Az az érzésem, hogy Mácsai István egy kissé túlnyerte magát a Kiscelli Múzeumban rendezett nagy kiállítással, túlzott az érdeklődés, túlzott az elfogadás – de furcsa, hogy ilyen is van Magyarországon. De a végén mintha az lett volna a tanulság, hogy mekkora tehetség veszett el a politikai szorongattatásban, és hogy még így, elveszve is mennyire szépen vall a világról, a pesti szomorú emberekről, meg a művészet által megemelt valóságról.

Nem biztos, hogy igazam van, de ezt a hősies elemet nem látom Mácsai István művészetében, még azt az eszelős tehetséget sem, amit elpazarolt volna, vagy elnyomott volna benne a létező szocializmus, vagy akármi. Azt festette, ami benne volt, és ha nem volt benne épp semmi, akkor ezeket a préselt vázákban lévő préselt virágokat, és nem az embertelen hatalom szorongatta, hanem a nagyon is emberi világ, ez azóta sincs másképp, aki elsősorban eladásra dolgozik, annak engedményeket kell tennie. Nem kívánom, hogy éhező művészek vegyenek minket körül, vagy hogy meg nem értett zsenik hordozzák vállukon a világ terhét (hordozzák akkor is, ha nem kívánom), de nincs mit tenni. Ha valaki a démonait festi, szembe kell néznie azzal, hogy más emberek nem akarnak a szobájuk falán idegen démonokat nézni. Elég nekik a sajátjuk.

Arra gondoltam, hogy létre kellene hozni egy Mácsai István-díjat. Azok kapnák, akik tudnak, de hiába, festenek, de nincs mit, piacra dolgoznak, mert hová máshova. Hogy a díjat elismerésnek vagy figyelmeztetésnek fogják föl, az már az ő dolguk. Az első jelöltem Orr Máté, akinek épp a Várfok Galériában van kiállítása. Síkok meg terek, cicák és nyuszik, de azért van valami mélyebb vacakolás is bennük, a kandúr üvegbúra alatt van, kedélyes szűrreál, vagy micsoda, nincs messze Mácsai szellemétől.

Szeretettel gratulálok.

Van egy Facebook-paranoia, hogy lehallgatják a beszélgetéseink, és aztán azoknak megfelelő célirányos reklámokat helyeznek el a Facebookon.

Sajnos nem vagyok fent, nem tudom ellenőrizni, de mesélik, akik mesélik, hogy az életben egyszer, egyetlenegyszer társalogtak a tésztakészítő gépről, és három perc múlva megjelent egy reklám a felületükön, hol kapható, és mennyiért. Tegnap egy barátommal a puha talpú tornacipőkről beszélgettünk, és egy perc múlva puha talpú tornacipőt ajánlottak neki Facebookon.

De ez semmi. Tegnap vagy hatszor meghallgattam Barbra Streisanddal a Being Alive című Sondheim-dalt, és este a Yentl ment a tévében. Már a kábeltévé is lehallgat.

Sajnos hiába, most sem tudtam végignézni. Értem, hogy ez volna a Hegedűs a háztetőn női változata, az ötlet is jó, a történet is szép, Barbra is csodálatosan perfekt, ahogy a hangját valahogy az orrnyergébe tudja küldeni, hajlítgat és elhalkul, aztán megküldi, de valahogy az egész irtó röhejes, amikor azt képzelik, hogy a szállongó hajával most úgy néz ki, mint valami litván (litván?) zsidó lány, aztán az idétlen parókájával és a rúzsos szájával meg úgy, mint egy litván zsidó fiú, aki valamiért angolul énekelget. Szóval nem jó, ha valaki önmagát rendezi, mert folyton arra ügyel, hogy elég jól nézzen ki a vásznon-képernyőn, és minden csak utána jön.

Ma Yehudi Menuhint fogom hallgatni, kíváncsi vagyok, mivel készülnek a tévében.

