Úgy látszik, hogy Cannes és a díjai elveszítették vonzerejüket, a rendezésért pálmát nyert Cristian Mungiu filmje két hónappal a magyar bemutató után már filmritkaságnak számít. Napi egy vetítés a rendíthetetlen Művész moziban - nem sok. Azért is furcsa, mert nyilván van olyan, aki azt mondja, hogy nem megyek román filmre, elég nekem a saját nyomorúságunk, de az Érettségi pont a mi nyomorúságunkról szól. Arról a hülye érzésről, hogy az tesz vagy tenne minket boldoggá, ha a következő generáció is a nyomunkba lépne, és elfogadná a játékszabályokat: ismerni kell másokat, szívességeket kell tenni, adósokat szerezni, és ha majd eljön az idő, behajtani az adósságokat.

Emlékeim szerint egy korábbi Mungiu-film, a 4 hónap 3 hét 2 nap egyértelműbb közönségsiker volt, pedig az a Ceausescu alatti kényszerű magzatelhajtásról szólt, szállodai szobában végrehajtott műtétekről, és ha azt nézzük, a két dolog, mármint a titkos magzatelhajtás és a protekció közül melyik az, amelyikhez több közünk van, feltehetően az utóbbi kerülne ki győztesen. De hát művészetfogyasztásban sem viselkedünk mindig kiszámíthatóan. Mindenesetre a film még megy, a színészek még mindig olyan érthetetlenül természetesek, amilyeneket nálunk nagyon nehezen lehetne találni. A kamera tökéletesen költőietlen, lakótelep, kátyús utca, mütyürös lakás. Mindig egy kicsit mozog a kép, mintha ilyet bárki tudna készíteni, bárkiről.

A nagy költőietlenségben pedig néha megszólal a zene. Nem nagyon sokszor, már ha eltekintünk az utcai zajszennyezéstől, de szól a kocsiban és szól néha a lakásban is. Nem is akármi szól, barokk vokális zene, a Messiás vagy az Ombra mai fu a Xerxészből, Vivaldi Stabat mater. Kontratenor áriák, szelíd, tompa, fás hangú kísérettel, de hangszóróhangon. Jelzik, hogy szegény főhős-orvosnak van még valami emléke egy szebb világról, ahol sehogy sem sikerült szállást találnia. Susogják, hogy el kell menni innét, és ha sikerül, nem szabad hazajönni. Egy életet és egy tisztességet nyugodtan föl lehet tenni arra, hogy ha nekem nem sikerült, legalább a gyerekemnek jöjjön össze, menjen Angliába, legyen boldog, és ne itt szerencsétlenkedjen. Tényleg magyar film. Meg litván, ukrán, szlovák, cseh, lengyel.

A sok zene között megszólal a Cold Song is, vagy az, ami így lett viszonylag ismert Stingnek köszönhetően, aki lemezre énekelte, koncertkörútra vitte. Purcell-dal az Arthur király című (hm, hm) szemi-operájában. A műfaj azt jelenti, hogy színpad is van, zene is van, de mégsem opera, mert például a címszereplő egy hangot sem énekel. A történetet nem zenével mondják el, de valamit azért elmondanak (hogy mit, az az Arthur király esetében már nem pontosan tudható). Mindenesetre a mű harmadik felvonásában véletlenül fölébresztik a Hideg géniuszát, aki egy vacogós áriában kéri, hogy engedjék őt halálra fagyni. A vacogás pedig, úgy tűnik, a barokk zenében elég nemzetközi, hiszen a kíséret erősen emlékeztet Vivaldi Tél concertójának első tételére. 

Érdemes az áriát Stinggel is meghallgatni, legalább azért, hogy hallja az ember, nem a legjobb előadó teszi időnként a legtöbbet egy műért. De ha nem Sting, akkor a tél első napján legyen inkább ez, egy tizenakárhány éves salzburgi előadás. Nikolaus Harnomcourt pomponos sapkában vezényel, Oliver Widmer énekel, aki most volt itt Pesten, igaz, nem énekesként, hanem férjként, Cecilia Bartolit kísérte. 

