Kicsit többre számítottam vagy többet reméltem a Baráti-Lugansky együttműködéstől. Nyilván van valami ok, hogy Baráti Kristóf kimozdult az ismerősök közül, nem Würtz Klára és nem Várjon Dénes a szonátapartnere. (Igazítok: Várjon Dénes nem szonáta- hanem kamarapartnere volt.) Persze azt már nem tudom, mi ez az ok, egy nagy turné vagy valami lemez, vagy tényleg a kísérletező kedv, mindenesetre vagány dolognak tűnt. Baráti Kristóf, akinek a fantasztikus hegedűs kvalitásaihoz soha nem fért kétség, hajlamos a bezáródásra, hogy egy kicsit magának játsszon, vagy magára eressze a sajtbúrát, koncert ide vagy oda, a legfontosabb dolog az, hogy én jól érezzem magam. Egy pillanatra sem mondom, hogy nincs igaza, de velünk mi lesz?

Az a csodálatos Baráti Kristófban, hogy tökéletesen kiszámítható (jó lesz), és tökéletesen kiszámíthatatlan (nem tudni, milyen a kommunikációs kedve). De egy olyan zongoristával, aki maga is elsősorban szólista, sőt, A kategóriás szólista, aki hozzá van szokva, hogy valami bonyodalmas kölcsönhatásban van a hallgatóságával, talán törik majd a búra, megküzdenek egymással, mi meg élvezzük ennek hasznát.  

Végül is: nem ez történt. Lugansky lehangoskodta Barátit a pódiumon, aki egyáltalán nem vette föl a kesztyűt, ha te zajongsz, akkor én biztosan nem fogok. Példamutató elvhűség, és akit elsősorban az érdekelt, hogy milyen az elhangzó szonáták (Debussy, Brahms és Franck) zongoraszólama, az elégedetten távozhatott. 

Zajlik a Montreali Nemzetközi Zenei Verseny, magyar indulóval, illetve, most már tudjuk, magyar továbbjutóval, Fejérvári Zoltánnal. Mindenkinek megvan a véleménye az ilyen eseményekről, a művészet nem verseny (miért ne lehetne az is?), a legnagyobbak közül sokan nem az ilyen alkalmakkor vívták ki a hírüket (mások meg igen). Voltaképpen mindegy. Bizonyos szempontból tényleg az, mert Fejérvári Zoltán akkora, de akkora Beethoven- szonátát játszott, hogy ehhez képest már tényleg mindegy, meddig jut el. Eljutott odáig, ameddig reménykedtünk benne, amikor először hallottuk, hogy lesz már végre megint valami fiatal zongoristánk, akinek nem szabad kihagyni a fellépéseit, mert bármi megtörténhet.

Ahogy mondani szokás: véletlenül nem lehet jó valaki ebben a szakmában. Aki egyszer így eljátszotta az Op. 10 No. 2-t, (a videón 2 óra 14 perckor kezdődik) az már bármikor, bármire képes. Hogy milyen gyakorisággal, az majd kiderül, de most már rajtunk áll, hogy ott leszünk-e, vagy csak a hírét halljuk.

Amúgy meg: hajrá, hajrá, drukkolunk.  

Látszólag nincs is ennél elvetéltebb ötlet, mint operává írni Az ifjú Werther szenvedéseit. Levélregény. Mi lesz a színpadon? Jönnek a szereplők, és felolvassák a leveleiket? Harminc levélária egymás után? 

Persze,a levelekből azért kirajzolódik valami cselekmény. Nem nagyon eseménydús, de mégis szerelem, barátság, reménytelenség, halál. Elvben ennyi elég, bár Massenet készséggel akasztja meg a történetet, és vannak pillanatok, amikor az ember tényleg fölszólna: látom én, hogy lelki társak, de azért haladjunk. Vajon itt kezdődött a Trisztán története is? Nem Massenet-nál, hanem Goethével, hogy valaki azt mondta, éppen elegendő folyamat vagy cselekmény a szerelem, nem kell mindenféle mondvacsinált kalandokkal földobni a sztorit. Főleg nem, ha szomorú. 

Mintha azért a közönség nem volna teljesen meggyőzve, nincs iszonyatos zsúfoltság az Operaházban, pedig a vendégkarmester nagy odaadással és szakértelemmel mutogat minden énekesnek vagy énekesre. Most te, most te, most a fagott, most te, most te. A tenor Dmitry Korchak szép hang, illúziót is kelthető külső. Kicsit nehéz követni a jelmeztervezőt, aki csak a kék frakkot őrizte meg a hagyományos Werther-ruházatból, pedig az ifjú megszállottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy soha nem viselt más ruhát, mint amelyben először meglátta Charlotte-ját, kék frakkot sárga gombra, sárga nadrággal és lovaglócsizmával. Amikor elvásott a ruhája, ugyanilyet szabatott - de jól is szórakozott rajta Rimbaud. 

