Lehet, persze, nagyvonalúskodni, hogy Woody Allen már elmúlt 82, nem lehet ezt a filmkészítési tempót a végsőkig tartani. Vagy hogy az utolsó filmek mintha mások lettek volna, eleve kevés embert érdekeltek, anyagi értelemben egyértelmű bukások, külön is, együtt is, de mégis mi van, ha tényleg hülyeség, amit Woody Allen nevelt lánya, Dylan (a képen ő a második legkisebb) beszél. Ha tényleg csak az anya bosszújáról van szó, akit érthető módon kiborított, hogy a férje a nevelt lányukkal, az akkor már nagykorú Soon-Yi Previnnel csalta meg? 

Lehetetlen? Mia Farrow annyira normális? De nem csak azért érezzük ezt, mert minden Woody Allen-filmben annyira normális, vagy legalább érthetően érzékeny karaktert játszott? 

Lehet, hogy teljesen értelmetlen gondolat, és akik ismerték őket, pontosan tudják, mi az, ami megtörténhetett, mindenesetre most kicsit elszorul a szívem, ha arra gondolok, éppen mi történik. Woody elvben a filmjét vágja (A Rainy Day In New York), ami nagyon valószínű, hogy az utolsó lesz, vagy éppen az utolsó utáni, ha valóban nem lesz majd forgalmazó, aki vállalná a kockázatot. És miért lenne, eleve többet kellett mostanában fizetni Woodyért, mint amennyi a bevétel volt, pedig eddig ott voltak a sztárok, akik hajlandó voltak esetleg nyomott áron is dolgozni Allennel, aztán részt vettek a promócióban. Most nem lesznek ott, nem vesznek részt, mert féltik a jó hírüket. Bár, ha ott lesznek, se mennek vele sokra, Kate Winslet is nyilván remélt minimum egy Oscar-jelölést a Wonder Wheelért, járt is volna neki, de, persze szó sincs már róla. A többiek egyre-másra bánják, hogy a közelben voltak, a pénzt jótékony célra meg az áldozatok javára ajánlják. Megint kérdezem: mi van, ha semmi okuk nincs rá? 

Eleve Európában kicsit más a megítélés,  a művészi szabadságba nálunk a szexuális szabadosság is beletartozott, Leonardo vagy tudomisén, Platón kalandjaitól kezdve, majdnem napjainkig. Woody mellett nyilvánosan eddig csak Alec Baldwin állt ki, és nem lehet tudni, hogy ő a naiv, vagy mindenki más gyáva. Mi lesz ebből? Forgat majd egy filmet arról, hogy a szexuális visszaéléssel kapcsolatos vádak lemoshatatlanok? Már leforgatták,Mads Mikkelsennel, A vadászat a címe. Benne van mindaz a tehetetlenség, amivel egy gyermekmolesztálási vád jár. Woody Allen sem nagyon tud mit csinálni, éli az életét, hétfőnként klarinétozik (azt legalább biztosan rosszul csinálja), cikkben tagad, hivatkozik a rendőrségi vizsgálatra, amely elvben tisztázta őt a kilencvenes években. Elvben tisztázta. 

Akármi is lesz a történet vége, ez olyan botrány, olyan magánügy, amely minket is valóban érint. Mert ha tényleg nem lesz több Allen-film, azt észre fogjuk venni.   

Talán az összes opera befejezése között ez a legszebb. A Porgy és Bess. Most csak a szövegre gondolok, mert a szélsőséges wagneriánusok számára nyilván nem versenyképes ez a Lawd, I'm on my way a Tűzvarázzsal vagy az istenek bevonulásával. De a szöveg, tényleg csak a szöveg. Kiderül, hogy Bess él, csak épp elment egy másik, sőt, egy harmadik manussal. 

- Hová ment?

- New Yorkba. 

- Messze van az a New York? 

- Ezer mérföldre. 

- Jó, de merre? 

- Északra. Túl a vámházon. 

- Hozzátok a kecskémet.

Porgy kéri a kecskéjét, bár most érkezett haza, de akkor indul is a nő után, mert tudja, hogy szüksége van rá. Kecske vontatta kordén indul New Yorkba a lábatlan ember, és mind tudjuk, amit tudunk. Vagy nem tudjuk, de azért én azt hiszem, megtalálják egymást.