Nem terveztem, csak így jött ki, hogy idén mégsem nézek Diótörőt. Néztem volna, legalább a londoni közvetítést a Vigadóban, de pont felszökött a lázam. Rendben, akkor nem, akkor így tiltakozzunk a világ rendje ellen. A halál ellen, a jelenlegi állapotok ellen, Kocsis Zoltán hiánya ellen. Masszívan és kőkeményen, szegény halál, hallom, ahogy vacognak a fogai. 

Mondanám is, hogy olyan Diótörőt úgysem fogunk hallani, amilyet Kocsis Zoltán vezényelt, legalábbis ami a tempókat illeti, mert ugyan nem volt koncertszerű az előadás, de ő mégis felszabadította magát a táncosok zsarnoksága alól. Nem kellett alkalmazkodni senki lábizmaihoz, nem lehetett leszólni a zenekari árokba, hogy ennyire gyorsan nem tudjuk emelgetni a virgácsokat, mert vagy a bábszínházi változat ment, vagy Novák János Müpára készített rendezése. Amikor erről írtam, mármint Kocsis tempóiról és a tánc gyorsaságáról vagy inkább természes tempókijelöléséről, arról, hogy Csajkovszkij is táncosoknak dolgozott, és nincs semmi ok, hogy ezt elfelejtsük, azon ritka vagy ritkánál is ritkább dolog esett meg, hogy Kocsis visszaszólt. Nem nyilvánosan, csak a rend kedvéért. Hogy a tempók, amelyeket választ, nem ízlés kérdései, nem arról van szó, hogy ő mit szeret, hanem ezek Csajkovszkij metronómjelzései.  A szerző dokumentált akarata. 

Ha így van, és nyilván így van, elvi akadálya nincs, hogy valamikor újrahalljuk majd Kocsis tempóit. Előre, utódok.  

Bizonyos kérdésekre a magyar helyesírás mintha nem volna fölkészülve. Például a nemzetközi hírű orosz művészekre. Van az a szép és értelmes szabály, hogy ha más ábécét használnak, mint mi, akkor  a nevüket fonetikusan, kiejtés szerint írjuk. Ez elég jól követhető elv, de mit csináljunk azokkal a művészekkel, akik huzamosabb időt töltenek el latin betűs országokban, és ki is alakították már nevük átírását. Mi azért tudjuk csak jobban, mit ők? Bíráljuk felül a saját betűiket? Ragaszkodjunk ahhoz, hogy Rahmanyinov, Rihter, Sztravinszkij? Vinnyickaja? Nálunk ők mások, mint Hamburgban? Miért? Fejükre olvassuk, hogy igenis, oroszok vagytok, hiába játsszátok meg magatokat?

Nem is olyan könnyű kérdés. Csajkovszkijt tényleg másképp írjuk mi, másképp a németek és másképp az oroszok. Másutt kell keresni őt a lemezboltban, ahol névsor szerint vannak elrendezve a szerzők. Lehet hogy nem is annyira fontos kérdés, de mindig megakadok, amikor Hvorosztovszkijról van szó. Vagy inkább Hvorostovskyról? Netrebkóról. Vagy Nyetrebkóról?  

Elég, elég, ennyit nem ér. De valamit mégis mondani kell Anna Vinnitskayáról, akárhogy is írjam. Hogy bejön, mint valami Natasa Rosztova, odaül a zongorához, és az első akkord után tudja az ember, jól emlékezett. Ez valami komoly dolog. Muszáj annak lennie, mert Rachmaninov 2. zongoraversenye, de hát játszotta azt már Héléne Grimaud is, és akkor nem volt komoly dolog. Most  meg kéz és fej és szív, elindulás és megérkezés, ami a zenét illeti, megérkezés és elindulás, ami a zongoristát illeti. Jöhetne már vissza.  

