Negyven? Az semmi. Ha ötvenéves elmúltál, egy éjjel fölébredsz, és nem tudsz elaludni. Semmiségekkel babrálsz, semmiségekkel, amelyeknél nincsenek is fontosabbak, például hogy miért is tűnt olyan üresnek, ahogy Gálffi mondta a Szeptemberi áhítatot az Anyám tyúkja 2-ben. Miért nem rezzent meg semmi odabent? Tényleg ő tehet róla? Vagy nagyobb a baj? Ahogy az ember eléri, elhagyja Kosztolányi korát, egyre kevesebbet érnek a versei? Lehetséges ez? El lehet veszíteni azt, akit hordtam a zsebemben, olvastam buszon, szerelmesen, szavakba, színekbe, történetekbe szerelmesen? Van egy tárcája, amelyben találkozik a régi osztályfőnökével, és észreveszi, mekkora hülye szegény, milyen ócska a ruhája, kopott a cipője, fárasztó a szövege. Hogy vagy, barátja az erénynek, kérdezi tőle a tanár, és ő döbbenten érzi, hogy ennek vége, egy ideállal kevesebb. Hogy lehet ezt kibírni?

Hogy lehet ezt kibírni? Hogy ne a felfoghatatlan írót lássam benne, aki nem tud suta mondatokat írni, hanem, hogy úgy mondjam: értsem őt. Értsem, amikor szavalja Gálffi a Szeptemberi áhítatot, értsem, hogy igen, meg van ijedve, és kétségbeesetten akar írni valami nagy verset, valami összegzést, valami kötelező tananyagot arról, hogy kóvályogtam az esőben, szerelemre kényszerített szívvel, és valaki Beethovent zongorázott. Szörnyű ez a kétségbeesés, ez az életrajongás, mert nem hallatszik igazinak, csak bizonygatásnak, hogy igen, nekem még mindig az élőkhöz van közöm, nem a semmihez. El lehet veszíteni Kosztolányit? Ki lehet nőni? Mi lesz velem, hogyan éljek az ideálom nélkül?

Ötvenéves elmúltam, nem is a minap, még jó, hogy nem szipogok, nem könnyezek, csak fölébredek, és siratom magam, azt a régit, aki olvassa, olvassa, és nem tud betelni vele. És akkor leesik végre a tízfilléres, hogy nem baj, egyáltalán nem baj. Nem kell félni. Csak arról van szó, amit az a másik költő, a Kosztolányi szerint kiállhatatlan poseur írt: ifjú szívekben él. Szeressék mások a Szeptemberi áhítatot, rájuk hagyom. Marad elég, amit nem adok.

Most akkor a fal felé fordulok és megint elalszom.

Nem a megfelelő embert zaklatom a kérdéseimmel. Ez az első érzésem, miközben Pertorini Rezsőt, a Nemzeti Filharmonikusok cselló szólamvezetőjét hallgatom. Ha Kocsis Zoltán betegségeiről, testi szenvedéseiről akarok többet megtudni, vagy inkább a betegségek zenére gyakorolt hatásáról, nem ő fogja megmondani, hogy mi történt. Másfelől viszont éppen a megfelelő ember zaklatom, azt, aki negyven éve játszik a zenekarban, Ferencsikről is tud mesélni, és rajta keresztül egy zenei intézményről, amely ebben a formájában több mint egy ember, több, mint változó emberek közössége, önállóbb, sokgenerációs jelenség, amelyről mindenki el tudja dönteni, mennyire fontos neki, mennyire kötődik hozzá.  

- Nagyon régóta ismerem Kocsis Zoltánt, nyolcadikos korom óta. Ő ugyan más osztályba járt, de az énekórák nemek szerint össze lettek vonva, mert a mutálás után a fiúk nem akartak énekelni a lányok előtt. Így se énekeltünk nagyon. Aztán a konzervatóriumba kerültem, bár akkor sem jártunk együtt, Zoli magántanuló volt, de a szünetekben bejárt Ránki Dezsőhöz, aki egy évig a padtársam volt.

- Különleges gyerekek voltak?

- Hihetetlenül kiemelkedtek a mezőnyből. Zolira akkor is jellemző volt ez a különös akaraterő, ami talán kétélű dolog. Én is tudtam, milyennek kellene lennem, de valahogy soha nem tudtam olyan is lenni. Engem is lekötött, amit csináltam, de azért más dolgok is foglalkoztattak. Talán nem is akaraterő kérdése ez, csak egyszerűen őt egy életre lekötötte egy foglalkozás, egy pálya, művészetág, hivatás, és nem is nagyon tud mást csinálni. Amikor szünet volt a zenekarban, már a Nemzeti Filharmonikusoknál, Kocsis leült és zongorázott. 

- Emellett azért sokoldalú volt, nem? Olvasott ember, érdekelte a képzőművészet...

