt mondják, hogy múzeumban, természetesen, nem voltunk.Tényleg addig nevettek és nevettünk rajtuk, amíg el nem tűntek? Amíg csak a moziba jönnek el, emlékezni? A magam részéről végigjátszottam mindazt, amit lehet, pénzt dobtam a Trevi-kútba, belestem a kulcslyukon az Aventinuson, bedugtam a karomat az igazság száján. Tudtam, hogy nem éppen egyedi, amit teszek, de öröm volt, végre tartoztam valahová. Miért tennék úgy, mintha római volnék? Még a végén valaki megkérdezi, merre van a Non solo latte, én meg csak vonogathatom a vállamat. Hiányoznak az elszánt műemlékfogyasztók. Vagy inkább hiányoztak. Mert most ott ültünk másfél órát együtt a moziban. És az első nyilatkozó a filmben azt mondta, hogy a Szent Péter bazilikát csak úgy lehet megérteni, ha zarándoknak vagy turistának képzeljük magunkat. Ezt is megértük: egy római ránk irigykedik. 

Van az a fajta zene, ami az emberből kihozza a harci szellemet, folyton azt érzi, hogy szólni kell: ez a gagyi. Vannak persze gagyikülönbségek, más Mága és más Edvin Marton, más Havasi és más Ludovico Einaudi... Mennyire más? Einaudinak egész szép rajongótábora van Magyarországon is, bár még nem akkora, hogy érdemes volna egy koncertet szervezni neki, de csak idő kérdése. Ha viszont nemzetközileg nézzük, megdöbbentőek a számok. Spotify-on Einaudinak hétszázezer fölötti a követője. Mozartnak csak hatszáznyolcvanezer. 

Lehet rá azt is mondani, hogy tessék megnézni kétszázötven év múlva, kinek mennyi lesz. Lehet azt is mondani, hogy rendben van, de Einaudi nem Mozarttal van egy kategóriában, hanem Lady Gagával. Nem tudom, hogyan lehet a kategóriákat fölállítani, de ha elfogadjuk azt, amit a lemezkiadók javasolnak, akkor Einaudi mégis Mozarttal versenyez, és jelen pillanatban éppen eléggé le is veri az öreget. 

Nem tudom, segítenek-e a kategóriák. Segít-e, ha azt mondjuk, hogy ez csak crossover, nem rendes zene, csak legyinteni érdemes rá, ne is tessék hallgatni. Közben meg miért is ne? Mert nem érezni, hogy minden egyes hang a helyén van? Na és? Mert megnyugtat? Hány embertől hallottam már, hogy azért hallgat komolyzenét, mert pihenteti vagy nyugtatja. Én nem azért hallgatom, de miért lenne éppen nekem igazam?

Persze, mint minden makacs, azért azt hiszem, nekem van igazam, és lebeszélném az embereket Einaudiról. De közben annyira szórakoztató, ahogy halálra fagy, miközben az Arktiszt mentené. Nem is tudom, komolyan gondolja-e, hogy meg lehet állítani az olvadást zenével. Vagy jön majd valaki, aki azt mondja: eddig üvegházhatást okozó gázokat bocsátottam ki, de mától ennek vége? 

Na, éppen erről beszélek. A minőség agresszivitásáról, hogy nem azt mondja az ember, ugyan már, kinek ártanak ezzel a klippel, sütögessék csak a pecsenyét az olvadó jégtáblák alatt. Megint csak erről beszélek. Mintha csakis pénzért játszanának. Vagy mintha Mozart ingyen dolgozott volna. Állandóan valami becsületbevágót szeretne mondani az ember, csak azért, mert sokan vannak, akik ezt a zenét szeretik. Ha vannak, akkor biztos a komponista a hibás, kiszolgálja a közönséget, ahelyett, hogy... Ahelyett, hogy mi? Aki jól játszik egy Mozart-szonátát, az nem a közönséget szolgálja ki? Ki a hibás abban, ha Eötvös Péter zenéje nem szól a tömegekhez? Hozzám is ritkán szól, pedig igazán küzdök érte. Nem hiszem, hogy megfogalmazódna egy igény, hogy olyasmit szeretnék hallgatni, amire nem kell odafigyelni, de kellemes a fülnek, mire jön Einaudi, megírja és eljátssza. Inkább olyan ez, mint az Apple stratégiája: nem azt kell adni az embereknek, amit akarnak, hanem föl kell kelteni az igényt bennük, hogy akarják, amit mi adni tudunk. Megint csak a számokat nézve: Einaudinak sikerült.  