Tökéletes időzítés, tökéletesen hálás közönség, amely szinte tökéletesen megtöltötte a házat. Majdnem tökéletes koncert, de ez nyilván valami kritikusbetegség, hogy a majdnem egy kicsit jobban izgatja az embert, mint a tökéletes. Majdnem, mert azért ilyen tulok basszistát ritkán hallani, akivel nem az a baj, hogy nincs hangja (egyébként nincs), hanem hogy nem érzi: az accompagnatóban, amikor oda ér, hogy a sötétben tébláboló nép hirtelen nagy fényt látott, akkor ennek a szónak, "light", éppen olyan fényesnek és egyértelműnek kell lennie, mint, mondjuk a C-dúr akkordnak a Haydn Teremtésben. Vagy a szopránnak nem kell feltétlenül mindent olyan önhitten díszíteni, éppen kínozzák a főhőst, most legyél szíves ne csicseregni, mert megmondalak Handelnek, ő meg jól hozzád vágja a parókáját. 

De kicsit sem szeretnék úgy tenni, mintha nem lett volna csodálatos a William Christie vezényelte koncert, megindító és tiszta, eredeti és mindvégig fontos. Alapanyagot adott annak is, aki, mondjuk így, szakrális céllal vagy szándékkal jött el, zenével akarta átélni a közeli születésnapos életét, és annak is, aki csak a zenét jött hallgatni, rá akart csodálkozni akár olyan alapélményekre, mint a Halleluja-kórus, hogy azt így is lehet, harsogásmentesen, de szárnyalóan, sok-sok dinamikai fordulattal. Ez most az volt, az, amiért szeretjük a híres muzsikusokat. Fölcsigáznak, hogy vajon milyen lesz, és aztán olyan lesz, leszámítva azt, hogy még olyanabb, beteljesítenek, és közben mégis meglepnek, rávesznek, hogy végre vagy újra egyben hallgassuk meg a művet, és közben nem érezni a kényszert, hiszen öröm.

És, mint a jó koncertek, alapvetően a szerzőről szól. Arról a töretlen derűről és boldogságról, amellyel Handel a világot nézte. Amiről azt hinnénk, hogy nem lehet a nagy művészet alapja, hiszen az szenvedésről, magányról, kitaszítottságról szól, ahogy a Jézusról szóló legnagyobb oratóriumoknak is passió a címe. És akkor jön Handel, és azt mondja: na állj. Nem búsulni jöttünk össze, nem azért vártuk a Messiást, hogy ha eljön, csak még szomorúbbak legyünk. Nézzük az egészet fordítva: a legsötétebb pillanatokban is ott van a fordulat lehetősége, hogy nyugi, mindjárt minden jóra változik. Hogy mindennek jó a vége, és ha nem jó, az azt jelenti, hogy még nem a vége.   

FOLYTASSUK. MINTHA MISE TÖRTÉNT VOLNA. A TÖRTÉNETBEN ÉPPEN OTT TARTOTTUNK, HOGY BUBNÓ TAMÁS AZT MONDTA, AZ SEM JÓ, HA VALAKINEK TÚL NAGY HANGJA VAN, HA KISZÓL A KÓRUSBÓL.

- A Szent Efrémben most éppen olyan irányt vettünk, ennek a kiküszöbölésére, hogy nem feltétlenül a legszebb hangok maradnak, hanem akikkel a legtöbbet lehet dolgozni. Azok az emberek az együttesben, akik szólisták vagy szólistai karriert is futnak, nagyon kapósak. Egyszerűen nem tudnak eleget próbálni. El kellett döntenem most a tizenöt éves évforduló kapcsán, hogy merre tovább. Meghagyom-e annak a reményét, mert már lehetőségről se nagyon beszélnék, hogy lesz egy nagyjából egységes, átütő hangzású együttes, amilyet elképzelek, vagy tovább lépünk, és megcsinálunk egy szerényebb hangi össztömeggel bíró, de a vokális kamarázás felé induló formációt. Azt az időszakot bevégeztük, lezártuk, és most egy vokális oktett jött létre.

- Figyeled a közönség reakcióját? Tetszik ez nekik?