- Az, hogy az agy űrfogata nagyon nagy volt, és más dolgokat is magas színvonalon tudott csinálni, az egy speciális dolog. Mondjuk egy Bernsteinnél fordult elő ilyesmi. Ez az ő szerencséje. A zene, az nála teljesen külön élet volt. Így aztán a betegségének olyan nagyon sok jelét én nem tapasztaltam, bár az utolsó két hónapban, amikor rohamosan gyengült, én pont nem játszottam. Előtte ugyanazt éreztem: hallatlanul pontos volt, végig ő tartotta a próbákat...

- Ez az új betegség a zenekar számára mikor lett nyilvánvaló? Volt , ugye, az aortarepedés, az operáció, de abból fölépült. Közönségként úgy éreztem, hogy valami változott, nem találtam a régi Kocsist, aztán váratlanul szikrázott föl újra, mondjuk egy Mozart-misében.

- Zongorázásában is szikrázott, halála előtt nem sokkal játszott egy Mozart-zongoraversenyt, ami az egész fiatalkori énjét visszahozta. Egy hangszerjátékosnak a színvonalat megtartani is nehéz, mert egyre többet kell dolgoznia érte, és aztán lehet, hogy éppen azzal árt magának, fizikailag az rontja. Törést semmiképpen nem éreztem nála, inkább azt, hogy ez viszi előre. Talán jobban kellett volna kímélnie magát, de ő nem nagyon hagyta, hogy beleszóljanak a dolgaiba, rendkívül önálló személyiség volt. Tanácsot nem lehetett neki adni. 

- Beszélt veletek az állapotáról? Hivatalos tájékoztatást kaptatok? 

- Mikor az első betegsége kitudódott, a felesége bejött, elég kétségbeesetten, és tájékoztatott minket. Nagyon megható és jól sikerült gesztus volt. A zenekar 97%-a Zolit nagyon szerette, azt pedig mindenki tudta, hogy egy különleges képességű emberről van szó. Ezt a legnagyobb ellenségei is tudomásul vették.

- Látogattad őt a betegség idején?

- Jártam a kórházban többször is, más jellegű egészségügyi problémáim miatt, de nem mentem föl hozzá. Meg is mondtam neki, hogy nem látogattam meg, mert azt gondoltam, hogy ha nekem volna valami bajom, és folyton bejárogatnak hozzám, annak nem örülnék. Azt felelte, ne is mondd. Van, aki minden nap meglátogat. Van az ágyam fölött egy angyalka, arra gondoltam , hogy beviszem, hátha segít neki, de aztán nem mertem. Ha valami baj történik, mindenki az angyalkát szidta volna, hogy nem tett jót. Nem tudom, hogy a zenekari tagok látogatták-e, nekem senki nem mondta, hogy bent járt volna nála.

- Féltetek tőle?

- Soha nem féltem a Zolitól. Meg egyáltalán a főnökeimtől nem kellett félnem, Ferencsikkel és Kobayashival is a lehető legjobb volt a viszonyom. Zoli nagyon értékelte, ha valaki komolyan vette a zenével kapcsolatos tevékenységet. El is mondta, hogy vannak zenészek, akik jók, játszanak rendesen, fölkészülnek, aztán hazamennek és rádiótechnikával foglalkoznak vagy kiskertműveléssel. Aztán vannak olyanok, akik minden idejüket a zenével töltik. Nagyjából én is ebbe a kategóriába tartozom, és meg tudtunk beszélni új felvételeket vagy zenei problémákat. Egyébként is mindenkire nagyon jól emlékezett, nem tudtam soha olyan kollégát szóba hozni, akire ő név szerint ne emlékezett volna.

- Elmúlt az első krízis, a szívbetegség. Mikor jöttetek rá, hogy nincs idő fellélegezni, krízisből krízisbe visz az út?

- Lehet, hogy ez furcsa, hiszen a zenekarban vagy a próbák során elég közel ültem Zolihoz, de hát szemüvegben játszom, nézni kell a kottát, és azon túl nem látok valami jól. Én semmi parókát vagy ilyesmit nem vettem észre. A hölgy kollégák persze észrevették, hogy egy rövid eltűnés után így tért vissza.

- Azért hallottad, hogy beszélnek róla?

- Először nem is hittem el. Egy más zenekarban játszó kolléganő kérdezte, én meg mondtam neki, hogy nem dőltök be valami pletykának?

- Mégis, egy idő után...