Haladjunk, mondanánk, és sajnáljuk a régieket, akiknek nem adatott meg a helyesbítés az életben, ha egyszer lelki társak, legyenek testiek is, kívánjuk felvilágosultan. Legfeljebb nem lesz belőlük opera. Ebben az operai változatban meg különösen így van, hiszen Szegedi Csaba valahogy semmit nem tud felmutatni Albert pozitív tulajdonságaiból, nyers és hentesmódi, ennél azért többnek kellene lenni benne, ha ragaszkodni lehet hozzá. A trükk azonban alighanem az, hogy a Werther csak másodsorban szól a szerelemről, elsősorban az érzékenységről, a világra vagy életre való képtelenségről. Ezért szerelmes. Nincs olyan fordulat a történetben, mint akár a Rómeó és Júliában, hogy jaj, ha nincs a járvány, ha odaér a küldönc, ha előbb ébred Júlia, akkor minden jóra fordul. Gondolom, ezért is szeretjük. Eszünkbe juttatja a saját életképtelenségünket, amikor még eszmények és érzelmek és félelmek kormányozták az életünket. Legalább tudtuk, hogy mi bajunk van. 

Mindannyiunk alapélménye, hogy a film megszépíti a nyomorult kis valóságocskát, átlagos külsejű embereket játszanak el egyáltalán nem átlagos szépségű színészek, ez az ő jutalmuk a szenvedéseikért: megszépülnek az emlékekben. 

Hát most nem. Boguslaw Linda ugyan nem átlagos külsejű színművész, de sehol sincs az avantgárd festőhöz, Wladislaw Strzeminskihez képest. Mától játsszák az Emlékképeket, Andrzej Wajda utolsó filmjét. Lehet egy kicsit ümmögni, Wajda csaknem kilencven volt, amikor a filmet irányította, láthatóan bele volt esve a szép, fiatal arcokba, nem mintha ehhez kilencvennek kellene lennie. Csupa festmény a film, gyönyörűen megkomponált portrék, egy csokor virággal a háttérben, és szenvedés, szenvedés. Strzeminskit szépen és módszeresen kikészítette a rendszer az ötvenes évek legelején, a félkarú, féllábú festő elveszített mindent, amit el lehet venni tőle, munkát, tanítást, tanítványokat, fizetést és élelmiszerjegyeket, amíg az éhségtől és tuberkulózistól legyengülve össze nem esett az utcán. A lódzi Wajda nyilván látta többször is a festőt, amíg láthatta, és talán benne volt, hogy ezt a történetet el kell még mesélnie. Még elmesélhette, szabatosan, elegánsan, ijesztően, és hiába próbálnánk meg okoskodni, hogy most már minek, mert ő tudja jobban. Oscarra jelölt film, amely nyilván nem nyeri meg a díjat. De aki látta, átélte, annak mondania kell, ha nem is hallgatják sokan. Csak hogy tudják, nem mindenki hajtotta meg magát, mint ahogy azt szeretnénk hinni. Sajnos vannak rendes emberek, akik kényelmetlenné teszik az életünket. 

Quintilius Varus, add vissza a légióimat! - kiabálta Augustus, és a fejét az ajtófélfához verdeste. 

Hát ezt teszem most én is, csak szimbolikusan, mert tisztes ajtófélfához veréshez nincs meg bennem a szenvedély. Ha volna, nem is kellene verdesni semmit. Mert a lehetőség megvolt, hogy Komlós Pétertől megtudjak mindent, vagy sok mindent, amit a zenéről, a szocializmus zenei életéről, hivatalokról, koncerttermekről, Ojsztrahról, Japánról,  és a vonósnégyesről lehet. Megtisztelt a bizalmával, a nyolcvanadik születésnapja környékén leültünk beszélgetni, hogy talán meg kellene írni az emlékiratait, de egyedül nem akar hozzákezdeni. Mondtam, hogy örömmel, mert tényleg örömmel, és hogy beszélek a kiadókkal. Beszéltem is, legalább az egyikkel, azt felelték, hogy nekik ezekre a művész életrajzokra nincs kapacitásuk, kedvük se nagyon, én meg átadtam a rossz hírt és belenyugodtam. 

Ma nem így tennék, de ma már mindegy, hogyan tennék, mert Komlós Péter meghalt. 

A hetvenedik születésnapja előtt beszélgettem vele először, nagyon jó mesélő volt, elmondta hogyan kezdődött a zenélés, hogy három és fél évesen azonnal hegedülni akart, nem zenélni, hanem rögtön hegedülni. Hegedült is, de közbejött a háború, tizenegy évesen folytatta. Aztán várt rá a nagy szólista karrier, de végül a vonósnégyest választotta. Weiner Leó és Mihály András volt a mesterük, hamar megindultak, ötvenegynéhány éven át tartották a színvonalat. Kérdeztem, hogy nem bánja-e azt, ami kimaradt, a főállású szólistaságot, de azt mondta, bolond lett volna tizenöt hegedűversenyért odaadni az egész vonósnégyes irodalmat. Csak Beethovenből tizenhat kvartett van. 

Közben azért szólózott is, koncertmester volt az Operában, tanított, élte ezt az életet, a kivételes zenészek kivételes életét, sok élménnyel, sok utazással, sok derűvel. Legalábbis én mindig csak ezt láttam rajta. Mikor újra kiadták az összes Beethovent, azt mondta, most másképp csinálná. Kicsit lassabban, hogy legyen idő mindent észrevenni. 