- Az Orientale Lumen sorozat megmarad nagy Efrémnek, ott kell a tizennégy ember. Ez Budapesten a három legfontosabb megjelenésünk, és ott a közönség megkapja, amihez szokott. Egyébként úgy látom, hogy jó az út, de nyilván a repertoár ettől átalakul. Egyre inkább fordulunk a Mediterraneum felé, meg az örmény, grúz, azeri, hindu zenék felé.

- Hogyan tudod megőrizni a profil tisztaságát? Ha egyáltalán ezt meg kell őrizni.

- Nem kell. Mindig ódzkodtam attól, hogy én most régi zenész vagyok, én most bizánci zenész vagyok. Nem ilyen vagyok, eleve nem értem, mitől kellene óvni magamat. Szerintem olyan nem nagyon van, aki rosszindulatból zenél. Ha én felfedezni vélek valami játékot, együtt munkálkodást bármilyen együttessel, nem akarok menekülni előle. Van egy csomó vacakság, ami feljön, de majd csak kikeveredek belőle. Tanultam már annyit, hogy azt mondjam, ezt most megcsináltam, még egyszer nem fogom. De hogy ki se próbáljam, arra nem vagyok képes.

- Van valami olyan hivatástudat benned hogy ha ezt jól csinálom még tizenöt évig, akkor ilyen és ilyen lesz tőle a kórus vagy a közönség?

- Ilyen pázmányi gondolatok nem szoktak bennem előjönni. A saját életemben mindig a személyes példa volt a fontos. Hogy mindig van egy ember, aki az élet egy bizonyos területén mások előtt jár. A mintaadás nekem nagyon fontos, mintát adok a fiaimnak, van, amit átvesznek, van, amit nem vesznek át, ugyanígy voltam én is apámmal. Azt látom, hogy ami strapás, ami sok nyűggel, belső vívódással jár, az nem népszerű, szerintem sosem volt, a magyaroknál különösen nem. Nem szeretünk olyan módon sokat dolgozni, hogy valami problematikát feszegetnénk. Ez egy kisebbség a zenei életben is, az egyházi életben is. Az, hogy jó zenét mutathatok fel sokfelé, az talán elég. Lesz, aki fölkapja rá a fejét, megnyílik a szíve, hogy ez őt érdekli. Ennél többet szerintem nem nagyon lehet elérni. Olyan faluban nőttem föl, ahol még tévé se nagyon volt. Nem nagyon volt az embereknek elcsábulási lehetősége a mindennapokból. Ez a mai leépülés a társadalomból csak időleges, az emberek nem bírják ki. Nem erre vágynak, azt látom a kicsi gyerekeken is, hogy szeretik a közösséget. Kell nekik.

- Mi a különbség a kétféle eltávolodás között? A keleti liturgia is odahagyja a mindennapot, de aki videojátékokkal játszik, az is kivonja magát.

- Ha jó minőségű és érdekes a játék, akkor nincs különbség. Ha nincs benne semmi agyafúrtság, ami azért lett beletéve, hogy kiélje sok ember az agresszióját vagy a rettenetes elemi ösztöneit. Abban hiszek, hogy a művészet vagy a zene megemel. Egyszerűen érdekesebb leszel a magad számára is, hogy jé, ezt én föl tudtam fogni. Két olyan pillanat volt az életemben, amikor a zene magától vezérelt engem. A többit én csináltam. Az egyik húsz éve volt, a másik meg három. Biztos van több lehetőség az életben, csak elszaladunk vagy nem merjük megtenni a megfelelő lépést. Abban reménykedem, hogy jönnek még ilyen pillanatok. Vagy a halálom felé közeledve talán egyre több lesz belőlük. 

Bubnó Tamással sokkal régebb óta ismerjük egymást, mint azt ő sejtette. Én gimnazista voltam, ő tanárjelölt, aki a Trefortban gyakorolta az énektanítás igazán nem könnyű mesterségét. Ha jő a csendes alkony - énekeltük az irányítása alatt, és azóta sem tudom, hogy mi is szerepel a szövegben. Pihen a kis virág alant? Pihen a kis virág, a lant? Nem mintha olyan jelentős volna a különbség. Interjú előtt gondoltam még rá, hogy megkérdezem, mégis melyik a megoldás, de aztán valahogy fontosabb dolgokról sikerült beszélgetnünk. Na jó, fontosabb dolgokról sikerült őt hallgatnom.