- Nem éreztem azt, hogy hanyatlott volna. Ha nem mondják a többiek, nem jöttem volna rá, hogy beteg. Periódusonként egy kicsit mások vagyunk, én sem hasonlítok a régi fényképeimre. Amikor az utolsó turnéra nem tudott elmenni, az nyilván világos helyzet volt. Én nem voltam ott, de a zenekart sokkolta, amikor Kínában megtudták, hogy meghalt Zoli. Én úgy vagyok vele, mint egy régi barátommal, aki fiatal korunkban meghalt. Utána még sokszor elindultam a telefon felé, hogy fölhívjam és megbeszéljek vele valamit. Aztán rájöttem, hogy nem lehet. Azóta az ember öregedett, az érzés már nem annyira ismeretlen, de Zoli halála folyamatosan foglalkoztat, megnézek régi filmeket vele, a koncertjeit a YouTube-on. Van két vonatjegyem még a Fesztiválzenekar legelső hangversenyéről, amikor bejött kalauzruhában, és jegyeket osztogatott.      

- Azt azért észrevetted rajta, hogy szenved, fájdalmai vannak? 

- Ezt is mások mondták. Talán érzéketlen voltam, vagy nagyon lefoglalt a zene, nem tudom. Egy kolléganő mondta, hogy az utolsó koncert előtt megkérdezte tőle: Zoli, miért nem ülsz le? Azt válaszolta, hogy akkor nem láttok. De Zoli, üljél le nyugodtan, látunk attól. Egy nagyon őszinte kolléganőről van szó, akinek a tisztaságát ő is ismerte, tudta, hogy nem azért mondja, hogy mondjon valamit. Tőle elfogadta ezt a tanácsot, és az utolsó koncerten leült. Semmi értelme nem volt, hogy álljon. Ferencsik egyébként végig tudta még az utolsó Parsifalokat állni, sőt, a legutolsó koncertjén a Fantasztikus szimfóniát nagyon jól bírta. Pont, amikor bejött a koncertre, hallottam, hogy megkérdezi tőle a Hatvani Lajos nevű portás: hogy van, karnagy úr? Azt felelte, hogy nagyon rosszul, úgy fáj itt, meg itt, és a torkára mutatott. Azután jött ez a Fantasztikus szimfónia. Ha én kérdeztem volna, lehet, hogy azt felelte volna, jól.  

- Tartania kellett magát? 

- Az utolsó Ferencsik-turnén egy angliai kisvárosban is játszottunk. Gyönyörű vidéken vitt az út egy ronda szállodáig, egy egészen kis emelkedőn. Ahogy mentem, láttam, hogy az utca másik oldalán fekete kabátban, fekete kalapban vánszorog egy ember, végig a kerítésbe kapaszkodva. Ahogy egy vonalba értünk, láttam, hogy az a fekete ember Ferencsik János. Átmentem hozzá, hogy nem tudok segíteni? Jaj, olyan magas ez a hegy, mondta, pedig tényleg csak egy kis emelkedő volt. Belém karolt, és elindultunk. De ahogy a hotelnál látótávolságba kerültünk, elengedett, és próbált egyedül menni. Kiszogáltatottan is képes volt a turnéját végigvinni, eldirigálni az összes koncertet. 

- Három nagy karmester vezette azt a zenekart, amelyben játszottál. Hogyan emlékezel vissza rájuk?

-  Ferencsik klasszikus értelemben vett karmester volt, aki nagyszerűen értett a bécsi klasszikus darabok hagyományához. Nem csinált világkarriert, itthon maradt, és ezzel magára vállalt egy szerepet, amelyet tökéletesen el is tudott látni. Kobayashit teljesen alulértékelte a magyarországi kritika, nem vették észre, hogy mennyi új dolgot hozott be a magyar zenébe. Ilyen például a természet szeretete, hogy úgy szólal meg a 9. szimfónia lassú tétele, ahogy talán csak egy erdőben lehetne hallani. A francia zenéből olyan szerzőket vezényelt abszolút zseniálisan, új színekkel, ahogy meg sem közelítette abban az időben senki sem. Melodikacentrikus volt, de nagyszerű ritmusa is volt, sokat köszönhet a zenei élet neki. Sokan miatta jártak el hangversenyre. Hallottam, hogy búcsúkban kint volt a fényképe, filmben is szerepelt. A kritika egy darabig támogatta, de mintha csak azért, hogy bizonyos személyekkel végezzen, és amint azoktól megszabadult, már nem volt barátságos Kobayashival. Zoli egy más színvonal volt, más szintű tudás volt a birtokában, annyi darabot ismert, annyi partitúrát tudott kívülről, és folyamatosan tanult is. Néha voltam bent nála, a számítógépen ment a partitúra, ő nézte, de közben tudott beszélgetni is. Mondjuk az is előfordult, hogy bementem hozzá, és ment a számítógép. Ahogy odaléptem, láttam, hogy kis kacsákat kellett egy tóból kirángatni. Zoli fölkészültebb volt Kobayashinál és Ferencsiknél, viszont az utóbbi nagyszerű operakarmester is volt. Kobayashi kevésbé volt jó kísérő, Zoli pedig nem is próbálkozott az operai rutinnal

- Mik az alap Kocsis-élményeid? Nyilván van egy csomó próba, amiről a közönség nem is tudhat, de milyen zene, melyik koncert jut eszedbe róla? Emlékszem, egy Eroica után mondtad, hogy valószínűleg ez volt a legjobb, amit életedben játszottál.