Egyszer összefutottunk a Kristóf téren, szó szerint összefutottunk, tél volt, karácsony előtt, én szorgalmasan edzettem magam, ő szellőzködött, magasan és elegánsan, ha jól emlékszem, egy csodálatos irhakabátban, kucsmában. Szervusz, szervusz. Láttad tegnap a Mezzón Domingót? Láttam, persze. Hát mit szólsz? Mondom: csodálatos. Csodálatos? Egy igazi művész! Egy enharmonikus modulációt lekövet hanggal! Hangszínnel!

Talán ebben is benne van minden, amiért szeretni lehetett és kellett Komlós Péter zenélését. A hihetetlen tudatosság és a vele annyira ritkán együtt járó lelkesedés. 

Ma este a Metropolitanben Franco Alfanót játszanak. Persze elég sok este játszanak Alfanót, csak nem mindig írják rá a szerző nevét a színlapra, de ő fejezte be a Turandotot. Nyilván nagy volt a megtiszteltetés, talán azt is érezte, hogy ezzel a gesztussal őt nevezték ki az olasz opera fejedelmévé, csak hát Puccini után nehéz tehetségesnek lenni. Alfanónak nem is sikerült, hirtelen belecsúszunk egy másik operába, amelyben ugyan fölhasználják a Nessun dorma dallamát, de körülbelül ez minden jó, amit el lehet róla mondani. 

Nincs kétségem Alfano halhatatlanságát illetően. 2002 óta ugyan játsszák a Luciano Berio által komponált befejezést is, de a közönség ragaszkodik a megrögzöttségeihez, és Alfanónak lehet, hogy vannak rossz tulajdonságai, de szerény ember volt, igyekezett annyira kevésnek maradni a Turandotban, amennyire csak lehetséges. 

Ehhez képest nagy csoda a Cyrano élete és feltámadása. Bő tíz éve játszották már a Metropolitanben, de arra megvolt a jó okuk: Plácido Domingo énekelte a főszerepet. Aki egyébként vezényelte is a darabot, legalábbis az áriát belőle, pont a ma esti műorrú csillagnak, Roberto Alagnának. Az ötlet egyébként is zseniális, már hogy operát lehet írni a Cyranóból. Mintha valami piackutató szakemberek dolgozták volna ki, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy be kell csábítani a  férfiakat is a színházba. Azokat, akik egész életükben Cyranónak érezték magukat, akik soha nem mertek a saját nevükben szerelmet vallani, akik úgy érezték, hogy az élet szépen és elegánsan elkocsikázik mellettük, és csak nézhetik, ahogy a szép méltatlanok ülnek a hátsó ülésen, oldalukon azzal a nővel, akinek egyáltalán nem ott kellene lennie. 

Egy egész világot kapunk a szép nő helyett. Olyan világot, amelybe még az is belefér, hogy elmondják a mi történetünket, a bájos nőkről és a cserébe megkapott világról. Bárcsak jobb opera volna a Cyrano. Megérdemelnénk. 

Azért találkozunk, mert megjelent egy új lemez az Eratónál, Orfeusz története címmel. Minden, csak nem Gluck, vagyis Monteverdi, Sartorio és Rossi zenéivel mondják el a történetet. Philippe Jaroussky Orfeusz, és mellette Eurüdiké Baráth Emőke. Azért nem találkozunk, mert, szokás szerint nincs itthon, járja a világot.  De hát beszélni attól még lehet. Facetime. 

- Mi dolgod van Glyndebourne-ban? 

- Bemutató lesz itt három hét múlva, egy opera, Francesco Cavalli Hipermestrája, ami nem egy gyakran előadott opera...

- Én még hírét sem hallottam. Az Ormindónál megakadtam. 

- A Callistót is szokták játszani, de ez most nagy dolog, hogy előadják Angliában. William Christie fog vezényelni, Graham Vick rendezi. Eléggé nagyszabású esemény a bemutató, amelyben a címszerepet éneklem. 

- Amikor elkezdtél énekelni, erre készültél? Hogy senki által nem ismert darabokat mutatsz be? Vagy egy hagyományos Susanna-karrierre gondoltál?

- Semmire nem készültem.

- A zene, gondolom, benne volt a családban. A nővéred az Opera zenekarában fújja.

- Nem, nem. Sokszor mondjuk a tesómmal, hogy mi olyanok vagyunk, mint két alien. Nem is értjük, hogy ez hogy történhetett, de hát a tehetségek hetedíziglen öröklődnek, így nem is tudjuk, kitől maradt ez ránk. Nem volt semmiféle támogató közegünk. 

- Néztél valamit a tévében tizenévesen, és elkezdtél énekelni? 

- Nem, nem. A tesóm nyolc évvel idősebb, ő nagyobb csoda ebből a szempontból, mert előtte tényleg nem volt semmi példa. Anyukám beíratott mindkettőnket zeneiskolába, de ő igazán mindenhova beíratott minket, nem árt a gyerekeknek. Én meg folyamatosan majmoltam a tesómat, amikor zongorázott, akkor én is odamentem, aztán én is akartam hangszeren játszani. 

- De ő nem énekelt. 

- Nem, ő oboista. 