Ma már minden Presser-koncert életmű-koncert, és akármilyen hosszú, biztos, hogy rövid, úgy értem, valaki biztosan panaszkodik, hogy nem játszotta el ezt vagy azt a kedvencét. Arra, persze, van esély, hogy ez vagy az a kedvenc elmúlt negyvenéves, és aki erre fogékony, figyelheti, Presser hogyan őrzi a dalait. Hogyan adja át újabb és újabb generációknak, új hangszerelés, új énekesek, tegnap például Vitáris Iván és Sena Dagadu képviselte az ifjakat.

Nem én figyelem a naptárt, ő figyeli. És mondja, hogy ötvenéves a Bummm!, nyolc nap alatt vették föl, és mennyi öröm volt benne. Különös módon a Bummm! ha nem is újkorában, de majdnem újkorában is klasszikus volt, 1978-ban a Kék asszonyra búsongani épp olyan távoli múltba tekintés volt, mint ma. Csak akkor ötéves volt a távoli múlt, most meg ötven.

És most azt mondja Presser, hogy neki már nincs kivel ünnepelnie az album születésnapját. Vagyis a másik három zenész már nem él. Azt nem ő mondja, csak én, hogy a színházzal egy kicsit jobb a helyzet, a Képzelt riport… lemez-főszereplőiből Almási Éva, Balázs Péter, Ernyei Béla akár ott is lehetett volna a koncerten. Tahi-Tóth…   

Szóval elmegy az ember, némi kajánsággal a szívében, hogy na, a vén mikulás miben mesterkedik, hogyan építi saját jövőjét és utókorát, aztán szépen megfagy a vére, de fölenged a szíve. Nem mesterkedik. Azt csinálja, amit mindannyian: él. És élni akar.

Él. Ez volt a második koncert a Budapest Arénában, de nyilvános volt a főpróba is, háromszor 12 ezer ember énekelte a Neked írom a dalt. Jó, tegnap csak 11 999, de nem számítottam bele a színpadon állókat-ülőket. És lehet izélni, hogy ha neki tényleg annyira fontos A siker című dal szövege, akkor miért nem úgy énekli, hogy legalább egyetlen mondatot érteni lehessen belőle, de lehet, hogy a többség azt is tudja kívülről. Akit érdekel, otthon meghallgatja. 

Ma van a zene világnapja, lehet, hogy nagybetűvel kell írni, A Zene Világnapja, amihez soha nem értettem, hogyan is kell viszonyulni. Ma zenét kell hallgatni? Menni fog. De ha valaki mindig zenét hallgat, akkor hogyan ünnepelje meg épp ezt a napot? Ne hallgasson zenét? Olyan ez, mint amikor a vegetáriánusnak böjtölnie kell, ha péntek van, akkor ma ne egyen húst. De ha különben sem eszik húst, akkor ma egyen, hogy valahogy a hússal mégis kifejezzen valamit? Mintha régen lett is volna ilyen szabály, akinek orvosi igazolása van, hogy minden áldott nap húst kell ennie, az böjtben pénteken nem ehet halat – de nem vagyok benne biztos.

Az egész vállvonogatással vigyázni kell, emlékszem még, ifjú kritikus koromban fölhívtak egyszer a rádióból, hogy körkérdést tartanak, ki mivel ünnepli a Zene Világnapját (most akkor kis a vagy nagy A?). Nagy lendülettel és szájjal azt mondtam, hogy semmivel, majd vettem a levegőt, hogy elmagyarázzam, ez a nap nekem miért nem más, mint a többi, de a vonal végén annyit mondtak: semmivel? Nagyszerű, köszönjük szépen, mi is erre számítottunk, viszontlátásra.

Vegetáriánusnak lenni egyszerűbb.   

Lehet, hogy nincs igazam, mert a technikai feltételekkel egyáltalán nem vagyok tisztában, de mindig úgy érzem, hogy szörnyű mulasztást követtek el a két világháború közötti évek rádiósai, amikor nem rögzítették a nyugatosok hangját. Miért nem hívták be őket szavalni, vagy ha behívták őket, miért nem rögzítették a versmondásukat? Babitsot biztosan rádióztatták, megvan vele az Esti kérdés, elég döbbenetes, mert látszik, hogy a leggondolatibb költő sem gondolati, ha a versét mondja, fejhangon kántálja a sorokat, szinte függetlenül az értelmüktől, zeneként értelmezi a saját versét. De milyen lehetett Kosztolányi? Valahol mintha azt olvastam volna, hogy raccsolt, de nem tudom, tényleg így volt-e. Vagy József Attila. Mekkora kincs volna ma, ha fölveszik vele A Dunánált.