- Nekem az első közös együtt játszás az volt, amikor vásárolt, a mai napig emlékszem, 8 forintért egy Mozart Fagottverseny partitúrát. Neki is új volt, akkor vette. Megpróbáltam eljátszani neki, mondjuk nem igazán csellószerű a szólam, de fagottost nem talált, ő meg blattolta a kíséretet. Az Eroicát nagyon jól tudta, de én a legmagasabbra a Berlinben dirigált Brahms 4. szimfóniáját tartottam. Azt éreztem, hogy valami olyan fantasztikus időbeosztással adtuk elő a darabot, amilyenről nem is gondoltam, hogy lehetséges. Elképesztő, hogy milyen jó volt, pont a Berliniek termében. 

- Nem érzed azt, hogy bármilyen alaposan is dokumentált Kocsis pályája, mégsem tudják az emberek, ki az, akit elveszítettünk?

-  Sok ember nem fog erre rájönni, de ez nekik rossz, mert kihagytak az életükből valamit. Meglepő volt, hogy amikor búcsúztattuk a Zeneakadémián, és vettem én is az Oktogonnál tíz szál virágot, a virágárus azt kérdezte: maga is a búcsúztatóra megy? Miért, jól megy az üzlet? Azt mondta, igen, nagyon sokan vesznek virágot. És tényleg sokan voltak, eljöttek, akikről nem is gondoltam, hogy veszik a fáradságot. A szakmából és civilek egyaránt. Van, aki életében nem megy el koncertre. Beszélgetek velük, mondom, hogy muzsikus vagyok. Jaj, ő is hogy szeretne elmenni a Zeneakadémiára. Menjen el, mondom neki. Vagy majd valamikor el akar menni az Operába. Miért nem megy el holnap? Nem is olyan drágák a jegyek. De ő tervezi egy életen keresztül, és aztán nem megy el. Lehet, hogy nem lehet elvárni az emberektől, hogy minden érdekelje őket.  

Ránéz az ember a szereplők listájára, két oldal. Köszi. Annyi színészük nincs is, mindenkinek több szerepet kell játszani. Két szünet, és 11-ig tart, pedig 6-kor kezdenek. Pláne köszi. Mi értelme van ennek, tele a világ színdarabokkal, miért kell még regényeket is dramatizálni? Úgy is az lesz az első mondat, hogy mélységes mély a múltnak kútja.

Aztán nem az az első mondat, mondjuk sokat azért nem kell várni rá, de akkor már örülni lehet neki. Meg már nem nagyon élnek a kérdések. Csak a tátott száj marad, hogy ez él, érvényes, egyszerűnek látszik, hiszen csak egy ház a díszlet, Jákob háza, vagy azé, akit illet. Kavarog a történet, örvénylik, visszatér és előrenéz, értelmesen dolgozták föl a szöveget és egyszerre néznek előre meg hátra, Noéig vissza és Jézusig előre, és kezdi a ciklusokat újra és újra. A tömörítés miatt a szerkezet jobban érzékelhető, és amit elveszítünk, az valahogy egyáltalán nem hiányzik. A nagy ajándékok mellé szép kis aprók is leesnek. Újra könnyű lelkesedni Kerekes Éváért, Putifárnébb az igazinál. Csodásan színvonalas bukás lehetett volna kísérletből. És most, hogy csodásan színvonalas siker, egy pillanatra elfog a féltékenység. Valaha volt saját Józsefem, saját Putifárom, fáraóm, Ráhelem. Most mind közkincs.

Egyszer biztosan földolgozza valaki a hanglemezek zenére, a zeneszerzésre gyakorolt hatását, vagy, ki tudja, talán már föl is dolgozta, hiszen elég kézenfekvő téma. Nem csak az olyan, talán nem is biztos, hogy igaz mesékre gondolok, mint hogy Puccini azért írta volna a tenoráriákat két perc közeli hosszúságra, hogy Caruso azokat szépen föl tudja énekelni a 78-as fordulatszámú korongok egyik oldalára. De itt van például Philip Glass, akinek az édesapja lemezeket árult, és a kevésbé fogyó zeneműveket szépen hazavitte, hadd játsszon velük a gyerek. Így alakult volna ki Glass zenei ízlése, a kései Beethoven vonósnégyesektől Bartókig és Sosztakovicsig. Valószínűleg ez is inkább csak jó sztori, bár ki tudja, valakinek talán épp most formálódik az ízlése az ő eladatlan lemezein. 