- Akkor ki jött rá, hogy hangod van? 

- Olyan fura ez a kérdés. Én mindig énekeltem. Az iskolában népdalversenyekre jártam, aztán kitaláltam, hogy tanulnék énekelni, a tanár meg azt mondta, hogy szerinte ezt adjam fel, mert nem vagyok elég tehetséges... 

- Akkor most időnként visszajársz hozzá, hogy megmutasd magad? 

- Nem, sose találkoztam aztán vele. Mindenki tévedhet. 

- Legalább nem tört össze. 

- Ha valaki beszól, az nálam inkább olaj a tűzre. Addig mentem, amíg más útvonalat nem találtam, de nagyon kanyargós volt ez az út. Annyit tudtam, hogy a barokk zenét szeretem. Nem is az éneket, főleg a hangszerest. Bach már kamaszkoromban olyan érzéseket váltott ki belőlem, amilyeneket nagyon kevés más szerző. Ez valahogy odaterelt Monteverdihez, meg a régi szerzőkhöz. Schütz, Buxtehude. Ezeket mind úgy tizennyolc éves koromig megtaláltam és rákattantam. 

- Akkor nem is tértél le a szabályos lírai szoprán útról, hanem már eleve ezt kerested. 

- Engem sosem izgatott az, hogy Donizettit énekeljek, meg ilyesmit. A hagyományos lírai szoprán repertoár csak most kezd el érdekelni, mert úgy érzem, hogy jöhet az is, egy Adina és a többiek. De most inkább Mozart érdekel. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen a hangom, mit lehet belőle kihozni, és nem fogok kiállni olyan dologgal, amiről nem vagyok teljesen biztos, hogy jó lesz. 

- Végigjárod a zenetörténetet a barokktól, és amikor már ötven éves leszel, jöhetnek a kortársak? 

- Fogok énekelni Messiaent novemberben, és nagyon várom már. 

- Nem félsz tőle, hogy árthat? 

- Amikor megjött a felkérés, valaki helyett találtak rám fél éve, meghallgattam először a darabot. Nem az egészet, mert négy órás. 

- Melyik darab ez? 

- Assisi Szent Ferenc. Meghallgattam az Angyal szerepét. Gyönyörű, dallamos zene, nincs benne semmi hanggyilkos, mégis 20. századi. Nagyon szeretem egyébként Messiaent, és örülök, hogy végre valami mást kaptam. 

- Azt érzem, hogy te azért külföldön híresebb vagy, mint Pesten. Hogyan helyeződött át a karriered nyugatra? Nyilván mindenki erre vágyik, hogy fölfedezze valaki, és egymás után jöjjenek a lehetőségek... 

- Ez a kulcs, amit mondtál, hogy valaki felfedezze az embert. Segítse. Magyarországon rengeteg énekes van, aki világklasszis kvalitásokkal rendelkezik, és mégis csak otthon énekel. Jó, nem rengeteg, de vannak. Nagyon nagy szerencsém volt, mert elmentem egy versenyre Innsbruckban, és minden ott dőlt el, mert ott volt Alan Curtis, aki azóta sajnos már meghalt. Neki köszönhetem, hogy elindultam. Lehet, hogy másként is elérkeztem volna ezekhez a felkérésekhez, de Alan Curtis meglódította az egészet, mert azonnal bedobott a mély vízbe. Minden énekes, aki nemzetközi karriert csinál, azért teheti, mert valaki meglátja benne a lehetőséget, és segíti. Óriási tévhit, hogy csakis egyedül, segítség nélkül lehet valamire jutni. Ilyen nincs. Alan Curtisnek megtetszett a hangom, belehallott valamit. Idősebb mestereknél észrevettem, hogy ez megtörténik, hallják, hogy mi van benne. Nemcsak azt, ami akkor megszólal. 

- De mi az, ami neki jó ebben? 

- Ő nagyon sok szopránt fedezett föl. De mezzókat is. Nagyon sok énekes köszönhet neki sokat. Joyce DiDonato például. Nem mintha most hozzá akarnám hasonlítani magam. Vagy Karina Gauvin, aki szintén az ő felfedezettje. Curtis nem foglalkozott azzal, hogy én híres vagyok-e vagy nem. Csak és kizárólag egy énekes kvalitása érdekelte. És a zene. Nagyszerű muzsikus volt. Mindenkit sokkolt a halála. 

- Neked személyesen mit jelentett a halálhíre? Mintha egy rokonodat veszítetted volna el? 

- Annyira azért nem voltunk közel egymáshoz. Egyszer voltam nála próbálni, az egész zenekart vendégül látta. Firenzében élt egy gyönyörű házban, volt medencéje, mindenki abba ugrált. Egyébként viszont eléggé távolságtartó volt. Az utolsó pillanatig dolgozott, képezte magát. A halála előtt nem sokkal beszéltem vele, és mondta, hogy most épp spanyolul tanul, mert megy Sevillába. Nyolcvan évesen nem szűnt meg tanulni, újat kezdeni. Hát, igen, ő ilyen volt. 

- A régi zene nagyjaival te mind emberközelségben vagy. Mint valami skalpgyűjtő, majdnem mindenkit levadásztál. Van valaki, akivel nagyon szeretnél együtt dolgozni? 