- Nem is tudom, melyik elejénél kezdjük. Talán Szent Efrémnél. Olyan nevet választottál a kórusnak... egyáltalán: te választottad?

- Én csak tanácsot kértem. Azt tudtam, hogy van egy célfeladat 2002-ben...

- A célt ki jelölte ki?

- Hollós Máté, a Hungaroton vezérigazgatója. Illetve az élet. Megtaláltam a kottát, amiért az Efrém létrejött. A görögkatolikus zenéről gyűjtöttem adatokat meg liturgikus énekeket Kárpátalján, és akkor kaptam a kezembe Boksay János Aranyszájú Szent János liturgiája című művét. Boksay nekünk, görögkatolikusoknak emblematikus figura, ő gyűjtötte össze az énekeinket és maga is komponált. 1874 és 1940 között élt, Kodály és Bartók kortárs, hozzávetőlegesen, de teljesen érintetlen maradt a hatásuktól. Tudtuk, hogy tíz liturgiát írt, és azt is tudtuk, hogy ebből kettő maradt meg. És egyszer csak ott volt a harmadik. Hazahoztam a kottát, megmutattam Hollós Máténak, azt mondta, vegyük föl, én azt kérdeztem, kivel, ő meg azt válaszolta, hogy szervezz egy kórust. A csepeli görögkatolikus pap barátomnak mondtam, hogy van egy kórus, de nem tudom, mi legyen a neve. Szent Efrém, mondta. Szent Efrém a bizánci családnak rendkívül fontos figura, minden nagyböjti liturgiában az ő imáját énekeljük. A név nekem gyerekkorom óta ismerős volt, de tudom, hogy másoknak ez furcsa, mi, milyen rém, kérdezgetik.

- Ilyen zenéket énekelni nyilván értékmentés. De van ennek valami térítőfunkciója is?

- Direktben soha nem térítünk, egyszerűen kiállunk és éneklünk. Először saját magunkkal kellett tisztába jönni, hiszen a Szent Efrémben nem mindenki bizánci rítusú. Az indulásnál négyen voltunk, mostanra hárman maradtunk, ezek között rajtam kívül még két Bubnó van... Családi vállalkozás. A többieknek meg kellett ezt tanulni. Volt egy sikeres kezdés, ami ritkaságnak számított nem csak nálunk, a lemezpiacon is, de a kollégáimnak is meg kellett ismerniük ezt a szertartást. Nem is szertartás ez, több annál. És bele kellett helyezkednie a reformátusnak, a nem nagyon vallásosnak. Volt olyan, aki ezért is ment el, neki ez túlzottan igénybe veszi a mentális gondolkodásmódját, sok, volt, hogy egy kétórás püspöki liturgiát végig kell énekelnie. Nekem ez kezdettől fogva fontos volt, hiszen ezek a művek csak úgy, koncerten nem nagyon érdekesek. Ezt onnét tudom, hog a leginkább becsült orosz, ukrán, görög, bolgár együtteseket hallva, úgy a húsz-huszonötödik perc táján elkezdek unatkozni. Már megint ugyanaz megy. De egy liturgiának pont az a funkciója, hogy az ember kikapcsoljon. Elhagyja azt, amiben él.

- Nem szokták mondani, hogy ez nektek mégiscsak kirándulás? Miért éneklitek ezt, ha csinálják a görögök, oroszok, ukránok, és ti soha nem tudtok olyanok lenni?

- Az biztos, hogy nem leszünk olyanok. Mások a hangjaink is, és teljesen fölösleges belekezdeni ebbe a hangszkanderbe.

- Volt, hogy megpróbáltátok?