Valami személyes kalandom nekem is volt Philip Glass-szal, nevetséges is, meg talán komoly. Akkor még nem volt nyolcvanéves, talán még hetven sem, interjút kellett vele készíteni a TV3 számára. A Zeneakadémia művészszobájában várt ránk, a szokásos pepecselés egy kicsit idegesítette, de hát kit nem. Lámpák, kamera, itt legyen a szék. Közben szép lassan elkomorodott, keresztbe tette a lábát, megcsodáltam csodás, puhának látszó, hernyótalpas bakancsát, igazi amerikai művészszerkó. Valahogy becsomagolta magát, keresztbe tette a zakóját, ült, mint valami rosszkedvű varjú, lehetett sejteni, hogy nem most alakul ki az örök barátság közöttünk.

És tényleg nem. Kurtán válaszolt, tőmondatokban, setét homlokkal. Oké, gondoltam, én sem vagyok annyira oda érted, ha hülye vagy, én még hülyébb. Végül is ez csak egy ajánlóműsorba lesz, kétperces anyag, nekem ennyi is elég. Mondtam, hogy köszönöm, végeztünk, egy élmény volt. 

Furcsa módon ettől valahogy életre kelt. Már minden mindegy volt, világítás, kamera kikapcsolt, de ő érezte, hogy itt valakit nem győzött meg a művészetéről, és odajött a zongorához, elkezdte magyarázni a zenéjét, a kompozíciós módszerét, miért úgy és miért az. Egy pillanat alatt ledobta ezt a sorsverte fazonját, és nyilvánvalóan már nem a tévének és a szélesebb nyilvánosságnak beszélt, hiszen egyértelmű volt, hogy nem veszi senki a szavait. Egyszerűen csak meg akarta győzni a hallgatóságot, azt az egy embert, aki ott volt, hogy oka és értelme van a hangjegyeinek. Olyan szempontból persze fölösleges volt, hogy ma már azt sem tudom, melyik darabról beszélt, azt meg végképp nem, hogy mit mondott. De a gesztus megmaradt. 

Valaha megláttam ezt a képet, és csak annyit szerettem volna, de rögtön, hogy valami közöm legyen ahhoz, aki a képen van. A szép antilop-szeméhez, a magabiztosságához, nyugalmához. Túl sok lehetőség nem volt rá, Eric Dolphy meghalt abban az évben, amikor születtem, de lemezek maradtak utána, bőven. Egy kis időbe beletelt, amíg rájöttem, hogy a hangszer, amit a vállán tart, nem nagybőgő, hanem basszusklarinét, de utána már jó irányban keresgéltem. 

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy néha a kép visz közelebb a zenéhez. Ha jó a kép. 

Ez éppen jó kép, Chuck Stewart készítette, aki ugyan megpróbált zongorázni, de nem sikerült neki. Viszont kapott a tizenharmadik születésnapjára egy fényképezőgépet. Lefényképezte vele Marian Andersont, az első afro-amerikai nőt, aki föllépett a Metropolitanben, és meglepődve tapasztalta, hogy ebből meg lehet élni. A fényképésznél, ahol előhívatta a képet, meglátták a művét, és az emberek vásárolni kezdték. Keresett két dollárt, talált egy karriert.

Kell, hogy legyen valami egyéb titka is. Nyilván észrevétlen tudott maradni, nem jutott eszébe akkor kattogtatni, amikor forogtak a magnótekercsek, szerette a zenészeket. Hagyták dolgozni, nem vették észre, el tudtak mellette bambulni, igaz arcokat mertek mutatni.

Ő volt ott az A Love Supreme felvételén. Aztán elfeledkezett néhány filmtekercsről, így sikerült három éve friss szenzációt keverni a John Coltrane-ről készített, tényleg csodálatos, misztikus és sötét képekkel. Ha valaki azt gondolja, hogy a lemezborítón is biztosan Chuck Stewart műve van, persze, téved. Azt a képet Bob Thiele készítette, a lemez producere. Mondanám, hogy ez mekkora hülyeség, ha egyszer ott volt egy profi is, de az is elég jó kép. És Coltrane-nek nincs szüksége fényképi támogatásra. 

Charles Stewart 1927 - 2017

Nem akarok senkit sem hamis illúziókba ringatni, úgyhogy nem is teszem. Ha valaki már alig várja a jövő heti filmeket, sajnos van egy rossz hírem. Tényleg meglepően rossz film a Jackie, nem történik benne semmi érdekes, de közben amolyan lelki alapokra helyezkedik. Fojtott hangon beszélnek benne kosztümös nők, és közben nem tudok másra figyelni, csak hogy Natalie Portman három szál hajából hogyan próbálnak tupírcsodát kreálni. Nehezen.

Ami még szörnyűbb, hogy közben Portman végig az Oscar-díjon gondolkodik, érzi, hogy éppen nagyot alakít, egyszerre drámai és mégis híven utánozza a néhai elnöknét, ez ám a bravúr. Csak minek.