A hatvanas évektől ez már nem volt probléma, ha csak a saját lemezeimet nézem, Tandori, Vas István, Illyés, Nagy László mind szavalt, és legfőképpen Pilinszky szavalt, ő igazából olyat tesz, ami szinte már túlbuzgásnak tűnik, másokat is szavalt. Pedig nincs igazi színészi tehetsége (na, várjunk csak, Pilinszky játszotta a Psychében Kazinczyt) a hangja is magas és fakó, szereti megnyújtani az s-eket, mint aki meg akarja könnyíteni a parodisták dolgát. A válogatásában alig van meglepetés, halottas versek, legfeljebb az a különös, hogy két Kosztolányi is van köztük, és három a Hölderlin, igaz, abból kettő ugyanaz, Az élet édességeit elmondja németül is. 1981-ben jelent meg a lemez, valakik már akkor is tudták, hogy Pilinszky a főköltő. Ahogy Reigl Judit emlékezik vissza a római találkozásukra: csak bele kellett nézni a szemébe, és tudta az ember, hogy ez egy költő. 

 Más világban élünk, nincs kötelezettsége se rádiónak, se lemezgyárnak, de ha volna: vajon ki volna ma a főköltő?

Eszemben sincs a műveletlenségemmel dicsekedni, de tényleg szinte semmit sem tudok Harry Potterből. Még körülbelül sem. Nem olvastam, és a filmváltozatból is csak egy részt láttam, annak alapján arra jutottam, amit korábban is sejtettem, hogy nem nekem való. Így aztán meg vagyok kicsit döbbenve, hogy a híradások túlnyomó többsége, és nemcsak nálunk, azt írja Michael Gambon halálhíre kapcsán, hogy elhunyt Mr Dumbledore. Mintha Páger Antal halálakor arról szólt volna a sajtó, hogy Csilicsala bácsi nincs többé.

Annál azért többről van szó, vagy legalább másról is, bár kétségtelen, hogy ebben is van rengeteg érdekesség, mármint abban, hogy angol (Michael Gambon egyébként ír volt) színészek gyakran másodvirágzanak Amerikában, a teljesség igénye nélkül: Helen Mirren, Ian McKellen, Alan Rickman (ő talán másfeledvirágzott), Peter O’Toole, Richard Harris, Derek Jacobi. Megvan ennek a késői sikernek az ára, többnyire mindegyikükre öregemberként emlékezik vissza a nagyközönség, nem mintha ez nagy baj volna, de tény.

Szóval az idő elleni személyes tiltakozásként annyit tudok csak mondani, hogy számomra Michael Gambon nem Dumbledore, nem is tudom, hogy abban a Potter-filmben, amit láttam, ő volt-e már Dumbledore, vagy még Richard Harris, hanem leginkább Albert Spica A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (nem lehet jobban magyarítani, hogy a tolvaj felesége és a feleség szeretője) című Greenaway-filmből. És azért fontos, hogy egy ideig nálunk forgatott, itt vettek föl egy Maigret-kísérletet, ő volt a pipás felügyelő. Akkoriban még voltak kulturális műsorok, őt is meginterjúvolták, hogyan közelít a szerephez, azt mondta, próbálja a kellékeket minél kevesebbet használni, magyarul nem pipázott állandóan. Nem is lett siker a sorozat.

Ez egy visszatérő kérdés, ha Rómában, a Villa Borghese kertjében járok, hogy vajon a fák, amelyek ma láthatóak, ugyanazok-e, mint amiket Respighi látott. Magyarul úgy mondjuk, hagyományosan, hogy Róma fenyői, de, magyarázni sem kell, nem fenyőkről van szó, szerintem Rómában nincsenek is fenyők, ezek pineák. Róma pineái, hát nem volna valami nagy cím, különböző okokból sem. Egyszer voltam úgy is, hogy az öreg vagy labilisabb fákat kivágták, ha nagyon akarom, meg lehetett volna számolni az évgyűrűket, és akkor most nemcsak a kérdést lehetne föltenni, de a választ is meg lehetne mondani, de abban meg mi a jó. Ránézésre, a másfél méteres átmérőket látva azt mondanám: ugyanazok a fák.