- Meg is kell próbálni, meg is kell tanulnunk azokat a hangzókat, amelyeket az ószláv nyelvben képeznek. Akkor rájön az ember, hogy ez a hangzás nem csak pillanatnyi, ők ebben a hangzó környezetben nőnek föl, nem is tudják elképzelni az éneklést ennél a nyelvi ráhangolódás nélkül. Ez az, amit meg lehet tanulni. Amit nem lehet megtanulni, az a hang. Hogy ott áll az ember Vladimir Miller mellett, és nem érti, hogy mi ez. Hogyan adhatott valakinek ilyet a Jóisten, vagy hogy keveredett ez ide a Földre. A meghívott orosz együtteseknél mindig ezt érezzük, hogy ez nem vicc. 

- Akkor mi az, amit csináltok? Kultúraközvetítés?

- Huszonéves koromban átéltem a népszerűséget, hiszen az egyetlen magyar rádió könnyűzenei szerkesztője voltam, gyakorlatilag mindenki ismert, legalább névről. Attól kezdve engem a népszerűség nem nagyon érdekelt, mert átéltem. Nem csak a Tomkins Énekegyüttes volt az életemben, meg a rádió, de színházban játszottam, elvégeztem az ütő tanszakot. És akkor Dobszay László azt mondta 1984-ben, hogy nagyon érdekes ez a sok dolog, amit csinálsz, de itt vagy egyedül a magyar görögkatolikus emberek között, aki képes volna ezt a fehér foltot, mint zenész, becserkészni.

- Ez fordulat volt az életedben?

- Fordulat. Attól kezdve a műhely érdekelt. A stúdium. Belém költözött a stúdium fontossága, hogy az élet eltölthető ezzel, akinek van rá fogékonysága. Ezt vittem aztán át a Budapesti Énekesiskolába, és ezt próbáltam a Szent Efrémben. Végig ez érdekelt, és most is. Hogy aztán ezzel hová lehet eljutni, az fontos, persze, hogy fontos, én is szeretek világot látni.

- Ha ezzel az anyaggal olyanok közé kerültök, akiknek ez az anyanyelvük, hogyan reagálnak?

- Mint mi azokra, akik Kodályt énekelnek. Nagyon szép tőletek, gyerekek. A kontrabasszusainkra mondták Moszkvában, hogy ők maradhatnak. Ti aranyosak vagytok, szevasztok. Az, hogy valahová visszahívjanak, az nem merült föl. Nekik ez belső ügy. Mi távoli rokonok vagyunk, de ez nem baj.

- Mi a jó a kóruséneklésben?

- Hát, a figyelés. A kamarázás. Az, hogy valakinek mekkora hangja van, ha túl nagy...

 KEDVES OLVASÓ, AZ INTERJÚ, TERMÉSZETESEN, FOLYTATÓDIK. AMI AZT ILLETI, EDDIG IS FOLYTATVA VOLT, DE A TECHNIKA NÉHA ILYEN VICCESKEDŐ KEDVÉBEN VAN. ADDIG IS BIZTOSÍTALAK: A JOBBIK RÉSZ VAN ELŐTTÜNK. LEGALÁBBIS REMÉLEM.

Mióta várom ezt a kiállítást. Ha, mondjuk, nem költői a kérdés, akkor is lehet talán évekről beszélni. Amióta kitették a Szépművészeti falára az ígéretet, hogy lesz? Amióta a Vasilescu-gyűjteményt láttam? Akkor már gondoltam rá, hogy kéne neki, csak neki, Ország Lilinek, hadd lássuk.  Annak lassan három éve. Vagy amióta néztem a szoba falán a szobatárs kiragasztott plakátjait, a fejetlen fáraót, aki egyben NYÁK is, nyomtatott áramkör, fogjatok kezet évezredek. 

A legrosszabb, hogy nincs is kit hibáztatni. Nagyon szép a Nemzeti Galéria kiállítása, kezdetektől a labirintusig, és közben a szokásos kontextusba helyezés. Ez valahogy még mindig nem túl jó ötlet, Paul Delvaux vagy Giorgio de Chirico egy kicsit kikönyökli Ország Lilit a középről, de annyira nincsenek sokan, hogy valóban ártani tudjanak. Mintha Ország Lili képei ártanának egymásnak, mintha túlságosan (bár ezzel a szóval is óvatos lennék) rátelepedne a tragédia, szomorúság, depresszió magukra a művekre, nem a képeket nézzük, hanem a festő ujjlenyomatait. Így élt, itt élt, rossz korban, és nem kért kegyelmet. Ha szorongattatni akartok, ám legyen, én szorongok. Ha nem tudok festeni, azért, ha tudok, akkor meg azért, hogy mi lesz, ha majd nem tudok. Nektek szorongok, helyettetek félek. Nektek mutatom a kijáratot. 