Újra leadta az egyik csatorna A nagy balhét, új (vagy számomra új) szinkronnal, ami veszteség is, nyereség is, nincs benne Sinkovits Imre, viszont azt a nevet, hogy Luther nem mondják Lúszőrnek. Nem mintha ez volna a legfurcsább a filmben. Inkább az, hogy bármilyen meglepő, de Oscar-díjas film, méghozzá legjobb film és legjobb rendezés is lett 1974-ben. Nem mintha nem volna nagyon korrekt munka, nem hozná egyszerre a hetvenes és (mondjuk) a tízes évek hangulatát. De ha utánanéz valaki, hogy kik is voltak a jelöltek, akiket rendezőként legyőzött George Roy Hill... A fiatal George Lucas, Bernardo Bertolucci a frissen néhány napig újra botránnyá vált Az utolsó tangóval, és Ingmar Bergman a Suttogások és sikolyokkal. Közben, persze, tudjuk mindannyian, hogy az Oscar művészeti szempontból semmit sem ér, illetve mindig akkor tudjuk, amikor a magyar filmnek esélye sincs, hogy a közelébe kerüljön. Amint nyílik a lehetőség, Oscar rögtön a legfontosabb filmes szoborrá válik. Mondjuk, ennyit ki lehet bírni, nem kell egyelőre évente átállítani az értékrendünket. 

Hanem attól még George Roy Hill így is az egyik legkülönösebb hollywoodi rendező, Oscartól függetlenül. Mert, persze, mindenkinek lehetnek hullámhegyei meg völgyei, Hillnek azonban mintha csak egyetlen hullám jutott volna. Szép, nagy hullám, öt éven át tartott: 1969 és 1974 között. Ebbe az öt évbe fért bele a Butch Cassidy és a Sundance Kid, amelynek már a puszta címe filmtörténeti jelentőségűvé vált, a Robert Redford alapította független filmek fesztiválja miatt. Ebbe az öt évbe fért bele Az ötös számú vágóhíd, amely vitán felül a legszebb a Vonnegut megfilmesítések között. És ebbe fért bele A nagy balhé is. Ami a két szélsőt illeti, George Roy Hill kitalálta a két szép férfis filmet, az egyik szőke a másik barna, mintha a Frédi és Béni nőknek készült változata volna. Dehogy nőknek, az egyik folyton mi vagyunk, csak még nem tudtuk eldönteni, hogy a dumánk állati jó, vagy a vagányságunk a menő. Már azon túl, hogy szuperül nézünk ki.

Ami Az ötös számú vágóhidat illeti, mindennapi kenyerem volt, vagy legalábbis minden második napi, egy ideig úgy jártam haza az iskolából, hogy beültem a Puskinba a filmre, gyakorlatilag fel tudom mondani az egészet, ha valaki elkezdi, én folytatom. Mit csináljak itt? - kérdezi Billy Pilgrim a Tralfamador bolygón, Dunai Tamás hangján. Segíteni fog a hullákat eltakarítani - feleli neki a német tiszt a drezdai bombázás után.

És a filmzenék! A nagy balhé hozta be a magyar köztudatba a ragtime-ot és Scott Joplint. Az ötös számú vágóhídnak a hivatalos oldalakon megjelentekkel ellentétben nem írta Glenn Gould a zenéjét, olyan jól még neki sem ment, de ő állította össze. Ezért is jártam annyiszor a moziba, hogy halljam a Bach f-moll zongoraverseny második tételét, miközben Billy Pilgrim küszködik a hóesésben. Lehet mondani, hogy Hillnek jó iskolája volt, a Yale-en Paul Hindemith vezette a zenei tanszéket. 

A nagy karriernek azonban 1974-ben vége szakad. George Roy Hill rendezett még filmeket, csak többé-kevésbé visszhangtalanul. A nagy Waldo Peppert néha el lehet csípni egy tévézős éjszakán, a Garp szerint a világ kiemelkedő, ami a szereplőválasztást illeti, még Oscar-jelölést is hozott két mellékszereplőnek, de semmi csoda nem történt a hátralévő harminc évben. Három klasszikussá váló film persze önmagában is elég nagy csoda, csak nem nagyon érti az ember: a filmrendezést elvben nem lehet elfelejteni, aki egyet tud, az tud tízet is.

Nem itt és nem most oldjuk meg a rejtélyt.