Az Erkel előadásban nyilván nem volna értelme kecskéket is alkalmazni, Porgy nem annyira fogyatékos, csak kicsit húzza a lábát, ha jobb formában van, a mankót is elhagyhatja. Így aztán nem is azt mondja, hogy hozzátok a kecskémet, hanem hogy hozzátok a kabátomat. A goat szóból coat lesz, ha nyomtatott nagybetűvel írják, még csak nem is egy betű a különbség, csak egy vízszintes vonal. Sok értelme nincs így sem, hiszen a kabátja meg rajta van, nem kell hozni, de nyilván kevesebben akadnak fenn ezen a szöveg olvasói között, mint a kecskén akadnának. Ennyi könnyítés neki is jár: kabátban mégis könnyebb New Yorkba menni, mint kecskén.     

Margaret Atwood könyvét olvasom, az Alias Grace címűt, a 19. század közepén játszódik, és valahol az elején Grace említést tesz a kanpúri mészárlásról, hogy ott feltehetően megerőszakolták az asszonyokat és a gyerekeket, de aztán meg is ölték őket, így nem tudták elmesélni, mi történt velük. Talán nem vagyok egyedül, akinek fogalma sincs mi történt Kanpúrban, vagy egyáltalán hol is van ez a hely, de föltalálták már az internetet. Kanpúr India 12. legnépesebb városa, északon található, és ez a 12. népesség már nem is olyan eszelős szám, kevesebb, mint hárommillió ember. 

Nem erről híres, vagy legalábbis Európában nem ez jutott róla az emberek eszébe, nem is a cserzőüzemek, hanem a bibighari mészárlás. Bibighart megelőzte egy másik mészárlás, amikor az angol helyőrségnek a szipojok szabad elvonulást ígértek, de aztán lövöldözés tört ki, a katonák elestek. A nem katonákat, a nőket és a gyerekeket a bibigharba zárták, az angol katonák indiai szeretőinek lakhelyébe, és amikor közeledtek a felmentő csapatok, az indiaiak meglepő módon nem túszként használták ezt a 200 embert, hanem áldozatnak, 140 gyereket és 70 nőt mészároltak le. Klasszikus hentesmunka volt, már abban az értelemben, hogy nem katonák hajtották végre a tettet, hanem két mészáros érkezett a bárdokkal. A megerőszakolásról nem szólnak a források, csak arról, hogy az élőket és holtakat egy kútba dobták, a végül Kanpúrba bevonuló brit katonák csak alvadt vért, halott testeket, elválasztott testrészeket találtak. Mindez 1857-ben történt, és nagy volt a nemzetközi felháborodás, ahogy mondani szokás, így aztán tényleg elképzelhető, hogy még egy kanadai elítélt, mármint Grace, Margaret Atwood hőse is halljon róla két évvel később.    

Szörnyű volt a bosszú is, és viktoriánus a megbékélés. A kutat, ahová az áldozatokat dobták, feltöltötték, lefedték, és szobrot emeltek rá. Beletelt csaknem két évtizedbe, de végül egy lesütött szemű márványangyal állt ott, mindkét kezében egy-egy pálmaággal. A 19. században állítólag több európai látogatta az emlékművet, mint a Tadzs Mahalt. Ki volt a szobrász? Bizony, a jó öreg Carlo Marochetti, az olaszból lett francia, aki már a párizsi Diadalívre is faragott egy frízt (a Jemmapes-i csatát, Dumouriez a lovát ugratja), aztán Lajos Fülöpöt követve Angliába költözött, és Viktória királynő kedvenc szobrásza lett. Hirteken úgy érzi az ember, mintha napok óta egy pont körül téblábolna, és ez a pont Carlo Marochetti volna. Ő mintázta az oroszlánszívű király szobrát, amely most Londonban a Parlamentnél feszegeti a bicepszét, és ő faragta a Westminster Abbey-ben, a Poets' Cornerben látható Thackeray mellszobrot. Logikus választás volt, hiszen az író és a szobrász gyakorlatilag szomszédok voltak. Ami a szobor minőségét illeti, sajnos már nem ennyire logikus a választás, de utólag nehéz lett volna reklamálni. 