Kint vagyok. Mély lélegzet. 

Vissza kellene menni. 

Valamiért szeretjük a számokat, ha művészetről van szó, szeretjük azt hinni, hogy na ugye, mégiscsak mérhető. Ez a zongorista ötezret kap, az meg tízet, nyilván az utóbbi kétszer olyan jó. Hát nézzük a számokat, még ha nem is pénzösszegekről van szó. Plácido Domingo és James Levine 1971. november 4-én lépett föl együtt a Metropolitanben. Azóta volt 329 közös föllépésük ugyanitt. A szám most éppen emelkedőben van, hiszen megint együtt zenélnek, a Nabuccóban. Az előbbi 75 éves, az utóbbi 73. Ami az előadás többi főszereplőjét illeti, egyikük sem született még meg, amikor Domingo és Levine egyesítették erőiket a régi Luisa Miller-produkcióban.

Lehet sorolni a betegségeiket. James Levine eleve tolószékben ül, Parkinson-kórban szenved, a veséjét is megtámadta a rák. Domingónak végbélrákja volt, továbbá tüdőembóliája és eltávolították az epehólyagját. Most mindketten ott állnak a frontvonalban (Levine persze csak képletesen, nem tud kikelni a székből), és éneklik az elbizakodott Nabukodonozor történetét, aki azt gondolta, hogy ujjat húzhat az Örökkévalóval.

Úgy kapaszkodok beléjük, mint valami úszni nem tudó kisfiú a  Balatonban. Maradjatok. Segítsetek. Mutassátok meg, miről is szól az élet, hogy mitől szép ez az egész, amiben benne vagyunk, egyre többen és mégis egyre kevesebben. Átkozok mindenkit, aki humorizált a hőseimmel, hogy Domingo legközelebb majd Sarastrót énekel, meg hasonlók. Persze, azt is tudom, hogy ez az operaélet, minden élőt szidunk, hogy haláluk másnapján legendává minősítsük őket. Szóval nincs is ezzel semmi baj, csak azt mutatja, hogy élnek, nagyon is élnek. 

Ami a legcsodálatosabb: nekünk is élnek. Január 7-én közvetítik a Nabuccót, Müpában, Urániában, nagyobb városokban. Tartsatok ki. Meg mi is. 

Gustavo Dudamel új lemezével éjszakáztam, vele is fölvették az Egy kiállítás képeit, és az egész egy kicsit talán másképp rossz, mint ahogy elvárta volna tőle az ember. Vagyis ettől talán nem is rossz, eldöntendő kérdés. Csak közben megint az jutott eszembe: hogy is van ez? Benne van az iskolai tananyagban (remélem), hogy Muszorgszkij korán elhunyt barátja, Viktor Hartman (Gartman) képeit ment megnézni a kiállításra, aztán az élmény hatása alatt hazatántorgott, és megírta ezt a különös zongoraművét. Tényleg különös, és valahogy nagyon csalóka is, a boldog hallgató végre azt érezheti, hogy na, érti a zenét, Baba Yaga kunyhója, erre el kell képzelni, egy tyúklábon álló boszorkánytanyát. Akinek még ennyi se megy, szántson, vessen, s hagyja másnak az áldozatot. 

De ha tényleg nem megy ennyi, akkor mondjunk le a zenéről? Pont egy ilyen esetben? Hiszen Hartman képei léteznek, meg is lehet nézni, mi indította meg ennyire a komponistát, miből lett a nagy, szimfonikus hangszerelésben még nagyobb mű, nem is értem, miért nem ezek a képek vannak minden lemezborítón. 