Közben azért közönségmagunkon is kénytelenek vagyunk elcsodálkozni: miért fontos nekünk egy számunkra ismeretlen, és ismeretlen helyzetbe kerülő asszony vívódása. Csak a neve és a First Ladység miatt? Eszembe jut Dallas, egy aszfaltra festett X jelöli a helyet, ahol az elnököt lelőtték. Mindig áll ott néhány ember, ki tudja miért. Ráléphetnek a történelemre? Abban bíznak, hogy talán őket is lelövik ezen a kitüntetett pontján a világnak? Vagy hogy meg nem történtté tehetik az eseményeket? De akkor meg sem tudnának ott állni.

Nem a magasabb értelem beszél belőlem, bennem is megvolt a vágy, hogy álljunk meg, szálljunk ki, megnézném azt, amit nem lehet látni. Szerencsém, hogy parkolni nem olyan könnyű, így ma nyugodtan csóválhatom a fejem az emberi balgaság miatt. Hanem a Jackie tényleg dögletes. Érzem, hogy csak néhány év, és jön Clintonné élete, színesen és széles vásznon.  

Legalább négyszer elmondják a Caruso-féle szellemességet a londoni közvetítés során, hogy egy jó Trubadúr nem bonyolult eset, csak a világ négy legjobb énekese kell hozzá. Azt azért nem állítják, hogy épp a világ legjobb négy énekese volna a Covent Garden színpadán, még ha Anita Rachvelishvilinél sokkal meggyőzőbb Azucena aligha van a világban. Szép hang, érezhetően be is tölti a színházat, érte lelkesednek leghangosabban az angolok, és a masszív őszítés ellenére is csak alig húsz-huszonöt évvel tűnik fiatalabbnak a saját fiánál. 

Ilyenkor szokás nyavalyogni a tenorhiány miatt, Gregory Kundénál sokkal alkalmasabb Manricót nehéz találni, odaadó és szorgalmas. Nyilvánvalóan nem ösztönös színész, idétlen és túlmozgásos, de a híres helyen, a harmadik felvonás végén öreg hangon bár, de úgy elfújja a két áriát egymás után, ahogy kell. És igazolva van Domingo, aki azt mondta, hogy mindenütt szívesen Manrico, csak a Covent Gardenban nem, mert nem tapsolnak az áriák után, szusszanásnyi pihenést sem engedélyeznek az énekesnek a nézők. Ráadásul a Di quella pira a Verdi által előírt módon megy, ismétléssel, bravó, Mr Kunde. Milyen furcsa, hogy ennyire későn fedezték őt föl a londoni operában, tavaly debütált, hatvankét évesen. 

Még mindig a világ legjobb énekeseinél maradva, Dmitry Hvorostovsky itt is lemondásra kényszerült, pedig a figurát mintha az ő alkatára, ősz hajára álmodták volna. A helyette éneklő Vitaly Bilyy sokat hoz belőle, a hang nemességét mindenképpen, de ilyen a helyettesek sorsa: mindig eszébe jut az embernek, hogy az eredeti jobb volna. Akkor is, ha nem. 

Nincs itt a világ négy legjobb énekese, és nagyon hiányzik a világ legalább az átlagosnál jobb karmestere, mert az alacsony vérnyomású Richard Farnes semmit sem tesz hozzá a drámához. Így aztán a rendező és a díszlettervező viszi a vállán az előadást. Az előbbi, David Bösch német, az utóbbi, Patrick Bannwart svájci. Az álmuk pedig egy éjszakai Trubadúr, ez még adná magát, de egy hideg Trubadúr is, tél van, havazik, a világ színtelen, a ruhák feketék vagy fehérek, leszámítva Manrico fantasztikus, ocelotmintás ingét. A cigányok igazi, angol cigányok, amilyeneket a Blöff című filmben látni, lakókocsiban élnek, cirkuszosok, vándornépek. Azucena kegyetlen, ön- és gyerekpusztító viselkedésére is megvan a magyarázat: őrült. Egész életében kísérti az anyja halála és a gyilkosság, amit elkövetett, babakocsit tologat, babák vannak a lakókocsijára fölakasztgatva. Elég nagy ugrás az ártatlan kis Leonórától, hogy ebbe a világba házasodik a sajátja helyett. 

Mintha az egész történetet, a spanyol romantikát párosították volna a Kurázsi mamával, de, azt hiszem, igazuk van. Jobb újra és újra elmondani, hogy a háború rossz, megöli a szerelmet, vagy ha azt nem tudja, akkor a szerelmeseket, kegyetlenné teszi az embereket, mosolyogva ölik egymást, nevetve nyomják el a másikon a cigarettát, és ha ölni kell, már húzzák is elő a rozsdás bökőt. Addig kell mondani, amíg béke van, amíg csak a színpadi látványtól kell borzadni, szép estén, a Vigadóban. 

És máris itt vagyunk a tegnapi csapdában, hogy Gergijev és a Mariinszkij Színház zenekara úgy játszotta Bartókot, mintha Sztravinszkij volna, viszont úgy játszotta az oroszokat, mintha oroszok volnának, nagy szívvel, széles vibrátóval. Hogyan is jönnék ahhoz, hogy ne tetsszen, amikor ők az oroszok, ez a saját zenéjük. Néha az ember nem érti, hogyan tudják követni a muzsikusok a karmester parkinsonos electric boogie-zását, de követik, és lesütött szemmel veszik át ezt az egész zenés megváltozott tudatállapotot. Valerij Gergijev meg morog, szuszog, sziszeg, és kipréseli belőlük azt, amit lehet. Túl van ez azon, hogy tetszik - nem tetszik, jó vagy nem jó, mert mindenképpen értékes, érvényes, azt játsszák, úgy játsszák, ahogy akarják. Csak Bartók esetében mer megszólalni az ember, hogy talán nem pont így kellene, de Bartók is köztulajdon, mindenkié, ha nekik így szól, akkor így szól. Így is. Hangszeres élmények tűnnek ki az egészen belül, a hegedűs szép, kissé kemény szólói, az első csellista szívmegnagyobbodásos érzelmei. A kürtös, aki számomra láthatatlan maradt, de majdnem mindig túl harsány, míg ki nem derül, hogy talán ehhez a hangerőhöz kellett volna alkalmazkodni a többieknek. El lehet veszni Rimszkij-Korszakov varázsos bőbeszédűségében, rácsodálkozni, hogy a Rachmaninov Variációk szimfonikus műként is fölfogható, úgy értem, van egy eszelős zongoraszólam, de be lehet azt illeszteni a nagy egészbe. 

Közben az ember nagykanállal kapja a Rómeó és Júlia című zeneműveket, előző nap ismételték a Gounod-opera Metropolitan-közvetítését, és akkor is azt éreztem, hogy hát ez nem az. Nem csak én éreztem, de a darab rendezője, jelmeztervezője és díszlettervezője is, hangsúlyozottan nem Veronát építettek, hanem egy barokk várost, a szereplők mintha a Fellini Casanovából jöttek volna. Lehet erre azt mondani, hogy a darab általános érvényét hangsúlyozták, lehet Csajkovszkijra is mondani, hogy ez a szimfonikus őrület és tragédia fejezi ki a legjobban a napi politikába, maffiaharcba keveredett szerelmesek eltiprását. Mondani lehet. Nekem most az egész olyan, mint a 2. világháború alatt hamisított Vermeer-képek, amelyek mai szemmel egy kicsit sem hasonlítanak Vermeerre, mégis el lehetett sütni azokat szép pénzért a náciknak. Az ember csak néz, hogy nyolcvan vagy százharminc évvel ezelőtt mit is láttak azokban a műalkotásokban, amelyek ma is ismerősek, és amelyekről, természetesen, azt hisszük, hogy mi már jobban értjük.

Biztos, hogy nem az a magyarázat, hogy mennyivel okosabbak lettünk, hiszen ők, a régiek időben közelebb is állnak az ihletet adó eredetiekhez. Akkor viszont nincs más megoldás, mint hogy maguk a művek változnak, élik az életüket, és hiába hisszük, hogy vannak, állandóak, ugyanazok a szavak követik egymást a megírás óta.

Alapjában véve ez jó hír. Hogy élnek.   

Semyon Bychkovot hallgatom mostanában, aki minden valószínűség szerint a legvastagabb szájat viseli a világ karmesterei közül, de, mondani sem kell, nem ezért szeretjük. Mert szeretjük, szeretem, nagy élmény volt néhány éve a Müpában, meg egyébként is: sokszor nagy élmény. Most éppen Csajkovszkij projektje van, London - New York, ami logikus, ha az ember orosz, vagy nem is tudom, kissé süsük a koncertszervezők, hogy mindenkiből specialistát próbálnak faragni, ha cseh vagy, játssz cseh zenét, ha magyar, akkor magyart. Kész csoda, hogy Gustavo Dudamelt ezen az elven, vagyis épp az elv megkerülésével be tudták futtatni, mert ha csak venezuelai szimfóniákat játszhatott volna, nagy bajban volna.

Mindenesetre Bychkov neve mellett most Csajkovszkij van, sőt, az is, hogy projekt, meg is jelent a Patetikus-szimfónia, soha nem tudom, hogy ezzel a címmel mit kezdenek az angol anyanyelvűek, hiszen náluk a szó jelentésváltozáson esett át, és annyit tesz: szánalmas. Ezt a szót ismételgeti az önmagát nézegető Füles a Micimackóban, amikor születésnapja van, és két ajándékot is kap. Mondjuk Karinthy (vagy a húga) sem értette, hogy mit jelent a szó, és költői szabadsággal "nagyképűség"-nek fordította, mindegy, úgy is értelmes.

A szimfóniánál és főleg Bychkovnál maradva: az ilyenkor szokásos interjúk egyikében elmondja, amit el szokás, Csajkovszkij rejtélyes halálát, hogy alig több mint egy héttel a Pathetique bemutatója után, és ezért is bevett dolog a szimfónia utolsó tételét halálzeneként értelmezni, belenyugvás az elkerülhetetlenbe. De miért kellett volna belenyugodnia, miért elkerülhetetlen, ha egyszer kolerában halt meg? Ez nem olyan betegség, amit meg lehet előre érezni, napjaim meg vannak számlálva, mindjárt ledönt a kolera. Ugyan. Hanem régóta vannak egyéb elméletek is, nem csak az étteremben megivott pohárnyi fertőzött víz. Lehet, hogy öngyilkosságra kényszerítette a társaság, kiderült a homoszexualitása és a bonyodalmas viszonyai, kiutálták, kiundorkodták  maguk közül. Lehet. Tolsztoj is érezhetően viszolyogva ír az Anna Kareninában két homoszexuális katonatisztről, karkötőt hordanak, fuj. De azért öngyilkosságról nincs szó.

Bychkov csak azért mondja el a lehetőségeket, mert úgy érzi, akár így, akár úgy, semmi oka nincs az ötvenhárom éves (bár korán öregedő) Csajkovszkijnak arra, hogy elfogadja a közelítő halált, nem kell belenyugodni, és, ami fontosabb, nem kell úgy vezényelni a szimfóniát, mintha erről volna szó, vége az életnek, szervusz, világ. Végül is nincs olyan, hogy homoszexuális zene, ha nem tudnánk Csajkovszkij szexuális irányultságáról, akkor is ugyanúgy hallgatnánk a műveit. Nincs más dolgunk ezt olvasva, mint bólogatni, bólongva hallgatom tehát a szimfónia Bychkov vezényelte lemezét. Valaha az első Pathetique-lemezemen Solti dirigált, usánka, műfogsor, műmosoly a borítón, azóta is az van bennem, hogy ezt így kell, ilyen jó bután, ami belefér. Szóljon, ha szólni kell, sírjon, ha sírni kell. Ehhez képest Semyon Bychkov azért meglepő, mert teljesen másképp zenél, mint ahogy beszél a darabról. Nem az utolsó tételben, de szinte végig. Mintha közben az életrajzon morfondírozna, hogy lehet egy ilyen táncos második tételt írnia egy meglett férfinek, haláltól függetlenül, mégis ötven fölött. Valami nincs rendben Pjotr Iljiccsel.

Ez az ami nyomaszt: ha már az oroszok sem értik Csajkovszkijt, akkor ki igen?        

Onnét lehet tudni, hogy a törökök nem foglalták el Bécset, hogy olyan kedélyes az emlékük. Pipák, turbánok, török indulók. Mozarttól és Beethoventől egyaránt. Nálunk bezzeg nem akadt senki a 18. században, aki valami jópofa zenét írt volna törökös mellékízzel. Ahogy senki nem akadt mostanáig, aki valami jópofa orosz indulóval szórakoztatta volna a lakosságot. Ja, de igen: Bye-bye Szása. 

Mindegy, maradjunk a törököknél. Vagy az oroszoknál? Maradjunk Mozartnál, akinek a Török induló köztudomásúan az A-dúr zongoraszonáta utolsó tétele. Kicsit túl jó lett, homályba borítja a szonáta előző két tételét, de a zseni sem mindig egyformán zseni, van amikor az értőkhöz szól és van, amikor a nagyvilágnak. A Török indulóban éppen a nagyvilágnak. 

A nagyvilágban, persze, benne vannak a törökök is meg az oroszok is, így aztán a Török indulóból az utóbbi időben két pompás átirat is készült. Az egyiket Arkady Volodos készítette, hogy egy kicsit rácsodálkozzanak az emberek, micsoda keze van, micsoda ujjakat mozgató agyveleje, mennyire összetett a zenei gondolkodása, hogyan tudja sűríteni ezt a csodazenét. A másik átirat Fazil Saytól való, ő ráadásul török is, és az átdolgozása inkább jazzbe megy át, amolyan vállrángatós-szájtátós zongorázásba. Mindkettő fenomenális.

És akkor jön Yuja Wang Kínából, és a kettőt kombinálja. Korábban már játszotta a Volodos-változatot, azt is káprázatosan, de most jazz is meg sűrítés is. Olyan bonyolult, hogy egy ideig azt hiszem, ehhez már neki is nagyon kell koncentrálnia, bámulja a saját kezét, motyog a szája, de aztán rájöttem, hogy ez is csak játék, azért motyog, mert így kell dzsesszelni. Kedvenc ráadásdarabja, szólóesten is meg zongoraverseny után is lenyomja mostanában. Arra egészen kiváló, hogy a közönség semmi másra ne emlékezzen, csak erre a koncert után. Nem panaszként mondom, mert csak azt érzem: bár már látnám.