- Pont William Christie volt ilyen. Ez is elég érdekes, mert jelentkeztem a Jardin des Voix-ba, Christie énekes akadémiájára 2012-ben, és nem választottak be. Egy napig teljesen ki voltam borulva, mert arra tényleg nagyon vágytam. Ő azon a meghallgatáson pont nem volt ott, mert valami közbejött, csak Paul Agnew volt jelen. Szóval Christie-hez is kanyargós úton sikerült eljutni. 

- Hány százalékban voltak rosszak ezek a meghallgatások? Mert mondod, hogy ez sem sikerült, meg az sem, közben meg az utad annyira egyenesnek látszik. Sok pofont kellett összeszedni? 

- Nagyon-nagyon sokat. Volt pár évem, ami erről szólt. Nyilván ami rossz, azt nem fogom kiteregetni meg kiposztolni a Facebookra, de ha valakit érdekel, szívesen elmondom neki, hogy mik voltak a rossz élmények. Sok pofont kell elviselni. Nyilván minden meghallgatás után azt érzi az ember, hogy lehetett volna jobb, bár amikor előénekeltem a Jardin des Voix-n, az egy jó meghallgatás volt. Nem csak azért nem kerül be valaki, mert rosszul énekelt. Ez például egy francia projekt volt, nekem akkor a francia tudásom, a kiejtésem elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Nagyon szeretik a fiatalokat, a huszonkét éveseket, én meg már huszonhat voltam, ez is lehet egy szempont. Talán túl határozott elképzeléseim voltak. 

- Akkor visszatérve az előző kérdésre: kik azok, akik nagy hatással voltak a pályádra? 

- Alan Curtis. Aztán William Christie is, bár most elment két hétre, de nagyon várom vissza. Egyszerűen annyira súlyos figura, már a szó jó értelmében, akkora tudás van a fejében, hogy hihetetlen. Lehet, hogy furcsa, hogy azt várod, külföldit mondjak, de rengeteget tanultam Vashegyi Györgytől. Főleg a német zenében. Kiejtés, frazeálás... Ő is egy két lábon járó enciklopédia, mint a régizenei karmesterek általában. Mindenkitől föl lehet csípni valamit. Emmanuelle Haimtól a zenéhez való hozzáállást. Vagy Jordi Savall. Ő leginkább azzal hatott rám, hogy milyen alázattal és szeretettel fordul a zene és a zenészei felé. Tényleg olyan, mint egy apa, mindenkit magához ölel, mindenkit szeret. 

- Furcsa, hogy ezt mondod. Én mindig azt látom benne, hogy szépen meg van csinálva a haja, a szakálla, a sál a nyakában, hogy olyan festői a megjelenése, hogy biztos nagyon szereti magát... 

- Egyszer vonattal utaztam vele, Párizsba mentünk egy vidéki koncert után. Meghívott reggelire az állomáson, ittunk egy kávét, és elkezdtünk beszélgetni. Sok kedves karmester van, nem csak szörnyek, de Savall teljesen komolyan kérdezgetett a családomról meg mindenféléről. Valaki, aki egyébként tök híres, mindenki tudja, ki ő, és tényleg érdekli, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hogy lettem zenész. Meg voltam hatva, hogy veszi a fáradságot, és meg akar ismerni.  

- Mondtad, hogy vannak szörnyetegek is. Megmondod, kik azok? 

- Semmiképp nem mondok neveket, de vannak olyanok is. Tényleg csak egy pár figura, de azok hírhedtek. 

- Azt is mondtad, hogy a karmesterek gyakran tudósok is. Az énekesek is?  

- Van köztük. Andreas Scholl például, vagy Philippe Jaroussky. Nagyon sokat tudnak a zenetörténetről és a barokkról. 

- Szükség van rá? 

- Van, akit magabiztosabbá tesz. Én megtanulom a zenét, a szöveget átveszem a coach-csal, és bízom az intuícióban. Nekem ez a járható út. 

- Jarousskyt említetted. Épp most közös lemezen szerepeltek. Ez most valóban közös lemez vagy Jaroussky-lemez? 

- Ez egy Jaroussky-lemez, inkább róla szól. Orfeo a központi téma, akihez nyilván kell egy Euridice, aki egyébként is mindig keveset énekel az operákban. Nem ő a központi figura. Fölkértek részletekre, duettekre, meg volt egy áriám is... 

- Azért ez nem annyira kevés. Mégsem tettek rá a borítóra, ami, remélem, neked nem esett rosszul, mert nekem rosszul esett. 

- Ebből nem csinálok ügyet. Ha nem írták volna rá a nevem, az zavarna. 

- Ki egy ilyen lemezen a szellemi vezér? Megkérdezték, hogy mit szeretnél énekelni? 

- Nekem átküldték a kottát, és kész. Szerintem az egészet Philpppe találta ki, ő olyan okos, tudós fajta, úgyhogy alighanem ő volt. Lett a lemeznek egy íve, amit biztosan ő álmodott meg. 

- Nagyon más lemezre énekelni? Érzed, hogy ez most maradandó, ha elrontod, úgy fogják hallgatni?  

- Én amúgy is elég szorongós vagyok, de ha jó a zenei rendező, türelmes, meg nem engedi, hogy az énekesek kiboruljanak, az azért nagyon jó. És annyiszor lehet próbálkozni, amíg nem lesz végleges. Csinálunk egy tervet, hogy mit veszünk föl, milyen sorrendben, abba azért beleszólhatok. Ha reggel lesz a felvétel, akkor inkább a mély részeket venném föl, mert olyankor a mélyek könnyebben mennek. 

- Régebben, ha egy magyar művész egy nemzetközi, nagy cégnél lemezt készített, az befutottnak érezhette magát. Ma azért egy lemeznek más a súlya. 

- Nagyon nehéz ez a lemez dolog. Én megtisztelve érzem magam, mert nem számítok azért annyira híresnek, vannak nálam sokkal ismertebbek, főleg Franciaországban. Itt arról van szó, hogy mennyit tudnak a lemezből eladni, és nagyon megfontolják, hogy kire adnak pénzt. Mindig kell legalább egy húzónév, különben nem fogják megvenni az emberek. Szinte már senki nem hallgat CD-t. Szörnyen hangzik, de tényleg ez van. A koncert és az élő előadás vette vissza a főszerepet, ami más szempontból nagyon jó. Ennek köszönhető, hogy annyi jó művet fölfedeztek és színpadra állítottak. Cavalli most a reneszánszát éli...

- Ami mindenképpen szép dolog egy barokk komponistától. 

- Húsz évvel ezelőtt csak kezdeményezések voltak, de most, az utóbbi években kivételes pozícióba került ez a szerző, és nekem ez nagyon jó. 

- Mitől más  a barokk éneklés és a hagyományos operaéneklés? Nyilván számít a hangolás. Téged a gyakorlatban ez zavar? 

- Zavar, mert abszolút hallásom van, és amikor át kell váltani 415-re (vagyis hogy a normál zenei A a ma megszokott 440 Hz helyett 415 Hz legyen), az nekem horror. Jó pár napig teljesen meg vagyok kergülve. Ami a legidegesítőbb, az a 430, a Mozart hangolás. Akkor állandóan azt érzem, hogy hamis vagyok, és az iszonyat. Folyton kérdezem a kollégákat, hogy nem hamis, mert végig úgy hallom, hogy alacsony vagyok. Aztán megszokja az ember. Most 415-ben vagyok. Szerintem csak stíluselemek vannak, amiket használunk a barokkban, de a hangképzés, a legato az nem szabad másként történjen. Igyekszem ugyanúgy énekelni a barokkot, mint bármi mást. Két hangot egymáshoz tapasztani, legatót énekelni, és nem szeretem az egyenes hangot. Néha-néha belefér, de technikailag sem jó, mert befeszül minden. A vágó, egyenes hangokat próbálom elkerülni, és szeretem a természetes vibratót. 

- Sokszor mondod, hogy a hangom így csinál meg ezt szereti. Tulajdonképpen ketten éltek egy testben, te meg a hangod?

 - Minden énekes így van ezzel. Első dolog reggel, hogy khm-khm, csinál egy ilyet, hogy minden rendben van-e. 

- Van, aki egész nap ezt csinálja. 

- Szóval felelősség, ezerszer elmondjuk, de valóban a testünk a hangszerünk, muszáj vigyázni rá, mindent alárendelni neki. Még azt is, hogy mit eszik az ember. Különben nem fog úgy szólni. 

- Rabság? Utálod? Vagy boldogság, mert van egy megbízható társad. 

- Nem rabság. Úgy érzem, annyi mindent kapok vissza cserébe, hogy egyáltalán nem zavar. Nem mehetek el sörözni - ez engem annyira nem izgat fel. Amit visszakapok a zene által, az olyan nagy boldogság... tudom, ez klisé, de tényleg így van. 

- Mit kapsz vissza? Mi az, amit csak az kap meg a zenétől, aki csinálja? Mi az, amiről én, mint hallgató lemaradok, te viszont átéled? 

- Erről fogalmam sincs, hiszen én nem te vagyok, így nem is tudhatom. De nagyon érdekel, hogy amikor színpadon vagyok, és olyan nagyon beleélem magam a szerepbe, hogy teljesen elvisz az érzelem, az vajon tényleg átmegy-e. Elérkezik-e a közönséghez, ők is érzik-e, mi történik. Mert ha a nézőtéren ülök, és valaki erősen közvetít felém egy érzelmet, az szinte megüt és én is átélem, amit ő. Sokszor sírok előadáson, mert annyira magával visz vagy a zene, vagy az előadás, vagy a hangszín, a megformálás. Érdekelne, hogy vajon én is képes vagyok-e ilyen hatásra.

- És olyan is van, hogy a színpadon elvisz a hév? Elkezdesz sírni akár saját magad, akár a melletted álló miatt?  

- Volt már rá példa. Sok énekes mondja, hogy "nem nekem kell sírni, hanem a közönségnek", de ez nem irányított dolog. Nem tehetek róla, csak elvisz az érzelem. Nyilván ez ritka dolog, de volt már rá példa. És emiatt nem fogok szégyenkezni. Így van, így történt és kész. 

