Kivétel: Magyarország

Kivétel: Magyarország

Lehet, hogy beakadt egy kicsit a gondolataim közé Márta István, még ha nem is szeretném, hogy így legyen, de a szerzői lemeze néhány zenétől majdnem független kérdést is fölvet. Egész pontosan azt, hogy vajon a művészekből miért lesznek művészet közeli emberek. Vannak persze, logikusnak látszó esetek, leginkább az, amikor a színészből színigazgató lesz. Azt képzeli, hogy jobban tudja csinálni, mint ahogy az ő feje fölött csinálták, aztán az esetek többségében kiderül, hogy ja, mégsem. Ezt se értem, de megszoktam. De egy zeneszerző miért alapít művészeti fesztivált Kapolcson, vagy miért igazgatja a Zsolnay Központot Pécsett? Beethoven ilyet nem csinált volna.

Azért pont Márta Istvánról jutott a kérdés eszembe, mert a szerzői lemezén Jakobi László is csellózik, az a sötétkék öltönyös, halk szavú férfi, aki a nagy zongoristák fellépése előtt megköszöni a Magyar Villamos Művek támogatását, és arra kéri a közönséget, hogy fojtsa el a köhögését.

 

Lehet, hogy ez valami naiv művészetimádat a részemről, de akkor sem értem. Ti már bent voltatok, a falakon belül, vagy beljebb egy körrel, közelebb a fényhez, és akkor kijöttök szervezni? Miért? És ez mit jelent? Árulás vagy kiábrándulás? Most jött a hír, hogy Kukorelly Endre könyvkiadót alapít, mert rosszak a tapasztalatai a meglévőkkel, és ő már tudja, milyennek kell lennie egy jó kiadónak. De hát azt mindenki tudja, hogy milyennek kell lennie egy jó kiadónak, inspirálónak és nyereségesnek, bár Kukorelly nem ezt mondja, hanem hogy olyannak, mint egy focicsapat. (Megjegyzem, ez is egy érdekes kérdés, a labdarúgás és a magyar irodalom kapcsolata.) Ha az ember tudja, milyen egy jó csapat, attól még nem jelentkezik edzőnek a Liverpoolhoz. Vagy ha jelentkezik, nem veszik föl.  

Kivétel: Magyarország.

Márta István szívei

Márta István szívei

martaistvan.jpg

Rendületlenül, ha nem is nagy sebességgel olvasom a 180-as Csoportról megjelent könyvet, Dargay Marcell művét, és rendületlenül és nagy sebességgel csodálom. Most éppen azért, mert kibírja ítélkezés nélkül. Könnyű neki, zeneszerző a szerző, egyrészt tudja, miről beszél, másrészt nem is volna illő, ha elkezdené kioktatni a kollégákat, de közben arra gondolok, hogy talán épp ez a baj. Mármint velünk. Az ember folyton ítélkezik, ez szar, ez jó, ez semmilyen, ezzel meghatározza a viszonyát a műhöz vagy a szerzőhöz, és közben elmulasztja a figyelést és a megértést. Hallgatom Márta István régi szerzői lemezét, nem is tudom, készült-e azóta újabb, a három műből kettőt is a 180-as Csoport játszik. Az egyik a Karácsony napja – 24. lecke című kompozíció, amiről levágták a címét, úgy értem, a narrátort, aki részben a 24. leckét mondja egy angol nyelvkönyvből, részint Beckett a játszma vége című darabjából olvas föl részleteket. Igen, ugyanabból a műből, amiből Kurtág az operáját írta. Mindegy, mert nincs rajta a lemezen, amit az ember hallgat egyszer-kétszer-háromszor, és egyre inkább arra jut, hogy voltaképpen egy óriási előjáték a művet záró szaxofon improvizációhoz, de a kettő nincs arányban, nagy az előjáték, rövid a szaxofonozás, pedig az hat igazán.

Rendben, elfogadható álláspont (már akinek), de hol van ez attól, hogy „Az előző tétel folyamatosan változó, aszimmetrikus ritmusmóduszait ezúttal a 6/8 és a ¾ metrikai változására épülő idiomatikus ritmusformulák váltják föl, a hangkészletből pedig teljes mértékben eltűnik a kromatika.” Ugyanez a másik lemezoldalon, a Szíveink című mű körül, ahol azt érzem, hogy a szerző, mármint Márta István ballisztikus rakétával lövi a verebet, iderángat mindent, a Requiem szövegét, a dobgépet, és azt a Casio vackot, ami a Da-da-da című akkoriban népszerű slágerhez adta a ritmikai aláfestést. Ez biztosan nagyon nyílt és befogadó gondolkodásra vallott, de ma csak katyvasz, se ez, se az, két egymástól távolodó jégtáblán próbált megállni a komponista, egyik lába itt, a másik ott, de a spárgázás sem elég ahhoz, hogy most is egyben maradjon a darab.

Nem idézek megint hosszan a könyvből, tessék elolvasni.

Sibelius bezörget

Sibelius bezörget

screenshot_20240112-210248_gallery.jpg

Nem behízelgő a program, nem lehet ráfogni a Fesztiválzenekarra, hogy nagyon kereste volna a magyar közönségkegyeket, Avni/Sibelius/Rachmaninov. Ámbár a Rachmaninovot takaró előítéletből félreértésből, bizalmatlanságból és nem is tudom, még milyen téglákból álló fal lassan leomlik, nem kis részben a Fesztiválzenekar közreműködésének köszönhetően, rögtön látni, mennyi még a munka. Meg kell menteni Sibeliust, Prokofjevet és Sosztakovicsot is.

Avnit lehet, hogy nem kell megmenteni, de ő sem nagy csapás. 1961-ben írt Imádság című műve mintha egy rövidített Zene húros ütőhangszerekre akarna lenni, nem mintha a Bartók-mű olyan hosszú volna, de az Imádság rövidebb, és sokkal kevésbé hideglelős, még szép, ha egyszer Imádság a címe. Feltételezem, hogy a vendégkarmester, Lahav Shani ötlete volt a műsorra tűzése, és nem is lehet panasz senkire, Shani vezényelte, a zenekar húzta és vonta, a közönség (ha illetlen módon kiterjeszthetem a saját érzéseimet) unta, de nem bánta, legalább felkészülhet a Sibelius Hegedűversenyre.

Aztán Sibelius bezörgetett. Egy kicsit a szó szoros értelmében is, mert Clara-Jumi Kang hegedűjének mély húrjai tényleg zörögtek, furcsa, mert nagyon vékony a művésznő, de rányomja a vonót, mint aki keresi, mi van a hangok vagy a hangszer belsejében. Néha megtalálja, néha nem, menet közben végig azt gondoltam, hogy ez nekem tulajdonképpen nem tetszik, az előadó ne keressen, hanem állítson, de mire vége lett a harmadik tételnek, azért megvilágosodtam. Az előadó tegye a dolgát, keressen vagy állítson, kérdezzen vagy válaszoljon, csak legyen igazi. Clara-Jumi Kang meg igazi.

Az utóbbi idők egyik legfurcsább ráadását játszották, szólista és karmester eltűnt a zenekarban, valahol jobbra hátul, ahol a zongora állt, és Shani zongorakíséretével Richard Strauss Morgen! című dalának átiratát játszották el, láthatatlanul.

A második rész a Fesztiválzenekart a legjobb formájában mutatja, amikor az ember csak bólogat, hogy igen, ezek azok, ez a vonóshangzás, amitől fesztivál a Fesztivál, ja, nem, nem is a vonósok, a fafúvók, ja, nem, a rézfúvók, az egész. Irigylem azokat, akik még a koncert előtt állnak ma meg holnap.  

Groggy

Groggy

fuligjimmy.jpg

Egy eltűnt szó nyomában. Nem is tudom pontosan, hogy létezett-e magyarul ez a szó, vagy várjunk, biztosan létezett, hiszen nyomtatásban is láttam, de nem tudom, hogyan kell kimondani. Groggy. Egyetlen embertől hallottam, valamit mesélt, és abba fűzte bele, hogy akkor ő már eléggé groggy volt. Így mondta, ahogy írjuk, a végén hosszú gy-vel. Vissza is kérdeztem: mit mondtál, mi voltál. Groggy. Aha, akkor így kell mondani, mert amikor csak olvastam, nem voltam biztos benne, hogy groggy vagy groggi, Esetleg grodzsi.

Most újra hallottam, a Piszkos Fred közbelép hangoskönyv változatában Kern András mondja, Mr Theo egy horogütés következtében groggy lett. Kern angolul mondja, „grogi”, aminek éppenséggel van értelme, azt jelenti, hogy kába, másnapos. De közben arra gondolok, hogy ez így hogy kerül egy magyar szövegbe? Vagy valaha magyarosodott, és a roggy, roggyantnak megfelelően mégis groggy lett, gy-vel? Aztán kikopott, és csak Rejtőnél maradt meg? Megkérdeztem ritka szavakat is használó ismerősömet, ő most hallja ezt a szót először, a grogról már hallott, de nem szereti.

Még egy rejtély.

Tartalékképzés

Tartalékképzés

bach-image.jpg

Évekig éltem úgy, mintha Bach csak öt brandenburgi versenyt komponált volna. Nem azt hittem, hogy így van, hanem van ez a bolondéria, engem a jelek szerint már kamaszként elkapott, hogy tartalékot kell képezni. Ha kitör a harmadik világháború, lesz a kamrában napokra víz meg konzerv, és lesz még egy plusz brandenburgi verseny is. Hogy honnét lesz áram a lemezjátszáshoz, arról nem volt pontos elképzelésem.

Komolyan beszélek. Mindig megálltam az 5. verseny után, ami hátravan, azt egyelőre ne használjuk föl. Így is kerek a ciklus, vagy így sem kerek, hiszen nem igazi ciklusról van szó, Bach csak elküldte a szerinte besztofot a brandenburgi őrgrófnak, hogy ő mihez kezdett az ajándékkal, azt pontosan nem lehet tudni (én legalábbis nem tudom pontosan), nem állt a rendelkezésére megfelelő zenekar, hogy csak úgy hallgathatta volna. Talán biztonsággal olvasott partitúrát, ki tudja.  Elég jól megvoltam az öt versenyművel is. Az elsővel, aminek mintha nem lenne vége, abba lehetne hagyni a harmadik tétel után, de elkezdődik egy akármeddig folytatható játék menüettel és különböző táncokkal, a második a trombitával és a mellé tett blockflötével (normális ez a Bach?), a harmadik, ahogy rászakad az emberre a vonóshullám, a negyedik már megint a blockflötékkel, az ötödik a csembalókadenciával. Mi jöhet még?

Lehet, hogy tíz év is eltelt, mire megtudtam. Amikor az ember rájön, hogy nem kell pánikolni, a zene nem fogy el, jöjjön az a hatodik brandenburgi.

Ez az? Ez a dünnyögés? Nincsenek benne hegedűk? Hát ez nem is tetszik. Ezzel akartam túlélni a világháborút? Még jó, hogy nem tört ki.

Azóta javult a viszony, de azért jó, hogy nem tört ki.  

A Bede-csoda

A Bede-csoda

p1090012_2_1.JPG

Hogy kerül a Vica az asztalra? De tényleg, miért szerepel egyre gyakrabban a magyar szövegekben? Legutóbb épp tegnap hallottam, az Operaház Székely Bertalan termében ünnepeltük Bede-Fazekas Csabát, és a kilencvenedik születésnapjára megjelent könyvet, az ünnepelt mellett ült Ókovács Szilveszter, és a beszédében azt mondta: „vica versa”. Ez a szótévesztés hogyan érkezett a közbeszédbe? Mert, persze, a Vica is értelmes szó, legalábbis magyarul, így hívták például Bornemissza Gergely feleségét, de amit a főigazgató úr mondani akart, az úgy van latinul, hogy vice versa. Ha vica volna, nem is így ejtenénk ki, hanem azt mondanánk: „vika verza”. Talán így rímel, azért vicázunk?

Egyébként, persze, mindegy, nem érdekes ahhoz képest, hogy Bede-Fazekas Csaba kilencvenéves, el is múlt már, karácsonykor volt a születésnapja. A nagy, vidéki oroszlánok egyike, abból az időből, amikor még az ország operát játszó színházainak megvoltak a maguk oroszlánjai. Tréfás György Debrecenben, Gregor József Szegeden, Marczis Demeter Pécsett, és Bede-Fazekas Csaba Győrben. Ő leginkább attól volt különleges, hogy mindent tudott, amire a vidéki színjátszásban szükség lehet, láttam őt musicalben, operettben, prózai szerepben, sőt balettban is. Nekem a legnagyobb élményt azért mindig énekelve adta… illetve, nem is tudom. Az ünneplést ugyanis videó felvételekkel színesítették, levetítették az utolsó utáni Tiborcot. Akkor már Bede-Fazekas Csaba elbúcsúzott a szereptől, de még egy gálaelőadáson vállalta a Bánk – Tiborc kettőst. És ott volt. Ő volt. Nem úgy értem, amit mondani szokás, hogy maga Tiborc, vagy az elnyomott magyar nép, vagy bármi, de nem lehetett érezni a távolságot a szerep és az énekes között. Közben a partner Bánk akár napszemüveget és szalmakalapot is föltehetett volna, akkor se lehetett volna civilebb, ő meg csak úgy ott volt, látszólag erőfeszítés nélkül, teljesen kitöltve a szerep körvonalait.

Biztosan jönnek majd új Tiborcok, de most nem látom őket.

Búcsúzunk

Búcsúzunk

bucsu_2.jpg

Fel voltam készülve rá, hogy talán kevesen lesznek. Nem mintha ez nagyon fontos volna, kinek hányan mennek el a temetésére, de a társadalom időnként nagyon figyelmetlen a halottai iránt, ne emlékeztessen minket senki a halandóságunkra, elég baj az önmagában is. Rolla János amúgy sem volt egy nagy önmenedzselő, január van és hideg, mindenki talál ezer okot, hogy ne jöjjön el.

De eljöttek. Sokan, és fiatalok is bőven, hátukon hangszerrel, nyilván tanítványok, de tisztelők is szép számmal. Mikor odaértem, épp a Négy évszakból a Tél lassú tétele ment, nem is kérdés, hogy ki játssza, még így, temetői hangszórókból is egyértelmű a Czidra László által megírt díszítésekkel, finom kis indák és kacsok díszítik a dallamot. Érjek csak haza, meghallgatom. De aztán Várszegi Asztrik is adott egy ötletet, azt mondta, hogy elhangzott a Búcsú-szimfónia, az utolsó muzsikus is elfújta a gyertyát, vagy valami hasonlót. Igaza van, én is ilyennek hallom mindig a Búcsú-szimfónia végét, nem a szabadságra induló muzsikusok vidám csínyjének, hanem kidühönghetetlen fájdalomnak, hogy jaj, vége, ennek is vége. Aztán Bánó András is beszélt, említette Jean-Pierre Rampalt és Isaac Sternt, őket akár egyszerre is meg lehet hallgatni, Rolla – Rampal – Stern, van egy Vivaldi-kettősverseny albumuk. Aztán lebocsátották a hamvakat a földbe, egészen közel Kocsis Zoltán sírjához. Tényleg, ezeket is újra kellene hallgatni, a Mozart-zongoraversenyeket, nemcsak a Hungarotonnál megjelent két A-dúrt, de a Quintnél is megjelent három, még tudom is, hogy hol van a lakásban. És mióta készülök, hogy újrahallgatom a Brandenburgi versenyeket, mindkét változatot, a digitálist és az analógot, mik a különbségek, amikor még Sándor Frigyes volt a művészeti vezető, és amikor már Rolla János. És a zenekari szviteket is, azt valaha annyira nem szerettem, hogy azt hittem, magukat a műveket nem szeretem, de biztosan nem így volt, hanem akkor hogyan? És a Bartók Zene Kocsis után, hozzá képest vajon milyen?

Nem búcsúzunk. Még biztosan nem.

Borbélyra várva

Borbélyra várva

Valamiért nem tud nálunk igazi, hőn szeretett szerzővé válni Stephen Sondheim. Mindenki elismeri, hogy mennyire jó a zene, amit ír, de nem emlékszem átütő sikerre, játsszák, leveszik, szó sincs arról, hogy mint a Macskák vagy a Jézus Krisztus Szupersztár, nemzedékről nemzedékre adnák tovább a musicaljeit. Néha úgy látszik, hogy valami megindul, na, most tényleg, aztán nem indul meg, nem tényleg.

A legpechesebb Sondheim-musical valószínűleg a Sweeney Todd, nagyszabású bemutatót terveztek, Erkel Színház, kettős szereposztás, az elsőben Miller Lajos, a másodikban Koós János, rögtön két arcát mutathatta volna a darab, az első lett volna az operai, mert hát ez tényleg majdnem opera, a másik meg ez a vidámabb, könnyedebb, már amennyire vidám és könnyed, hogy a sorozatgyilkos áldozatait a húsos pite töltelékébe darálják. Ketten fordították a szövegkönyvet, két nagyágyú, G. Dénes György és Miklós Tibor, lehetett találgatni, hogy valamelyik nyelvi lelemény melyiküktől származik. „Smacizunk a mólón” – énekelte Lehoczky Zsuzsa. Én magamban Zsütire tippeltem, de Miklós Tibi ötlete volt a smacizás.

A Sweeney utóbb ment Kaposváron is, arra nincsenek szavak, annyira képtelenség volt, azzal az erővel az Istenek alkonyát is megpróbálhatták volna elénekelni, aztán jött a film Johnny Depp-pel, talán majd ez meghozza az áttörést. Nem hozta. Azért nem adom föl a reményt. Egy szép napon újra Pesten borotvál a démon.

Az egész arról jutott eszembe, hogy a napokban meghalt az eredeti Broadway-szereposztás Johannája, Sarah Rice. Ő is két műfaj határán egyensúlyozott a pályája során, a meghallgatáson, amelyen elnyerte végül a szerepet, operát énekelt, aztán később is voltak operai sikerei, de a hangját leginkább a Sweeney eredeti szereposztásos lemezváltozata őrzi. Igaz, nem nagyon figyel rá az ember, hiszen Angela Lansbury is ott van mellette, és smacizik a mólón.

sarahrice.jpeg

Síppal, dob nélkül

Síppal, dob nélkül

hurford1.jpeg

Szépen elfogyott tegnapra karácsony mind a tizenkét napja, föltettem az utolsó karácsonyi lemezt is, DUK, decemberben újrakezdjük. In Dulci Jubilo a vinil címe, mint megannyi karácsonyi lemeznek. Furcsa módon ezen egyáltalán nem énekelnek, két, viszonylag össze nem illő társaság váltja egymást, plusz Peter Hurford, orgonista. Karácsonyi zenék, viszonylag ismertek, és viszonylag ismeretlenek, szépen, gondosan játszva. A két össze nem illő az Academy of Ancient Music, például Pavel Josef Vejvanovsky Sonata natale című művét, az ember nem is érti, hogy bukkannak ilyen darabra angol muzsikusok. A másik társaság a Philip Jones Brass Ensemble, ők népszerűbb dolgokat játszanak, például az In dulci jubilót is, csak éppen rézfúvós átiratban. A sok fényes réztől mindennek kicsit fanfár jellege lesz, de elképesztő, hogy mit tudnak, hogy mennyire kiegyensúlyozottan és összehangoltan fújnak. Philip Jones az együttes névadója egyébként trombitás volt, a legjobb angol zenekarokban játszott, aztán megalapította az együttest, és vígan vezette, míg egy szép (vagy csúnya) napon az autójával áthajtott a hangszerén. Ezt égi jelnek vette, és abbahagyta a koncertezést, de hogy jól értelmezte-e a jeleket, azt már nem lehet megkérdezni tőle, mert 2000-ben elhunyt.  

Nem róla akarok beszélni, hanem Peter Hurfordról, az orgonistáról. Voltaképpen elég érthetetlen darabokat játszik, úgy értem, a szerkesztés érthetetlen, mert az ő számai nem kifejezetten karácsonyiak, Albinoni Adagio és a Bach d-moll toccata és fúga. De hát nyilván úgy gondolták a szerkesztők, hogy az orgona önmagában is ünnepi hangszer, már attól betlehemi hangulata lesz a kedves hallgatónak, hogy ez a hangszeróriás bőg, mint a szarvasbika az erdőben. Hurford játéka sem csilingelő, pásztorzenés, inkább nagyon is józan, az benne a legjobb, hogy a szólamokat milyen világosan, tisztán vezeti, mennyire stabil a tempó. Nem a lánglelkű, tébolyult fantaszta, hanem aki a megfelelő pillanatban lenyomja a megfelelő billentyűt, kézzel is, lábbal is, de hát Bach is ezt mondta magáról, mármint hogy a megfelelő billentyűk a megfelelő pillanatban – ebből áll az egész művészete. Bár neki azt is ki kellett találnia, hogy melyik a megfelelő billentyű. Hurfordban ez a józanság a kezdetektől megvolt, párhuzamosan tanult zenét és jogot, mindkettőt Cambridge-ben, aztán, persze, a zenét választotta, a Bach-összest lemezre is vette. 2008-ban sztrókot kapott, abból fölállt, de bő félévre rá Alzheimert diagnosztizáltak nála. 2019-ben halt meg, 88 éves korában.   

Miss Otis sajnálja

Miss Otis sajnálja

Nem tudom, földolgozták-e valaha alaposan Rejtő Jenő dalait, úgy értem, a dalokat, amelyekre a regényeiben hivatkozik. Persze, csak a szövegükre hivatkozik  „Le sac, ma fois” éneklik az indulót a légionáriusok, ha jól tudom, ilyen szövegű induló nincsen. „Si l’on savait” – ez is az Előretolt helyőrségben van, az üres szobában énekli egy gramofon, ha be van csukva az ajtó. Ma ezen még meglepődni sem tud az ifjú olvasó, Rejtő idejében valószínűleg kivitelezhetetlen lett volna, hogy a géphang ne tűnjön géphangnak. De létezik ez a dal egyáltalán?

Viszont van egy a Vesztegzár a Grand Hotelben (-ban? Nekem még volt ilyen című papírkötésűm.), ami biztosan létezett, mert most is létezik. Miss Otis regrets, így kezdődik, aztán a régi kiadásokban úgy folytatódik, hogy „she is imable to lunch to day”. Ennek így persze nincs semmi értelme, irodalmi bikicsunáj, és nem is tudom, mikor romlott le a szöveg, de még a Magvető 1989-es kiadásban is így szerepel. Azóta látom, hogy javították, a Helikon Kiadónál már biztosan a helyes szöveg jelent meg, és ez van fönt az interneten is: „she’s unable to lunch today”.  Mégiscsak klasszikusról van szó, nem Rejtő-klasszikusról, hanem Cole Porter-klasszikusról, amelyhez egyébként kötődnek városi legendák. Porter ült a társaságával a vacsoraasztalnál, és fogadást ajánlott, hogy bármire tud slágert írni. Jött a pincér a szomszéd asztalhoz, és jelentette, hogy Miss Otis sajnálja, de ma nem tud a vacsorához jönni. Na, akkor erre írjál valamit. Porter megírta.Nem valószínű, hogy így történt volna. Egyébként a dalban meg is magyarázzák, miért nem várható Miss Otis, mert az utcán lelőtte hűtlen szerelmét. Letartóztatták, cellába zárták, de a földühödött tömeg megrohamozta a rendőrséget, és Miss Otist meglincselte.

Vidám kis dal. Akkoriban még nem volt kötelező feltüntetni, hogy tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott.   

süti beállítások módosítása