Az indiaiak azonban ki tudták fejezni elégedetlenségüket. India függetlenedése után ledöntötték a kúton álló angyalt, meg is sérült a szárnya, amelyről már a korabeli sajtó is cikkezett, mondván, ha repülnie kellene, ezekkel a szárnyakkal nem volna könnyű dolga. Az angyal tehát megsérült, kijavították, és jelenleg a kanpúri Mindenszentek templomának udvarán áll, neogót márványkerítés előtt, Ahogy nézem, virágok nincsenek körülötte, csak néhány cserép zöld növény. Ha ez a megbékélés, akkor minden rendben.

Soha nem értettem azt a koncertrendezői elképzelést, amely szerint a cseh zenekaroknak Dvorákot kell játszani, a magyaroknak Bartókot, az olaszoknak Verdit. A zenében épp a nemzetközisége a fontos, esetenként érdekesebb, mit értenek meg az eszkimók Kodályból, mint hogy a magyarok mit gondolnak róla. 

Így ez most nem a panasz, hanem a végre órája. Eljön a Scala zenekara, és nem A végzet hatalma nyitányát trombitálják a fülünkbe, hanem egy tiszta orosz műsort, Csajkovszkijtól Stravinskyig. Közte Sosztakovics, de csak alig, és az a leginkább operai műsorszám, szvit a Lady Macbeth-ből. 

Nem mondom, hogy nélkülük nem lehetett volna rájönni, de valahogy rögtön kidobta a koncert első tanulságként, hogy Csajkovszkij köpenyéből jött ki a nyugaton is használt orosz zene, hogy Stravinsky Csajkovszkijjal versenyez vagy őt fejleszti tovább. Jobban meg lehet így érteni azt a történetet is, amikor Stravinsky a halálos ágyán feküdt, és Robert Craft a Patetikus szimfóniát kezdte zongorázni, miért lett annyira feldúlt Stravinskyné. Átment, és azonnal leállította a merengő titkárt, ezt azonnal hagyja abba. Mondjuk, utóbb kiderült, hogy már késő. 

Szóval Csajkovszkij szólt a koncert első részében, a Kisorosznak elnevezett szimfónia, ukrán dallamokkal, és erre csodálatosan rímelt a Petruska a maga orosz dallamaival. Közben kaptunk egy kis zenetörténeti fejtágítót, hová jutottunk negyven év alatt. (Amit hallottunk, az a Petruska 1947-es változata volt, de ez hallgatói szempontból majdnem mindegy, tudni lehet, hogy Stravinsky leginkább anyagi megfontolásból készített a legtöbbet játszott darabjaiból átiratot, az eredeti változatok jogdíját lenyelte a Szovjetunió.) Ahogy rögtön a darab elején a csellók azokban a különös, kísérteties hatású magasságokban borzongatnak. Volt organikus fejlődés a klasszikus zenekari muzsikában. 

A koncertnél maradva: nem pontosan értem, mi történt. Olaszok, mondanám a látványos gikszerekre, melléfújásokra, nem kívánt meglepetésekre, olaszok, mondanám a karaktergyilkos legátókra, inkább legyen szép, mint kifejező, de közben mégis minden kifejező, mégis dolgoznak. Riccardo Chailly térdei korához képest (jövő hónapban lesz 65) kitűnő állapotban vannak, így aztán a pianókat szinte guggolva tudta kérni a hangszeresektől, ők meg ülve bár, de engedelmeskedtek. És szép lassan eltöltötte a jókedv a termet, hogy ne aprólékoskodjunk, ne nyavalyogjunk, jó ez, szép, mint az élet, vagy szép, mint az orosz élet, egy kissé távolabbról nézve, heje meg huja.  Ráadásnak a Tell Vilmos-nyitány, fokozott heje meg huja. 

Jeneyt hallgatom. Tisztában vagyok a mondat elviselhetetlen sznobságával, nekem egy Mozart már nem mond újat, és minden régit úgy ismerek, mint a Boci-bocit. De mit csináljak, Jeneyt hallgatok. Mentségemre legyen mondva, hogy ha nem Kocsis vezényelné, talán meg sem veszem a BMC lemezét, meg egyébként is félreértés áldozata vagyok, a mű (és a lemez) címe az, hogy Wohin?, és azt hittem, Schubert dalát lehet majd meghallani, megsejteni, továbbgondolni. 