Alapvetően élmény a küldetéses emberek látványa vagy közelsége. Akár Vas-Zoltán Iváné is, aki mintha éber álomban vagy látomásban kapta volna az üzenetet, hogy Háy Gyula Appassionata című darabját meg kell mentenie a világnak. Ha jól számolom, ez már a harmadik kísérlete, hogy megmutassa a közönségnek a darabot, volt már Békéscsabán, a Bábszínházban, és most a Tesla Teátrumban a Kazinczy utcában. A történet szerint személyesen az özvegy küldte vagy adta át Vas-Zoltánnak a kéziratot, miután a magyar színházak mellett a külföldiek is berezeltek, hogy egy ilyen erős dráma ártana a nemzetközi enyhülési folyamatoknak. Aha. Még jó, hogy a James Bond-filmeket azért le merték forgatni.

 Mindegy. Ha jól értem a tanulságot, és a tehetséges emberek a művészet és az igazság foglyai, akkor némi rosszkedvvel csak annyit tudok hozzátenni, hogy az előadásban részt vevő színlapi emberek mind szabadok. Talán nem ennyire rossz a helyzet, egyszerűen nem lehet megmenteni a meglehetősen sematikus drámát, amelyben a főhős író nem ír alá semmilyen önelítélést, a főhős zongoraművész nem játssza el az Appassionatát "ezeknek", vár rájuk a tisztesség a börtönben és a nagyvilágban. Azért a meglehetősen vegyes színvonalú szereposztásból érdemes kiemelni Fantoly Nikolettet, én ennyire reménytelen, színpadellenes, egy kézzel gesztikuláló, éles hangon káráló, végig a szerepet nem értő és mellette maradó alakítást még nem láttam. A többiek erejük szerint, Márton András harcol a manírjaival, Tímár Éva a nem is mondom, mivel. Király Attila a hangjára hagyatkozik, amely, furcsa módon otthon is kísért, mert a tévében Jack Sparrow kalandjai zajlanak. A fiatalok iskolás igyekezettel szenvednek, remélve, hogy lesz ez még jobb is. Legalább ebben együtt reménykedhetünk.

Maga a mű 1967-ben született, hat évvel egy másik Appassionata, Szilvási Lajos regénye után. Most majdnem randevút adnak egymásnak, párhuzamos utcákba kerülnek, Szilvási emléktáblája kint van a Síp utcai ház falán, nem tud az ember nem gondolkodni azon, hogy vajon mit találtak a hatvanas években az írók az f-moll szonátában annyira magával sodrónak, annyira forradalminak vagy kérlelhetetlenül tisztának, hogy csodálatos nőalakjaik mind ezt zongorázták. A szonátához nem kapcsolódik semmiféle nagy történet, Beethoven maga nem ütött le senkit a kottával, inkább Brunswick grófnak ajánlotta, aki, remélhetőleg tudta, mi a kötelessége, és megfelelő mennyiségű aranyokkal viszonozta a megtiszteltetést. De ha a társadalmi változások vagy feszültségek leképezését véljük meghallani a zeneműben, akkor nagy valószínűséggel rossz úton járunk. Mintha ez lett volna később Beethoven veszte, ezért esett el utóbb a világ csúcszeneszerzője pozíciótól, ezért kellett átengedni a trónt Mozartnak vagy Bachnak, akik nevéhez nem kapcsolódott semmiféle világjobbító szándék. Vagy az Egmont nyitány dolgozott volna tudat fölött vagy alatt Háy Gyulában, az 56-os rádióműsor, amelyben ő maga is részt vett utóbb, a segélykérés sokévi börtönt érő beolvasásával? Akárhogyan is van, a romantikusan zenei cím egy kicsit kevés a darabmentéshez.      

Az a baj, persze, hogy nem is kerestük. Én biztosan nem kerestem. Tökéletesen megelégedtem a hírrel, hogy Natalie Dessay visszavonult, nem énekel többet operaszínpadon, színésznő lesz, ha igaz. Végül is: kaptunk tőle eleget. Rengeteget. Nekem ő volt a favoritom, még akár Netrebkóval szemben is, mindig mélyebbnek, izgalmasabbnak, megrázóbbnak találtam az éneklését, a hangját, az alakításait, ha ugyanazt a szerepet énekelték, például Manont, vagy főleg: ha ugyanabban a rendezésben lehetett látni őket, mint a Metropolitan Lammermoor-i Luciája. Legyen Annácska a népé, Natalie-cska meg azoké, akik egy barázdával már beljebb vannak a lemezen, akik máshogyan, másutt izgatódnak föl az operai láztól. 

Ha azt mondta, befejezi, biztos tudja, mit beszél. Én is tudom. Netrebkónak szerencséje van, meg nagyon ért önmagához, így pontosan tudta, mikor kell váltani, és mennyire kell váltania, miközben a fél világ azon sápadozott, hogy Leonóra lesz a Trubadúrban, meg Lady Macbeth, ő tudta, hogy ezeket a csatákat sem fogja elveszíteni. Nem is veszítette. Dessay viszont úgy járt, mint ahogy most Renée Fleming, csak néhány évvel hamarabb. Nem súlyosodott meg a hangja, nem tudja a Netrebko-utat végigjárni (és most azért gyorsan hozzátenném, hogy Netrebkót egyebek mellett ezért is csodálni kell: a rövid operai karrierek idején ő végig tud szaladni egy nagy-nagy pályát), egy idő után az ember saját magával versenyez, és nem csak a közönség mondja azt, hogy régebben mennyivel jobb volt, de ő maga is ezt érzi. 

Ahogy egy interjúban mondta: nem én fordítottam hátat az operának, hanem az opera fordított hátat nekem. 

De hát nem csak jelmezekben  lehet énekelni a különböző operaházakban, van pódium, vannak egyéb műfajok. Fleming jövőre a Carouselben lép föl, a Molnár Ferenc Liliomból készített musicalben, amiről azt hittem, hogy már befejezte földi pályafutását, de kiderült, hogy jövőre felújítják New Yorkban. Natalie Dessay Michel Legrand-nal énekelt, és szerepet vállalt a Cherbourgi esernyőkben, meg egy Sondheim-darabban is. És közben jelennek meg új lemezei. A Pictures of America musical-válogatásban érezhetően Barbra Streisand nyomában megy, ahogy lent énekel, visszafogottan, aztán a szenvedélyesebb pillanatokban az orrába nyomja föl a hangot. Tulajdonképpen jobb mint az eredeti, csak hát így nem eredeti. Megjelent egy Schubert-dallemeze is, szigorúan nézve az sem épp siker, nagyon erőlteti a tökéletes német kiejtést, a szó végi r-ek torokba fojtását, de valahogy folyton erre is figyel az ember. Már ha nem arra, hogy jaj, ez már nem az a hang, nincs benne a könnyedség, az a hihetetlen megbízhatóság, hogy úgysem tud zeneszerző olyasmit kitalálni, amit én ne tudnék elénekelni. 

Tulajdonképpen meg kellene a szívnek szakadni. De nem teszi. Mert nyilván vége van a dalnak (a dalnak még nem, csak az áriáknak), soha nem lesz az belőle, aki volt, de azért esély van. Meg is hívhatják Magyarországra, egy-egy új lemezre még van remény, és ha nincs, ott vannak a régiek, ahogy a Tornami a vagheggiart énekelte Handel Alcinájában, ahogy elfújta Kunigundát a Candide-ból, ahogy kánkánozott az Orfeuszban. Találkozás egy régi szerelemmel, ahogy Kovács Kati mondaná. Nem gyógyítható. 

Ha jól emlékszem, a vitatott Sosztakovics (ön)életrajzban van egy emlék Glazunovról, ahogy szivarozva áll a tanítványok között, és irigykedik: nekik még minden zene új. Ő már, sajnos, mindent ismer. 

Ha valami biztató van a saját zenei életünkben, akkor az az, hogy velünk ilyesmi biztosan nem történhet meg. Évtizedek óta hallgatom a Négy évszakot, és mindig fel tud lelkesíteni. Évtizedek óta hallgatom a 9. szimfóniát, és még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan is van ez, Beethoven viszonyulása a fafúvós hangszerekhez. Hogy az 5. kezdetekor, ami az emberek többségének úgy él a fülében, hogy na, ott aztán szól az egész zenekar, kürtök, trombiták, üstdobok, a valóságban csak a vonóskar játszik, és egy klarinét. Klarinét? Vajon miért? Vajon ki hallja, vajon milyen színt ad hozzá az összhatáshoz? 

Van egy hasonló pillanat, de ott a fúvós hangszer tényleg nagyon markánsan hallatszik. Ezerszer hallgattam már, de csak tegnap éjjel gondolkodtam el rajta, hogy egyáltalán miről lehet szó, vagy szó van-e valamiről egyáltalán. A negyedik tétel elején járunk, már el vannak utasítva a korábbi témák, és akkor a csellók elkezdik játszani az Örömóda-dallamot. A csellók zúgnak, és fölöttük a fagott valamit bakugrálgat, az is, meg nem is, mindenesetre határozottan elkülönül a csellószólamtól. Ha a miértre az a válasz, hogy mert így szép, azzal is tökéletesen beérem, és közben azért szívesen ájuldozom Beethoven belső hallásának tökéletességén, hogy ekkor is tudja, melyik hangszert kell választania, amikor már régen nem hall semmit. De a negyedik tétel annyira történetes, annyira mondani akarja a szavakkal is körülírhatót, hogy nem lehet kizárni, valami mégis volt Beethoven fejében a zenén kívül is. Mert a fagott bakugrálgat, jelzi, hogy ő csak amolyan különálló része a nagy egésznek, de aztán csatlakoznak a csellókhoz a brácsák is. És mintha ez megadná a jelet a fagottnak is, hogy most nem a megfelelő pillanatban van különvéleménye. Ne most, fagott fiam. Van, tényleg van pillanat, amikor mindenkinek azt kell mondania, amit a többiek mondanak, néha tényleg az angyalok kara szól, és ahhoz kell csatlakozni. Ahhoz csatlakozni kell. 

Az már egészen más kérdés, hogy vajon felismerjük-e a pillanatot, vagy tényleg csak együtt vonítunk, jobb ötlet híján.