Tegnap eszembe jutott a kérdés, miközben a Római Santa Cecilia Akadémia zenekara a három római Respighit játszotta, de viszonylag hamar el is felejtettem, akkora volt az egészséges hangzavar. Fischer Iván vezényelt, a zenekar tette a dolgát, képviselte a hazát, közben az ember óhatatlanul arra gondolt: nem ez a világ legmélyebb muzsikája. Nem is annak készült. Lehet csodálni Respighi hangszerelő művészetét, de a nagy semmit hangszerelte meg. Attól még élvezet. Élvezet kicsiben és nagyban, akkor is, amikor szétmegy tőle az ember feje, de látja, hogy az első hegedűs majd felpattan a székéből, úgy játszik, úgy akarja a többieket is vinni magával a szakadékba. Nemcsak bezuhanni tudnak, ki is kapaszkodnak.

Jó ez, jó ez. Turizmus helyett is, ez most a katakomba, ez most a Via Appia, ez most a Villa Medici, és így tovább. Nem szólal meg a Gianicolón a csalogány, nem tudom, hogy szándékosan nem, vagy csak technikai hiba miatt, de nem baj. Valószínűleg csak idegenek szerethetik ennyire Rómát. Emlékszem, Cecilia Bartoli mesélte, hogy ő ugyan Rómában született, de már vagy kilenc éves volt, amikor először látta a Colosseumot, Dio mio, a régi rómaiak tényleg itt voltak. Aki ott él, az nem tud minden nap kábulatba esni a kutaktól, pineáktól, falaktól, hidaktól, kupoláktól. Respighi is valószínűleg azért tudott, mert ő sem volt római, Bolognában született, csak két évvel az első római darab előtt költözött a városba. A Santa Cecilián tanított zeneszerzést, szép, kerek így a történet.

Emlékszik valaki még Zathureczky Edére? Nem mintha én emlékeznék rá, élőben soha nem is hallhattam, de nemcsak koncertező művész volt, hanem tanár is, ilyenformán sokak hegedűs apja, nagyapja, dédapja. Csak lemezt nem szeretett készíteni, úgy érezte, hogy a mikrofon előtt elvész a személyesség vagy a személyiség. Hogy mégis van legalább valami hallgatnivaló vele, azt egyszerre köszönhetjük a tanárságának és a koncertezésnek, Bloomingtonban fölvették az egyik hangversenyét, három hónappal a halála előtt, Beethoven, Franck, Bartók a műsor. Zongorán kísér Menahem Pressler, aki idén halt meg, fél évvel a századik születésnapja előtt, de öt évvel ezelőtt még akár meg is lehetett volna kérdezni őt a Zathureczkyvel kapcsolatos élményeiről, Pesten adott koncertet.

Hogy került Zathureczky Bloomingtonba? Tanítani ment, egyébként ezért volt ott Menahem Pressler is, az utóbbi a zongoratanszéket, Zathureczky a hegedűtanszéket vezette. 1957-ben ment ki, engedéllyel, hivatalosan, két évre, és állítólag nagyon készült már haza, amit az ember el is hisz, meg nem is. Kint a szabadság, normális fizetés, a legjobb tanítványok szerte a világból, bent a szürkeség, Kádár, irigység és kiemelt figyelem az Amerikából hazatérőnek. De hát nem tudott már hazatérni.

Hiszi is az ember meg nem is ezt a nagy honvágyat, de csak addig, amíg meg nem hallgatja a lemezt. Mert szép a Beethoven, szép a Franck is, mind a kettő egy kicsit keményen szól, de ennek oka lehet a felvétel is, ki tudja, milyen eszközökkel rögzítették a hegedű hangját, ami köztudottan nagyon érzékeny dolog. Köztük ott van Bartók is, Zathureczky saját átiratai a Gyemekeknekből, és ahogy azt játssza, amilyen szabadon, természetesen, egyszerre hangszerszerűen és énekelve, parlando és rubato, attól össze tud szorulni az ember szíve. De nagyon.