Ehelyett az Örömódát lehet meghallani benne. Öt perc az egész, és egy cselló téblábol a kezdetekkor, amikor még nem sejti az ember, hogy mi lesz ebből. Csellók kezdik a 9. szimfóniában is a dallamot, szóval helyünkön vagyunk, csak még nem vagyunk biztos abban, hogy hol a helyünk, a ritmus az, ami mutatja? Vagy azok a közeli hangok? Mindenesetre hamar lesik, hogy nem véletlen az egybeesés, mert a mű az Örömóda nyomán megy, van janicsárzene, van robbanás, megszólal a végén a kórus is, és Schillert énekel, csak nem azt a részt, amit megszoktunk, hanem azt, hogy Ihr stürzt nieder, Millionen. Elbuktok, milliók. Kérdőjellel a végén. 

Jeney Zoltán 2013-ban írta a Wohint? körkérdésre válaszul, hogy mi a véleménye az iraki háborúról. hogy is mondta LyttonStrachey a halálos ágyán? Ha ez a halál, nem vagyok valami nagy véleménnyel róla.  

Van ilyen koncert is, amikor az ember szeretne térden állva bocsánatot kérni attól, akit magával rántott a szörnyűségbe. Jobb lett volna egyedül szenvedni. Pedig jó ötletnek tűnt. Kodály vonósnégyes, és egy tanító szándékú hangverseny, eljátszanak két olyan Schubert-kamaradarabot, amelyben saját dalát dolgozta föl, A halál és a lányka vonósnégyest és a Pisztrángötöst, előtte pedig eléneklik magukat a dalokat is, hogy kerek legyen a világ, tudjuk, miről is van szó. 

Ehhez képest Miklósa Erika a Halál szerepében ugyan dicséretes német kiejtéssel énekelt, csak épp nem nagyon énekelt, túl mélyen volt neki a szólam, úgy brummogott csak, mit amikor az anyukák a gyerekeknek mackóhangon beszélnek. Nem állítom, hogy ez volt a pillanat, amikor a közös emberi sors tragikuma fölött el kellett volna merengeni. 

De mi volt mindez a vonósnégyes működéséhez képest! Ó, te jó ég, gute Güte. Ők nyilván jobban tudják nálam, hogy egyáltalán próbáltak-e a koncertre, vagy csak nem eleget, ez úgyis megy, alapdarab, de attól még sajnos nem megy. A négy óvatos muzsikált, mindenki igyekezett halkan játszani, hátha nem rontanak el így semmit, vagy ha elrontják, akkor nem tűnik föl. Cini-cini muzsika. Ez aztán a vonósnégyes második tételében odáig fajult, hogy Falvay Attila, akinek a legtöbb játszanivalója lett volna, szinte csak susogott a hegedűn. Bennem volt a kérdés, bennem is maradt, hogy vajon az első hegedűs hallja-e magát. És ha hallja, akkor miben reménykedik? Hogy valami csodálatos transzformációnak köszönhetően ez a rémes nyírettyűzés szép, telivér hegedűhanggá válik, mire eljut a hallgatóhoz? 

Jobb, ha elfogadják: nem. Ami az ő fülüknek szörnyű, az a közönségnek is az.  

Kocsis Zoltán egyik kedvenc története volt arról, hogyan tudja cserben hagyni az énekest az agya, hogy kiáll az énekes, és elkezdi a híres áriát: Mint száműzött. ki vándorol a sűrű éjen át... Itt jön a rövidzárlat, úgyhogy folytatja: mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át. A rövidzárlat azonban tartós, így folytatja: mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen ááááát... Itt azért az énekes is rájön, hogy ez nem mehet tovább, úgyhogy odamegy a zongoristához, belenéz a kottába, és mintha a kísérő rontott volna e valamit, szelíden megfenyegeti, nana. De közben leleste a szöveget, mehet minden elölről és rendben.  

Vicces, vicces, de persze az ember az ilyesmit nem hiszi el, nem lehet elfelejteni a második sort, a vad förgeteget. Legalábbis azt hittem, amíg nem láttam, hogy Miller Lajos azt énekli egy operai klubban, zongora mellett: Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át. Aztán takk. Ő persze nem ravaszkodott, csak a fejéhez kapott, bocsánat, sajnos ez néha előfordul, kiment a fejemből a második sor. 

Ma hetvennyolc éves Miller Lajos, aki igazi csodalény az énekesek között. Az egyik legsikeresebb operista a félmúltból, amit senki el nem hinne, mert annyira hiányzik belőle minden nagyképűség, dicsekvés, szelíd emlékezés, hogy jaj, mekkora sztár voltam. Közben meg mekkora sztár volt. Énekelt mindenütt a világban, olasz repertoárt, orosz szerepeket, a Háború és béke lemezváltozatán ő Andrej herceg. Bár látna az ember most egy ilyen fiatal baritont. Bár, ha volna, akkor sem látnánk, mert járná a világot. 

Amit folyton csodálok benne, az az el nem múló lelkesedés. Nem önmagáért, azt se csodálnám, de az operáért meg az énekesekért. Akinek ez a foglalkozása, az egy idő után elkezd szakmaivá válni, nem a műveket hallgatja, hanem a stimmkollégákat, ők hogyan csinálják, és én mennyivel jobban tudnám. Amikor Millert utoljára láttam, az Erkel Színházban állt a nézőtéren, és tapsolt meg bravózott. Anna Netrebkónak. Már csak a kemény mag maradt a színházban, a közönség elindult, ő meg mint valami ifjú rajongó, lelkesedett. 

Annyira örülök, hogy vannak még ilyen énekesek. 

Ma volna 75 éves Cseh Tamás, úgyhogy tegnap Cseh Tamás koncerten voltam, mondanám, mint valami születésnap-tudatos újságíró, de a valóság az, hogy nem jöttem rá a MOM-ban tartott koncert alatt, hogy miért is épp pont most. Az is véletlen volt, hogy a cseh futball válogatott trikóját és színeit viseltem, pedig nyilván nagyon szellemes lettem volna, ha ez szándékos. De engem csak a dalok... Nem csak a dalok, az előadók, színészek és színésznők érdekelnek, hogy miért hat még most is, hogy ez nosztalgia  vagy élő dalolás. 

Ez is, az is. Szóval élnek ezek, bár hogy a főbérlő férfi létére fiúkkal jár, az ma már nem nagy tragédia, részint mert a főbérlő a mai fogalmak szerint nem lakik feltétlenül a lakásban, részint mert az ő dolga. Élnek a dalok, hol lenyomatként, a hatvanas évekről, amikor nyár felé tetőzött, hol napi tapasztalatként, mint a Metró, vagy a minket elfelejtő tanárok. Vagy csak úgy élnek, próbálok rájönni, mitől olyan tartósak. Talán mert annyi maradt bennük, mert annyira csak a vázukat kaptuk, egy szép hajú, szelíd ember gitározott, fütyült, énekelt, lehet ide tenni mögé több hangszert, és modernebb lesz, ütősebb. Vagy nem.  

Néha tényleg el vagyok ájulva. Inkább a nőktől, Ónodi Esztertől, ahogy teljes ziláltságban sétál föl-alá a színpadon, tépi a dal, minket tép a dallal. Vagy Gryllus Dorkától, akin jól érezhető a családi örökség, a zeneiség, de egyébként is magabiztos, mintha tudná ő is, hogy ez tényleg megy. Miczura Mónika, ahogy azon a nagyon különös gyerekhangjával csavargatja az ember szívét a mosókonyhából. 

Még az is tetszik, ami nem, ahogy Adorjáni Bálint a Salgótarjánban nem érzékeli a poént, (vagy én nem érzékelem, hogy ő érzékeli), hogy ez a Nógrádtól Komáromig tartó nagy kaland rock and rollban miért vicces, úgyhogy első szándékból, hamisan óbégat a mikrofonba. Van itt már generációs szakadék, mikor Adorjáni Bálint született, én már az I love you so-t karcoltam a padba. Sőt, talán már szégyelltem is, hogy karcoltam. Akárhogyan is, ez is egy túlélési módja a dalnak. Nem kell ezen olyan sokat agyalni, vannak életre ítélt dalok,  25 év múlva visszatérünk a kérdésre.  

