Évszakok és napszakok

Évszakok és napszakok

haydn.jpg

Nem tudok rájönni, Haydn Napszak-szimfóniái miért nem lettek annyira népszerűek, mint Vivaldi Évszak-concertói. Nyilván szó sincs színvonalbeli különbségről, vagy ha volna, akkor az mindenképpen Haydn javára volna, de inkább nincs, a remeknél nincs remekebb mű. Ráadásul elképzelhető, hogy a Napszak-szimfóniák épp az Évszak-concertók hatására jöttek létre. Haydn frissen szerződtetett munkatárs volt Esterházyéknál, mutassa meg az új seprű, hogy seper. Furcsa módon a herceg elég jól ismerte az itáliai barokk zenét, legalábbis voltak kották a könyvtárban, volt minta és versenytárs, és Haydn mintha ezen a nyomon is indult volna el, használni a barokk formát, de meg is újítani. Utólag azt mondjuk, hogy köztes alkotások jöttek létre, félig szimfónia, félig concerto grosso, de ez tényleg utólagos okosság, még nem lehetett tudni, hogy a szimfónia akkora karriert fut majd be az elkövetkező évtizedekben. Azon feltehetőleg egy komponista sem gondolkodik alkotás közben, hogy most akkor mit újít meg és hogyan, azon viszont biztosan, hogy ki fogja eljátszani a művet és hogyan. Itt vannak a frissen szerződtetett hangszeresek, adni kell nekik játszanivalót, hogy megmutassák, mit tudnak. Gyerünk fuvola, gyerünk hegedűs, adj neki, nagybőgő, fújja, Herr oboa.

Nem is ez a lényeg, hanem a három szimfónia, Reggel, Dél, Este, valamiért francia a címük, Matin, Midi, Soir, és nem játsszák őket eleget. Nem annyit, mint a Primaverát és társait.

Lehetséges magyarázat, hogy ezek azért nem annyira napszak-ábrázolók, a Reggelben még fölkel a nap, de hogy utána mi történik, megetetik a csirkéket vagy egészségügyi sétát tesznek a pagonyban, azon már lehet vitatkozni. A Dél esetében én semmire sem jöttem rá, hogy ez mitől is dél, az Este esetében segítséggel megtudtam, hogy egy Gluck-ária a szimfónia nyitótémája. Kell hozzá segítség, mert, ha jól tudom, ezt az áriát még lemezre sem vették föl soha, szóval talán az Este úgy kezdődik, hogy a család elmegy az operába. Aztán úgy végződik, hogy kitör a vihar, de hát hogy este miért valószínűbb a vihar, mint bármelyik másik napszakban, arra sincs magyarázat.

Ami azt illeti, ez most nem egy önmegszólító bejegyzés, amelyben fölteszik a kérdést, és meg is válaszolják, a jelenidő rendületlenül jelenidő, nem tudok rájönni, miért nem annyira népszerűek a napszakok, mint az évszakok, de a lényeg nem is az ok, hanem a helyzet megváltozása volna.

Memories

Memories

patane.JPG

A Giocondát hallgattam tegnap, nincs óriási választékom itthon, de mindegyik nagymenő énekesnőkkel, Callas, Tebaldi, Caballé, Marton. Marton! Saját szemével látja, saját fülével hallja az ember, hogyan születnek az operai legendák, ott voltam a lemezfelvételek idején, 1988-ban az Olasz Intézetben, láttam színpadon őt ebben a szerepben, és mégis szinte hihetetlen, hogy ez a hang emberből jöhet elő, végigénekel valaki három felvonást, és mindez csak a bemelegítés, most jön majd a java, az ária és az egész negyedik felvonás. Nyilván lemezfelvételnél ez nem így megy, nem sorrendben haladnak, de ez a hallgatói élmény. Vagyis az, hogy hogyan szólhat így ez a hang alul-felül hibátlan, erőteljes, hogy úgy mondjam, ellentmondást nem tűrő. Marton Éva, rengeteg felkiáltójellel.

De most nem róla akarok beszélni, hanem a lemez karmesteréről, Giuseppe Patanéról, aki, úgy látszott, végre elindul a világsztársághoz vezető úton. Nálunk viszonylag sokszor előfordult, és jelentős lemezeket készített, Pavarottival a Bajazzókat, Tokodyval az Irist, de pont elkezdődött egy nagyon sikeresnek látszó együttműködés a CBS és a Hungaroton között. Itt rögzítették a felvételeket, Marton Éva főszerepelt, mellé hozták a világhírű énekeseket, a Giocondához például Sherrill Milnest és Samuel Rameyt, mi adtuk a kórust és a zenekart, és jött Patané. Még éppen nem volt legenda, de már legendásodott, a ritmusérzéke, a hihetetlen zenei memóriája, hogy mindent fejből vezényelt, állítólag 1500 zenekari művet és 250 operát tudott kívülről. Remélem, nem mondok hülyeséget, de úgy emlékszem, a lemezfelvételeken is fejből dolgozott, és fejből is próbált. Minden készen állt, hogy elfoglalja méltó helyét a nagy operakarmesterek között, amikor Münchenben, A sevillai borbély alatt összeesett a zenekari árokban, kórházba vitték, de nem tudtak segíteni rajta. 57 éves volt.

 

Csoportos pukkasztás

Csoportos pukkasztás

180ascsoport.jpg

A 180-as Csoportról szóló könyvet olvasom, nem nosztalgikus szándékokkal, inkább csak hogy tudjam, miből is maradtam ki annak idején. Mert hát kimaradtam, koncerten sem láttam őket, a lemezeiket is úgy kaptam meg nyitottabb és alternativitásra hajlamosabb családtagjaimtól. Azt nem mondhatom, hogy könnyű, téli olvasmány, de nem is akar az lenni, Dargay Marcell zeneszerző doktori disszertációja a Prae kiadásában.

Fogok még mesélni róla vagy belőle. Egyelőre azt élvezem, hogy olyan kérdésekre is válaszol a könyv, amelyeket föl se tettem magamnak, például, hogy mitől 180-as a Csoport. Gondoltam, hogy valahogy a 180 fokkal van összefüggésben, megfordultak, mert mást akartak csinálni, mint a hivatalos zeneszerzők, de a magyarázat egyszerűbb vagy legalábbis kevésbé programatikus. 180 centi volt a Csoport tagjainak átlagmagassága. Ami, tekintve, hogy Márta István is csoporttag volt, tényleg nem rossz teljesítmény.

Mesélek majd, de most nem is erről van szó, hanem a lemezekről. Hogy a könyv mellé elkezdtem hallgatni a családtagoktól örökölt lemezeket is, és ahogy Melis László Etűd három tükörre című műve szólt, csak éreztem, hogy nagy a csönd a szomszéd szobában. Nagy és helytelenítő a csönd. Mikor lemegy a hét perc, megszűnik a csönd, az jön át helyette, hogy „hála Istennek”.

Nem tetszett?

Ezt nem lehet kibírni, ez szörnyű, ez a folyamatos és értelmetlen ismételgetés, rémes, idegesítő, borzalmas, stb.

 Melis László talán elégedetten mocorgott a sírjában. Aki egyszer polgárpukkaszt, mindig polgárpukkaszt.

Muszáj boldognak lennie

Muszáj boldognak lennie

appl.jpeg

Van ilyen pillanat is, amikor előadó és befogadó teljesen egyetért. Fischer Ádám ezzel zárta az újévi első koncertet, hallottuk ezt a csodálatos művet, A teremtést, most már muszáj az évnek boldognak lennie.

Hiába tudja az ember, hogy ilyen nincs, nem lehet mind az ezervalahány embernek boldog éve, aki itt ül a Müpában, most még itt tartunk. Még nincs elrontva semmi.

Fischer Ádám a koncert végén mondta, én a koncert elején éreztem, hogy ez mekkora szerencse, így kezdeni az évet, az első énekhang, amit hall az ember, Benjamin Applé. És nem azt akartam mondani, hogy ehhez fogható a világon nincs, mert inkább olyan dalénekes-hang, dalénekes felfogással, hogy minden szót, szótagot, hangot határozottan és egyértelműen kell kimondani. Pörögjön az az r, mint a racsni. (Pontosan nem tudom, mi a racsni, de, remélem, pörög és recseg és r betűvel kezdődik.) Látom, hogy majomkodik is hozzá, méregeti a közönséget, igyekszik elkapni a tekinteteket, neked énekelek, figyelj rám, de meg is van a hatása. Figyelünk rá. A kórus meg azt énekli hozzá, hogy egy új világ pattan elő Isten szavára.

Most kell figyelni, és nem elrontani semmit. Még 364 nap a következő Teremtésig.

Szökőév van. Még 365

Túlélni Battle-t

Túlélni Battle-t

Soha nem tudni, mi vár ránk, lehet, hogy a ma délelőtti bécsi koncert lesz az évezred újévi hangversenye, de eddig az általános megítélés szerint három legnagyobb újévi koncert volt, a két Carlos Kleiberes meg az egy Karajanos. Az utóbbit ismételték tegnap a Mezzón, és tényleg, most is jó volt, súlyos és mégis viszonylag könnyed, bécsi könnyedség és karajani szigor. És, ami a legfontosabb, Kathleen Battle. Addig soha nem hívtak meg énekes szólistát a koncertre, talán azóta sem, teljes döbbenet volt, ahogy megérkezett a koncert vége felé Battle szemkápráztató szépségben, szemkápráztató gyűrűvel és fülbevalóval, gyönyörű, piros ruhában. És még énekelt is. És hogy! És mindehhez jött az operaéneklés nagy kiegyenlítő hatalma, a legcsúnyább embereket is megszépíti az éneklés, de egy ilyen szép nővel kitol a zene, a tartott, magas hangoknál grimaszolni is kell, Battle ráadásul még pislogott is ilyenkor, hehe.

Battle a csúcson. Minden oka megvolt rá, hogy odakerüljön, még csak azt sem lehet mondani, hogy a szép kislányt gyorsan fölfedezték volna, már majdnem negyven volt abban az évben, csak egyáltalán nem látszott rajta. Aztán szép lassan eldobálta a remek lapjait, fölélte a sok szeretetet, legendásan szörnyű énekesnő lett belőle. Egymást érték a rémtörténetek, hogy kocsiban utazva fölhívta a menedzserét, szóljon a lemezkiadó vezetőségének, és intézkedjenek, hogy a sofőr egy kicsit lassabban hajtson. Évekig nem jelenhetett meg a Semele, mert nem volt megelégedve a borítófotóval, próbák során azt követelte, hogy a többi szereplő ne nézhessen rá. A San Francisco Opera színpadi munkásai egy előadássorozat végére egyenpólót csináltattak maguknak, fekete alapon fehér felirattal: I SURVIVED THE BATTLE. A kilencvenes évek közepén felmondták a szerződését a Metropolitannel, elfogytak az újabb lemezigények, egyre kevesebb lett a koncert, és Kathleen Battle, aki, úgy látszott, a nagy operai legendák közé tartozik, ma már csak halvány emlék. De itt és akkor… Az ember magában a Bánk bánt énekli: Isten jókedvében teremtett tégedet.

Renoir közelsége

Renoir közelsége

p9210004_2.JPG

Utolsó hetét kezdi Renoir a Szépművészetiben, ennek megfelelő az érdeklődés is, hosszan-hosszan állnak az utcán a bejutásért, legalábbis délelőtt, és az ember tudja, hogy nem érdemes délután se menni, mert ha be is jut előzetes regisztráció nélkül, megnézni akkor sem tud semmit, az a rengeteg látogató, aki délelőtt kint volt, este még bent lesz, a képekhez nem lehet odaférni.

Körülbelül így is van, de akkor is oda kell menni, szervusz, Pierre-Auguste, találkozunk még itt-ott-amott. Tulajdonképpen ez érdekelt, hogy van-e egy kiállításnak ilyen hatása is: ha már láttam, akkor vajon érdemes-e megnézni, hogy akkor mit láttam, ha most épp nem látom, vagy nem kényelmesen nézem. Vagy inkább: van-e Renoirnak jelenléte akkor is, ha a képei nem külön-külön hatnak, hanem valahogy együtt?

A válasz az, hogy van. Azt, persze, nem tudom, miből jön ez a hatás, Renoir közelségének érzete, valóban a képek közelségéből, vagy a képeket néző emberek közelségéből. Ez viszonylag régi mániám, hogy a nagy képzőművészeti alkotások nem önmagukban hatnak, hanem azzal, hogy bennük van évszázadok befogadói erőlködése, figyelme, ámulata, együtt teremtjük meg a Mona Lisát. De most azt éreztem, hogy Renoirt is együtt teremtjük meg, hogy a művek tényleg csak katalizátorok, nem Renoirra, hanem a Renoirt néző emberekre hangolódunk, tőlük és belőlük jön az élmény.

Azért nem zárom ki, hogy ez egy marhaság.

Akcentus

Akcentus

ferrarifilm1.jpeg

Elég érdekes lett a Ferrari film, piros autók, menő fazonok, berregő motorok. Egy idő után azért úgy érzi az ember, mintha a Flúgos futam egy élő szereplős változatát nézné, elszánt arcú sofőrök a volán mögött. Sajnálatos módon az ötvenes években a Maserati is piros színű autókat indított a versenyeken, így aztán az ember nem tudta pontosan egy előzés után, hogy most örüljön, vagy ne örüljön, de a végére minden kiderül. Különben sem autókról van szó, ahogy a Moby Dick sem a bálnák életéről mesél, vannak ezek a megszállott emberek, akik kitalálnak valami célt, és nem veszik le a szemüket róla. A megszállottság valamiért szexi, nem tudom, hogy az életben is az-e, de az irodalomban meg a filmben bizonyosan, végre valaki tudja, mi célból is jöttünk a világra: hogy minél gyorsabban teljesítsük a Brescia – Róma – Brescia útvonalat.

Közben azért felvetődik egy érdekes nyelvi kérdés.

A Ferrari alapvetően amerikai film, nemzetközi sztárok szerepelnek benne, akik angolul beszélnek. De közben olaszokat játszanak, ennek megfelelően (vagy nem megfelelően, ez itt a kérdés) olasz akcentussal mondják a szöveget. Tulajdonképpen már ezt sem értem, mert az alapvetés, legalábbis nálunk az alapvetés az, hogy ha magyarul beszélnek, akkor azt akcentus nélkül teszik, nem kell úgy tenni, mintha Brad Pitt törné a magyart, ezt a logikai ugrást megteszi a néző, tudja, hogy Los Angelesben nem a magyar az őshonos nyelv. De akkor ezt az amerikai néző nem tudja? Az egészhez még hozzájön az a kis finom csavar, hogy ezek az álolaszok álolasz akcentussal beszélnek, leszámítva azt, amikor egy olasz név van a szövegben, mert azt meg amerikai akcentussal mondják, a Giuseppét Dzsiuzepinek.

Bábel, Bábel.

Ez volna az

Ez volna az

szacsvay.jpg

Valami hiányzik belőle, de nem tudom megmondani pontosan, hogy mi. Pedig szép film, úgy értem, nézni is szép, meg átélni is, meg a téma is szép, öregek a fiatalokkal a középkorúak ellen. Ha közhelyes, ha kevés is benne a váratlan fordulat, lehet mondani, úgy az életben is kevés a váratlan fordulat, az öregek meghalnak, a fiatalok továbblépnek, a ló meghal, a madarak kirepülnek. Jé, tényleg, az a címe, hogy Valami madarak, és van benne egy jelenet, amelyben Szacsvay majdnem ló, egy fél zebra.

Azt hiszem, csak véletlen.

A lényeg, hogy valami tényleg hiányzik, az ember elnézegeti, és örül, hogy Szacsvayra építenek egy filmet, örül, hogy Kizlinger Lilla ezzel a Mattioni Eszter festette arccal és tétova léptekkel bekóvályog a magyar filmtörténetbe. Ez már a negyedik filmje.

Amire lehet számítani, az megtörténik, nem a történet, hanem a film szintjén, hogy ezek az edzett színészek megeszik a fiatal rendezőt, hozzák a klasszisukat, ami lehet rossz is, lehet jó is. Az biztos, hogy miközben a történet folyton a valóságra hivatkozik, így élünk, itt élünk, egy pillanatra sem fordul meg az ember fejében, hogy Szacsvay valóban az öregek otthonából menekülne, de pont olyan, mint egy jó színész, aki azt játssza, hogy az általa alakított figura épp az öregek otthonából menekülne.

Nem baj, úgysem akartam meghatódni. Talán nevetni, többet nevetni jobb lett volna, de valamennyit azért lehet a már említett zebrajelenetben, vagy amikor azt kérdezik Szacsvaytól (Bélától), mondja el, hogyan kenne meg egy vajas kenyeret. Talán ilyenből kellett volna több, és akkor ez lett volna az a film, amit majd Kizlinger Lilla néz az öregek otthonában, ötven év múlva.

Még száz évet várni

Még száz évet várni

Hogy valami nagy megfigyelésről adjak számot: minden év ugyanannyi évfordulót hoz, pontosabban az idő haladtával egyre többet, legfeljebb kerekből nincs ugyanannyi. 2023 decembere például Callasszal indult, és az ő századik születésnapjával, a vége felé pedig itt egy másik ünnepi százas, Josef Hassid századik születésnapja.

Na jó, de ki az a Josef Hassid?

Született Suwalkiban (nem szuvlaki!), Lengyelország északkeleti részén. A városnak van egyébként legalább még egy híres szülötte, Andrzej Wajda. Hegedült, csodagyerekként vitte az apja, ahová csak lehet, elindították az első Wieniawski-versenyen, ahol tizenkét évesen olyan ellenfelei voltak, mint a 27 éves David Ojsztrah. Furcsa módon egyikük sem nyert, a 15 éves Ginette Neveu vitte el az első díjat. Hassid apja vitte mindenfelé a tehetséges fiát, bemutatta Flesch Károlynak is, aki Londonba hívta tanulni. Mentek. Akik látták és hallották, többé-kevésbé elájultak tőle, Fritz Kreisler azt mondta, hogy egy olyan tehetség, mint Heifetz minden száz évben egy születik, egy olyan, mint Hassid, minden kétszáz évben. A történet apró szépséghibája, hogy két változatban is létezik, a másik szerint egy olyan tehetség, mint Menuhin, minden száz évben… Meg aztán Heifetz születése óta eltelt már száz év, igazából már százhúsz is, de ha született is hozzá hasonló tehetség, a szülei elmulasztották beíratni a zeneiskolába.  

Hassid karrierje mindenesetre megindulni látszott. Az EMI számára fölvettek vele félórányi zenét, rövid darabokat, koncertek követték egymást. Aztán a szerelem, finoman szólva sem boldog szerelem, mert egyes vélemények szerint ebbe őrült bele. Nyilván eleve meglehetősen érzékeny volt az idegrendszere, de most egymást követték az agresszív cselekmények, Hassid megtámadta az apját, megrongálta a hangszerét. Végül skizofréniát állapítottak meg nála, 1942-ben elmegyógyintézetbe zárták. Az állapota tovább romlott az apja halála után, az orvosok lobotómiát hajtottak végre rajta, a seb elfertőződött, és Josef Hassid 1950 novemberében meghalt. Még huszonhét éves sem volt. Félórányi zene maradt utána.

Mildred Miller

Mildred Miller

mildredmiller.jpg

Van az alapvetés, hogy minden színpadi művész kétszer hal meg. Egyszer, amikor visszavonul, és egyszer, amikor valóban. Ehhez jön még a Törőcsik Mari-féle axióma, hogy a színész akkor hal meg, amikor meghal az utolsó ember, aki még látta színpadon. Hozzászámolhatjuk még a színpadi halálokat, bár ez mezzoszopránok esetében nem tipikus. De Mildred Millernél még hozzájön az is, hogy az emberek többsége, ha egyáltalán eszébe jutott ez a név (nekem utoljára októberben, amikor a Brahms Altrapszódiát hallgattam vele), meg se fordul a fejében, hogy akit hallgat, még él. A lemez 1961-ben készült, Bruno Walter vezényel rajta, és Bruno Walter már akkor is régenvolt, legendás karmesternek számított, amikor először hallgattam őt a rádióban. Ehhez képest Mildred Miller halálhíre csak most járta be a világot. Ami, furcsa módon, nem azt jelenti, hogy most is halt volna meg, igazából már november végén eltávozott az élők sorából, csak valahogy elfelejtették értesíteni erről az érdeklődőket.

Csodálatos. Úgy értem, ha a halál időpontja ennyire rugalmas lehet, akkor még az is lehet, hogy Mildred Miller alapvetően még él. Gyorsan föl is tettem vele az Egy vándorlegény dalait, és tényleg él. Legalábbis énekel. Lehet, hogy akkor Bruno Walter is él. Mahler meg egészen biztosan.

süti beállítások módosítása