Azt mondta Dejan Lazic, a Fesztiválzenekar vendége, mielőtt ráadást adott volna, hogy ez az Európai Hidak koncert Budapest és Róma között ver hidat, úgyhogy ő most Liszt Vándorévek-ciklusából fogja eljátszani a Gondolierát. A logikát ugyan nem értem, talán csak annyi, hogy Velence félúton van Róma és Budapest között, de annyi baj legyen. 

Csak azért mesélem, mert hogy októberben tényleg Rómába megy a Fesztiválzenekar, és előtte eljátszották a műsort Pesten is, valahogy azt érzi az ember, hogy ez külföldre szóló program, amikor a magyar zenészektől magyar műsort kérnek, de élmény azért itthon is: Liszt meg Bartók.Nyilván az ember nem csodálkozik rá a 2. magyar rapszódiára... Ez sem annyira nyilvánvaló, mert rácsodálkozik, hogy cimbalomszólóval, hegedűszólóval (a koncertmester a valaha Berlinben mesterkedő Guy Braunstein) - szóval mennyire friss ez a zene. Aztán az A-dúr zongoraverseny, meg Lazic, de egyáltalán nem róla szólt a darab, ami lehetne éppenséggel hiba is, de nem az, mert megint a csodálkozás, hogy mennyire meredek ez a zene, mennyire nem az, amit Liszttől várhattak a kortársak, vagy akár a mai hallgatók. Hogy Liszt, mennyire túl tudott lépni önmagán, vagy hogy mi az, amit remél tőle a közönség, hogy odatesz egy darabot, ami olyan, mintha el sem készült volna, és máris vége van, várja az ember a nagy motívumot, de csak nem jön. Ő meg mégis azt mondja, hogy itt van, ez van, ha nem tetszik, ne hallgassátok. Tényleg nem is tetszik annyira, de le van tőle nyűgözve az ember. 

Az a számomra szomorú igazság, hogy nem ismertem meg Kováts Tibort A csodálatos mandarinban, valószínűleg azért, mert eszembe sem jutott, hogy láthatom őt még táncolni a színpadon vagy legalább a pódiumon. Ő volt az öreg gavallér a Fesztiválzenekar és a Duda Éva Társulat közös produkciójában, finom, kis puha, nekem Harangozó Gyulát idéző mozdulatokkal. De hát én sem bízok magamban, ha táncról van szó, különösen így, hogy nem ismertem meg Kováts Tibort. Persze, messze volt, meg ez egy kivételes produkció, ahol végre azok jártak jól, akiknek olcsóbb jegyük volt, az első sorokból nem sokat lehetett látni, a körben ülő zenekar elég sokat eltakart a táncosokból.

Azért a Mandarin volt. Zenében mindenképpen, ritkán, vagy inkább soha nem hallani ilyen színvonalú zenei megvalósítást, ha táncolnak is, és amit a táncból láttam, annak alapján az volt, meg kicsit más is volt, nem a Mandarinra koncentrált a koreográfia, hanem a Lányra, nem azt élte át a néző, hogy micsoda erő viszi előre a férfit, előre, előre a nő felé. Talán a Hajsza volt az előadás legkevésbé kielégítő része, de a tér nagyon korlátozta a táncosokat. Biztosan így igazságos, annyi előadás szólt már a Mandarinról, hogy ideje volt egynek, amelyik kifejezetten a Lányról beszél, jelen esetben Bundschuh Veráról, a női megváltóról, aki által megtörténik, aminek meg kell történnie.

Közben megint zavarba lehet jönni a történettől, hiába nem Bartók írta a librettót, mégis róla szól, ha egyszer így meg tudta zenésíteni, és mintha Bartók többet árulna el magáról, mint amennyit szeretett volna. Vagy másképp nem is lehet? Az ember ijedten kapja el a tekintetét, olyat lát, amit nem volna szabad, bármennyire is kíváncsi volna rá. Úgyhogy jobb is, ha az előadás inkább a Lányról szólt.