Mondjuk, hogy ez a világ rendje, és ezen nem tud a Műcsarnok sem változtatni. Egy hétig látható még az Egy/kor, és benne Jakobovits Miklós képei és szobrai, valami igazságtételi kísérlet gyanánt, hogy voltak rendes emberek. Voltak rendes művészek, akik nem találták és nem keresték a megegyezést. Nem azt mondom, hogy ez nem szempont, csak azt, hogy ennyi nem elég. 

Portréfilm megy a falitévén, Jakobovits mint valami Baranyi Ferenc, nyilván a tarságot takarni akaró frizura miatt, beszél, jól beszél, vagy legalábbis hiteles-érdekesen. A szeme az nagyon nem Baranyi, valahogy mélyebb, érzékenyebb a pillantása, és szeretném, minden erőmmel azon vagyok, hogy szeressem vagy megértsem ezt az erdélyi embert, aki ölben viszi be a tűzifát, és láthatóan nem könnyű neki a tél. 

Kár, hogy nem az emberről van szó.  Látom a rajzait, hogy milyen biztos a keze, milyen szépek a vonalai. Látom a képeket, ezeket a beteg színeket, nem is tudom felfogni, miért az a portréfilm címe, hogy Dübörgő színek. Mi dübörög? Ezek a barnák-szürkék? Ezek a vászonra szerkesztett, kibelezett, újraalkotott kocsiajtók? Nem tudom, hogy szerethetném ezeket a kőszerű szobrokat, vagy a fotelt, amit néz jobbról, balról, középről. Meg vagyok illetődve és kényelmetlenül érzem magam, mintha odajönne valaki az utcán, és segítséget kérne, csak, sajnos, idegen nyelven beszél, így nem értem, hogy miben kellene segítenem és hogyan. 

Valószínűleg többen ismerik Jeremiah Clarke műveit, mint a nevét. Vagy legalábbis két művét, az egyik a Trumpet Voluntary, hosszabbik nevén Dánia hercegének indulója, amely szép neve ellenére ma Angliában a leggyakoribb esküvői zene, olyan, mint nálunk valaha a Mendelssohn Nászinduló volt. 

Sokáig hitték Purcell művének, ami nem csoda, hiszen valóban úgy szól, mintha Purcell írta volna, és egyáltalán: ki az a Jeremiah Clarke, hogy egy ilyen dallam csak úgy kipattanjon a fejéből? 

A másik művét sokáig nem tudtam azonosítani, a Szabad Európa Rádióban volt valamilyen szignál, diadalmas trombitavisítás, ez csak Maurice André lehet, aztán soha nem tudtam meg, hogy valóban ő volt-e, de egy ilyen művet, ha nincsenek az embernek zeneileg művelt ismerősei, az internet előtt igazán nehéz volt azonosítani. Legfeljebb szerencsésen belebotlott az ember, egy lemezen, amit nem is ezért vett meg, de rajta volt. Ezt is Purcellnek hitték sokáig, ez is rövid, ezt sem felejti el az ember, ha csak egyszer is hallotta. 

De nem is ezt szerettem volna elmesélni, hanem Jeremiah Clarke halálát, amit most épp a Gramophone oldalán idéztek föl, a különleges komponista-halálok között. (Webernt lelőtte egy amerikai katona, amikor szivarra gyújtott, Granados vízbe fulladt, mert a mentőcsónakból beugrott a tengerbe, hogy megmentse a feleségét, és elfelejtette, hogy nem tud úszni, Viktor Ullmant Auschwitzban ölték meg. Furcsa módon Lullyt meg sem említik, pedig ő a szakmája áldozata, a karmesteri botjával a lábujjára ütött, és elfertőződött a seb.) Ami Jeremiah Clarke-ot illeti, ő reménytelenül szerelmes volt egy szép és arisztokrata tanítványába, így aztán egy tó partjára érve azon gondolkodott, hogyan is végezzen magával. Fej vagy írás. Ha fej, felköti magát a parti fák valamelyikére, ha írás, beleöli magát a tóba. Repült a pénz, és hopp, éppen az élére esett a parti sárban. Clarke nem azt a következtetést vonta le, amit bárki más tett volna, hogy ez egy jel, maradj életben, tehetséges vagy, a világnak szüksége van rád, hanem hazament és az öngyilkosság egy harmadik módját választotta: főbe lőtte magát. 

Ő tudja, az ő élete, meg most már mindegy is, de szörnyű nagy hülyeség volt.