Aztán megértettem. Nincs megnyugtató arány a képek és a zene között. A kijevi nagykapu, ami Ravel hangszerelésében szétvinné a koncerttermet, hogy feltűnjön a ragyogó, téli napsütésben valami eszelős méretű épülethegy, az Hartmannál egy összehajtogatott papírra korrekten fölskiccelt mézeskalácsházikó. A katakombák, ahol azt gondolnánk, a szerzőre rávigyorog a sötétben egy koponya, és figyelmezteti, mindjárt érted jövök, ha nem teszed le a poharat, valami fénytanulmány, szemcsésségről meg puha kontúrokról. 

Meg kell szoknunk: nincs feltétlenül arányban az ihletadó és az ihletett. Néha próbálunk ezen javítani, és elmerengeni azon, ki lehetett a Mozart Requiem titokzatos megrendelője, néha elfogadjuk, és csóváljuk a fejünket Sárvári Anna fényképeit nézegetve: hiszen nem is szőke. 

Attól még szőke, mint a mezők, és csak a halál fogja csontfejét: én akartam tanácsot adni ennek az orosznak? 

Nem rabság ez? - kérdezem Várdai Istvántól az új hangszere sajtóbemutatóján. Biztos, hogy rabság, mi más lenne, az ember kezébe adnak egy milliárdos vagy sokmilliós (attól függ, milyen pénznemben számoljuk) értéket, tessék fiam, mától te vigyázol rá. Akkor is szörnyű, ha csak egy darab aranyról van szó, mit tegyen vele az ember. Történet a tálentumokról, az egyik ötöt kap, szerez még ötöt hozzá. A másik kettőt, szerez még kettőt. A harmadik elássa, hiánytalanul adja vissza az urának, mégis leüvöltik és kidobják a hidegbe, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.

A tálentum jelen esetben nem arany, nem is átvitt értelemben vett tehetség, hanem egy hangszer. Különleges hangszer, Stradivari. Várdai István használatába bocsátotta egy magát fölfedni nem akaró gazdag ember, és most meg lehetett nézni, meg lehetett hallgatni. Nézni ezt a gyönyörű formát, csodálatos, sötétbarna színt, csillogó lakkot. Hátul fűzfa, elöl fenyő, hogy valami tényszerűt is mondjak róla, és 1700 előtt készült. Gondolom, nem csak nekem újdonság, hogy ez Stradivari kísérletező korszaka, a csellói még nagyobbak a későbbieknél, a hálás utókor kicsit csonkított is rajta, a hangszer ma úgy három centivel kisebb, mint újkorában. És szól, mint az ágyú, két méterre vagyok tőle, hallani minden kis surranást a húrokon, szuszog hozzá a muzsikus is, majdnem azt mondanám, nincs semmi közünk ahhoz, ami történik, annyira intim a pillanat.

Csak az menti leskelődésünket, hogy a hangszer maga nem mindig volt hű, két híres játékosa is volt az elmúlt időkben, az ő nevüket is viseli. Az egyik Jacqueline du Pré, akinek ez az első Stradivarija volt, a korai felvételein használta, nem azon a bizonyos Elgar-koncerten (legalábbis, ha jól értettem). A másik híres játékos Lynn Harrell volt, aki nálunk talán nem annyira ismert, de hát mi el voltunk kényeztetve Perényi Miklóssal. Egy ilyen hangszert megkapni azt jelenti, hogy Várdai Istvánra igényt tart a világ, hogy számolnak vele, ha a világ legfontosabb csellistáiról beszélnek. 

Attól még lehet mindez rabság, sőt, éppen ettől lehet rabság, az embert idegesítheti, ha borotválkozás közben a világ egyik legjobb csellistája néz vissza rá, de én hiszek Várdainak: úgy is lehet ezt tekinteni, hogy ez egy doboz, rezonáns test, nyak, láb, húr, csiga, stb. Mégsem itt kell keresni az igazi talentumot, hanem ott a kezekben, idegekben, fejben, szívben. És örülni a régi tanulságnak: akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki.