Az értelmét nem nagyon látom, se nem hallom annak, ahogyan Héja Domonkos és a Rádiózenekar Prokofjev Hamupipőkéjét előadta. Mert ha volnának táncosok, akkor az ember beléjük kapaszkodna, elmondanak egy történetet, amelyhez van zenei aláfestés. Néha a táncosok képessége biztosan határt szab az interpretációnak, nem lehet semmi sem vadul gyors, mert nem tudják rá emelni a lábukat, izom és ideg, ín és iszalag (több i betűs szó nem jutott eszembe) alá kerül valami zenei szőnyeg, elfogadjuk, ha nem a legtisztább és legszínesebb. De ez a szvit, a koncertváltozat, minden, amit tudnunk kell, az a hangzó anyagban van. És most nincs, együtt tanácstalankodunk, hogy ez miért történik velünk. Ők miért játsszák, mi miért hallgatjuk...

Józan fejjel persze nem gondolhattam volna, hogy Tamara de Lempicka képek lesznek a Lengyel Kultúra Házában, hiszen a helyszín erre nem alkalmas. Nagy ablakok, gondolom, a biztonsági rendszer sem bírná a tízmillió dolláros képek felügyeletét, de azért mentem a megnyitásra, hátha.

Nem. Nyomatokat lehet látni, meg Bordács Andreát lehetett volna hallgatni, ha befértem volna. Érdeklődés az van, szerencsére.

De hát érdekes is az egész történet, a feltehetően Varsóban született festőnőről, aki a legmenőbb festők közé került a két világháború között, aztán még életében kiment a divatból, hogy aztán, már visszavonultan, Texasban éldegélve még lássa, hogy újra divatba jön. Lesz még vajon újabb fordulat...

Egy rossz költő mily megindító, írta Kosztolányi. És egy rossz színész?

Ebédelek, amikor csöngetnek. Őszes férfi áll az ajtóban, zaklatott, kicsit zihál. Megismerem-e. Nem. De furcsa, pedig itt lakik szemben, mondja, és a keresztnevemen szólít. Közben azért odapillant az ajtón a névtáblára. Talán többet kellene kukkolnom a távcsővel a szembeszomszédokat. Szellemeskedek.

Nagy bajban van. Lerobbant a kocsija az országúton, apáék (?) meg Tokajban vannak. Beszélt az autómentőkkel, de hát az hetven-nyolcvanezer forint volna, az rengeteg...

Nem azért mondom, mintha nem volna így is hatalmas a hagyaték, nem volna mit hallgatnunk Mozarttól, de itt van ez a Thamos. Koncerten szerintem soha nem játsszák, mert nem lehet hogyan elhelyezni a műsorban, ráadásul a teljes zenéhez (kísérőzenéről van szó, a darab Tobias Gebler munkája) kórusra és szólistákra is szükség van. A darab megbukott, és vele tűnt el Mozart zenéje a süllyesztőben, de ha egy lemez az ember kezébe kerül (nekem most a Harnoncourt vezényelte változat), csak bámul, mennyire jó dolgok süllyedtek el. Főleg a zenekari részek fájnak.

Nem akarok úgy tenni, mint aki ismeri már a teljes Mozartot, csak épp a Thamos hiányzott a boldogságához, de azért megnyugtat, hogy nem csak én...

Hetven, az karmesternek jó szám, jó életkor, most jön a java, már nem kell bizonyítani semmit (már ha befutott karmesterről  van szó), csak a lényeg, csak a zene számít. 

És akkor itt van ez a karmester, befutott, az nem is kétség, akitől még mindig nem tudom, mit lehet várni, hogy egyáltalán milyen minőség. Mintha Simon Rattle szisztematikusan építené le önmagát, miközben, persze, a zenei élet egyik fejedelme. Vagy nem? 

Amikor először hallottam, teljes volt a bűvölet. Birmingham Symphony a Zeneakadémián, a programra már nem emlékszem, csak a ráadásra, Bartók, A...

Akármilyen híres színésznő is az ember, ha egy nálánál is híresebb színészhez megy feleségül… Ahogy a Butaságom történetében mondja Básti, te csak ne izgulj, akármi lesz, te akkor is Mérei Lászlóné maradsz. Ez történt Joan Plowrighttal is, aki Laurence Olivier felesége volt, és valahogy mindig ezt emlegetik föl neki: házasságkötésük után a Royal National Theatre színésze volt. Olivier ugyan meghalt 1989-ben, és mintha Joan Plowright színészete vagy filmszínészete akkor szökkent volna virágba, egyre nagyobb szerepek egyre nagyobb filmekben, de ez senkit nem érdekelt. Mikor itt járt, Magyarországon, a Sztálin forgatásán, mindenki csak Lady Olivier-nek szólította, vagy így hivatkozott rá...

Újév napja (vagyis estéje) óta motoszkál bennem ez a kellemes gondolat, Mozart és Haydn kapcsolatáról. Körülbelül lehet tudni, hogy nagyon szerették egymást vagy legalábbis egymás művészetét, Mozart hat vonósnégyest ajánlott Haydnnak, Haydn meg azt mondta Mozart apjának, hogy „Isten előtt mondom, mint becsületes ember, hogy az ön fiánál nem ismerek nagyobb komponistát, sem személyesen, sem hírből”. Akkoriban nyilván mást jelentett barátkozni valakivel, alig látták egymást, ritkán voltak ugyanabban a városban, a posta is ki tudja, milyen időközönként indult és érkezett. Tényleg olyan az egész, mint Petőfi és Arany. A végén az öregebb él tovább...